Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-27 / 252. szám

Csak elrohannak egymás mellett Hol vannak az örömteli ünnepek? A fejkendős néni hosszan Integet lányának, vejének, unokáinak a Lada után, mi­közben magában motyogja: A születésnapomra készí­tett süteményemet sem volt idejük megkóstolni! Ezek­nek soha nincsen Idejük, csak rohannak! Hol van már a nagy asztal, hol vannak az örömteli ünne­pek, amikor nem rohan időre ötfelé a család? Hol vannak azok a szombat délutánok, amikor rendbe téve, frissen, tisztán állt a ház, s az utolsó teendőt a járda seprése jelen­tette? Bizony ma sokszor elfe­lejtünk megállni, megpihen­ni, magunkra ölteni a szép ru­hát. Elfelejtjük közelebbi, tá­volabbi hozzátartozónk szüle­tés- vagy névnapját, s nem ritka, hogy utólag kívánunk minden jót azzal mentegetőz­ve: belefér még a nyolc napba. Ha mi, felnőttek el is felej­tünk ünnepelni, megteszik ezt helyettünk csemetéink. Óvo­dás kortól természetes, hogy meghívják barátaikat zsúrra, sokszor a lakótelepi kis mére­tű lakásokban alig fér el sok gyerek. Persze, átalakulóban a szokások, ám a karácsony, a húsvét még ma is jeles ünne­peink közé tartozik, ha csak egy-két órára is, de azért ilyenkor összejön a család. Igen, összejön, de kevésbé van együtt, legfeljebb az ebéd, vacsora idejére, mert ugye a tömegkommunikáció nagy je­Családi ünnep — család nélkül. Az Idősek klubjai, otthonai megpróbálják pótolni a hiányzó családot... lentőséget nyújt ahhoz, hogy elfeledkezzünk beszélgetni, mesélni életünkről, sikereink­ről, kudarcainkról. Hiszen ilyenkor sem szabad lemarad­ni valami jóról, amit a televí­zióban lehet látni. Így azután minden szem a készülékre me­red, esszük a sós süteménye­ket, s ha vége a filmnek, meg­köszönjük a vendéglátást, és mindenki siet haza. Akik meg otthon maradnak, nekilátnak szellőztetni, mosogatni, porszí­vózni, s az ünnep végén öröm­mel nyugtázzák, hogy ezen is túl vannak. S azután jönnek ismét a monoton, szürke hét­Teljesült a vágya Gyógyszerész - saját patikában Valószínűleg Szent Domján­nak is tetszett, amit látott, mert meglehetősen elégedet­ten szemlélte a patikanézőbe jövő emberek sokaságát . .. Igaz, bármerre is vetette sorsa a patikusok védőszent.jét az elmúlt évtizedekben ebben az országban, ilyet nem nagyon láthatott: maszek gyógyszertá­rat ... Szód község főutcáján, a ta­nács. illetve most már az ön­kormányzat birtokában lévő épületben az alkalomhoz il­lően elegáns polgármester, Sándor István nyitotta meg a Kamilla patikát, és adta át Buránszkiné Szaller Cyö iyi magángyógyszerésznek, a vál­lalkozónak. Aki aztán köny- nyű helyzetben volt, hiszen egyszerre köszönhette meg a polgármesternek és a volt ta­nácselnöknek. Sándor István­nak mindazt a segítséget, amelynek révén végre elér­kezhettek az avatáshoz. Még valamikor augusztus­ban. az akkor tanácselnök­ként dolgozó Sándor István mesélte, hogy a sződiek tart­hatatlan helyzetén mind a ta­nácstestület. mind a végrehaj­tó bizottság változtatni akart — hiszen idős embereknek kellett bekerékpározni vagy buszozni Sződligetre, hogy gyógyszerükhöz hozzájussa­nak. Úgy döntöttek, megvesz­nek egv épületet, megvásárol­ják a berendezést, és pályáza­tot írnak ki a leendő gyógy­szertárra. Azt már Buránszkiné mond­ta el, hogy neki viszont min­den vágva az