Pest Megyei Hírlap, 1990. október (34. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-13 / 241. szám
10 1990. OKTÓBER 13., SZOMBAT CSENGÖSZO KÉT KAPURA. KÉT DALLAMRA Nem. hivalkodó, de kirí a többi ház közül, nem nagy, de annak látszik — talán, mert a két szomszéd ház kisebb, s ehhez mért szerénységgel húzódnak meg a kerítés mögött. A kert gondozott, pontosabban. volt. A glicéniasövény, melyet tavaly még gyakran nyírtak, most loboncos, a tuja is elvadult. A meggyfák meggyérült lombja közt feketén gyászol a rajtuk felejtett termés, az idén nem készült befőtt. Féllek tőle A nem bennfentes csodálkozik: minek a kapuoszlopon két csengő? Külön a férjnek, külön a feleségnek. Az utóbbin látszik, nemrég szerelték, a nyomógomb élénkpiros, a másik kifakult barna. A barnát nyomom meg, az egyik ablakon libben a függöny. Aztán kisvártatva előcsoszog a házigazda, B. Károly. A névtábla tanúsága szerint okleveles mérnök. Csoszog, slattyog, pedig nem beteg és nem öreg. 41 éves. — Minimum tízzel többnek látszik — mondja később közös barátunk, aki elkísért ide. Igaza van. Károly „legatyáso- dott”. Az arca duzzadt, lilás, a hajszálerek pókhálórácsain kivicsorog az ital. Haja, ruhája gondozatlan, olyan, akár a kertje. Ez az ember nemrég még egy országos nagyvállalat második embere volt. A párttitkár. Ha nem is rettegték, de féltek tőle. A nyugdíjazás küszöbén álló kerületi első titkár őt nézte ki utódnak. A vezérigazgató élénken helyeselt, alig várta, hogy megszabaduljon „minden lében kanál” párttitkárjától. B. Károly pályafutása tipikus pártkáder-karrier. Már a gimnáziumban KISZ-titkár volt — mellesleg eminens —, később az egyetemen a jó közepesek közé tartozott, igazán a szónoki és szervezési képességeivel tűnt ki, s nem a szakma i rátermettségével. A hozzá hasonlókra mondják ma, hogy hordószónok. Az ilyenre felfigyeltek. Vele is ez törént. Alighogy végzett a műegyetemen. a kerületi pb elküldte tovább tanulni. A Pártfőiskolára. Itt ismerkedett meg Zsóká- val. a feleségével. Zsóka textiltervezést tanult, üzemmérnökit végzett, de mert valaki úgy döntött, ő is bekerült a hatalom előszobájába. — Nem tudom miért, de Zsóka direkt ráhajtott, hogy jobb legyen nálam — meséli Károly. — Már együtt jártunk, de még mindig nem tudtam, hová is soroljam. Stréber, vakbuzgó kommunista? Előfordult, hogy két smár között az internacionalizmusról szövegelt, vagy nem jött el a névnapi bulimra, mert kollokviumra készült. Aztán — bár jobb eredménnyel végzett, mint én — nem kapott komoly beosztást. Erre bepörgött s elment tervezőmérnöknek egy szövetkezethez. A szervezeti munkától itt sem szabadult, előbb KISZ-, majd párttitkár lett, de nem függetlenített. Ez volt a szerencséje, ö nem esett ki a szakmából, sőt fejlődött, osztályvezetöségig vitte. Károly hangja érdes és alig leplezett irigység érzik benne. Irigyli az asszony „szerencséjét”. Tizenhat éve házasok, két gyerekük van. Fél éve megkülönültek. A három szobából kettőben Zsóka él a két gyerekkel, Károly a legkisebb szobában egyedül. Férj, feleség nem beszélnek egymással, az eLkerülhetetlen dolgokban a lányuk közvetít. — Igen, neki határozottan szerencséje volt — mondja még egyszer, s a csalódottság keserűsége úgy megülepszik a lelkében, mint a zacc a kávéscsészében, melyet szórakozottan kavargat. — Mekkora marha voltam! Tizenhat évet húztam le KISZ- és pártfunkciókban. Van egy gépészmérnöki meg egy üzemgazdász-diplomám, amikkel kitörölhetem a seggemet! Amióta megkaptam őket, egy percig sem dolgoztam a szakmában. Még azt is elfelejtettem, amire valamikor megtanítottak. A lóképű lelépett Zsákutca. Károlyt megtűrik, kapja a fizetést, de maga is érzi, milyen labilis és milyen megalázó ez az állapot. Egyszer jártam nála, még a régi szép időkben. Szobája teremnek is beillett. A háromszáz főn felüli tagsághoz függetlenített párttitkár, légkondicionált, süppedő szőnyeges iroda és titkárnő-adminisztrátor tartozott, akinek a fő feladata a kévéfőzés volt. A lóképű csaj időben kapcsolt. 