Pest Megyei Hírlap, 1990. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-21 / 170. szám
1390. JÜLIUS 21., SZOMBAT 3 RÁCKEVEI KIS FÓRUM Nem akar mindenki farmer lenni Poros, sóderrel felhintett úton gurulunk, jobbra a Ráckevei- Duna, balra az Aranykalász Tsz földjei húzódnak, a tegnap még búzát ringató szél nincs minek nekiütközzön, átszalad a borostás tarlón és felborzolja a vizet. Szép ez a táj a maga kopárságában is, valami ősi erő sugárzik belőle. A mezsgye nélküli hatalmas földparcellák az „egységben az erő” gondolatát ébresztik, azt az eszmét, amelyen az én korosztályom felnőtt, és amit nem csak tanultunk, meghallgattunk, de hittünk is benne. Már rég oszlik az aranyfüst, nemcsak a bálványok dőlnek le, de az eszmék is porba hullnak. Sokan fennen hirdetik, propagálják, követelik az új földreformot, mely értelemszerűen a téeszek felszámolását jelenti, sokan kacérkodnak a magán- gazdálkodás gondolatával, sokan, de nem mindenki. VARNYÜ JÁNOS Kinek mi az elképzelése a magyar mezőgazdaság jövőjéről? Erre próbáltunk választ keresni Ráckeve és Makád közt az Aranykalász egyik tanyáján. Az asztal körül ülők úgy. ,toltak. . összeválogatva, hogy ne csupán a téeszpárti „fejesek”, hanem az „igát vonó plebs" is jelen legyen a szembesítésen. Legkönnyebb (vagy leglátványosabb) számokkal igazolni. Ezt teszi Králl Béla mező- gazdasági igazgató is. Az idei eredmény valóban impozáns, az országos 48 mázsás átlaggal KRÁLL BÉLA szemben 50 mázsa búzát arattak hektáronként, árpából 53 mázsát, ami pont 13 mázsával több az eddigi átlagnál. Pedig, száraz volt a tél, ilyen csapadékszegény telet mindössze négyet jegyzett a hazai meteorológia a XX. században. Viszont jó volt a szántás, a talajelőkészítés, a trágyázás, no meg a betakarítás is. A kombájnokat időben és jól felkészítették az aratáshoz, kevés volt a meghibásodás miatti kiesési idő, a mag nem pergett ki az érett kalászból. A tényeket, adatokat felváltva kommentálja Knapik István főmérnök és ifj. Varnyú János növénytermesztési fő- ágazatvezető. A szemben ülő három megdicsért kombájnos nem látszik megdi csőültnek, hallgatnak, egyelőre csak félszavakat mormolnak, ami később egyetlen mondatban csúcsosodik ki Viski János megfogalmazásában: hogy mi a jó, azt pontosan nem tudom, de nekem elegem van ebből a sztálinista kolhozból! A maga módján Králl Bélának Ls igaza van. A pártok — főleg a Kisgazdapárt — megzavarták az emberek fejét, felbolygatták a falut, hovatovább úgy próbálják rábeszélni, ráerőltetni a parasztokra a magángazdálkodást, mint tették azt Rákosiék, majd Kádárék a tagosítással. — Magam is amondó vagyok, az embereket nem lehet egy kaptafára felhúzni, fel kell szabadítani azokat az alkotóerőket, amik az emberek személyiségéből adódnak. De ne megint fentröl mondják meg, hogy mi a jó a parasztnak! És aki nem érez kedvet a magán- gazdálkodáshoz? Nincs megfelelő tudása, anyagi háttere? Azokkal mi lesz? Tudomásul kell venni, hogy a farmerkedés egy életforma. Reggel négykor . kelni, este tízkor feküdni: ebbe bele kell születni. Egy magángazdálkodásban nincs ünnep, szabadnap, vasárnap, lazítás. A tehenet húsúéikor is meg kell fejni, a disznó karácsony szentestéjén is kéri a moslékot. A három ráckevei agrár .szakember elvetélt ötletnek tartja a bányászok „beolvasztását” a mezőgazdaságba. Az érvekben van egy sarkalatos logika: öt-tíz hold földből még egy hozzáértő paraszt sem tudja eltartani a családját, számolva a vetőmag, műtrágya, vegyszerek, de főleg a megmunkálógépek beszerzési árával vagy bérleti díjával. Králl Bélának igaza van: dőreség volna a fóliázást alapul venni, az