Pest Megyei Hírlap, 1990. július (34. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-20 / 169. szám
1990. JÚLIUS 20., PÉNTEK Kiöregedett, elkedvetleziédetft donorok Még nem ölt a vérhiány Ügy tűnik, az egészségügy tótumfaktumainak, kik nem is olyan régen még azt jósolták, hogy változnak az orvosok szokásai, nem lesz annyi vérre szükség, mint korábban — nem lett igazuk. Kórházak, vértranszfúziós állomások, vöröskeresztesek kérnek, ügyeskednek, lenne bár valamivel több . .. Mert Tibornak, a Tiboroknak s még sok embertársunknak a vér — élet. Érdekből csal, hazudik Tibor 26 éves, szőke, karta- li illetőségű. Vezetékneve hadd maradjon homályban. Hemo- fíliás. Magyarán vérzékeny. — Születésemtől fogva szenvedek ebben, egyéves lehettem, amikor kiderült. Nem járhattam iskolába, magántanulóként végeztem az általánost. Otthon vagyok. Ha megvágom a kezem, a legapróbb sebbel is rohanok az orvoshoz. Állandóan kezelnek, havonta két-három alkalommal kapok két fóliatasaknyi vérkészítményt. Egy tasak öt véradótól jön össze. Ha ők nem lennének. én sem lennék. Elég az is, ha egyszer-egyszer később indulok orvoshoz. Iszonyatos fájdalom, ha bevérzik az ember ízülete, térde, könyöke, csípője, bokája. Nem ismerem azokat, akiknek azt köszönhetem, hogy az orvosok elviselhetővé teszik az életemet. — Van vér. De kevesebb. Az első félévben éppen 700 literrel, mint tavaly ilyenkor — így dr. Pethő Ede, a gödöllői Vértranszfúziós Állomás főorvosa. — Ami hiányzik: a nagyüzemek és a honvédség korábban jól szervezett részvétele ebben a humánus megnyilvánulásban. Ügv tűnik, egyes munkahelyi vezetők pá- pábbak akarnak lenni a pápánál. Pedig hát Angliában, Franciaországban, ahol nagyobb az ipar, s benne a kft.-k, részvénytársaságok és nálunk ismét újnak számító vállalkozások múltja, nem ódzkodnak a térítésmentes véradástól, mindkét országban ez az uralkodó forma. Az Egyesült Államokban az orvosberkekben úgy tartják: ha jót akarsz a betegednek és mindenképpen vért kell kapnia, csak önkéntestől, térítésmentesen vettböl adj. getlenül bárki rászorulhat a véradók segítségére. Jellemző, hogy a romániai események idején — tele volt a vérraktárunk — o jelentkezőket kértük: halasszák későbbre a jó- cselekedeteket. Alig volt, aki ismét eljött közülük, pedig most elkelne az önkéntes. Á magyar beteg éppúgy beteg mint a külföldi. S akadnak szégyenletes ügyek is. Egy közeli katonai egységből, ahol a parancsnok halogatta a vér adást, a kiskatonák szabadidejükben, eltávozáson jöttek el a transzfúziós állomásra, hogy segíthessenek... Sorsolás sem segít Az orvos csak csóválja a fejét, amikor a kiútról kérdezem. Ügy érzi, baj van az értékrenddel. Valaha négyórányi átlagbér s egész napos igazolt távoliét számított az ingyenes áldozat ellenértékének. Manapság, gazdaságosságra törő világunkban a véradást övező anyagi segítség is apa- dozik. Ennek ellensúlyozására ötlötték ki a vöröskeresztesek s a megye vértranszfúziós állomásainak vezetői, hogy a donorok sorsjegyet kapjanak. Szviatovszki András, a Vöröskereszt megyei titkára mondja: — A csúcs, 1984 óta 2 ezer literrel csökkent a megyében a levett vér mennyisége, s ötezerrel a donoroké, ezen belül pedig ezerrel az első ízben ajánlkozó önkénteseké. Gond van az utánpótlással, idén fél évig csak 1 ezer 206-an jöttek újonnan. Legalább a régi véradókat szeretnénk megtartani. Ezért a váci, ceglédi^ gödöllői állomások körzetében színes televíziót, háztartási robotot, rádiómagnót és sok más kisebb nyereményt sorsolunk majd, idén először november 27-én, a véradók napján. A 200 ezer forintot is együtt teremtettük elő. De félő, hogy ettől még nem fog megállni az első ízben jelentkező fiatal donorok számának csökkenése. A jelek valóban nem biztatóak. Ma még csak az áldozatkészség, a segíteni akarás hiányzik, de holnap lehet, nogy az életet adó mentő „ne- iű” is. Vasvári G. Pál — Miért? — A „pénzes” donor