Pest Megyei Hírlap, 1990. szeptember (34. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-29 / 229. szám

4 %t£Man 1990. SZEPTEMBER 29., SZOMBAT Kérdőjelek a múzeumok ügyében Kié lesz a rigófütty? Mi nem a hatalomátmeníéstől indíttatva, hanem az intézmé­nyekben lévő nemzeti értékek sorsáról felelősen gondolkodva aggodalmaskodunk. Ezzel az indulatos kijelentéssel kezdi a beszélgetést Szentendrén Bihari József, a Pest Megyei Múzeu­mok Igazgatóságának igazgatója. Annyi gond zúdul majd az új önkormányzatok nyakába, hogy nem lesz idejük ezekkel fog­lalkozni — teszi hozzá Léczfalvy Alexa, a Közgyűjteményi, Köz­művelődési Dolgozók Szakszervezetének helyi titkára. Annyi bizonyos, hogy okkal-joggal nyugtalanok. Várható ugyanis, hogy jó néhány múzeumot visszakérnek a megyében is a váro­sok és a falvak. Sorsukról azonban alighanem a helybeli köz­vélemény’ fog dönteni. Az ott élők rengeteg szociális gonddal bombázzák majd az önkormányzatokat. Óvoda, iskola kell, jár­hatatlanok az utak. nincs egészséges ivóvíz — a csatornáról már nem is szólva. Vajon mi kerül majd előtérbe? Három héttel ezelőtt a KKDSZ országos összejövetelt tartott Szentendrén. Mindeze­ket a gondokat ugyanis a töb­bi megyei igazgatóság sem tudja megoldani. Ugyanakkor nagy súllyal nehezedik rájuk a felelősség a műtárgyakért, a régészeti emlékekért, az intéz­mények további működteté­séért. S hogy ezeket igencsak ko­molyan kell venni, arra akadt már szélsőséges intő példa. Az egyik megyei igazgatóság sta­tisztikai kimutatást kért egy helytörténeti múzeumtól. Azt a választ kapták, hogy semmi­féle iratot nem küldenek, mert az intézményt már fogorvosi rendelővé alakították. — Az önkormányzati vá­lasztások előtti utolsó órák tel­nek most. Mi az„ ami miatt a legjobban aggódnak? — for­dulok a két szakemberhez. — Elsősorban a múzeumok fennmaradásáért, de a szakmai áttekintés-felügyelet éppen olyan fontos — jelenti ki Bi­hari József. — Úgy gondoljuk, hogy az utóbbi tény miatt min­denképpen szükség van me­gyei szintű intézményre. Ezek a feladatok semmiképpen sem kerülhetnek ki a kezünkből. — Aligha képzelhető el ugyanis — veszi át a szót Lécz­falvy Alexa —, hogy az önkor­mányzatokba múzeumi szak­emberek is bekerülhetnek. Hi­fiben egy kisebb-falu vagy vá-- roska nem tud ehhez Státust" teremteni. Esetleg nem is él ott megfelelő régész-művészet­történész. Van azonban ennél nagyobb probléma is. Mi tör­ténik akkor, ha például a ku­tatást a városon túl kell foly­tatni? Ugyanakkor a szomszé­dos településnek nem áll ér­dekében ez, vagy éppen nem telik rá... Érdekes felvetés. Óhatatla­nul a szomszéd kertjében lé­vő fa esete jut az eszembe. Az, amikor annak a másik portáról áthajló ágáról hang­zik a madárdal: kié lesz a ri­gófütty? Azaz a régészeti fel­tárásokkal járó elismerés — és eredmény? — Szerettük volna elérni a közgyűjteményi és közművelő­dési dolgozók 16 százalékos béremelését — folytatja Biha­ri József. — Ezzel szemben 20 százalékos intézményi költség­vetés-csökkenéssel kell szá­molnunk. Ha at inflációt is be­lekalkuláljuk, akkor ez lega­lább 50 százalékos lehet... Ijesztő még kimondani is, de nem tudjuk fűteni az intézmé­nyeket, elmarad a restaurálás, nem tudjuk biztosítani a tem­peráidét, amit a műtárgyak, régészeti emlékek megkíván­nak. — Mi