Pest Megyei Hírlap, 1990. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-14 / 164. szám
Elszabadult a pokol VÁLLALKOZÓK VERESEGYHÁZON Két temetés ürügyén Egy héten belül kétszer álltam a temető ravatalozója előtt. Százak jöttek el, hogy búcsút vegyenek Gábor Antalné sz. Bencze Annától, egy héttel később pedig Kustra Jánosné sz. Varga Erzsébettől. Ha idegen tévedt volna június 21-én vagy június 27-én a hévízgyörki temetőbe, minden bizonnyal megkérdezi: kit gyászol ez az emberrengeteg? Kiért zokognak az asszonyok? Kiért folyik a könny a férfiak arcán? Milyen közfunkciót viseltek, milyen szerepük volt a falu közéletében? HA fülemhez eljutottak volna a kérdések, halk válaszomat biztosan nem érti meg az idegen: Gábor Antalné a népdalkor kovásza, Kustra Jánosné pedig az alapítója volt. Ennyik voltak csupán, ám önmagában azzal, hogy egy kis közösség tagjaként tevékenykedtek, kivívták a falu lakosságának az elismerését. Ez volt az igazi gyász, mert nem a tisztségnek, nem a hatalomnak, a vagyonnak, a rangnak szólt, hanem az emberi tisztességnek. Az embereket a tisztelet, a szeretet, a köszönet hozta a koporsó mellé, mindazért, amit ez a két, most eltávozó asszony — tizenhat társával együtt — húsz éven át a szülőfalujáért tett. Álltam a gyászfeketébe öltözött tömegben, az asszonyok, a férfiak között, s arra gondoltam, hogy írók, költők kellenének most a falunkba, akik észrevennék egy múló világ fogyatkozó, temetkező népének merülő kincseit, kiszáradt fej - fákból faragott gyönyörű arcait, az emberiség újabb elhunyt tekintetét. Arra gondoltam, néprajzosok kellenének, akik — kalap- levéve, jó szóval biztatva, simogatva — összegyűjtik a messze induló tiszták kincset őrző és érő minden szavát, gondolatát, emlékét, panaszát, énekét. Bartók, Kodály kellene ide — felismerni és feljegyezni a legutolsó elzokogott üzeneteket, mennybe szálló sóhajokat, panaszokat, örömöket. Az asz- szonykórus méltóságot és gyászt sugárzó népviseletében körülállta a koporsót, énekelte az ősi éneket: — Zúgjatok, harangok, mély gyászt és bánatot ... Arra gondolok, hogy lám, egy falusi temetőben is megszülethet a sorsok, életek, szenvedések, boldogságok, fájdalmas elválások költészete, ahol imádkozások hangzanak és múlnak el nyomtalanul. Megértjük-e vajon az összegyűlt százak kétségbeesett, orgonahangú énekét. Valami belső panasz fakad fel bennem is, hiszen többek voltak ők a számomra, mint ismerősök. Együtt jártuk az országot — Kalocsa, Hévíz, Szeged, Kaposvár, Kecskemét, Budapest... Együtt sétáltunk Szada, Galgamácsa, Kartal, Gödöllő, Mogyoród, Isaszeg. Zsámbok utcáin. És most... TALÁN egy vigasztalás marad számunkra. A népdalkor sokáig zengi majd legkedvesebb dalaikat, s a vasárnap esti próbákon évekig felidézik egy-egy szavukat. Lesz alkalom, amikor majd pereg a videoszalag, máskor előkerül a közös élményeket őrző fénykép: Itt még együtt voltunk! Minden hiába, hiszen eltűntek ők is. Csak a búcsú dala szól: — Én istenem, adjál szállást, / Mert meguntam a bujdosást... Fercsik Mihály Ki érti ezt? Akiről a következő sorokban szó lesz, termelőszövetkezeti fő- ágazatvezető, több kitüntetés birtokosa, s alig egy esztendővel ezelőtt még úgy beszéltek róla, s ez állt a személyi anyagában is: „szakmai felkészültsége kiemelkedő, politikai megbízhatóságát több esetben bizonyította,’’ Beszélgetésünket nehezen vállalja, többször unszolom vallomásra, s amikor felesége segítségével szóra bírom, kiköti, hogy az írásomban csak névtelenül szerepelhet. Az alábbi az ő története. A családomnak, két