érdeke, hogy mindenképpen vegyenek tőle vért, ezért eltitkolhatja betegségét, akár a vércsoportját is hamisan nevezheti meg. Hazai a példa: volt, aki a barátja igazolványával másodszor is odatartotta a vénáját, a jobb után a balt. Mi nem játszhatunk az emberek egészségével, életével. — Említettem a külföldet. Ott úgy oldják meg: válasz- levlapokat küldenek a nagyüzemekbe. s ha összejön vagy száz jelentkező, kiszállnak a vérvételre, ahogyan mi is. Az üzem ettől nem megy tönkre, mint nálunk néhányan vélik. Egyébként a megye legnagyobb véradója a DKV, bár nem a legnépesebb vállalat... — S mekkora a vérhiány? — Nézze, ez relatív. Ugyanis Pest megyében az egymillió lakosra feleannyi kórházi ágy jut, mint országos átlagban. A megyei ágyakon gyógyuló pácienseknek jut elegendő vér és vérkészítmény, ám minden második-harmadik betegnek, aki a főváros klinikáin, kórházaiban fekszik, már kevesebbet juttathatunk. Drágább lett az élet — Halt meg beteg emiatt? — Eddig még nem... De megdrágult a kezelésük. Ugyanis telexek, telefonok, távolabbi szállítások sora terheli a vérköltségeket. A hatvani, a váci és a budapesti Péterffy Sándor utcai kórház segítségét gyakrabban vesz- szük igénybe, és viszont. Ez is jelzi: a vérhiány nem sajátos Pest megyei nyavalya. — Hanem? — Az országban általában az iparosodottabb vidékeket jellemzi. De ezen túl is világ- jelenség. Mindenütt csökken a véradás. Az okai összetettek. Először is nyugdíjaskorba lépett mindenhol a legnépesebb első donorgeneráció. Azután sokan az AIDS-től tartanak, nem tudják, hogy a vérvétel veszélytelen, most csak egyszer használatos eszközöket alkalmazunk. Végül tapasztalható egyfajta elked- vetlenedés, újsütetű önzés is. Pedig társadalmi helyzetétől, politikai meggyőződésétől fügElmaradt születésnap „Milyen volt szőkesége, nem tudom már, / De azt tudom, hogy szőkék a mezők ...” Ezt az örökszép Juhász Gyulaverset éppúgy nem ismertem 46 évvel ezelőtt, mint ahogy azt sem tudtam, hogy a zsidó lányok többnyire barnák, feketék, s csak nagyon ritkán szőkék. Virág szőke volt és tejfehér- bőrű. Túl ezen a tenyérnyi bugyijára emlékszem, mely annyiszor villant fel, ahányat ugrott, az ugrókötéllel. Ö azt hitte, hogy az ugrásművészetét csodálom, pedig a bugyija „bűvölt” el. Engem, a hatéves „férfit”. Az ugrókötélen kívül rengeteg játéka volt, de én nem irigyeltem őket. Irigylésem tárgya csupán a csillag volt, az a szép sáfránysárga hatágú csillag, melyet a kabátján hordott. A Virág apja doktor volt, gyermekorvos. Ö gyógyított ki a diftériából meg a skarlátból, s mert nem fogadott el pénzt a kezelésért, reváns- ként sokáig anyám sütötte nekik a pénteki kalácsot. Ilyenkor én is átmentem, s míg mama a konyhában szorgoskodott, én Virággal játszottam. Leginkább a szalonban szerettem lenni, ahol a nagy. fekete Bösendorfer zongora állt, melyen Freiberg néni, a Virág mamája Schubertét játszott, a Die Schöne Mülerint. Aztán egy nap néma maradt a zongora, a szalonból eltűnt a perzsaszőnyeg. Virág «gy degeszre tömött bőröndön ült és lógázta a lábát, valahogy úgy, mint mikor vonatra vár az ember az állomáson. Akkor hallottam először ezt a szót: gettó. És akkor láttam először félelmet az emberek szemében. Még Freiberg doktor is félt, kezeit tördelve le s fel járkált a kapu és ház közti makadámósvé- nyen. Épp akkor nem voltam otthon, amikor értük jöttek az autóval, legközelebb már a gettóban láttam újra Virágot, ahová utánuk vittük a pénteki kalácsot. — Nincs jobb dolga, mint zsidókat etetni? — kérdezte anyámtól az őrt álló csendőr, s ha vonakodva is, de beengedett a kapun. Néhány nap múlva már nem engedtek be, Freiberg néni a deszkák közt nyúlt ki a kalácsért. De nem érte el. Egy fekete ruhás rendőr elrántotta anyámat a kerítéstől, s a szalvétába kötött kalácsot a földre dobta. — Milyen magyar asszony maga. milyen vér folyik magában?! Nem sül ki a szeme?! — förmedt rá anyámra. — Talán