Pest Megyei Hírlap, 1990. szeptember (34. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-01 / 205. szám
10 1990. SZEPTEMBER 1., SZOMBAT A társadalom nem szereti őket eléggé A választás lehetőségére tanítani Alapítvány született a Szigetszentmiklóai 2. Sz. Általános Iskolá- lian a szülői munkaközösség támogatásával. Az alapítvány célja igen széles körű, az oktatás feltételeinek fejlesztésétől a tehetséggondozáson át a pedagógusok továbbképzéséig, a külföldi kapcsolatiépítéstől, az Ev pedagógusa aranygyűrű odaítéléséig sok minden. Kétségtelenül az alapítványok korát éljük. Mondhatni, manapság divat alapítványt tenni bármilyen cél érdekében. Hiszen akármilyen szegény az ország, akármennyire panaszkodnak az emberek, a legkülönfélébb alapítványok bankszámláin mégis gyarapszik a pénz. Adakozunk az AIDS-kutatásra, a rák ellen küzdőknek, a menekülteknek, az állástalan színészeknek, az árváknak, a külföldi gyógykezelésre váróknak. Miért pont egy iskola érdekében életre hívott alapítvány számlájára ne folyna be pénz? Ha mások nem. az érintett szülők, nevelők bizonyosan, a zsebükbe nyúlnak. De vajon, ezzel egy időben nem dr/hognak-e, mondván : még egy iifika, amivel kiéneklik a pénzüket. Kétségeimet Sági Míhálynénak, az iskola igazgatójának és Bak Ferenc tanárnak,.körzeti úttörőelnöknek, togalmaztam rheg. — Sajnos a mai magyar társadalom nem szereti eléggé a gyermekeket — szögezi lé álláspontját az igazgatónő. — Az általános gazdasági helyzetből következik, hogy hátrányos intézkedések egész sora sújtja a gyermekeket nevelő szülőket. Az anyagi gondok, a második, harmadik állás miatt kevesebb figyelem jut a legfíata- labbakra, s nemcsak a családban. Szűkölködik anyagiakban az iskola, de nincsenek parkok, művelődést intézmények, klubok sem, ahol a diákok értelmesen tölthetnék el a szabadidejüket. Kitelik az esztendő? — Elég, ha itt, Szigetszent- miklóson körülnézünk — veszi át a szót Bak Ferenc. — Két Duna-partunk is van, gyermekeink mégis úgy nőnek fel, hogy a víznek szinte a közelébe sem jutnak. A partot ví- kendtelkek zárják el, a diákok * nem tanulnak meg úsini, így, .még ha lenne is pçng a,/, víji isportok tárpőgatásáifi,.áfeáJig- . ha mernének csónakba ülni. A ; kismotorral száguldozó kamaszok mindenkinek csak terhére vannak a városban, de : arra nincs pénz meg energia, ihogy összefogják ől>pt valahol a városon kívül, és crosspályát alakítsanak ki nekik, akár az ő munkájukat is igénybe véve. Nagy harc árán lett egy szabadidőközpontunk sportpályákkal, színpaddal. Itt délutánonként van élet, de kérdés, meddig? Ügy tudom ugyanis, hogy zöld utat kapott egy magánpanzió erre a területre. Félek, akkor hamar kitelik az esztendő a Kéktó szabadidőközpontban a gyerekeknek. — Messzire jutottunk az alapítvány gondolatától. — Igen — válaszol Sági Mi- liályné. — De úgy érzem, az elképzelésünk nagyon szoros kapcsolatban van a város gyer^ mekeinek jövőjével. Nyílt ala- pítvány a mienk, eddig elsősorban vállalatok, intézmények, szövetkezetek jelezték, hogy támogatnának. Nagy dolognak tartom ezt, hiszen ma már nagyon meg kell gondola niuk a gazdálkodó egységek-, nek, mire is adnak ki pénzlt Mégis, szinte első szóra valamennyi megkeresett cég segítséget ígért. Ebből arra következtetek, hogy átérzik felelősségüket a jövő nemzedékért; Egyébként csekkeket nyomattunk, ezeken a szülők és a pedagógusok is támpgathatják az alapítványt. Az összeg levonható az adóalapból. Aki 20 ezer forintot fizet be, az helyet kap a kuratóriumban. Így tulajdonképpen egy leendő