volt. hogy egy­szer saját ura lehessen, hogy a maga patikájában dolgoz­hasson. — Négyszázezer forintos készlettel indulunk, gyógy­szertárként működünk, de kü­lönböző gyógyhatású szereket is árulunk — mesélte patiká­járól a megye talán harmadik magángyógyszerésze. — Lát­hatja, egy kevés kozmetiku­mot is árulunk, de elsődleges feladatunk, hogy a község és a környék gyógyszerigényeit kielégítsük. Ragaszkodtam ah­hoz, hogy helyben is engedé­lyezzék a gyógyszerkészítést, hiszen nem sokat érnének ve­le a helybeliek, ha a tablet­tákat megkapnák itt, ám egy mixtúráért Vácra kellene be­utazniuk ... Azt már nem Buránszkiné- tól tudjuk, hogy ennek enge­délyezése nem kevés időbe került, s a nyitás emiatt is húzódott. Am mintha mind a Pest Megyei Gyógyszertári Központ, mind a nagykereske­delmi cég, a Hungaropharma kárpótolni akarná a gyógy­szerészt és asszisztensét, biz­tosította a legjobb felszerelést, illetve még a hiánycikknek számító gyógyszereket is. — Az induláshoz olyan gyógyszereket biztosítottak, amelyekhez egyébként nehéz hozzájutni, s kapunk import­készítményeket is. A beszerzés feltételei kedvezőek, s ha megszokják az emberek, hogy itt van egy patika, a havi forgalom szerintem elérheti az öt-hatszázezer forintot is — mondta Buránszkiné Szal­ler Gvöngyi, de a félreértések elkerülése végett gyorsan hoz­zátette: — Én erre vágy­tam, látok benne jövőt, úgy érzem, tisztességes megélhe­tést biztosít, ám meggazda­godni nem lehet belőle, s higgye el, az ember nem is azért csinálja! E végszóra mintha Szent Dómján is helyeslőén bólin­tott volna — bár az is le­het. hogy csak a patikaavató ünnepélyesebbé tételére fel­bontott pezsgő láttatta velem. — Borgó — Gyermchrajzok és a környezet Verőce és a biófalu Bár a polgármester-válasz­tást nem sikerült a Zöld Párt­nak megnyernie Verőcén, ter­veiket, hogy biofalut csinálnak a községből, nem adták tel. Minden bizonnyal sikerülni fog beoltani az ott lakókat, hi­szen sokáig beszédtéma egy- egy jól sikerült természetgyó­gyász látogatása vagy más ha­sonló rendezvény, előadás. Legközelebb gyerekektől kapott, rajzokban megfogal­mazott őszinte gondolatokkal támogatják a Zöld-ügyet. No­vember 9-én délután 2-kor a verőcei művelődési házban nyílik az a gyermekrajz-kiállí- tás, melyet Nógrád megyei is­kolások környezetvédelemmel kapcsolatos képeiből válogat­tak. A községben rajzot tanító Szarka Dánielnétöl tudtuk meg, hogy a legközelebbi terv, aminek megvalósítása a fiatai környezetvédőkre vár, az Ifjú­sági Környezetvédő Szövetség verőcei csoportjának megala­kítása. melyet röviden nevez­hetnénk „X”-nek is. d. z. köznapok, amelyek között el­vétve van azért még mit ün­nepelni, mondjuk egy új jöve­vény érkezését, névadóját, ke­resztelőjét, vagy az eladósor­ba került lány lagzija jelent­het még különlegességet. Nem ünnepi esemény — ám ilyen alkalmakkor biztos ösz- szetalálkozik a tágabb érte­lemben vett család —, amikor valaki eltávozik közülünk. Ilyenkor csodálkozunk egy­másra, kérdezzük, ki kicsoda, mert olyan rokon is lehet a gyászolók között, akit évek óta nem láttunk, s már a ke resztnevét is elfelejtettük. Ilyenkor kölcsönösen megtör ténnek a meghívások, címek, telefonszámok cserélnek gaz dát, lelkesedünk, s azután ma­rad minden a régiben. Legfel­jebb egy újabb temetés hoz össze bennünket. Ebben a rohanó világban, változó szokásaink közepette tisztelettel kell adózni minden olyan ember előtt, aki a csa­ládot ma is minden erejével igyekszik összetartani. Nem egy olyan többgyermekes édes­anyát ismerek, akinek szent dolog, hogy karácsonykor együtt legyen a család, gyere­kek, unokák, s ennek megva­lósítása érdekében nem kímél időt, fáradságot. Hiszen mily nagy öröm lehet együtt látni szeretteit! A rohanó világban is kell szakítani arra időt, hogy együtt legyünk, találkoz zunk, örüljünk egymásnak, beszélgessünk. Hiszen, ha el­rohanunk egymás mellett, ki lesz az, aki, ha segítségre szo­rulunk, segít rajtunk? Kire számíthatunk? Idegenekre? Nem. Hanem a családunkra. S ha a családban nincs össze­tartás, nincs igazi szeretet, megértés — aminek az ünnep­lés is része —, akkor ba.i van, akkor szinte nem érdemes él­ni. Halász Erzsébet Ökumenikusán — egyiill és egymásért Istentiszteleten a képviselők A pillanat történelmi, újsze­rű és megható. Kitörölhetetle­nül beleivódott városunk tör­ténetébe, és azon kevesek em­lékezetébe, akik ott voltunk az ökumenikus istentisztele­ten. Történelmi azért, mert nem kisebb dolog történt, mint megvalósulni láttuk az egy­ségbe, az egybetartozásunk őszinte vágyát. Mert a szere­tet vonalán mindenkor együtt­működhetünk, egyházak és emberek egyaránt. Kétszeresen Is öröm volt te­hát az a pillanat. Hiszen vá­rosunk új képviselő-testülete Vác piarista templomában kérte és fogadta a katolikus, a református, és az evangéli­kus egyházak lelkipásztorai­nak áldását. Legyen jó ómen. Az új hi­vatal munkáját hassa át a küldetés, a szolgálat szelleme, a tisztesség és az emberség. Ahogy dr. Lengyel Antal apát­plébános ezt oly szépen, ben­sőségesen megfogalmazta: Prófétai lélekkel tenni és szol­gálni a jót, az értéket, a szé­pet, a városért, annak minden polgáráért. Prófétai lélekkel segíteni és felemelni a szegé­nyeket és a nyomorgókat. Századunk talán egyik leg­mélyebben embert formáló, és tettekben is megnyilvánuló szándéka az ökumenizmus. Amely felébresztette egyhá­zakban, egyházi vezetőkben és hívőkben az egymás felé for­dulás igaz, őszinte vágyát, és a jóakaratot. Ennek az öku- menizmusnak azonban nem­csak az egyházakban, hanem még egy új képviselő-testület­ben is nagy szerepe kell hogy legyen. Azonban önmagunk belső át­értékelése nélkül, s anélkül, hogy revízió alá ne vonjuk né­mely kifejezésmódunkat, in­dulatainkat, erkölcsi, jogi nor­máinkat, nincs igazi ökume­nizmus, sem az életünkben, sem a munkánkban, sem hi­tünk gyakorlásában — mond­ta a lényegre jól rámutatva Bachát István evangélikus lel­kész. Az első önkormányzati kép­viselő-testület hamarosan meg­kezdi felelősségteljes működé­sét. Jó volna, ha munkájuk közben emlékeznének Csuka Tamás református lelkész ige­hirdetési szép gondolatára: Ha az úr nem őrzi a várost, hiá­ba az őrizők. — Először hát nekünk kell mindannyiunk­nak méltókká válnunk, hogy építői, őrizői lehessünk váro­sunknak. Szórád Ágnes VÁCI Ügy látszik, javíthatat­lan optimista vagyok. Ugyan kérem, legyintet­tem még az ünnepek előtt, úgy október tizennyolca- dika táján, amikor arról hallottam, hogy jön az öt- ven-hatvan forintos ben­zin ... Nevetséges, mondtam, hiszen Ausztriában, Olasz­országban csökkentették a benzin árát, esik az olaj vi­lágpiaci ára... Rémhír