országnak mindenekelőtt kenyérgabonára, olajos magvakra, cukorrépára van szüksége. De termelhető ez kisvállalkozói szinten nyereséggel? Ügy, hogy a paraszt is megéljen és a városi ember is megvehesse a kenyeret, cukrot, olajat elfogadható áron? — Az előbb sztálinista kolhozról beszélt. Fejtse ezt ki részletesebben! — biztatom Viski Jánost, a három kom- bájnos közül ő a legidősebb — 30 éves —, és úgy tűnik, ő a hangadó is. — Iskoláskoromban az olvasókönyvemben volt egy kép. A cári Oroszországot jelképezte. Alul egy muzsik nyögött, s rajta a nemesek, földesurak, legfelül a cár atyuska trónolt. No, ilyen a magyar téesz is. Mi vagyunk alul, akik dolgozunk. s annyi íróasztal, szervezet, mifene nehezedik ránik, hogy nem kapunk tőlük levegőt. Amíg a magból kenyér lesz, száz kézen megy keresztül. Nem jó ez sem nekünk, sem akinek a kenyeret sütik. Gondolok itt a városi emberre. Viski Jánosnak két elképzelése van a jövőt illetően. A téesz jelenlegi formáját kellene megreformálni, több beleszólási jogot adva a tagságnak, például a termények megválasztása dolgában, A másik elképzelés: öt-tíz család álljon össze farmertársulásba. Így egy csomó költség megoszlana. közösen tarthatnának traktort és minden más mezőgazdasági gépet. Arra a kérdésre, hogy egyedül miért nem vállalja a gazdálkodást, Viski János nem adott egyértelmű választ, bár azt nem titkolta, házát, ingóságait nem hajlandó jelzálogkölcsönnel terhelni a bizonytalan meggazdagodás reményében. Viski Árpád, a névrokon is csak hümmögött. — Nem látom biztosítva az indulást — mondta a 18 éves fiatalember, majd nagyon jó megérzéssel hozzátette: most nem úgy van, mint a háború utáni földosztáskor. Akkor a parasztnak volt tudása is a kapott földhöz, előkerültek a színből az ott rozsdásodó ekék meg egyéb szerszámok. Most a zéróról kellene indulni. Én nagyon jól értek a kombájnhoz, traktorhoz, de nagy általánosságban keveset konyítok a földhöz, megközelítőleg sem annyit, mint apám vagy nagyapám értettek annak idején. KNAPIK ISTVÁN meg miért csináljam? Azt hiszem, ez is olyan, mint a 22-es csapdája. A téesz úgy, ahogy most van, nem jó, viszont a mágángazdálkodás sem sok jóval biztat. Szerintem bármilyen változtatás csak akkor célszerű, ha van értelme is. ★ Számomra egy megdöbbentő felismeréssel zárult a ráckevei kis fórum: Odafent megint olyasmiről vitáznak és olyasmiben készülnek dönteni a honatyák, amihez előzőleg nem kérték ki az érdekeltek véleményét. Ráadásul még azzal sincsenek tisztában, hogy azt érdékeiteknek sincs kialakult, kikristályosodott véleménye a farmerkedésről. A paraszt egyet tud — érzi a bőrén —, hogy szorít a kalap. De miért kell ehhez a kalapot eldobni? Könnyebb és olcsóbb egy fejfedőt a fejhez igazítani, mint újat venni. Matula Gy. Oszkár VISKI JÁNOS — Kapna 15 hold földet. Vállalná? — kérdezzük Kun Károlytól. — Ha volna hozzá egymillió forintom indulótőkének. Szerintem minimum ennyi kell gépre, vetőmagra, miegyébre, no meg kitartani az első termésig. Hitelt felvenni nem volnék hajlandó még tíz százalékos kamatra sem. A kamat elvinné a nyereséget, akkor KÜN KAROLY A HÉT HfREBBHHi TÁNYÉRVIRÁG Gyula fogadta a nemzetiségi néptáncfesztivál résztvevőit. O Esztergomban megnyílt a Dunakanyar művészeti nyári egyetem. 