iskolaszéknek mennénk elébe. Bevallom, titokban azt remélem, hogy a kuratóriumi tagsággal; az oktatás ügyeivel, gondjaival eddig nem foglalkozók . is képet kapnak nehéçségeipk-r ről, erőfeszítéseinkről. A nincs nem volt úr Ez a sziget'szentmiklősi általános iskola étidig is rengetegét tett az oktatási színvonal emeléséért, itt a „nincs” soha nem volt nagy úr. Jelszónak mindig a „hogyant” tartották. Ezer diákjukból tavaly több mint kétszáz még váltó műszakban tanult. Nem kis harc árán sikerült megszerezniük egy óvodaépületet, így szeptembertől valamennyi gyerekük délelőtt tanulhat. Olyan iskolát szeretnének, amely minden hallgatója számára a legtöbbet adhatja. Amelyik kimagasló tehetségű, az képességei kibontakoztatására, fejlesztésére kap lehetőséget. De az iskola vezetői azt is eredménynek tartják, ha a gyengék a nyolc osztály elvégzése után írni, olvasni, számolni tudó emberek lesznek. — A politika kivonult az iskolákból is, de az ott dolgozók -nézeteiket nem akasztják szögre a kapuban. Közelednek az önkormányzati választások, s ez a politikai csatározás bizonyára nem hagyja érintetlenül a tanári kart, az iskola légkörét sem. — Magam is így gondolom — válaszol az igazgatónő. — Pedig a gyermekek érdekében a városnak nyugalomra lenne szüksége. Ha minket, pedagógusokat kérdeznének: olyan önkormányzatot szeretnénk, amely fontosnak tartja a legifjabbak jövőjét és programjában nem kampányszerűen, hanem rendszeresen, átgondoltan foglalkozik a gyerekek helyzetével. Sági Mihályné örömmel beszél arról, hogy elkészült a vámos középiskolája, amelyben az idén már kisgimnazisták — a - nyolcosztályos középfokú, képzésben részt vevő tízévesek — tanulhatnak. De az elgondolkodtató., hogy milyen óriási ■ a különbség bérezésben, felszereltségben az általános és középiskola között. Vajon ho- -g’yah adjon színvonalat az általános iskola, ha minden anyagi erőt a gimnázium visz ' él, nagy feszültségeket teremtve ezzel a városban tanító pedagógusok között. Felesleges kritika Ezért is kell az alapítvány, amely nem egyetlen üdvözítő útja az oktatási gondok megoldásának, de arra mindenképpen alkalmas, hogy kiegészítse', finanszírozza az iskolavezetés erőfeszítéseit. — Az úttörőmozgalom ma is a kritika kereszttüzében áll, ~pedig már régen kibújt a politika köpönyegéből — mondja Bak Ferenc. — Ám mellette még nem jelent meg olyan gyermekszervezet, amely az élményadást, a legifjabb korosztály támogatását írta volna zászlajára. Nagy szükség lenne mind több, politikamentes gyermekszervezetre, amelyeknek nem az lenne a feladatuk, hogy idejekorán ideológiákat sulykoljanak a diákok fejébe, hanem megtanítanák őket arra, hogy később tudjanak választani. Móza Katalin Szénaszagú hajnalban érkeztünk, épp csak annyi időnk van, hogy lekászmálódjunk, a kis vicinális nagy huhogással tovább pöfékel Csúcsa felé. Egyedül mi szálltunk le a csöpp hegyi állomásnál, ahol nem várt senki, pedig időben írtam. Persze itt a Jád és Dregán övezte isten háta mögött az idő fogalma relatív s a postás sem napjában kézbesít. Kavics csikorgott a hátunk mögött, az állomásfőnök botorkál mellénk. — Maguk jöttek Pestről? — kérdezi rossz magyarsággal. — Jonel nem tudott lejönni, kibicsaklott a lába. De Roxan- da leküldíe Michelt. Közben nőtt a fény, balra a sötét foltról kiderül, hogy fenyves, s a szürke folt, melyet sziklának, véltem — szamár. Cujka és menta tea — Michel? Flát az meg ki? A Szajna menti név idegenül cseng itt a Jád-patak zúgásában. — A füles — int vigyorogva a vasutas a szamár felé. — ■ A Jonelé. Bízvást ráhagyatkozhatnak, több esze van, mint egynémely embernek. Embertársaimról már tudom, hogy némelyik nem ér fel egy szamárral, Michelről viszont nem tudhatom, hogy mit tud. Marad tehát az előlegezett bizalom, más választásom nincs. Errefelé ismeretlen intézmény a közfuvarozás és a hegyi malomig hét kilométer az út ... — Ezzel fogunk utazni? Rusnya egy jószág. Lásd, kár volt az autót Váradon hagyni. Ami igaz, igaz, szebb példányt is láttam már szamárban. Kócos szőrű pocegér, kicsi is, nyeszlett is. Viszont a Skodával nem tudtunk volna a malomig felmenni, lent hagyni Bulzon meg nem tanácsos, vá- radi kollégáim legalábbis óvtak e könnyelműségtől. — Beverik a szélvédőket a vattások, nagyon-nem szeretik most Erdélyben a. magyar rendszámú autókat. — Nem harap ez az izé?'— firtatja újfent a Jád-völgyi ci- cerónét nejem. — Legfeljebb -rúg — nyugtatom meg. — Le- lehetőleg ne kerülj a farka mögé. Az állomásfőnök segítségével felmálházzuk Michelt. — Lódulj ! — mondja a jóember, s a nyomaték kedvéért rácsap egy, bottal. — Csak mindig utána — okítgat bennünket. — Majd a vízesésnél ő átkel a patakon, maguk a hídon menjenek. Mentünk, mentünk, mende- géltünk, akár a mesében. Hegynek fel, völgynek le. Eleinte nejem mindennek örült, ami érthető. Pesten nem minden sarkon látni kankalint, szamócát, sem harmatot lefetyelő őzgidát. A lelkesedés később lankadni kezdett, a fenyődarázs blúz alá bújva már nem romantikus, s én balga, egy sziklán napozó kígyóról pontos személyleírást adtam. — Vipera. Szép, kifejlett példány. Ne mozogj! — Ugye csak viccelsz? — Hát persze — mondom suttogva. Nagy megkönnyebbülésemre a vipera lustán visszavonul egy ikőrepedésbe. A vízesés fölötti pataikátke- lés sem megy simán. A hidat Keleten a helyzet változatlan VÁMMENTES” VAKÁCIÓ 55 két fenyőrönk jelképezi karfák nélkül. És alattuk négyöles mélység... —■ Ez, a híd? — csodálkozik rám életem párja. — Miért, mit vártál, a Lánchidat? Még két hegyet kellett megmászni, s már ott is voltunk a malomnál. A szamár beparkolt a diófa alá, melynek árnyékában ott hevert Jonel. — Isten, Isten — örvendeztünk egymásnak, öt éve nem láttam, öt év nagy idő. Jonel megkopaszodott, megtöpörödött, a felesége meg kitelt, ci- pónyi kebleitől nem tudtuk átölelni. A tiszta szobát kaptuk. Szemben a fenyves, ablakunk alatt a patak. Az ágyon hófehér cserge, jó gyantaszag érzett rajta, s a Pojánáról széna illatát hozta a szél. Még Pestről egyezkedtem Jonellel. akivel együtt ettük a román profundot kilencszázötven- nyolcban. Koszt-kvártély egy hétre. Jonel főállásban a víztározó gátját, zsilipjét őrzi, a molnárkodás csak mellékkereset. Kipakoltuk az ajándékokat. — És a kávé? — néz ránk Roxanda csalódottan, — Karavánt kértem ... Ez aztán a fejlődés ! Jonel öt éve még cujkát vedelt, Roxanda meg mentateát. A Nagy Kondukátor vigyázott a népére, nem hagyta őket elhízni, óvta őket az egészségre káros, kávénak nevezett alkaloidok élvezésétől. — Van kávé is — nyugtatom meg Roxandát. — Meg piros virágos függöny. Lóhalálában távozott — Hogy megy a malom? — ’kérdezem ” ebédhéi*J' Jöttéitől. — Most már megy, az idén ki-ki a magáét őrleti. A forradalom után a kollektíva széjjelment, az elnököt elűzték, a mérnökből elöljáró lett. Azóta. megkétszereződött a tehénállomány, sokan visszatértek a juhtenyésztéshez. Tej. túró, vaj, orda dögivei, Váradra, Kolozsvárra hordják eladni. A malom öreg hodály, még a Jonel szépapja ácsolta, a szemöldökgerendán beégetve az alapítás éve: 1722. A fala öles kövekből meg nyolccolos