lesz ennek a követ­kezménye? — A legjobb esetben csök­kentett időtartamra nyitnak ki. Az már biztos, hogy március 15-ig Szentendrén — a Kovács Margit Múzeumot kivéve — délelőtt 11-től 17 óráig lesznek látogathatók a gyűjtemények. November 1-jétől tavaszig nem működik a Kerényi Emlékmú­zeum, a művésztelepi galéria, a Bornemisza-emlékszoba, a Kmettyt pedig műszaki okok miatt már bezártuk. — Ki vigyáz majd a bezárt intézményekre — nem beszél­ve a működőkről? — Erre mindenképpen kell megoldást találni. Hiszen a szaporodó betörések ezt még inkább indokolják. Támogat­juk azt az elképzelést, hogy főhivatású, fegyveres testület­ként működő őrök biztosítsák a védelmet. Ez azonban már nem megyei feladat. — Hogyan végzi munkáját a teljes bizonytalanság közepet­te a megyei múzeumigazgató­ság? — Ilyen körülmények között is el kellett készíteni a jövő-•évi tervet. A fő hangsúlyt a szakmai feladatokra helyez­tük, Arra törekedtünk, hogy az eddigi kutatómunkánkat folytassák a kialakuló önkor­mányzatok. Kérjük, kísérjék figyelemmel a hagyatékok, helytörténeti gyűjtemények sorsát. Ha úgy látjuk, hogy az önkormányzatok működése eredményes lesz, akkor átad­juk a múzeumot. Ezt jelenleg csak Isaszegről mondhatjuk el. Vajon mi lesz a többivel? Kérik-e egyáltalán a 20 szá­zalékkal csökkentett költség- vetésű intézményeket? Csak­ugyan sokadrangú kérdés lesz a sorsuk? S akkor még az ott dolgozókról, az emberekről szó sem esett. Pedig hát ők is nemzeti értékeinkhez tartoznak. Vennes Aranka Ahogy a festő látja Visegrádot Apró ak var el Holtok Mintha láthatóvá vált ener­giasugarak törnének fel a föld­ből, olyan erővel hat ránk a kép. S csakugyan, az ember máijis derűsebb, vidámabbnak látja a világot. Hosszan álldo­gálok, s többször visszatérek ehhez az olajfestményhez, amely a Rálátás Visegrádra cí­met kapta. Az optimista han­gulatot fokozza, hogy a jobb előtérben halvány rózsaszín­kék foltok sejtenek a sűrű nö­vényzet mögött. Különös még az, hogy az alkotó a Duna túl­partjáról, a szemközti domb­oldalról tekint a történelmi ro­mokra. Mégpedig földközelből. Több ismerős tájjal is talál­kozunk az újpalotai lila isko­lában — Szabados István fes­tőművész jóvoltából. A Duna­kanyar, Nagymaros s a nagy folyó néhány meghitt, megra­gadó partszakasza vonta ma­gára az alkotó figyelmét. A tusrajzok a folyó kanyarula­táról, a horgászparthoz visz- szacsapódó hullámok apró ak- varellfoltjai töprengő művész­re utalnak. Ám mintha türelmét vesz­tené, amikor figurális kompo­zíciókkal foglalkozik. Mónika, Anyaság, Gyarapodtunk című festményei kettős stílust pró­bálnak ötvözni. Ha a szecesz- szió kritériumait vesszük ala­pul — nem mondhatjuk egé­szen kidolgozottnak e képe­ket. Ugyanakkor a naturális festészetre utaló jelek éppen csak hogy fellelhetők. 'S mint­ha még a Gyarapodtunk csa­ládjának egységét is zavarná e stíluskettősség. Igaz, nagyon nehéz akva- relltechnikával dolgozik Sza­bados István, aki legtöbb ide­jét nagymarosi kis lakában tölti — igen sokszor önkép­zéssel. Korábbi munkahelye kötötte a fővároshoz, így lett tagja a Rákospalotai Képző- művészeti Klubnak, és a Ba- gatell Vízivárosi Képzőmű­vész Csoportnak. Ennek révén művei eljutottak már Izrael­be, Amszterdamba, Bécsbe. Természetesen képei nem emiatt figyelemfelkeltőek. Bár