Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-21 / 248. szám

10

1990. OKTÓBER 21., VASÁRNAP

„...az új magyar történelem hajnalán...

Az egyetemi diákság 1956-ban

A magyar sajtó késéssel, rövid hírben számolt be az

1956. október 16-án lezajlott szegedi egyetemista-nagygyűlésről, amelyen kimondták a korabeli monolit ifjúsági szövetségtől független szervezet, a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egységes Szövetsége megalakulását. E szervezetet az első pillanattól kezdve a koalíciós idők diákszervezetének rövidítését kölcsönvéve MEFESZ-ként emlegették, jóllehet, mint gyökeresen más helyzet új képződményének, ahhoz semmi köze nem volt.

1956. október 17-én Orbán

László, az MDP Központi Vezetőségének tagja egy sebtében — aznap — összeállított felsőoktatási „reformcsomagot’’ a következő vészjósló sorok kíséretében továbbított a Politikai Bizottságnak: Az

egyetemeken „az elmúlt napokban súlyos politikai helyzet alakult ki. A helyzet kialakulásának alapját az össz- politikai helyzet mellett az adja, hogy a diákság tanulmányi terhelése nagy, jogos követeléseinek (melyekkel az egyetemek vezetői és profesz- szorai is egyetértenek) megoldása évek óta halasztást szenved. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen és a szegedi egyetemen emiatt sztrájkhangulat alakult ki, mely a diákok között futótűzgyorsasággal terjed, s párt- és DISZ-szervezeteinket teljes elszigeteléssel fenyegeti.’’

Küldöttség Nagy Imrénél

Azt valószínűleg Orbán László sem gondolta, hogy helyzetelemzését óvatos mellébeszéléssé változtatja öt nappal később a valóság. Október 22-én, késő éjszaka, Fik- kert Ferenc műegyetemi tanár vezetésével küldöttség csengetett Nagy Imre Orsó utcai házának kapuján. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem diákgyűlését hagyták ott, ahol négy-ötezer diák a Szegedről és Lengyel- országból érkező hírek mámorában a szabadság első ünnepi óráit élte: követeléseket (10, majd 16 pontba foglalva) fogalmazott, ezek nyilvánosságát követelte, s másnapi tüntetésre hívott fel. A küldöttek kérték Nagy Imrét: jöjjön el a nagygyűlésre, csendesítse le a fenyegető vihart, ő azonban

— bár megdöbbentették a fejlemények, s provokációtól is féltette a fiatalokat — nem ment el.

A pártszerűségre, e ma már egyre nehezebben érthető fogalomra hivatkozott: pártszervek felkérése híján nem érezte helyesnek a fellépést. Talán először villant át agyán a következő órák és napok felismerése: olyan dolgok történnek a városban és az országban, melyek pillanatok alatt túlszaladtak becsületes, ám óvatos reformpolitikája határain.

Nagy Imre és — másfelől

— Orbán László meglepetése, sőt megdöbbenése mindenképpen egy közös okra vezethető vissza. A diákság fellépése ugyanis alapvetően változtatta meg a korabeli magyar politikai élet szerkezetét. Ez utóbbi 1956 őszére nagyjából duális képet mutatott: egy. a társadalommal semmiféle

kapcsolatban nem lévő sztálinista hatalmi elit vitázott — főleg a sajtóban — a reform- kommumásta pártértelmiség szűk csoportjával, amely kifejezte és közvetítette ugyan a társadalom ellenérzését, de reformelképzeléseit lényegileg a fennálló monolit struktúrán belül kívánta megvalósítani. E szembenálláshoz képest egy tömegmozgalom keletkezése — sa MEFESZ megalakulása ennek látványos nyitányát jelentette — mindkét fél számára új tényező. Félelmetes ellenség a hatalomnak, nagy szövetséges az ellenzéknek, de éppen tömegjellege miatt egyben egész addigi stratégiáját is meg kérdőjelező szövetséges. A reform- kommunisták politikai célcsoportja ugyanis nem a társadalom egésze, hanem a párttagság mértékadó köre, amelynek számára igyekezett — sikerrel — „lebontani” a sztálinisták legitimációját. A tömegmozgalom viszont közvet-, lenül reprezentálja a társadalom egészét, annak törekvéseit formálja követeléssé.

Miért

az egyetemisták kezdték ?

