Pest Megyei Hírlap, 1990. szeptember (34. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-04 / 207. szám

1990. SZEPTEMBER 4., KEDD

5

Tizenöt traktorral nehezebb a munka

Elképesztő, de igaz

A MAGYAR MAGÁNGAZDASÁG SZAHARÁJA

Tanya, amelyhez nem vezet út

^ Azt mondják, 1967 rekordév volt Fejér megyében, Veres Já- 5 nos legalábbis ezt ailítja. Búzából sok termett, s kukoricából is ^ annyi, hogy egy részét még novemberben sem tudták leszedni, ^ amiért is szép kövérre híztak a varjak és csókák a csalapusz- S tai gazdaság földjein.

s Csalapuszta Székesfehérvár mellett van, s a szóban forgó ^ kukoricás még a mamutméretü gazdaságban is jelentős terü- ^ let (volt), 70 hektár egv tagban. A „betakarításra” végül is de- ^ cember 1-jén került sor, meglehetősen szokatlan formában. ^ Egy irdatlan gerenda két végére láncot szegeitek, a iáncvége- két két MT-traktorhoz kötötték. A két traktor párhuzamosan \ megindult, s a közrevett gerendával lefektették a kukorica- ^ szárakat, rajtuk a szép, érett csövekkel. Közvetlen utánuk jot- si tek az ekések, estére nyoma sem maradt a 70 hektár kukoricá- S nak. Beszántották a földbe. A kárt ma már csak saccolni lehet, s s írásos dokumentuma aligha maradt az esetnek, melynél jó- v vai kevesebbért tűntek el emberek a Rákosi-időben.

A % utóbbi években felgyorsult a mezőgazdasági nagyüzemek befizetési kötelezettsége az állami költségvetésbe. Az érdi Benta Völgye Tsz mezőgazdasági területe alig valamivel haladja meg az 1700 hektárt. Amíg 1988-ban 26 890, tavaly már 38 358 forintot tett ki a hektáronkénti befizetési többlet. Ez elképesztő, de igaz. Azt viszont nem lehet tényként elfogadni, hogy drágán termel a magyar mezőgazdaság. Hegedűs Géza, az érdi tsz elnöke is megerősíti, hogy amíg Nyugat-Európában 150 dollárért állítanak elő egy tonna gabonát, Magyarországon ehhez elég 70 dollárnyi tőke. Annak ellenére ilyen kedvező a képlet, hogy a nagyüzemeket még ma is terhelik azok az állami előírások, amelyek a bérgazdálkodásban, fejlesztésben, a létszámgazdálkodásban korlátozzák a gazdaságok önállóságát, és tetemes adminisztratív terhet is jelentenek. Hegedűs Géza szerint a tulajdonosi szemléletet alapvetően gátolták az eddigi törvényes előírások, s ez a helyzet a jelenben még tovább romlott. Szerinte, hogy ezek ellenére a gazdálkodási eredmények változatlanul jók, az elsősorban az agrárértelmiségieknek köszönhető. Ha ez a gárda és a tsz-tagtulajdonosok megszabadulnának a kötöttségektől és maguk gazdálkodhatnának, jelentős szakmai és gazdasági erőtartalékok szabadulnának fel.

Szakkörökben köztudomású, hogy a Közös Piac országaiban, de szinte minden fejlett vagy közepes adottságú országban jelentős tőkével támogatják az agrárágazatot. Hazánkban éppen fordított a helyzet. A nevetségesen alacsony első osztályú búza ára gyakorlatilag megmaradt tsz- problémának, s egyúttal nagy adóteher is. A Benta Völgyében az elmúlt évben a tényleges jövedelem túlnyomó részét, pontosabban 82,4 százalékát, elvitte a költségvetés, s a megmaradt 17.6 százalékból kell idén eredményesen gazdálkodni.