sajnos manapság gyakran aszerint mérik az elismerést, kinek volt több külföldi kiál­lítása. Szegényedő és anya­gias szemléletű világunkban jóval kevesebb siker jut annak, aki a jelenségek, események mögötti tartalom mélységeibe hatol. S onnan üzen számunk­ra intőn-óvón. Szabados István is közéjük tartozik. Jóllehet majdhogy­nem félénken közelíti meg. a mélységeket, olykor úgy tömö­rítve mondanivalóját, mintha éppen ennek súlya hatna rá fékezően. Ez talán azzal is ma­gyarázható, hogy évtizede sincs pályakezdésének. A másik ok pedig az lehet, hogy mi to­vábbra is papírország va­gyunk. Igen sokszor tapasztal­tam már azt a tüskét — még rendkívüli tehetségekben is —, amit a hivatalos, pecsétes ok­levél-jogosítvány hiánya okoz. S mindezek miatt holtiglan megkapják az amatőr jelzőt. Ráadásul még Szabados Ist­ván túlságosan is szerény. Igaz, akad bőven tanulnivaló- ja — de érdemes. Szinte min­den képén fellelhetők jövőbe­mutató képességeinek jelei. Csak engednie kell, hogy ezek utat keressenek. Amennyiben ennek során hibákat követ el, vállalnia kell azokat. Mert mindezek árán válhat folya­matossá és tisztává alkotó te­hetsége. V. A. Erdélyiek Pilisen Negyvenkilenc erdélyi ven­dége volt nemrégiben Pilis­nek. A község evangélikus gyülekezete négynapos ismer- kedésre-barátkozásra hívta meg a székelyföldi Tatrang faluban élő vallási testvéreit. A kezdeményezők, Kevehá- zi László és felesége, valamint Surányi Zsuzsanna arról is gondoskodtak, hogy családi környezet várja az érkezőket. Természetesen azonban min­denki eljött üdvözlésükre, aki csak tehette. A kedves fogad­tatás — üdítővel, süteménnyel — a gyülekezeti teremben fe­ledtette velük a viszontagsá­gos út fáradalmait. Az utazás ugyanis három napig tartott. Első este Ara­don szálltak meg, a második este már Orosházán érte őket, ahol két napot töltöttek, s szerepeltek a templomban és a kultúrházban. Azt követő reggel vették útjukat Pilis fe­lé. A vendéglátók sok szép programról gondoskodtak. Be­mutatták falujukat, ellátogat­tak a szőlőkbe, gyümölcsö­sökbe, megismerkedtek az evangélikus szeretetotthon la­kóival, s egész napot sz^nfgk budapesti Kirándulásra. Émel- lett jutott idő istentiszteletre, amelyen Antal László, a tat- rangi gyülekezet lelkésze hir­detett igét. Ez alkalommal kellemes meglepetésben volt részük a pilisieknek. A tat- rangi fiatalok versekből, ének­ből álló műsorral kedvesked­tek. Énekkarukat Koszta Ilo­na tatrangi kántornő orgona­muzsikája kísérte. Felejthetetlen volt a tatran­gi népszokások bemutatása a művelődési otthonban. Koszta István szűkebb földrajzi kör­nyezetükről, a hétfalusi, bar- easági csángó magyarok ere­detéről beszélt. Településük 800 esztendős, az ott élők a reformáció után vették fel az evangélikus vallást. Számuk ma az ötezres lélekszámú tele­pülésen 4 eléri az ezerhétszá- zat. Soha nem hallott versek — Reményik Sándortól, Zaj- zoni Rab Istvántól és a tat­rangi születésű Flóris István­tól —, meghatő.