Abban, hogy ennek a tömegmozgalomnak 1956 őszén éppen az egyetemi hallgatóság adta társadalmi bázisát, számos tényező játszott közre. Így például ősi történeti hagyományok, az univerzitás autonómiájában és a tanszabadságban gyökerező régi függetlenség- és szabadságszeretet, amelyet az ezek tagadására épülő sztálinista egyetemi rendszer sem tudott a hallgatók tudatából eltüntetni. Minden ideológiai egysíkúság és szürkeség ellenére fennmaradt az az életkori és előképzettségi sajátosságokból eredő nyitottság, kommunikációkészség és -igény, amely a francia forradalom óta az ember és polgár jogaiért folytatott küzdelmek élharcosává tette a diákságot. (Elég csak utalni a reformkor jurátusaira, 1848. március 15-e egyetemistáira, a Galilei Körre, a Márciusi Frontra.)

Bár ma már eléggé nehéz rekonstruálni az egyetemi diákság politikai-ideológiai arculatát, számos jel utal arra, hogy a kötelező önvédelmi, társadalmi mimikri mögött ez az arc sokszínű és változatos volt. Ha nem is nyíltan, de igen sokan ápolták vallásukat, háttérbe szorítottságuk ellenére nagy tiszteletnek örvendtek a népi írók, mindenekelőtt Illyés Gyula és Németh László (a MEFESZ 1956 novemberére tervezett lapjának ő lett volna a főszerkesztője), kikben a nemzeti identitás őrzőit látták. De nem volt jelentéktelen a szó eredeti értelmében vett baloldali politikai gondolkodás befolyása sem: 1953-ban sokan fogadták reménykedve a Nagy Imre-fémjelezte új politikát — * 1955-ben, a Rákosi- restaurációt követően több száz egyetemi hallgatót távolítottak el az ország egyetemeiről. Elsősorban a műszaki egyetemek hallgatósága körében jelent meg egyfajta technokratikus gondolkodás, amely az ország vezetésében kitüntetett szerepet 6zánt az értelmiségnek,, elsősorban a műszaki értelmiségnek.

A szovjet párt XX. kongresszusa, Hruscsov desztalini- zációs fellépése nyomán számos politikai esemény és fórum nyújtott lehetőséget a rejtett gondolati sokszínűség erjedéséhez, majd felszínre kerüléséhez. Hruscsov titkos beszédét, a reformkommunisták elképzeléseit paradox módon az egyébként teljes joggal nyűgnek érzett kötelező marxizmus oktatói közvetítették sok helyütt. A közvetítésben kulcsszerepet játszottak a Petőfi Kör 1956 tavaszi és őszi vitái is, az egy- egy szakterületen folytatott kritika megfogalmazásával. (A

lentős volt az egyetemi hallgatók részvétele, s az ősszel alakuló vidéki körök létrehozásában a fiatal párttag értelmiségen kívül nagyszámban vettek részt diákok. Hasonló vitakörök egyetemeken is alakultak.) Rokonszenvvel és egyetértéssel tekintett a diákság az írók szabadságküzdelmére, a kollégiumokban kézről kézre járt az Irodalmi Újság; egyetértéssel találkozott az Í949—50-ben felszámolt népi kollégiumi mozgalom újjáélesztésének kísérlete. Az ellenzék befolyása, hatása alatt álló Művelt Nép című hetilap 1956 nyarán vitát indított az egyetemek helyzetéről, s titkos hangulatjelentések baljós homályából itt került nyilvánosságra a diákság számos sérelme, a kötelező óralátogatástól az irányított elhelyezkedésig, a felvételi kategóriák igazságtalanságától a kötelező orosz, marxizmus, honvédelmi ismeretek tanulásáig.

Mindemellett még egy szociológiai jellegzetesség magyarázza, hogy éppen a diákság volt képes tömegmozgalommá alakítani a mélyen lappangó társadalmi indulatmennyiséget. 1956-ban a végzős évfolyamok hallgatósága is 1951—52-ben kezdte tanulmányait.

Lebontják a félelem gátjait

Ekkor már maradéktalanul érvényre jutott az a politika, amely 60-70 százalékban írta elő a munkás- és parasztszármazású hallgatók felvételét. Tehát maga a rendszer hozta össze azok tömegét, akik ugyan szavakban a leginkább kedvezményezett. „hatalmon lévő’’ rétegekből eredtek, ám valójában e rendszernek (is) a leginkább kisemmizett, terrorral, normával, munka versen nyel. begyűjtéssel nyomorított tömegét alkották. Mindez országosan több tízezres — egyetemenként viszont jól átlátható létszámú közösségekben — összpontosult, ahol csak a félelem gátjait kellett lebontani ahhoz, hogy a családi tapasztalatok és a diákság sajátos sérelmei összege- ződjenek. „kibeszélhetövé”, nemzeti és demokratikus követelésekké váljanak. A reform k omm u n is ták delegitimá- ló kritikája 1956 tavaszán és nyarán pontosan ezeket a gátakat bontotta le.