88 májusa után lelépett. Károlyt tavaly augusztusban passzolták ki a csupafény szobából, kinevezték „műszaki tanácsadónak” és elásták egy hat négyzetméteres zugba, ahol ketten osztoznak egy rozoga asztalon. — Amennyit dolgozunk, amennyit ránk bíznak, ahhoz épp elég az a lyuk is — legyint keserű grimasszal, majd ösztönösen pohár után nyúl, pedig nincs sem ital, sem pohár az asztalon. Most nincs ... — Miért nem próbálkozol másfelé? — nézek rá kérdőn, bár sejtem a választ. — Szerinted mennyi az esélyem? Egy párttitkári múlt ma rosszabb a priusznál. Én nem mondom, hogy a párt vétlen, amiért a helyzet így alakult. De miért csak a hozzám hasonlókon kérik számon, miért csak nekünk kell elvinni a balhét? Mú rtirszcrepben A Károly vállalata maholnap széjjelhull, tele van adóssággal. A bajok nem tegnap kezdődtek, de akkor még volt miből kompenzálni. A megcsappant árbevételt az ingatlanokért kapott — óvoda, munkásszálló, üdülő, sporttelep — pénzekkel pótolták. Károly akkor tiltakozott, de erre ma már senki sem emlékszik. Arra viszont igen, hogy egy nem túl jelentős tőkés megrendelést megtorpedózott, hogy —mentse a kapacitást egy szovjet partnernek. — Megértelek, kutyaszorítóban vagy. Ám így mégsem élhetsz hosszú távon. Teli sérelmekkel és kisebbségi komplexusokkal. Nincs gyakorlatod? Szerezd meg. Még nem késő. Még húsz éved van nyugdíjig. — Te ezt nem érted! Ejtettek, eldobtak. Mint egy kicsavart citromot! Még Zsóka is elpártolt tőlem, meg a két gyerek. Szégyellnek. — Ne légy igazságtalan. A család nem a pártfunkcióból kipottyant, hanem a kocsmába beszokott családfőt szé- gyenli. Pedig az ital nem oldja meg a gondodat. Az ital nem old meg semmit, sőt, ha így folytatja, még azt a rossz íróasztalt is elveszti. — Ha nem áll talpra, túladnak rajta — mondta valaki a vállalatnál. — A mártír szerepében tetszeleg, pedig nem az, ha valaki, ő kapott esélyt az újrakezdéshez. Felajánlották neki a forgácsolóüzemet, de nem vállalta a három váltást. Ki akarták helyezni egy vidéki részleghez, ahonnan nyugdíjba megy az üzemvezető. Hallani sem akart róla, noha nem idegen számára az a környék, a szülei most is ott élnek. Talán pont ez a baj, ezért nem ment le oda. Mert ott mindenki ismeri, s mert ne-' héz elviselni a kaján vagy sajnálkozó arcokat. Sok Károlyhoz hasonló, talaját vesztett ember ténfereg manapság ebben a hazában, és kaján arc is több van, mint együttérző. Szentenciát könnyű gyártani: derogál nekik a munka, nem bírják elviselni a hatalomvesztést. Károly ban egyet becsülök: nem kreált magának újabb politikai eszményképet s a nagy, nyaktörö versenyfutásban nem próbált felkapaszkodni egyik párt szekerére sem. — Azt már nem, a politikából elegem van! — mondja kiábrándultán. — Te, nem ártana ezt a kertet rendbe tenni — jegyzem meg búcsúzáskor. — Majd tavasszal .. A tavasz még messzi van. s közben van idő gondolkodni. Mert nemcsak a kertet, de önmaga sorsát is rendbe kell tenni. Józan, tiszta fejjel. Még nem késő. Matula Gy. Oszkár DURKÖ GÁBOR GRAFIKÁJA Gyerektárosi szülői értekezlet Csak munkásszállás, albérlet Robika úgy tudta, hogy vér szerinti gyermekünk. Csak tavaly mondtam meg az igazat, mert nagyon beteg voltam, attól féltem, talán meg sem gyógyulok. Ügy érezterp. meg kell tudnia, hogy nem éri vagyok az anyja. Nagyon sírt. Elment otthonról., Délután bevitték a kórházba. El sem tudtam tőle köszönni. Aztán küldött nekem egy rajzot, s azon volt egy megható felirat: Édesanyám! Jóságos mosolyú, fiatalosan lelkes, ma már nyugdíjas tanárnő ül velem szemben a Sebestyén András-ko! légi um igazgatói szobájában. Szülői értekezleten volt a fóti gyermek- városban. Ott ismertem meg a kiskőrösi Marton Istvánnét, aki kívánságomra mondta el egy elárvult kis gyermekember meghatóan szép történetét. Ahihet nem várnak Ültek a teremben vér szerinti szülők, őket helyettesítő nagyszülők, és néhányan olyanok is, mint történetünk szereplöDURKÖ GÁBOR GRAFIKÁJA je, Martonné. Az idén mintha többen lettek volna ezen a rövid