A jövedelmező gazdálkodáshoz nélkülözhetetlen a műszaki-technikai háttér. Most a mezőgazdasági kiállításon látható, hogy a nyugati kiállítók milyen erő- és munkagépek birtokában dolgozhatnak. A modern mezőgazdaság, mint ismert, nem létezhet traktor nélkül. A gépek száma természetesen összefügg a gazdaságok területnagyságával. Nyugat-Európában ma átlag 10 hektár szántóföldre jut egy traktor. Nálunk negatív ez az arány, hiszen 95 hektárra kerül egyetlen masina. Az érdi tsz-nek 15 traktora van, s egyetlen gépre 115 hektárnyi mezőgazdasági, illetve 104 hektárnyi szántóföld jut. Ezek az összehasonlító adatok is jelzik, hogy Érden az országos átlagnál nagyobb az egy traktorra jutó földterület. Szükség lesz tehát a jövőben kedvezőbb gazdálkodási feltételek mellett erősíteni a gazdaságok gépparkját, és csökkenteni azokat a pénzügyi szankciókat, amelyek sújtják a még oly hatékonyan dolgozó nagyüzemet is, mint a Benta Völgye.

Veres János ekkortájt a fehérvári Finommechanikai Gyárban dolgozott mint esztergályos, de emellett földet is müveit. Hét holdon termelt kukoricát, a Vörösmarty Tsz- től bérelt közepes minőségű földön. A továbbiakban adjuk át a szót neki, visszaemlékezései fölöttébb tanulságosak.

Mindent

megtaláltak

— Már előbb is felfigyeltem a téeszben folyó rossz gazdálkodásra. Az én parcellámon 25,5 mázsa kukorica termett holdanként, a téeszén mindösz- sze 12-13 mázsa. Szóba hoztam ezt egy alapszervezeti taggyűlésen, de leintettek: — mi köze a gyárnak a téesz dolgához? ! Ha nincs közünk hozzá, akkor miért csak a mi inasainkat látni a téeszföldeken fő- munkaidőben? — kérdeztem vissza. A 70 hektáros termés- beszántás az utolsó csepp volt a pohárban. Akkor már nagyon sok disznóság nyomta a begyemet; a gyárban is olyan rablógazdálkodás folyt, mint a téeszben.

Veres János 1957-ben lépett be az MSZMP-be, majd 1967 decemberében a következő

szövegű beadvánnyal fordult a munkahelyi pártbizottsághoz:

Alulírott Veres János azzal a kéréssel fordulok önökhöz, hogy kilépésemet olyan szabadon engedélyezzék, mint amilyen szabad akaratomból léptem be a párttagok sorába. Kérem, hogy ezért velem szemben reztorziót ne alkalmazzanak. ne utáltassák meg még jobban a fennálló rendszert,

— Kérni lehet, de nekem nem voltak illúzióim. Jól tudtam, el kell tűnjek arról a környékről. Valakitől hallottam, hogy Dabastól nem messzire eladó egy hold föld a hozzá tartozó házzal. Eljöttem, megnéztem, megtetszett. Itt elbújhatok a világ szeme elől — gondoltam magamban.

Idővel két dolgot tapasztaltam. A párt keze mindenüvé elért, az Antal-tanyán is megtaláltak. A másik: az alapszemlélet, az önkényeskedés, a kisember — esetünkben a téesz-tagság — kiszolgáltatottsága mindenütt egyforma. A dabasi Fehér Akácban látványosabban rázták a rongyot és nem szedték gerendával a kukoricát decemberben, de alapjában véve itt is úgy zajlott minden, mint a Vörösmarty Tsz-ben: néhány ember uralkodott ezrek fölött, s csak az

lakott jól igazán, aki a húsosfazék mellett ült. Az elnök, a íőagronómus, az ilyen meg olyan szakágazatvezetők.

Veres János egy bérelt tehénkével kezdte a farmerkedést, az volt az elképzelése, hogy 8-10 tehenes tejgazdaságot létesít. Az állatok tartásához, legeltetéséhez a téesztól akart földet bérelni.

Szitok helyett sztori

— Már az egy tehénnel sem boldogultam, nem hagytak létezni. Ahány rendész, naplopó mezőőr volt a környéken, az mind rám -startolt — sejtem, valaki uszította őket —, még azt sem tűrték el, hogy a téesz- dűlőkön keresztül hajtsam a tehenet a senkiföldjére legelni.