Rainer M. János. Magyar Történelemtudományi Intézet

kör vitáin már tavasszal je1956. OKTOBER 23.

1989. OKTÓBER 23.

Az ismeretlen 56

„Ez a téma életveszélyes"

M

inek mindig a főváros unalomig nyaggatott politológusait kérdezni, Pest megyében is vannak koponyák, akikkel el lehet beszélgetni 1956-ról, annak szabadságeszményéről, kisajátíthatóságáról, tanulságairól, s még számos érdekes dologról. Első telefonom máris sikerrel járt, a megye egyik felsőoktatási intézményének három, e témában jártas munkatársa rábólintott: rendben, állnak a Pest' Megyei hírlap rendelkezésére.

Öra hosszat körmöltem is mondanivalójukat, érdekfeszítő és izgalmas megállapításaikat, néha vitájukat. A forradalom és a liberalizmus. A francia és a magyar szabadságeszmények. Jobb-, avagy baloldali forradalom volt 1956? A szerkesztőségben más dolgom nem is volt, csak lekopogni írógépemmel, amit a három filosz jegyzetfüzetembe diktált. Másnap már vittem nekik a kéziratot: íme, ha valamit elhallottam, félreértettem, javítsák ki.

Meg is ejtettek néhány szócserét, egy-két rövid tőmondatot becsúsztattak a gépelt sorok közé, majd beszélgetni kezdtünk. A politikáról, az országról, a pártokról. Közben kortyoltunk egy kis borocskát is. Egyszerre témát váltott az egyik filozófus:

— Te Béla. A cikkben én azt mondom, hogy ne csak Párizsra vessük vigyázó szemünket, hanem a pesti utcára is, ahol ’56-ban felsorakoztak az orosz tankok. Húzzuk ki ezt a részt, nem vállalom. Tudod, én régebben is politológiával foglalkoztam, s egyesek rám akarják sütni, hogy állampárti vagyok. Képesek lennének úgy magyarázni a szövegemet, mintha a szovjet tankokkal akarnám ijesztgetni az embereket, hogy én kaparintsam a kezembe a hatalmat.

Hümmögtem, de beláttam: engednem kell a kérésnek.

— Te Béla — mondta ekkor a másik filosz. — Említed a cikkben, hogy MDF-es vagyok. Ez igaz. De mégse jelenjen meg. Tudod, a végén még azt mondják, így akarok érvényesülni, politikai befolyásolással.

Kezdett mind kurtább és kurtább lenni a cikk. Maradványaival, mint az öreg halász a zsákmányával, érkeztem a szerkesztőség partjaira, s kezdtem gépelni újra a kéziratot. Egyszerre csak csörgött a telefon.

— Te Béla. Az a cikk nem jó. Nem elég elemző. Felszínes. Ehhez jobban kell felkészülni. Mi nem adjuk hozzá a nevünket, így döntöttünk, miután eljöttél.

— De hát... — hápogtam a kagylóba. — Az előbb még a váltamat veregetted, hogy jó a cikk. S én benne sem vagyok az anyagban, se nem toldottam, se nem kurtítottam rajta. Ami a kéziratban szerepel, az az, amit mondtatok. S hogy felszínes? De hát én kértem, hogy olyan egyszerűen beszéljetek hozzám, mint Lenin a parasztokhoz. Attól még igazak lehetnek az állítások.

— Te Béla! — kezdi könyörgöre fogni a filosz. — Te még nem ismered ezt az országot. Nem tudod, micsoda fordulatok szoktak itt lezajlani, egyik pillanatról a másikra. Mi már átéltünk belőlük néhányat. Az a cikk nem jelenhet meg a nevünkkel! 1956-ról csak nagyon átgondoltam lehetne szólni. Ez a téma életveszélyes!

T-rat... a kézirat a gondolatok gyűjtőhelyére, a sze- / f métkosárba került. Töprengek, morfondírozom azóta, s be kell látnom: igazuk van a filozófusoknak. 1956-ról, az országban zajló viharos fordulatról valóban csak felszínes lehetett, ami papírra került. Mert bár számos kutatómunka tisztázza már az 56-os forradalom előzményét, napjait, máig ható tanulságait, a jövőjéről nem tudhatunk eleget.

Tóth Béla Endre