sajnálja őket, vagy közéjük kívánkozik?! Csak tessék, még van heiv odabent! Később, amikor megint arra vitt az utunk, már nem állt csendőr az ajtóban, be lehetett menni a gettóba. De már nem volt miért és nem volt kihez. A kifordult belű matracokon csak a patkányok futkostak. Freibergék közül nem jött vissza senki, mindhárman Auschwitzban maradtak. Virág, ha élne, most volna ötvenéves. — gye — Ha kiszaladunk a házból Kedden délután rövid beszélgetést folytattunk a Geodéziai és Geofizikai Kutató- intézet munkatársaival a hétfői manilai és a Somogy megyei földrengésekről. Beszélgetésünk végső tanulsága — amint az szerdai számunkban is olvasható volt —, hogy a földrengések ellen a tudomány mai állása szerint egyféleképpen lehet védekezni, úgy, hogy kiszaladunk a házból. Feltehetően hasonló a szakmai előrehaladás az előrejelzéseket illetően is. Példa: a beszélgetés idején még senki nem tudta előre, hogy két nappal később ismét földrengésről kapunk hírt. És megint a Fülöp-szigetekről, ahol a Richter-skála szerint 6,3-as erősségű utórengés rázta meg az északi országrészt. Reméljük, most nem következik ismét Kaposvár. Habár — mint tudjuk — a földrengések előrejelzésére nem áll rendelkezésre semmiféle tudományos módszer vagy eszköz. Ennek megtalálását, feltalálását persze sürgetni nem is lehet, az azonban elgondolkodtató, hogy a tavalyelőtti örményországi földrengés túlélőinek visszaemlékezései szerint akkor a háziállatok, madarak előre jelezték a katasztrófát. Felmerül hát a kérdés, ha a Meteorológiai Intézetben nem szégyellnek a komputerek mellett befőttesüvegben levelibékát is tartani apró létrával, nem kellene-e a földrengésekkel foglalkozó intézményeket megajándékozni egy-két macskával, papagájjal. Több szem többet lát. Sz. K. A tanács segíti az újranyitási Legális-e a Strand Kft.? Ez év elején a csömöriek aláírást gyűjtöttek a volt strand rendbehozataláért. Tóth Dezső, aki az elképzelés egyik szülőatyja, tősgyökeres csömöri lakos, az összegyűlt aláírásokkal együtt a tanács végrehajtó bizottsága elé terjesztette az elképzeléseket. Kérte, hogy a régi strandterületet és az azon lévő tanácsi lakásokat, pontosabban egy szolgálati lakást adjanak neki bérbe. Balogi Istvánné vb-titkár tájékoztatójából megtudtuk, hogy Tóth Dezső a már meglévő aláírások birtokában felkereste a helyi kisszövetkezeteket, pártokat, illetve társadalmi szervezeteket, és azok segítségét kérte. Az elkészült beadványt a testület alaposan áttanulmányozta, s végül a — lehetőségeket is mérlegelve — hozzájárult ahhoz, hogy a területet a tanács bérbe adja a csömöri lakosnak, a szolgálati lakás nélkül. Úgyanis ez utóbbit — egy korábban született döntés alapján — nem lehet elidegeníteni. Az aláírás- gyűjtőnek elküldték a határozatot, melyben a tanács további támogató szándékáról biztosította a kezdeményezőket. — A vb álláspontjának megszületése után egy jó ideig nem történt semmi, pedig a másik félnek megvolt a lehetősége a továbblépésre — mondta Balogi Istvánné. Majd a vállalkozási kedv ismét felélénkült. Néhány héttel ezelőtt jelentkezett Tóth Dezső, de most már mint a Strand Kft. megbízottja. Ismét kérte a tanácsot, hogy adja bérbe az ígért területet a szolgálati lakással együtt, mert a korlátolt felelősségű társaság hozzá szeretne látni a munkához. A tanácselnök és a vb-titkár közölték a vállalkozókkal, hogy bár a tanácsnak egyre kevesebb pénze van az ilyen és hasonló beruházásokra, ezért maximálisan támogatják a kezdeményezést. Azonban a régi strand területét mindaddig nem adják bérbe, amíg — a titokzatos körülmények között alakult kft. — vállalkozási engedélyét, illetve a cégbíróság visszaigazolását nem mutatja be. A régi strandról megtudtuk: 1962-ig fogadta és szolgálta a csömöri és környékbeli fürdőzni és pihenni vágyókat. Abban az esztendőben egy hatalmas vihar miatt a strandot elvitte a víz, és csak a medence maradt, ami