Senkiföldje nincs, az árokpart is téeszföld, függetlenül attól, hogy csupán az Isten kaszálta — ősszel. Ez viszont nem zárta ki az olyan kijelentések jogosságát: — Véres, ha még egyszer erre jársz el legeltetni, golyót eresztek a tehened hasába! Mindezt a munkáshatalom fénykorában, 1968- ban ... Hogy minden klappoljon, még a tejátvételt is elszabotálták, így akartak elűzni a környékről. Azt mondták, nem kell a tejem. Pedig jó tej volt.

El nem űzték, de beleunt a hercehurcába. Visszaadta a tehetnet és feladta a tej gazdaságos álmokat.

— Beálltam azok közé, akik a legtöbbet cseszegettek, rendész lettem a téesznél. „Áldott jó" főnököt kaptam Tóth István főrendész személyében, hogy az ég ott...

Elharapja a szitkot, cserébe elmond egy sztorit. Ami jól érzékelteti az akkori rendészek morálját (remélem, jogos a múlt idő ...)

— Tóth szó nélkül felvette rendésznek Fáber Lajost, akiről mindenki tudta, hogy büntetett előéletű, minden hájjal megkent svihák. Még azt is kijárta, hogy fegyverviselési engedélyt kapjon. Fáber rá is szolgált a bizalomra, áldásos tevékenysége egy tejlopási ügyben csúcsosodott ki. Hajnalban ellopott tíz liter tejet egy bolt előtt, majd — mivel a tejről odahaza kiderült, hogy savanyú —, visszavitte egy másik boltba, állítva, hogy a tejet ott vette. Szabó Zoltán, a bolt vezetője váltig lamentált, a végén még őt büntették meg, azon a címen, hogy romlott élelmet forgalmazott az üzletben.

Fáber Lajost Veres János buktatta le egy másik lopási ügy kapcsán, s Fábert ez alkalommal még a jó cimborák sem tudták kimenteni a sla- masztikából. Azt viszont sikerült kiügyeskedniük, hogy a Veres által állított csapdába Verest is becsalják. Nyolc hónapot kapott, felfüggesztéssel.

A rablógazdálkodás

böjtje

— Ma sem tudom, valójában miért is kaptam azt a nyolc hónapot. Megúsztam, nem kellett leülnöm, de ugyanaz az érzésem volt, mint 1967-ben: sürgősen lépni kell. Lelépni, kilépni, minél messzebbre kerülni Tóthéktól. Otthagytam a téeszt.

— Mint mondja, rendészként sok törvénytelenségét, visszaélést tapasztalt. Soha nem gondolt arra, hogy minderről közvetlenül az elnököt tájékoztassa?

— Az elnököt? Kakucs Gabriellát? Hozzá nem lehetett csak úgy besétálni, olyan volt ő akkoriban a Fehér Akácnál, mint Kádár János a Jászai Mari téren. Megközelíthetetlen. Hogy ő maga akarta így, vagy a sameszok irányították, azt nem tudom. Maga is tapasztalhatta már, ahhoz, hogy egy vezetőhöz ne jusson el a kisember panasza, az a legjobb módszer, ha szeparálják, így volt ez a Fehér Akácnál is. Ha már Kakucsi Gabrielláról beszélünk, ma már ki merem mondani, különb elnököt is el tudok képzelni.

— Róla is tudott „zűrös” dolgokat?

— Hallani hallottam, az emberek beszélnek. Bizonyítékom nincs. De szerintem már az is elítélendő, ha egy vezető olyan munkatársakat tűr meg maga mellett, akiknek a tisztessége, a rátermettsége, vagy a szakmai képesítése vitatható. Vezető posztot csak olyan személy töltsön be, aki minden szempontból feddhetetlen, akire a tagság felnézhet. Nagyon sokan vannak még ma is a téeszben olyan vezetők, akikre nemhogy felnéznének, de lenézik őket. Csak még nem mindenki meri kimondani. (Neveket, tényeket ez alkalommal nem említünk. Az utóbbi időben sok olyan jelzés érkezett hozzánk, amely megegyezik Veres János állításaival. Ezeket értékeljük, utánajárunk, s ha van alapjuk, közreadjuk.)