beszélgetésen, ahol a kollégium vezetője sok apró nevelési kérdésről tájékoztatta hallgatóságát. Kezdve attól, hogy hányán laknak egy-egy szobában, milyen a gyerekek egy napja, ha kimenőt kapva hazalátogatnak, hogyan foglalkozzanak velük a szülők. Az sem baj, ha munkát adnak, mert a gond mindig azzal kezdődik, ha unatkozik a gyerek. Olykor még szándékos rongálás is előfordul a kollégiumban. Ezt főként azok teszik, akiknek senkijük sincs, otthon sem várja őket, nincs hová elutazniuk. A feszültséget pedig le kell vezetni valahogy. Érdekességként tudhatja meg az ilyen szülő-nevelő konferenciák résztvevője, hogy akad katonafiatal, aki a gyermekvárosba jön haza szabadságra, ide térnek vissza leszerelés után. Ez egyébként már a jelenkor igazán terítékre került ellentmondása, amiről Csáky Lászlóval, a gyermekváros nemrég kinevezett igazgatójával is beszéltünk. Felnőnek a gyerekek, tizennyolc éves korukig mindent megkapnak, nem szoknak hozzá az önállósághoz, aztán útjukra bocsátják őket. Szakmával a kézben, amivel jók az esélyeik, de nem vár rájuk lakás, családi környezet, csak a munkásszállás, vagy az albérlet. Na és, ami a legkegyetlenebb, a társtalan- ság. Ennek az ellenszerét kell megtalálni, ez lesz a soron következő tennivaló. Küldöm a pénzt Sokat ugyan még nem lehet mondani, csodák sincsenek. Ám az biztos, hogy jó, ha már az ittlétük alatt főzni tanulnak a gyerekek tankonyhában, maguk osztják be a serdülők a megkapott élelmezési költséget, vagy a ruhapénzből tetszésük szerint vásárolnak — ha tán ügyetlenül, néha okulásul, a maguk kárára is. A munkavállalás célja nem pusztán az, hogy a gyermek- városban is kevesebb pénz jut sok mindenre. Ritkán, de még kirándulnak, színházba látogatnak. Üj módszer, hogy akár a szomszédos étterem diszkóműsorát is felkereshetik a megfelelő korúak. Eredmény, hogy mióta a tiltás megszűnt, kevesebben érdeklődnek az addig különlegesnek tartott világ iránt. — Féltem a kislányt, mert sérült — mondja az aggódó nagymama. — Küldöm a pénzt azonnal — ígéri —, ha úgy gondolják, hogy hazajöhet. Csak hozzám küldjék, mert ű2 apát nem vállalja. Egy anyuka<az állami gondozás megszüntetését akarja. Kissé zavarosan adja elő, mi mindent' szokott neki hozni. Kilóra is bemondja, mennyi szőlőt, összeg szerint, mennyi pénzt ad át látogatásai idején. Mondandója azonban élénk reakciót vált ki egy fiatal nevelőnőből, s nyugtatgatja: ezt még meg kell beszélnünk. Mellettem valaki azt mormolja: nincs jogunk senki indítékait feltételezni, de bizony előfordul, hogy az intézetbe érkező családi pótlék jönne .jól otthon, s nem annyira a ffverek. Ez sem ismeretlen tünet a mai világban. Szakmát tanul — Ügy volt az — folytatta a történetet Marton Istvánná, hogy a lányom népi táncosként szerepelt itt egyszer. Utána beszélgettek a gyerekekkel, s úgy határozott, itt lesz óvónő. Le akartam beszélni róla, de végül eltöltött egy évet. Egyszer csak azt kérte: Hadd hozza el nyaralni hozzánk a hároméves Robikát. Nekünk is volt akkor már két nagy gyermekünk. Tanárok voltunk. Két pedagógusfizetés. Nem kell mást mondanom. — Jó, hozd el, kislányom — egyeztem bele. Aztán letelt a nyaralási idő, hozni kellett volna Robikát. Na, ki viszi? — szegeztük egymásnak a kérdést. Nem akadt vállalkozó. Ö lett a mi fiunk. Tudja, olyan, mint a sajátunk. Semmi különbség. Talán csak annyi, hogy a mieinknek még nem telt motorbiciklire, neki már vehettünk. Csak azért mondom, mert itt elhangzott, hogy akik nem állami gondozottként tanulnak itt, az ilyesmivel feszültséget keltenek a többiek között. Hát szóval telt erre is. Felnőtt szépen közöttünk. A lányom is hazakerült. Aztán, hogy eljött az ideje, ide küldtük szakmát tanulni, ahonnét óvodásként fogadtuk be a családba. Hát én hozzá, az aranyos kisfiámhoz jöttem látogatóba. A hölgy szeme ragyog. Furcsa gondolatok motoszkálnak a fejükben arról, hogy hányfélék az emberek. Másféléként hagyom el a történelmi kastély parkját én is, mint amilyen voltam a találkozásunk előtt. Kovács T. István