-bialladák. hang­zottak el azon az esten. Ezt leánytánc követte, majd elő­adták a népi hagyományként élő újévi köszöntést. S mind­ezt csodálatos csángó népvise­letben. A nőkön fekete szok­nya, hímzett fehér blúz volt, amelynek bő ujját piros sza­laggal kötötték meg csukló­nál. Hímzett fekete és zöld mellényt is viseltek, az asszo­nyok pedig kösöntyűt is: kisebb, nyakban hordott ék­köves medálforma díszítést. A vendégek kedves szóval invitálták a pilisieket: vár­ják őket erdélyi látogatásra. Mindannyian remélik, hogy ez a barátság tovább erősödik. S ha még nem volt ilyen jellegű erdélyi magyar találkozás, akkor ezután lesz. Borgulya Károly Pilis SZOMBATi MMMMM Szí IV H Á 7,T L E V É L Jó a nagyi a háznál Halála évében, 1891-berí írta a kiugrott temesvári pap, Csiky Gergely A nagymama című vígjátékát. A Nemzeti Színház mutatta be, Blaha Lujzával a címszerepben — aki egyébként meglehetősen fiatal volt még nagymamá­nak, lévén akkor mindössze negyvenegy esztendős. De hát a szerep — Szerémy grófné — az olyan bájos, csupaszív, derűs egyéniség után kiáltott, mint amilyen „a nemzet -csa­logánya” volt. Csiky darabja a sùlÿd&fbb mondanivalójú vígjátékainak mintegy a könnyed változata volt. Akadt itt is félreértések­ből táplálkozó féltékenység, kegyetlen családi döntésekből eredő boldogtalanság, a va­gyon által táplált gőg, elsze­gényedett rokonnal szemben mutatott leereszkedő jóindu­lat, nagyzoló katonatiszti mo­dor, felszeg kisértelmiségi if­jú, csacska leányzó, nem csacs­ka vénkisasszony — ahogyan az más Csiky-darabokból már ismerős volt. A múlt század utolsó harmadának magyar világa jelent meg itt is a szí­nen, nagy emberismerettel, kitűnően megírt figurákban. Hogy az egészen mégis elöm- Iött valamiféle édeskés máz? Hát igen, a Blaha Lujzával egyidős Csiky is tett enged­ményeket a korízlésnek és a kasszakönyvnek... A nagymama azonnal si­kerdarab lett, és úgyszólván azóta sem került le a magyar színpadokról. Újabban egy átigazított változatát adják gyakrabban; ezt Kardos G. György írta, a jelen század 20-as éveibe helyezve a cse­lekményt. A hajdani szerel­méhez feleségül menni nem tudott Szerémyné, a mindvé­gig hű, de sértődött (és aggle­gény) szerelmes, Örkényi báró, s a nyomukba lépő fiatal sze­relmesek. kellemesen bonyo­dalmas történetét az.átigazító kicsit fanyarabb ízekkel ve­gyítette. Ezt1-a'változatot «játsz- sza most az Operett Színház — de azzal a dicséretes öt­lettel kiegészítve, hogy a cse­lekmény menetébe beilleszt legalább másfél tucat remek Fényes Szabolcs-számot, a kü­lönböző operettek, zenés játé­kok legjobb, többnyire sláger­dalait. így aztán előáll egy nagyon az Operett színpadára illő zenés vígjáték, olyan ki­tűnő szereplőkkel, mint Né­meth Marika (Szerémyné), Le- hoczky Zsuzsa (Szerafin), Ma­rik Péter (Örkényi), Makay Sándor (Koszta tábori lel­kész), Farkas Bálint (Tódorka tanár) és a fiatal Simonyi Krisztina (Márta, az unoka). Mindezt — Hídvégi Miklós igen sikerült táncait is jól felhasználva — Iglódi István rendezte, vendégként. Üdítő, szórakoztató előadás jött lét­re, igazolva a mondást: jó a nagyi a háznál. Takács István F. Heller: KÉT TÁSKA PÉNZ Sötét este volt. Martin ennek ellenére sebesen száguldott az eső áztatta autóúton. A rádió, az ötórai hírekben ismertet­te a rablásról szóló jelentést: „A lövöldözésben a két tettes közül az egyik valószínűleg megsebesült. Azonban így is si­került elmenekülniük...” Vajon Inge hallgatta-e a rádiót? A mellette ülő férfi abbahagyta a nyöszörgést, teste las­san az ajtónak dőlt. Martin szitkozódni kezdett, levette lábát a gázról és megrázta Wolfgangot. Az