gyerekemnek sem mondtam el azoknak az éveknek a történetét. Talán félreértenék. Bennem már régen nincs félelem, sem gyűlölet vagy kisebbségi érzés. Bebizonyítottam magamnak, hogy a hatalom annak idején borzalmas bűnt követett el. Ám nekem ellenlöketet adott a sértés és megaláztatás, nem tudott lehetetlenné tenni. Nagy buktatóval, vargabetűvel találtam meg magamat. Csak a felelet maradt el, hogy mindez miért és hogyan történhetett velünk saját hazánkban. Sopronban éltünk, jól berendezett két szoba összkomfortos lakásban. Egyszer, éjfélt alig üthette el az óra, arra ébredtem, szuronyos puskával egy ávós katona áll a szobában. Anyám rángatott, pakoltunk, mert hatvan percünk volt a költözésig. A ház előtt álló ponyvás teherautóra raktuk a hirtelenében összeszedett motyónkat. Mindent ott hagytunk. A rengeteg könyvet sajnálom, de azokat sem vihettük. Pirkadt az ég alja, amikor elindultunk. Talán két napot rázódtunk. Lekergettek bennünket a vagonból. Lovas kocsik érkeztek. Tanyákra, majorokba vittek. Régi cselédlakást kaptunk, gémeskúttal, földpadlóval, tapasztott tűzhellyel, vaságyakkal. Körülbelül hat család volt együtt a 30 négyzetméteren. Gumibotos, farkaskutyákat vezető rendőrök jöttek létszámellenőrzésre. A törzsőrmester közölte: ezután ott élünk halálunkig. Azért kerültünk oda, mert a társadalom úgy döntött, hogy nagyobb hasznot hajtunk a pusztán, mint előző lakóhelyünkön. Már az első napon megtörtént a kiborulás: senki nem tudta, kit, miért hurcoltak el az otthonából. Senki se nézett ki háborús bűnösnek, rend- szerellenesnek, reakciósnak. 1953-ban hazavihettek a nagyszüleim. Azt hittem, minden szép lesz. De nem így történt. A megkülönböztetés meghatározta az életemet. Ötvenötben kitűnően elvégeztem a nyolc általánost, mégis figyelmeztetett az osztályfőnököm, hogy ne tanuljak tovább. Társaimat felvették a Díszbe, engem hazaküldtek, szégyenszemre kiközösítettek. Csornán — ismeretség révén — felvettek a gimnáziumba, de három hét után eltanácsoltak: szóltak a pártbizottságról, nem tanulhatsz tovább — mondta az igazgató. Napokig nem mentem az utcára, mert úgy éreztem, a szégyenbélyeg virít rajtam. Ötvenhat őszén fölvöeliztem a gépipari technikumba. Kitüntetéssel elvégeztem, de megint intettek: az egyetemmel ne kísérletezzem. Gépkocsivezető lettem, aztán katona, majd technikus. Hatvanötben belefogtam a tanulásba. Levelezőn elvégeztem a műszaki egyetemet. Aztán közgazdász- diplomát is szereztem. 1970- ben tagja lettem a pártnak. I mmár a gyerekkori emlékképek elmosódtak. Talpra álltam. Lassan, az élet rendje szerint kezdek öregedni, tisztességben megőszülni. És most szidnak, hogy kiszolgáltam a rendszert. Még fenyegetnek is. Ki érti ezt? F. M. Koldusok országából szélhámosok országa? Nyitva tartás hétvégén is Az április elsejétől érvényben levő rendeletek alapján bárki kaphat vállalkozói igazolványt. Nyithat húsüzletet, cukrászdát vagy suszterműhelyt, csupán kell egy szakképzett alkalmazott, aki nyitástól zárásig az üzletben tartózkodik. Élnek is sokan a lehetőséggel, főleg a jobb anyagiakkal megáldottak, no meg azok is, akik azonnal észrevették, hol vannak a joghézagok, amelyeket ki lehet használni. Az Ar- és Kereskedelmi Társulás ellenőrei a vállalkozói igazolványokkal és a vállalkozásokkal kapcsolatosan a következőket mondták el. Czibula Péter és fia bízik az új földtörvényben, s hogy rohamosan növekedni fog a farmergazdaságok száma. A fiú tavaly érettségizett Gödöllőn, szakmáját tekintve mezőgazdasági gépszerelő. Így azután érthető, hogy július