0 A Hanságban madártani kutatótábor látott munkához. Q Szeged volt a színhelye a II. ifjúsági néptánctalálkozónak. © Siófok adott otthont a nemzetközi cigánykarneválnak. # A hét híre az is, hogy a Gabonatermesztési Kutató Intézet napraforgó-bemutatót rendezett. Neh6Z8n hihető erről a szerény külsejű haszonnövényről: a 16-17. században a paloták, a kastélyok díszkertjének a növényeként került be az országba, virágként honosodott meg. Európába Mexikóból került át, nem véletlen tehát, hogy napjainkban a Szovjetunió mellett a legnagyobb termelők Argentína és Chile. A napraforgó, azaz a Helanthus annuus lassan és fokozatosan jutott át a paraszti kertekbe, és szépségén túli hasznosságát — olajtartalmát — a szegénység fedeztette fel. A nincstelenek jöttek rá, (disznó) zsír helyett a mozsárolással nyert olaj is megteszi. S voltak ügyeskedők is: böjt idején a tiltott zsírt olajjal helyettesítették ... Lényegében századunk harmincas éveiben kezdték csak nagyobb mennyiségben termeszteni a tányérvirágot, a tányérrózsát, azaz a napraforgót, főként a Nyírségben — az ország legszegényebb táján! —, a kukorica szegély növényeként. A háborús zsírhiány azonban hatalmas lökést ad a termesztéshez, 1940- től gyorsan bővül a termőterülete. Amíg az 1931 és 1940 közötti években -z esztendőnként! átlagos vetésterület 10,5 ezer hektárt tett ki — és a termésmennyiség 5,7 ezer tonnát —, addig 1941-től 1944-ig a termőterület az előbb említettnek a tizenháromszorosára gyarapodott. Ehhez persze hozzájárultak a növénynemesítők is. Az ún. egytányérúság — a nem elágazó fajták — uralkodóvá tétele, a szárazságtűrés tulajdonságának erősítése a század harmincas éveiben sok munka árán sok sikert hozott a magyar nemesítőknek. Lényegében ez volt az az időszak, amikor a hagyományos len-, kender-, repcemagokat, a mákot, a diót, a mandulát — és nagy-nagy szorultságok esetén bizony még a fát is elővették, abból is sajtolhattak csekélyke olajat — az ütőkben, a saj- tolókban felváltotta a napraforgómag. S lett belőle ipari növény, a tömegtermelésnek olyan részese, amelynek magja, maghéja éppúgy felhasználható, mint — tüzelésre, kerítésnek — a szára. Ennek a maradéktalan hasznosságnak tudható be, hogy a megyében most már hosszabb ideje 31-32 ezer hektár körül stabilizálódott a napraforgó vetésterülete. Ugyan akad néhány magángazda, aki nagyban termeli, döntő részben mégis a nagyüzemek növénye a tányérvirág. A 65—70 ezer tonna között ingadozó termés- mennyiség az országos termelés tíz százalékát adja, azaz nem jelentéktelen. A hektáronkénti 1,8—2,3 ezer kilós termésátlagok a nemzetközi mezőnynek a közepén adnak számunkra helyet, azaz lehet feljebb jutni. A megyében a legfőbb termőterület a Jászság megyei része, valamint a Pest megyei homokhátság mezőgazdasági tájkörzete. A legnagyobb termésátlagot azonban a Duna-völgy gazdaságaiban érik el. Napra forog a tányérvirág is, tartja a népi bölcsesség, azaz a hatalomnak, a holnapi sikernek nagy a vonzereje. A tányérvirág a maga sorsával is bizonyítja ezt. Hiszen milyen távolra kerültünk attól, amikor a házi munkából, a mozsárolásból a 17. században mesterség lett, céhei is alakultak az olajütőknek a megyében. Az állati erővel vagy vízikerékkel hajtott kölyü, a prés, a kemence, az üst és még seregnyi más holmi, ahogy ma fogalmaznánk, eszközigényessé tette ezt a mesterséget. A munkaigény sem volt csekély. A zúzott magot vízzel péppé gyúrni, majd keverés közben enyhén pörkölni, majd présbe rakni és kisajtolni az olajat... Szűrni, hevítéssel elpárologtatni belőle a vizet.., formálni az olajpogácsát... Nem gazdagodott meg rajta senki. A változást a nagyipari technológiák hozták meg. GyOrS iramban szerzett híveket magának a tányérrózsa mind a termesztésben, mind a felhasználásban. A megye háztartásaiban ma másfélszer annyi étolajat fogyasztanak el, mint a nyolcvanas évek elején, országosan pedig az élelmiszeriparban két és félszeresére nőtt az étolajtermelés. Ezen belül a