már nem mozdult. Te­hát már nincs ok a sietségre, letért hát az autópályáról. Meg kell szabadulnia a hullától. Már csak azért sem viheti ma­gával, mert Inge nagyon kedvelte Wolfgangot. Egy faluhoz ért. Ilyen időben érthető, hogy nincs az ut­cán senki. A kocsma előtt rendőrautó állt, nyilván véletlen a dolog. Naigyot sóhajtott. Letért egy mellékútra, és addig ment, amig a falu fényeit el nem takarta egy kis erdő. Az első tisztásnál megállt. Az út mellett árok húzódott. Kinyi­totta a kocsiajtót, a kibukó élettelen testet az árokhoz von­szolta, majd betaszította az árok oldalán lévő betoncsőbe. Visszafelé jutott eszébe először, hogy már a zsákmányon sem kell osztoznia. Wolfgang nincs többé, így a hátsó ülésen lévő két táska pénz csak az övé. Pontosabban az övé és Ingéé. A rádió szerint is legalább negyedmillió márkára rúg a zsák­mány. A rendőrautó már nem volt a kocsma előtt. Ráfordult az autóútra, még 20 kilométer és otthon lesz. Az óra szerint háromnegyed hat. „Legkésőbb hatkor megjövünk, ha nem jön közbe semmi” — mondta Ingének délután. Wolfgang ezt le is kopogta az asztalon, a sors azonban ellene fordult. De csak ellene. A hátsó ablakon lőttek be, a golyó az üléstámlát át­szakítva fúródott Wolfgang hátába. Az én hátamban is le­hetne, gondolta, és majdnem túlhajtott a leágazást jelző tábla mellett. Észrevette, hogy kissé mögötte jött egy rendőrautó. Már megint, nyögte szorongva, és abban bízott, hogy a sötétben nem veszik észre a lövésnyomot. A lámpa végre zöldre vál­tott, jobbra fordult. A visszapillantó tükörben látta, hogy a rendőrautó is jobbra jelez. A következő lámpánál végre el­veszítette. Szerencsére megmondta Ingének, hogy készüljön, mer azonnal eltűnnek. Egy órán belül Hollandiában lehetnek, két nap múlva már Mexikó szabad levegőjét szívják. Elhagyta a kisváros utolsó házait, néhány kilométer volt már a tanyáig, melyet három hónappal ezelőtt vettek bérbe. Az út rossz volt, de ezzel most nem törődött. Észrevette, hog> egy magányos autó követi. A sebességmérő a 140-nél ugrált mégis úgy érezte, egyre közelebb kerül hozzá. Ismét eleredt az eső. Egy kanyarban hirtelen elvakította a felbukkanó kocsi reflektorfénye. Ösztönösen becsukta a szemét, és egyszer csak ott volt előtte valami sötét, amit már nem tudott kikerülni. Tompa puffanás, érezte, hogy a kocsit is ütés érte. Néhány méterrel távolabb megállt, és a visszapillantóba nézett. A má­sik autó is állt. és a fényszórói egy kerékpár összegörbült ron­csait és egy mozdulatlan testet világítottak meg. Gyorsan to­vábbhajtott. Nem kockáztathat. A kerékpárosnak nyilván nem volt stoplámpája, tehát nem az ő hibája. A tanya ablakai világosak voltak, még az udvari lámpa is égett. Két rövidet dudált, aztán kiszállt. — Inge! A hűtőszekrényen szólt a táskarádió, az asztalon egy le­vél Inge írásával: „Mindent hallottam a rádióban. Hozok va­lamit gyorsan a patikából. Azonnal itt vagyok.” Visszarohant az udvarra. A kerékpár nem volt a helyén. Rádöbbent, hogy a lány vagy két hete szólt, hogy javítsa meg a stoplámpát... Amikor be akart szállni a kocsiba, kék fényt látott, s azt, hogy a kocsi gyorsan közeledik. Úgy döntött, hogy megvárja. Lehoczky Zsuzsa (Szerafin) és Halász Aranka (Teréz) az elő­adás egyik jelenetében

Next

/
Thumbnails
Contents