azóta is változatlan állapotú. A csömöriek által is jónak tartott elképzelés megvalósítására tehát mindaddig várni kell, amíg a kifejezetten strandépítésre megalakult kft. be nem bizonyítja, hogy komolyak az elképzelései. Ha a munkákat valamilyen csoda folytán még ebben az esztendőben el tudnák kezdeni, akkor nem elképzelhetetlen, hogy a jövő nyáron ismét látogathatják helyiek, fővárosiak és környékbeliek a több mint tizennyolc éve halott fürdözőhelyet. Molnár Ildikó Maga ballag az eke után Történész az út pora fölött mi\ lakunk benne — válaszolt valami ilyesfélét, aztán még egy kicsit tovább söprögette azt, amit a lovak hagytak maguk után. Nem a másé, hanem az ő lovai, tehát ez az ő kötelessége. Valahogy így gondolhatta. Aztán, ahogy befejezte a műveletet. S nem maradt más az út közepén, csak a szél sodorta forró homok, szíves szóval elmagyarázta, merre kell mennem. Az arca kicsit borostás volt, de szeme olyan fiatalos, hogy megkérdeztem: — Nyugdíjban tetszik már lenni? — Na, mit gondol? — Azt, hogy igen. — És hány évesnek néz? — Hát nem is tudom. — Nyolcvanéves vagyok az idén — közölte nem kis meglepetésemre, majd megmutatta a csinos portáját, bevezetett Megőrzőm jól emlékezetemben Elek. György kedves bátyámat. Ügy fogom magam elé idézni a személyét, mint minden emberi találkozásokét, szép szavú, nyíltszívű, igaz magyar honpolgárokkal. Történész az út pora fölött. Ez a képtelen, mégsem képtelenségnek tűnő gondolat jutott az eszembe, amikor végül elváltunk egymástól. A homokos talajú fóti utcán köszöntem rá, úti célom helyes iránya felől érdeklődve. Mi tagadás, már vagy száz méter hosszan foglalkoztatott, amit valakivel meg kellett osztanom. Hangosan kimondva. a gondolatot, már dicséretté is vált. Éppen előtte, akit az elismerés különösen megilletett. — Szép tiszta ez a környék. — Annak kell lennie, mert Homoktövis. Aratnak országszerte, de a kenyérgabona betakarítása mellett még számos időszerű munka ad feladatot a mezőgazdaságban dolgozóknak. A gyümölcsöskertekben szedik a sárga-, illetve őszibarackot, a zöldségültetvényeken a gombakártevők ellen permeteznek, a hűtőházakban a beérkező gyümölcsöt fagyasztják, csomagolják exportra. Feldolgozásra készítik elő az albertirsai hűtőházban a dánszentmiklósi Micsurin Tsz által termesztett homoktövist, mely igen keresett a nyugat-európai országokban. tágas, nagy udvarára, ahol már semmi kétség nem férhetett ahhoz, hogy vérbeli fóti emberrel hozott össze a szerencse. Hiszen ott piroslottak tornáca előtt a rekeszekben tárolt, érett paradicsomok, melyek kilónként 5 forint 50 fillérért kerülnek talán még aznap a Bosnyák téri kereskedőhöz. Azért van kitárva a nagykapu, hogy bejöhessen érte a család teherautója. Az istállóban meg ott áll a három szép ló. Patáik alá most várják a friss alomnakvaló szalmát. A dolguk az, hogy a gazda velük szántsa meg hat hold földjét. — Még mindig maga ballag az eke után? — Én hát. — És azon a hat holdon mind paradicsom terem? — Na, nem. Van egy hold szőlő is meg egyéb. — Egyedül bánik vele? — Segít a feleségem. — Ez igen! És mennyi a nyugdíja? — Hétezerkilencszáz. — Az még tűrhető. Honnét nyugdíjazták? — Hát innét a téesztől. Huszonöt holdam volt, de be kellett vinni. Előtte kiiskoláztak a váci járási tanácsnál, aztán meg a rendőrségen, hogy lássam be, ez a jó nekem. Aztán később azt mondta az elnök: a lovak már nem kellenek, öregem. Adja el gyorsan! A csomádiaktól meg három hónap múlva ugyanazokat vették el. — Na, és most nem kérné vissza a földet? — Mondják a kisgazdák, hogy lehetne. — Meg el is adhatja, aki akarja. — Na de nekem már elég az a hat hold. A fiamnak meg van saját. Ahol e, az a ház az övé — mutat a telek lábja felé, egy divatosan modern vonalú, nagy épületre. Gyurk bácsi elkísér még a sarokig. Beszélgetünk a régi időkről, s azzal búcsúzik, keressem meg máskor is, ha erre járok. Köszönöm a szíves biztatást. