Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-06 / 235. szám
1990. OKTÓBER 6., SZOMBAT 9 Akkor legalább ott volt a kályha KISZOLGÁLTATVA A SZOLGÁLTATÓNAK Egy régi beszélgetéslöredék jut eszemre. Anyám és apám tanakodtak valamin. Kisiskolás voltam még, az egészből csak annyit értettem, hogy alighanem szenet kell vinni az iskolába. Manapság többektől hallom, hogy visszatérhetnek még azok az idők. Nem véletlenül emlegetik az idősebbek ezeket az eseteket, hiszen gyakorta szóbeszéd témája az iskolák helyzete. Az alaposan megcsappant költségvetés csak némi bizakodással kiegészítve fedezi az alapvető működéshez szükséges kiadásokat. De mi lesz akkor, ha netántán mindehhez hideg, hosszú tél társul? Erre kerestük a választ a megye három iskolájában. Iskola a kolostorban Némi aggodalommal vizslatom a hajdan volt kolostor méter széles falait. A mélyen ülő, félkörös záródású ablakok szigetelése nem a legtökéletesebb. Mezei Anna, a, visegrádi Áprily Lajos Általános Iskola igazgatónője észreveszi pillantásaimat. • — Az kifejezetten előnyös, hogy vastagok a falak — nyugtat meg. — Ha egyszer kiíűtöttük, nincs vele gond! Csak nehogy valami technikai akadály közbejöjjön ... Igen, tavaly vezették be a központi fűtést a több évszázados épületbe, s még kijöhetnek rejtett hibák. Az elmúlt télen nem volt vele gondjuk, igaz, enyhe volt az idő. — Most viszont ez az egy fűtésrendszer látja el az iskolát és a tornacsarnokot is — folytatja az igazgatónő. — Reméljük, jól beválik az óriási terem padlófűtése, s nálunk sem lesz hidegebb ... Ha netán mégsem, akkor majd a cserép- és az olajkályhák helytállnak. Azok ugyanis — még a helyükön vannak... Szinte a falu fölé magasodik Kemencén az oktatási intézmény emeletes sárga épülete. Nemcsak a formája, hanem díszes homlokzata is arról tanúskodik, hogy valamikor megyeházaként szolgált. Akkoron, amikor még Hont vármegye központja e település volt. A tártáéiban a gáme'sz-ve- zető és az igazgatónő éppen elbúcsúznak egymástól. — Pontosan arról beszélgettünk — mondja meglepetten Kalácska Lászlóné —, hogy már túlléptük a keretet. Ugyanis gondolva az áremelkedésekre, már a jövő évi szenet is beszereztük. Nagyon reméljük, hogy nem kell majd szénszünetet tartani, persze átlagos télre számítunk. Arra gondoltunk, ha netán az olaj- ellátássál baj lesz’ akkor abban az épületben nem fűtünk, átszervezzük az órarendeket. A villanyra sem elég Erre legalább találnak megoldást. Az úgynevezett fejkvótarendszer által előidézett nehéz helyzetre azonban — nem. — Ügy néz ki, hogy az a pénz még villanyra sem elegendő, nem hogy az alapvető működési feltételek biztosítására — kesereg. — Ha meghagyták volna a régi normatívákat, s hozzátették volna az áremelkedések miatti külön- bözetet — jobban jártunk volna.... Jóllehet Pest megyében túlnyomó többségben vannak a régi építésű alapfokú oktatási i intézmények, akad azonban jó néhány új panellétesítmény is. Például Budaörsön a kék — 2-es számú — iskolát a lakótelep nebulói látogatják. Mészáros Mónika igazgatónő szintén reménykedéssel kezdi mondandóját. — Nálunk távfűtés van — mutat a radiátorra —, nem hiszem, hogy problémát jelent majd télen á megfelelő hőmérséklet. Az is ad egy kevés biztonságot, hogy mi önállóan gazdálkodunk. Ez nagyjából annyit jelent, hogy az általunk elkészített, s a városháza által jóváhagyott költségvetést szükség szerint osztjuk fel. Egyébként is az augusztus végi tanácsülésen ígéretet kaptunk, hogy biztosítani fogják zavartalan működésünket. Ezt az ígéretet Ruppe János pénzügyi osztályvezető tette. Arról faggatom, hogy az ott elmondottak még mindig érvényesek-e? — A működés biztosításához tervezett keret valóban rendelkezésünkre áll — jelenti ki az osztályvezető. — Rendkívüli áremelkedései; esetén azonban elég nagy bajban leszünk... ha nem lesz kiegészítés. Tartalékaink ugyanis nincsenek. Bármilyen óvatosan és takarékosan gazdálkodunk, a váratlan dolgokat nem tudjuk kivédeni. Több türelemmel Az óvatos és takarékos gazdálkodás a városházán ugyanazt jelenti, mint például egy családban. Azaz: ami nem létszükséglet, annak megvételét halogatják. Talán ákadhak még néhá* nyan, akik emlékeznek arra az esetre, hogy a Tigáz leállította szolgáltatását Budaörsön. — Bizony azóta is kiszolgáltatottak vagyunk a szolgáltatónak — jegyzi meg Ruppe János. — Reméljük, több türelemmel lesznek irántunk, mint augusztusban voltak. Beszélgetés közben megemlítem az ötven-hatvan évvel ezelőtti szénhordási szokást. Elneveti magát: Én is vittem! De akkor legalább volt kályha... Vennes Aranka Púp a háton HA JÖN AZ ÉGI ÁLDÁS Azt jósolják a meteorológusok, hogy az idén kemény lesz a tél. Lelki szemeimmel már látom, hogy az első igazi hóesés miként bénítja meg a közlekedést, hogyán csúszkálnak a buszok a hegyi kerületekből a budai agglomerációba és vissza, mennyire bizonytalan lesz, hogy több ezer ember eljut-e a munkahelyére, illetve haza, ha másképp nem, félútról gyalogosan. Már csak ez mozdítható? Lopják meg az ingyenfát is Lopják a fát. Na és? így volt ez a múlt meg az azelőtti múlt rendszerben is. Az erdő mellett lakó öregek még emlékeznek, hogy a háború előtti világban is hiába adta a főerdész úr a vékonyabb ágak erdei méterét kedvezménnyel, a szegény ember gyereke csak ki-kisurrant egy-egy nyaláb tűzrevalóért. De ma az ingyenfát is úgy lopják, hiszen megyénk nem egy erdőjében a rászorultak térítés nélkül rőzsézhetnek. Na és? — kérdezhetnénk. Hiszen olvashatjuk a statisztikában, hogy hazánk minden negyedik embere a létminimum alatt él, tehát több a rászoruló, mint az ingyengally. Csakhogy ma autóval lopják a fát. Főként közületektől levetett UAZ-zal, amelyről a rendszámot is leszerelik. Az ilyen terepjárókkal jól meg lehet közelíteni az úttalan erdei utakon az erdőgazdaság fale- rakatait, pillanatok alatt meg lehet pakolni a hátuljukat néhány öl fával, aztán elhajtani, nehogy észrevegye az erdőkerülő. Mert annak ellenére is lopják a fát, hogy a kerületvezető erdészek hatósági személynek minősülnek, fegyvert hordhatnak magukkal,, és bárkit igazoltathatnak az erdő területén. — Mi megírjuk a feljelentést, hogy eltűnt a fa — mondja a nagymarosi erdészek műszaki vezetője, Naszvadi Dénes —, de hiába. A rendőrség szerint ez kis érték, nincs idejük fatörzsek után nyomozni. Kapjuk is vissza a feljelentéseket, azzal, hogy az eljárás eredménytelenül végződött. Hát igen, gondolhatnánk, megy fel az energiahordozók ára, nem telik szénre, a szegény ember kénytelen fával fűteni, azért ez a sok lopás. Csakhogy a fát személyautóval is lopják. Olyannal, ami- az $Ua, h,a, inár hét mázsát belegyömöszölnek. Skodát, Ladát; nyúznak az erdő hepehupáján, kilométereken keresztül az állampolgárok, mire lopható fát találnak, s mire hazaviszik csipkebokrok által összekarcolt, forgáccsal bekoszolt járgányukon a zsákmányt, addigra a ben- zinköltség sokkal többre rúg, mint a fa ára. A kivágott fa lopásának gyökereit talán mélyebben kell keresnünk. Lehet, az erdő közelében lakók sajátjuknak tekintik a vadont, ezért sajátos módon, spontán privatizálják. De érdekes módon az utóbbi időben már Budapestről jövő turisták is lopják a fát. Lehet, hogy az országban már ez az utolsó mozdítható, eddig még el nem lopott tárgy: az erdő mélyén fekvő rönk? Az erdészeti fatelepek pedig roskadoznak az eladásra váró tűzifától. Nagymaroson akár most is el lehetne vinni kétezer köbmétert, de nem viszik. Annak ellenére sem, hogy árengedményes akciót hirdettek vételére, s hogy már olcsóbb volna fuvaroztatni a fatelepről, mint az erdőből ingyen hozni, de onnan szállítani. A fapiaci piactalanság arra figyelmeztet: ma a legdrágább lopás is csábítóbb, mint a legolcsóbb vásárlás. (Erdős! Ágnes felvétele) Október elején a közlekedési vállalatoknál már javában tart a téli felkészülés, jóllehet ez náluk általában a buszok körültekintő szervizelésére, a megfelelő üzemanyag beszerzésére, és természetesen a gépkocsivezető okítására vonatkozik. Ettől függetlenül érkezik az égi áldás, s mások, nevezetesen a közúti igazgatóságok — s mostantól az új önkormányzatok — a felelősek az utak tisztításáért. Minden érintett tudja, hogy ha tél lesz, akkor hó is lesz, elvégre nem az Egyenlítőn élünk. Mégis, a felkészüléstől függetlenül, szinte minden esztendőben megbénul legalább egykét napra a közlekedés. Igaz persze, hogy hasonló hírek olykor Amerikából is érkeznek, pedig ott jóval vastagabb a buksza, s kedvezőbbek a feltételek. És ezzel ki is mondtuk a lényeget: vajon lesz-e pénz a téli forgalom biztosítására? A Volánbusz műszaki igazgatója, Kocsis György azt mondja, hogy a járműkarbantartásban soha nem tehetnek engedményt, hiszen az az utasok biztonságát veszélyeztetné. Igaz ugyan, hogy az öreg jószágok javítása sokkal drágább, télen meg különösen az, tehát ami bejön a réven, azt elveszítik a vámon. A hiányzó forintokat más'üzletágból, például az idegenforgalomból finanszírozzák, hiszen a menetrend szerinti közlekedés már régóta képtelen önmaga fenntartására. Az is megérne egy misét, milyen körülmények között jut a vállalat a téli üzemmódban nékülözhetetlen mélydermedé- sű gázolajhoz, mert az Áfornál — legalábbis eddig —, sorrendiség működött. A Volánbusz a honvédség és a BKV igényeinek kielégítése után következett. S ha a szükséges időpontban nem állt rendelkezésre a megfelelő mennyiség, hát megvették a petróleumot és maguk keverték a gázolajhoz. Csak hát e megoldás drágább is, időt rabló is. ráadásul közel sem biztos, hogy a keverési arány a legoptimálisabb. Egy szó, mint száz. a téli közlekedés körülbelül 15 millió forinttal kerül többe a vállalatnak, ami az ő terhük, elvégre időjárástól függetlenül vállalják a személyszállítást. Más kérdés, hogy ez rajtuk kívül álló okok miatt végül mennyire megbízható a legzordabb napokon. Hisz tudjuk, hogy só helyett úgynevezett környezetkímélő csúszásgátló anyaggal szórják az utakat,'de ettől a jégbordák még rajta maradnak, ráadásul a közúti igazgatóságok sem képesek egyszerre mindenhová eljutni. Külön fejezet az úgynevezett belső utak témája, amelyeket az adott település önkormányzata köteles tisztíttatni a sárga buszok előtt. Teszik ezt többnyire tűzoltó munkával, hiszen a feladat olyan púp a hátukon, aminek kényszerű viselésére csak az utolsó pillanatban döbbennek rá. F. E. Szégyenkezni már nem nekik kell KÉT KANNA, EGY KANNA, TÉL KANNA? — Ez a szegénység — mutat a benzinkutas a bizonytalanul lépkedő öregasszony felé, aki kis kerekes kocsin egy marmonkannát húz. — Látja, dülöngél az a kanna. Mert azt a kocsit négy tartálynak tervezték. Valaha télé volt. Akkoriban még a néni férje járt olajért, a kiskocsit is ő fabrikálta. De meghalt vagy két éve, és sorban tiinedeztek el a kannák, talán el is adta őket a néni. Minek négy mar- monkanna