elsején egy jármű- és mezőgazdasági gépkereskedéssel gazdagodott a vidék. A „Járgány” névre keresztelt telep Veresegyházon, a Fő utca elején található. Hogy a személygépkocsik mellett elsősorban kerti traktorok, kisgépek, mezőgazdasági járművek találhatók a kerítésen belül, az természetes. Az már inkább szokatlan, hogy szombaton és vasárnap, csakúgy mint hétköznapokon 8—19 óra között — szünnap nélkül — nyitva tartanak. Mint azt az ifjabb Czibula Péter mondta, aki a föld műveléséből, gazdálkodásból él, az hétvégén ér rá, nekik szól ez a gesztus. Bíznak benne, hogy hosszú távon a hétvégék feláldozása is megtérül. A vevők szempontjából mindenesetre kellemes, újszerű ez a nyitvatartási idő. Talán egyszer más területeken is követőkre talál. ★ Az eddig jobbára csak kereskedőként ismert Kaiser János — cipőket, híradástechnikai eszközöket, horgászkellékeket kínált a veresegyháziaknak —, nemrég gondolt egy nagyot. Betéti társaságot alakított és újabb vállalkozásba kezdett. A veresegyházi strand mellett, egy mindeddig kihasználatlan területet bérbe vett és létrehozta száz személy befogadására alkalmas kempingjét. A hajdani romos büfét megfiatalította, s a megújított tető alatt kapott helyet a recepció is. A pihenni vágyók televíziózhatnak, videózhatnak. A tisztálkodási lehetőséget a kihasználatlan úttörőtábor fürdőjében oldotta meg, a víz, villany, a főzéshez szükséges gáztűzhely a tábor kerítésén belül található. A hosszabb tartózkodásra érkező vendégek — az alig három hete nyílt A vállalkozók a legalapvetőbb dolgokkal sincsenek tisztában. Fogalmuk sincs a rendeletről, megkapták az igazolványt és elkezdtek dolgozni, a hiányosságok sora pedig végtelen. Általában sehol nem ismertetik a vállalkozóval a kötelességeit. A jogait is csak részben tudja, így a fejetlenség óriási. A jogszabály nem ismerése pedig nem lehet mentség. Az ellenőrök hibáztatják az országos vezetést, hogy a lehetőséget megadta, de a megfelelő ellenőrzés hiányzik. Sokan kiváltják a vállalkozói igazolványt, de hónapokkal később kezdik meg a tevékenységet, ég fogalmuk nincs arról, hogy az SZTK-t és az adót a kiváltás napjától kellene fizetniük. Az ellenőrzések során tapasztalható, hogy nem tudják melyek a működéshez szükséges feltételek. Az ellenőrt hibáztatják, ha kérni meri a szakképesítést, a szakhatóságok engedélyeit, a bizonylatokat vagy az egyéb üzleti könyveket. Vannak, akik könyvelőt vagy ügyvédet fogadnak, és azt hiszik, ezzel minden rendben van. A könyvelők valóban segítenek, de a napi dolgok elvégzése nem az ő feladatuk. A rendelet új lehetőséget adott, amelyet szintén nem ismernek a vállalkozók. A kiadott igazolványok bármikor visszavonhatok, sőt a rendelet előírja: vissza kell vonni, ha: a működéshez szükséges az 1990. év V. törvényben vagy más jogszabályban előírt követelményeknek nem felel meg, és a szakigazgatási szerv, vagy a külön jogszabályban megjelölt hatóság felszólítása ellenére a követelményeknek 30 napon, illetve a külön jogszabályi felhatalmazás alapján a hatóság által meghatározott határidőn belül nem tesz eleget. Ez azt jelenti, hogy a hibákat az ellenőrök feltárják, és adnak időt a kijavításra, amennyiben ez nem történik meg, bezárathatják az egységeket. Felháborítónak tartják, hogy a vállalkozók nagy része tisztességtelen és az ellenőrzést zaklatásnak veszi. Ügy vélik, megengedhetetlen, hogy a tisztességes kereskedők kerüljenek hátrányba, hiszen ők úgy látják, aki ma tisztességes, nem maradhat meg a szakmában, és ebben a joghézagoknak is szerepe van. Ma már