— 1967-ben, amikor a pártból kiléptem, elhatározásom megokolásaként még azt is elmondtam: sok magyar kisud- varból azért hiányzik a sertés, mert egyesek elherdálják a hizlaláshoz szükséges takarmányt. A csalapusztai példa az egész országra, az egész rendszerre jellemző, az effajta rablógazdálkodás tönkreteszi az országot. Nem öröm, legfeljebb szomorú konstatálása a tényeknek: a „próféciám” bekövetkezett. Á nagyipari gazdálkodás és a „közös” tulajdonforma lezüllesztette a magyar mezőgazdaságot. Ezt ma már minden józanul gondolkodó ember tudja. És ennek ellenére, még mindig azon vitatkozunk, hogy miként kell megmenteni, ami még menthető.

Kőkorszaki

körülmények

A fenti beszélgetés az Antal- tanyán folyt le, amelyhez nem vezet út, a régit beszántotta a téesz. Ma csupán egy gaztól felvert gyalogösvény vezet a viharvert házhoz, az elvadult fákhoz. Kísérőm, aki ide kihozott, azt mondja: a magyar magánmezőgazdaság Szaharájának legszomorúbb helyőrsége ez. Igaza van. Amit Veres János csinál, az csak kínlódás. Az egy holdon termelt krumpli, tengeri, bab csak az éhenhalástól menti meg őket. ami készpénz kerül a házhoz, azt Veresné keresi Pesten.

— Képzelje csak el az ő sorsát is — mondja a gazda sa vanyú mosollyal. — Reggel beviszem motorral a dabasi állomásra, onnan bevonatozik Pestre. Délután újra elmotorozok, hazahozom. Ősszel, ha felázik a föld, vagy télen, ha leesik a hó, gyakorlatilag el vagyunk zárva a világtól. Ilyenkor az asszony Fehérváron húzódik meg a rokonoknál, onnan jár be Pestre. Hetekig nem látjuk egymást.

Nemcsak az út, a villany- vezeték is elkerülte a tanyát, a vizet kézzel kell pumpálni. Az MZ-motorból átalakított „traktor” is olyan, amihez hasonlót a Frédi és Béni-filmek- ben láttam.

— Miért nem iiéréi földet a téesztöl? — kérdem a gazdától.

— Majd. Előbb kivárom a földtörvény körüli vitákat. Ehhez a tanyához 44 hold föld tartozott, ebből én csak egy holdat vettem meg az igazi, törvényes tulajdonostól, néhai Antal Józseftől. A 43 hold földet a téesz bitorolja, ez a föld az örökösöket illeti meg. Majd tőlük bériek, vagy tőlük veszek. A „kolhozos” világ napjai meg' vannak számolva. Higgye el, fog még ehhez a tanyához kövesút vezetni!

Matula Gy. Oszkár

Gy. L.

You are a tough guy!

Az akaraterő magasiskolája

Manapság eltűntek mindennapjainkból a példaképek. Pedig továbbra is léteznek olyan emberek, akiknek sorsa, élete követésre méltó. Nem könnyű észrevenni ezt, pedig ők közöttünk járnak, mellettünk élnek. Ilyen ember a Dunakeszin élő Galántai Ambrus olasz—magyar szakos tanár is, aki 1979—1983-ig Amerikában, Louisiana államban tanított magyar nyelvet, majd egy autóbaleset során elvesztette mindkét lábát. E tragédia után nem egész egy hónap múltán elhagyta a kórházat, majd újabb négy hét elteltével ismét tanította a gyerekeket. You are a tough guy! Kemény fickó vagy! — mondták neki az amerikaiak. A tanári diplomája mellé népművelésből szerzett egy másikat, most pedig a jogi egyetem utolsó próbájára, a szakdolgozat megírására készül.