tölgyfarönkökből készült. A vízikerék tengelye emberde- réknyi vastag. Öt évvel ezelőtt csak vegetált ez a malom, nem volt mit őrölni. — Lemegyek Michellel Bulz- ra, ma szedi le a felcser a gipszcipőt. Nincs kedved velem jönni? — kérdezte Jonel. Lévén, hogy az esőtől a Jád lesárgult, s így nem tudok horgászni, elfogadom a meghívást. Amúgy is le kellett menjek a faluba, melynek egykori orvosa olyan lóhalálában távozott Magyarországra, hogy csak a diplomáját vitte magával. A doki ma Szolnok megye egyik községének az orvosa. ő kért meg, hogy néhány holmiját keressem meg, és hozzam el Bulzról — Vai, ce mai face domnu doktor? (Mit csinál a mi doktorunk, hogy van?) — lamentál túláradó örömmel a volt gazdasszonya. — Se azelőtt, se azóta nem volt olyan doktor a környéken, a legtávolabbi esztenához is elment. — Azt tudja, hogy miért kellett elmeneküljön? Nem tudja. Én tudom. Már ide, Bulzra is büntetésből került, mert nagy volt a szája, szándékosan száműzték Mi- hályfalváról, hogy elválasszák a menyasszonyától. Itt fent a hegyekben olyan középkori állapotokat talált, amit megint csak nem tudott szó nélkül hagyni. Egy meggondolatlan kijelentése miatt beidézték az élesdi Securitatéra, akkor vett búcsút Romániától, együtt szöktek át a menyasszonyával Székelyhíd mellett. A doki holmijai hiánytalanul megvannak, csak azokat pakoljuk össze, amikhez személyes emlékek fűzik. — A többi a magáé — mondom az asszonynak. — őrizzék meg az emlékezetükben. Míg Jonelre várok, két helyi notabilitáshoz van szerencsém, az egyik a rendőr, a másik a pópa. Jön szembe a fiatal őrmester, és kedvesen köszön. — Buna ziua. (Jó napot.) Az idegennek, idősebbnek kijáró tisztelettel, melyben nyoma sincs a kevély, gyanakvó, vesébe néző rád bámulásnak, mely a ceausescui időkben jellemezte a román milicistákat. A pópát régebbről ismerem, tudom, hogy ült, nem börtönben, egy kolostorban volt száműzve évekig. Am azt is tudom, hogy megrögzött sovén, a Balázsfaiváról elindult sing- hai román transzszilvanizmus megszállott követője. — Emlékszik még rám? — Hogyen. ön a Jonel katona bajtarsa. Én mindenkire emlékszem. A barátok ja va/. ellenségekre is. — Remélem, engem nem az utóbbiak között tart számon — jegyzem meg fanyar mosollyal. — Hogy él nagytiszle- lendőséged, milyen az élet ma Romániában? K is h eg\i be szó <1, példázat barátság olyan volna, mint a mi barátságunk. — Aztán jössz-e még hozzánk? — kérdezte búcsúzáskor Jonel, Ültünk a malom melletti árnyékban, vártuk a kocsit, ami átvisz Biharfüred- re. Felnéztem a Pojana felé, a fenyvesre, szomorúság moto-, zott bennem, valami kaparta a torkomat. — Talán. Ha jó szívvel fogadtok bennünket, ha barátunk maradsz, mi szívesen jövünk hozzátok. Csak az a baj, hogy nem minden román olyan, mint ti vagytok, s gyűlölködés közt nem jó nyaralni... Nagyot fordult a világ — Kezd hasonlítani ahhoz, amit az emoerek mindig is aKartak. Es az akaratot nem lehet letörni, megtörni, az emberi akarat olyan, mint a patak vize — int a mellettünk rohanó Jádra. — El lehet terelni, gátat lehet neki vetni. De csak egy időre. A patak mindig megleli a folyóhoz vezető utat, ha kell, utat is tör magának. Nem nehéz megértenem, hogy a kis hegyibeszéd a roman nemzeti tudatot példázza, a Vlegyászától a Királyhágóig ■.. Harmadik nap megcélozzuk a Pojanat, a zsakomoan aiig van valami, mire felérünk, mégis szakad rólam a veríték. Letáboroztunk egy vackoría ala. Ebedért elmentem egy közeli esztenához, ordát akartam venni a pakuiártól. -r- Magának nem adok! — mondta az