gyakorlatilag — mint hallottuk — szinte minden szabadáras. A kereskedő annyiért adja, amennyiért akarja az áruit, a lényeg, hogy az árat feltüntesse. Ha akarja, naponta le- és felértékelhet, ezt csupán rögzítenie kell az árnyilvántartásban. A haszna kempingben már több lakókocsit találtunk, főleg hollandokat, németeket — a közeli halastavak pontyait is tizedelhetik, kölcsön-horgászf elszerelésekről a tulajdonos gondoskodik. Természetesen ezt is pénzért, no de vállalkozásról van szó, s mint mondja, a kezdeti időszakban nyereségre nem számít. Terveinek, ötleteinek jő néhány sort szentelhetnénk, ám mint annyi mindennek, ezeknek is a pénz szab gátat. A vállalkozó szellemű fiatalember azonban töretlen kedvvel fogadja a betérőket, bízik a jövőben, no meg a szomszédságában rejlő hőforrás mielőbbi kiaknázásában, majdani vendégcsalogató hírében. Közben mindent elkövet, hogy kempingje afféle családias táborként kerüljön a köztudatba. Jó reklám volt az a holland házaspár, akik kerékpárral érkeztek, s az itt töltött napok után útón-útfélen ajánlhatták a veresegyházi kempinget. Ajánlásuk nyomán immár több tucat holland utazó győződhetett meg szavaik igazáról. S ami manapság oly fontos, a kellemes környezet hazánk fiai számára is elérhető. Két személy, egy autó és egy sátor 300 forintért tölthet itt egy napot és éjszakát. « Kép és szöveg: Győri András óriási lehet akkor is, ha tisztességesen kezeli üzleti könyveit. Az egyik előadó a nagy vállalkozási hullámban rosszat sejt. Elmondta, hazánk már volt a koldusok országa, most pedig jó úton haladunk afelé, hogy a szélhámosok országává váljunk. A folyamat megállítását talán majd az önkormányzatok vállalják, hiszen nekik csak akkor lesz pénzük, ha a településeiken tisztességes vállalkozók lesznek. Mi addig csak bizakodhatunk, hogy valójában nem válik hazánk a szóhámosok harcmezejévé. A. M. Kell a lengyel piac az embereknek Ki olcsóság körhintájában Kerepestarcsa kistarcsai részén van a település piaca. Már csaknem három éve a megszokott zöldség-, gyümölcs- és virágkínálat mellett itt lehet venni szoknyát, nadrágot, cipőt és mindenféle műszaki cikket. A lengyel turisták megjelenésével gyakorlatilag minden kapható, s ráadásul jóval olcsóbban, mint a hazai üzletekben. A piacot és környékét hónapokon át szemét borította, mígnem a tanács intézkedett, hogy a külföldről hazánkba árulni érkezettek körül is némi rend legyen. Már szednek tőlük helypénzt, és van arra hivatott személy, aki a szerteszét szórt papírokat, csomagolóanyagokat, üres sörösüvegeket és konzervesdobozokat összeszedje, s takarítsa a területet. Ottjártunkkor is sokan kínálták áruikat, ugyanakkor vásárlóban sem volt hiány. Hogy kit, mi kényszerít az effajta vásárlásra, arra kerestük a választ. Idős néni elmondta: naponta kijár és az unokáknak innen szerzi be a trikót, alsónadrágot, a névnapra, születésnapra szánt pulóvert, hiszen kis nyugdíjából erre futja. A kérdezösködé- semre megálló férfi elmondta, az egész műhelye szerszámait, a csiszoló- és fúrógépet, a kalapácsot, a csavarhúzót mindmind ezen a piacon szerezte be, jóval olcsóbban. Akad, aki márkás konyakot keres és vesz. S van, aki határozottan rossznak tekinti az egész piacot. Szerinte az embereket megbolondítja. Vesznek mindent, mert olcsóbb. Belekerülnek egy körhintába, és ha kell, ha nem, megveszik a sok, olykor vacak minőségű árut is. Képünkről is látható, hogy mindezek ellenére az emberek egyelőre igénylik ezt a piacot. Itt lehet alkudozni, turkálni, válogatni. — árvái — (Erdős! Agnes felvétele) »