Több mint tíz éve már, hogy középiskolámban, Foton Galántai Ambrus magyar szakos tanár a március 15-i ünnepségen beállt a lány énekkarba szólót énekelni és a karvezető neki is vezényelt. Nagyon szépen énekelt, de mégis furcsa volt az egész. Később gyakran bejött helyettesíteni irodalomórákra, farmerban, szakállasán. Szerelemről, versekről, költők életéről beszélt. Olykor szavalt is, és közvetítésével átéreztük József Attila vagy Radnóti bánatát. Tanítás után gyakran elmentünk hozzá, s nagyokat fociztunk — nem bántódott meg, ha „kötényt” kapott —, úsztunk a Dunában, este pedig gitározott és régi népdalokat meg Beatles-számokat énekelt. Barátainak nevelt bennünket. Valahogy más volt, mint a többi tanár és mi is máshogy — rajongva — szerettük. Azt hiszem, sokunk számára példákén volt. Amerikába ment tanítani, s a kint eltöltött négy év életének sorsfordulója volt.

— Tudod, egy kicsit mindig lázadónak számítottam. Diákként és tanárként is. Ez is belejátszott, hogy évekig nem kaptam útlevelet sehová — mondta —. Először 1975- ben látogathattam meg apámat Kanadában. Ott döbbentem rá, hogy a magyarság kultúráját külföldön képviselni, tanítani, annak híveket toborozni gyönyörű küldetés, mert a népemet szolgálom, a nyelvemet — ha úgy tetszik, a magyar államot —, és ez ugyanakkor mégsem jelent semmiféle ideológiai elkötelezettséget vagy megkötöttséget. Ezért nagyon megörültem, mikor 1979-ben alkalmam nyílott erre az amerikai tanításra. S bár bizonyos értelemben visszájára fordult a dolog — mármint a baleset miatt —, azt hiszem, hálás lehetek, hogy kijutottam, mert rengeteg tapasztalattal, örömmel, világismerettel gazdagodtad!.

— Hogyan történt a baleset?

— Ez egy lerágott csont, ez már a múlté. Írtak róla Amerikában, itthon, tévéműsorban is elhangzott, nem szívesen beszélek erről. Ez egy megváltoztathatatlan tény, amihez nekem alkalmazkodnom kellett és kell folyamatosan.

— Milyen nehézségek adódtak a baleset után?

— Elsősorban anyagi természetűek. Megfelelő kocsit kellett szereznem, megfelelő munkahelyet, olyan házat építenem, amelyben nincs lépcső és ami távlatilag is jó. Voltak, akik lassan eltávolodtak tőlem, elmaradtak az életemből. Családtagok között is volt erre példa. És akadtak, akik az ismeretlenségből előlépve mellém álltak, segítettek. Amerikaiak is, magyarok is. Mellém szegődött egy kedves fiatalasszony — akkor még szinte kislány —,

ma már a feleségem, Anna, és az otthon melegségét varázsolta körém, különösen azzal, hogy megajándékozott két eleven gyerekkel. Egyik hároméves múlt, a másik meg kettő.

— Mik a tervei?

— Az országos és a helyi politika egyaránt érdekel. Ha tényleg demokratikus társadalmat építünk, nyilván lesz rá módom, hogy véleményt is nyilvánítsak anélkül, hogy rebellisnek tekintenének, mint korábban. A két gyerek pedig

legalább húsz évre elegendő programot ígér. Azonkívül az elkövetkező években a puszta felszínen maradáshoz is elég keményen kell majd dolgoznom. Én azt hiszem, hogy ezek az évek nemcsak problémákat hoznak majd, hanem megoldási lehetőségeket is. Továbbra is bízom a szívósságomban és a találékonyságomban. Ráadásul a jogi végzettség bizonyára új utakat nyit majd. Gyönyörű dolog külföldieket magyar nyelvre tanítani. Az utóbbi években idegen nyelvű diákokat tanítottam Gödöllőn az Agrártudományi Egyetemen és Budapesten a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen. Ősztől szeretném ugyanezt folytatni.

Virág Márton