napraforgóolaj előállítása az 1975. évi 50 ezer tonnáról a legutóbbi két évben majdnem 300 ezer tonnára emelkedett. Aminek a magyarázata a kivitel. Ami most már 200 ezer tonna feletti mennyiség, értéke nagyobb, mint a teljes gyű lölcskon- zervexportnak ...! Ami nem csekélység. Húsz esztendeje, 1970-ben 21,70 forintot kellett fizetnünk egy liter napraforgóolajért, ma pedig... A közmondás szerint az alkonyodó napot kevesen imádják. S bizony, az olcsó ár már nem is alkonyodó, hanem lenyugodott napnak számít köznapjaink egén... Mészáros Ottó VISKI ÄRPÄD Bár a Pest megyei utakon nem tankok járnak, csak személygépkocsiik, mégis oly nagy számú a közlekedés áldozatainak száma, mintha a Trabantok, Ladák, Zaporozse- cek kormánya mellé ágyúcsövet is szereltek volna, s azzal lőnék az autósokat, gyalogosokat — gondolja a hírlapíró keserűen a Pest Megyei Közlekedésbiztonsági Tanács ülésén. Hogyne gondolná: az idei esztendő első öt hónapjában negyvenöt százalékkal több személyi sérüléssel járó közlekedési tragédia történt, mint az előző év hasonló időszakában. E 975 baleset során, sajnos, százkét esetben halál is járt az utakon, s megfigyelhető, hogy éppen e végzetes kimenetelű esetek száma emelkedik a legnagyobb mértékben. Nem csoda, ha a felszólaló közlekedési szakemberek keserűen fogalmaztak, méltán nevezték a közlekedési balesetek jó részét agresszív, durva, szándékosan életet veszélyeztető bűncselekménynek. Hogyne: a tragédiákat előidéző okok között leggyakrabban a sebesség helytelen megválasztását találjuk, s szomorú „karriert" Nem lőnek — „csak” gázolnak Piás Pest megyeiek az úton fut be az egyre gyakoribb elsőbbségadás elmulasztása is. (Csak zárójelben: e sorok írója éppen az ülésre haladván alig bírt megállni egy, a piros jelzés kellős közepén átszáguldó Wartburg előtt.) Gondot jelentenek a megyei utakon mind nagyobb számban megjelenő külföldi autósok is, ha közlekednek azért, mert a tavalyi 14-hez képest idén már 39 balesetet okoztak, ha megállnak, akkor pedig azért, mert szabálytalanul parkolnak. különösen a KGST- piacok környékén bénítják a forgalmat. A listát a szovjetek „vezetik” a bolgár és a román autósok előtt. Persze, nehogy azt higgyük, hogy mi, hazaiak különbek vagyunk, sőt. Pest megye szomorú elsőséget tudhat magáénak: az útjainkon rajtakapott ittas vezetők közel nyolcvan százaléka megyénk- béli lakos ... Megállapítható, hogy a balesetek zöme a vezetés első harminc percében történik, s a számokból kiolvasható, hogy az M5-ÖS autóút lassan kezd éppoly veszélyessé válni, mint tatabányai társa, a halálát, s hogy az M3-as, eddig békés forgalmú autópályán is sűrűn koccannak már az autók. Ennek oka az ott zajló, mostanában állandósuló útjavítási munka, de előfordul, hogy a dobogó szívű gazdák ezen az úton próbálják ki új, nyugati kocsijukat — nemrég egy Mercedes 200 km/óra sebességgel repült az árokba. Tragikus tehát a helyzet útjainkon, s az igazi tragédia az, hogy közlekedésünk helyzete nagyon könnyen javítható volna. A módszer nem is csodaszer: több rendőr kellene. A közelmúltban afféle kísérlet gyanánt a megyei biztosok elárasztották néhány órára Mo- nor és környékének útjait, híre ment a kék ruhás inváziónak, s lám: napokon keresztül még koccanás sem történt arrafelé. Ilyen egyszerű volna hát rendet teremteni az utakon, de sajnos rendőrségünk helyzete még katasztrofálisabbb, mint közlekedésünké. Anyagiak híján, létszám és megfelelő autók, technika nélkül e sorok írója attól tart, a következő KBT-ülésen sem hallható más, mint a minden képzeletet felülmúlóan romló baleseti statisztikák néma tudomásul vétele. T. B. E.