öreg juhász. — Maga magyar, maguK. ki akarnak bennunnet űzni a hegyeink közül. — Ki mondta ezt magának? — kérdeztem tőle szomorúan. Itt a fenyvesek árnyékában meg hatvanyozotlabban fújt az oktalan sovinizmus. — A domnu invetetor. (a tanító úr). Még mást is mondott. Hogy lúiO-ben maguk kemenceben sütötték meg a román csecsemőket. Fent, Eszaic-Erdélyben. Végül is kaptam ordát, gombát is adott ráadásnak, amit nyársra húzva, szalonnával sütöttünk meg rőzselángnál. Jó volt és mégis keserű. A kemencében sütögetett román csecsemők rémmeséje megfe- kiidte a gyomrunkat. Teltek a napok, horgásztam, járkáltam vagy cujkát szopogattunk a garat mögött, s felemlegettük a moldovai katonaéveket. Jonellel egy T—34- esben „vitézkedtünk”, s a hálóban egymás mellett állt az ágyunk. Szívemből kívánom, bár minden román—magyar — Vámolni való van? Ezt már a román vámtiszt kérdi tőlem a borsi átkelőhelyen, ahová közel sem zökkenőmentesen futunk be az augusztus végi kánikulában. A fiam 410 román rendszámú autót számol, ennyien várnak az áthaladási sávon. Egy rendőr int, a magyar kocsiknak nem kell sorban állni, mehetünk tovább. Az első sorompónál viszont nem tudnak az intézkedésről, a határőr kis- katona visszairányít a kocsisor végére. Húsz—huszonöt éves, de pimaszul letegez. Nem megyek. Én sem, a többi magyar sem. Összesen öten vagyunk, maroknyi bárány a farkasfalka közt. Az előttem álló honfitárs kiabál, vendégjogot emleget. A kiskatona szegekkel kivert láncot dob a kereke elé. A magyar földre bebocsátásra várók szitkokat kiáltoznak felénk, tapsolnak a kiskatonának. Végül is jön egy altiszt, s kényszeredetten felemeli a tgromppl. r-r M.if kiabál és mit lázit? — kérdi, tőlem. — Miért jött Romániába, mi nem hívtunk senkit. A.kis- katona kiköp, gyűlölködve nézi az elvonulást. Pont nyolc hónappal ezelőtt ugyanitt azzal fogadtak: Bine ati venit la Romania libéré! (Isten hozta a szabad Romániában!) Vért vittem a saját kocsimon a brassói forradalmároknak. Akkor december 24-ét írtunk, most augusztus 29-ét. jVyolc hónap alatt nagyot fordult a világ. — Az a kérdés, mit tart ön vámkötelezőnek — mondom a vámtisztnek. — Van egy mázas bögrénk Kőrösrévről, egy varrottas Kalotaszegről, hat fekete-erdői üvegpoharunk, két furulya Maroshévízről... meg egy csomó élmény. A Jád és Dregán rohanása a sziklák közt, a Prislop és Hordinkuca csúcsának képe a hajnali verőfényben, s a hullámzó szénafű zizegése a havasi estékben. Megvámolandók? Nem. Ezek vámmentesek. Ám valami mégis van a kocsiban, amit elmulasztottam bemondani. Egy egy méter hosz- szú, harminc centi széles ablakráma. Apám barkácsolta ócska deszkából a pesti házam pinceablakára. — Nem tudja, hogy fűrészárut tilos kivinni? — zordul rám a vámtiszt. — Vigye visz- sza, ahonnan hozta! Nem hiszek a fülemnek, azt hiszem, viccel. Az egész „fűrészáru” nincs öt kiló, legfeljebb 200 lejt ha ér. Kiállítanak a sorból, elveszik az útlevelünket. Az ablakrámát nem engedik az út- szélén hagyni, ha nem viszem vissza, még meg is büntetnek. Ha visszaviszem, állhatok megint órákig a sorompó előtt. Egy Váradra tartó ismeretlen úr siet a segítségemre, bedobja a keretet a csomagtartóba. Aztán átgördülünk a senki- földjén. átérünk magyar földre Eddig, valahányszor visszajöttem. meapendiilt bennem valami fájó érzés. Most először megkönnyebbülten hanyom magam mögött a szülőföldet, ahol december óta nem történt semmi, vagy alig változott valami. Keleten a helvzet változatlan. Kelet-Enrópában mén mindig balkáni állapotok uralkodnak Matula Gy. Oszkár