ez, fejtettem ki véleményemet ismerőseim­nek, egyszerűen lehetetlen, hogy száz liter benzint ér­jen a hazai átlagfizetés! Kacsa a hír, higgyétek el, hiszen elképzelhetetlen, hogy egynapi keresetem­ből ne juthassak ötven ki­lométernél távolabbra. Amikor csütörtökön dél­után Vácon a benzinkúttól a Mártírok útjára bekígyó­zott autósor mellett hajtot­tam el, még mosolyogtam is a sorban állókon. A gö­di kis benzinkútnál már bosszankodtam: a 2-es út szélén várakozó sor alapo san megnehezítette a köz lekedést. Aztán otthon bekapcsol­tam a rádiót... Javíthatatlan optimista vagyok, állapítottam meg a hír hallatán, s közben autóm csaknem teljesen üres tankja is eszembe ju­tott. Javíthatatlan optimis­ta ... voltam, módosítot­tam korábbi megállapítá­somat. Mert már akkor éreztem, lassan kijózano dóm. — nos. Pedig nem a meccsre mennek A csokoládé gazdát cserél Kevés a vér. Súlyos gondot okozhat a hiány, ha valami rendkívüli esemény történik. Ezt halljuk az egészségügyiek­től. A Vöröskereszt-mozgalom aktivistái is panaszkodnak. Kevesebb a véradó, mint ko­rábban. Még szerencse, hogy a mozgalom meggyőződéses és önzetlen tagjai kitartanak. Ezt láthattuk a minap Kemencén is, a községháza előterébe lép­ve. A váci véradó állomás munkatársait találtuk ott. Az orvosi ellenőrzést dr. Bénik Gyula látta el. De ott volt Sza­bó Jánosné, a helyi Vöröske­reszt titkára is. Nagy előnye a mozgalomnak az a tisztelet, ami őt övezi. Nem csak azért, mert a puszta megjelenése is magával raga­dó ennek a mindig mosolygó, Nyugodjanak békében! Nem tudtam nyugodtan ünnepelni — és most nyug­talanul gyászolok. Mert ne­kem mind a két oldalon voltak szenvedőim és van­nak halottaim. Az 1956 októberét túlélők közül kettőt — hosszabb- rövidebb ideig — barátom­nak mondhattam. Mind­kettő alkoholista volt. Egyikük egy évet töltött a Forradalmi Munkás-Pa­raszt Kormány börtönében. Soha nem tudta kiheverni. Harminc éven át érezte úgy, hogy tovább üldö­zik ... A másik katonatiszt volt. öt októberben a for­radalmárok — akiket ö el­lenforradalmároknak ne­vezett — a lakásán keres­ték. Csak fiát találták ott­hon: az akkori kisfiú ma­radandó nyomokat őriz ma is, felnőttként, erről a lá­togatásról ... És a halottak... Ha a halottak napján kime­gyünk a temetőbe, és virá­got viszünk a Parlament előtti vérengzésben tizen­hét évesen meghalt roko­nunk sírjára, szembe fo­gunk találkozni azokkal, akik a Köztársaság téri pártház védőinek sírjához igyekeznek. Ha mondanunk kellene valamit egymásnak, mit mondanánk? Hogy a mi gyászunk a nagyobb? ók válaszolhatnák: talán csak a véletlenen múlt, hogy nem ők látogatják civil­ként, ártatlanul elesett vagy a harcokban meghalt hozzátartozójukat, s mi be­sorozott katonaként halá­los lövést kapott rokonun­kat. Mintha senki nem fi­gyelne gyászunkra. Azoltá­ra sem, akiknek az egyik és akiknek a másik oldalon voltak halottjaik. Azt meg végképp elfelejtik, hogy so­kuknak mindkét oldalon van kit gyászolnunk. Mint a rádiónál. A halottaknak és emléküknek meg kell férnie egymás mellett. Hálás vagyok Göncz Ár­pádnak. Ha a halottak napján megnyugodva lé­pem majd át a temető ka­puját, hogy halottaim sír­jára virágot tegyek, neki köszönhetem. Hálás vagyok neki, hogy elmondta: öt­venhat mindenkié, levá- laszthatatlan róla minden­ki, aki