annak, aki egy hónapban csak egy vagy két kanna fűtőolajat tud venni? Pedig hordójuk is van a pincében. öt éve, amikor idekerültem a kúthoz, még házhoz vitették a télire való olajat. Mos jó, ha kétkannányi jut egész hónapra. Pedig ez a néni most sem fázik kevésbé, mint akkoriban. Sőt a magány, az elesettség még a meleg szobában is képes telet csinálni. Szegénység. Néhány éve még beszélni sem leheteti róla. Pedig volt, de szőnyeg alá söpörtük. Kezdetben csak átestünk a földön púposodó eldugott problémán, mára pedig — úgy tűnik — sem megmászni, sem kikerülni nem tudjuk a szőnyeg alatt már magától is növekedő, hatalmasodó hegyet. Szegénység tehát volt, még nyomor is, de voltak fokozatai. A néninek kezdetben volt olajoshordója, és a telet azzal az önmagában is szívet melengető biztonsággal várhatta, hogy kitart tavaszig. Amikor már nem tudta megvenni egyszerre a tüzelőt, elkezdett kannázni. Négy kanna, három kanna, két kanna, egy kanna. Ezek a fokozatok. A Nyugat-Pest Megyei Sütőipari Vállalat dunaharaszti boltjában állunk sorban. Elöl töpörödött öregember kis igazolványt mutat fel, és egy jegyet ad át az eladónak. Az fél kilót vág le a ropogós kenyérből. A bácsi háta mögött álló, ugyancsak idős asszonyok csodálkozva nézik a jelenetet. — A vállalat igazgatója megegyezett a tanáccsal — magyarázza a csinos, fiatal eladónő, miközben újabb kenyeret vág —, hogy a községben kétszáz rászoruló idősnek naponta fél kiló kenyeret ad ingyen. A nénik hümmögve bólogatnak, s mintha némi irigységgel néznének a távozó öregember után. — Nem volt, aki visszautasította alamizsnának, sértésnek vélte? — kérdezem Fodor Antalnétól, a Dunaharaszti Tanács elnökétől. — Szerencsére minden idős ember, akit megkerestünk, szívesen és hálásan fogadta. Igaz, igyekeztünk személyesen átadni mindenkinek az igazolványt. Levélben is elmagyaráztuk, nehogy valaki kenyérjegynek nézze. Hivatalosan szeptember elsejétől volt érvényes az igazolvány. De az augusztus 20-i ünnepség előtt már kaptak kóstolót az új kenyérből és kézhez kapták az igazolványokat. Ünnep után már sok kisöreg jelentkezett a kenyérért. Nem volt gond, adtunk. Már közel százötven igazolvány lelt gazdára. Ügy gondolom, a mi kisöregeink egy része már olyan szegény, hogy túl vannak a szégyenérzeten. Mást ne mondjak, a közeli kutyaeledelboltot — amely csak emberi fogyasztásra is alkalmas fagyasztott baromfihúst árul — már a fél falu fölfedezte. És van, aki még abban az olcsó üzletben is csak a csirkelábat vagy a nyakat tudja megvenni. A kormány javaslata szerint még az idén egyszeri, 2400 forintos nyugdíj-kiegészítést kapnak mindazok, akiknek ellátmánya nem haladja meg a legalacsonyabb nyugdíj háromszorosát. Tehát a négy- ezer-hatszáz forintból tengődő ugyanúgy, mint a 13 ezer nyolcszázból élő. Ha megszavazza a Parlament. Más is szegényedik, mondhatnánk. Széles rétegek csúsznak lassan, de biztosan lejjebb és lejjebb. Az ő egyre karcsúsodó fizetőképes keresletükre átszakosodott a kereskedelem. Sörbárok helyett pa- lackozottital-boltok nyílnak. A puccos butikok profilt váltanak, diszkóruhacsodák helyett a kamionszámra érkező nyugati tisztított ruhákat árusítják. De az egy marmonkannás, fél kiló kenyeres, csirkelábas nyugdíjasok számára már ezek az olcsóságok is elérhetetlenek. És mi lesz velük holnap? Ha már a csirkelábat is darabra veszik, ha nem bírja el a vállalati eredmény — hiszen lassan mindenki kevesebbet vesz a 27 forintos kenyérből — a napi egy mázsa ingyenkenyeret, vagy amikor a kiskocsis néni majd csak félig tölteti a horpadt marmonkannát? Móza Katalin