elesett, akit halálra ítéltek — nemcsak Maié­ter, hanem Mező is. Bár­melyik oldalon harcolt és halt meg valaki, a mi ha­lottunk. a magyarság ha­lottja. És nyugodjon végre békében! (B.) jóságos arcú asszonynak, ö az, aki az 1952-tól 1960-ig szüle­tett helybelieknek szinte a második édesanyja, a világra segítője, ö volt a szülésznő, az egészségre, tisztaságra nevelő, figyelmeztető. Mindig szép szóval, nyugalmat árasztó de­rűvel, ahogy ezen a napon, amikor rábeszélte a donoro­kat a jelentkezésre. Talán iz­gult is egy kicsit. Bizonyára azért, hogy mennyien hallgat­nak rá s jönnek el. Évente kétszer kerül sor az ilyen kü­lönleges adakozásra, amit a szervezésben részt vevő har­minc tagon kívül 75—80 em­ber szokott vállalni ebben a kis faluban. A polgármesteri hivatalban dolgozó fiatal hölgy izgalmát az okozta, hogy először vállal­ta a vizsgálatnál hosszabb ideig tartó tűszúrást, most fe­hér ágyon fekve. Fél órával a kezdés után már tizennégyen voltak a vállalkozók. Az utób­bi idők statisztikai átlaga 45— 50 személy. A csökkenés oka két dologból ered. Szabó Já­nosné szerint az emberek fél­nek az AlDS-fertőzéstől. A nővérek szerint a legtöbb’he­lyen nem kapnak munkaidő­kedvezményt a véradók, ami­ről nem ők mondták, hanem egy másik városban dolgozó kollégájuk jegyezte meg nem­rég epésen : — Pedig nem a Fradi-meccsre mennek ilyen­kor. s még csak nem is terme­lési tanácskozásra. Vajon mit szólnának a főnök urak, ha ők jutnának bajba, s éppen hiá­nyozna a vércsoportjuknak megfelelő, segítséget jelentő palack? Egy váci üzemet itt említet­tek meg, ahol a véradónak azt mondta a művezető vagy a mérnök — a beosztására már nem emlékeznek pontosan —: Ha el mer menni, megkaphat­ja a munkakönyvét. — Érvek, meggyőző szavak? Ismét Szabó Jánosnéhoz for­dulunk a kérdésünkkel, aki szerint a legtöbben belátják maguktól is, hogy milyen fon­tos a segítségük. Van annak saját haszna is. Felfrissül a vér, jobb lesz az ember köz­érzete. Bénik doktor úr sze­rint pedig a fertőzéstől való félelem sem indokolt. Szerin­te a mai eljárások alkalma­zása mellett ez szinte telje­sen kizárható. Pongrácz József harmincad­szor jelenkezett az utóbbi ak­cióra. — Kapott munkaidő-kedvez­Ki tudja? Hátha S Is segítség­re szorul egyszer. Legyen er­kölcsi alapja, hogy elvárhassa (A szerző felvétele) ményt? — kérdeztük Tóth Ti- bornét, a Szobi ÁFÉSZ mun­katársát, aki erre tanácstala­nul nézett ránk. Nem is tudja, hogy az jár-e. ö ledolgozta a napját. Szerinte a főnöke azt sem sejti, hogy ő most merre jár. Szokás ilyenkor megkérdez­ni, hogy mi készteti nemes vál­lalkozására a véradót. Rend­szerint hiába várjuk a magvas válaszokat. Esetleg a szólamo­kat a humanizmusról, a szoli­daritásról. Ilyet senki sem mond, csak nyújtja a karját. Nézi, hogy szorítja el a nővér, aztán, ha mindennek a végé­re érnek, egy kicsit eldisku­rálnak még a terített asztal mellett egymással. Jönnek a nővérek. Kérdezik, mit kíván a kedves donor a szendvics és a kávé mellé? Sört vagy cso­kit parancsol? Van aki jobban teszi, ha csokit kér, mert ha­marosan feltűnik a bejáratnál egy szép szemű, fekete hajú kislány és felelősségre vonó hangon kérdezi; — Apu, adtál vért? — Adtam — válaszolja az, és a belső zsebébe nyúl. Az ott lapuló csoki gazdát cserél. Kovács T. István

Next

/
Thumbnails
Contents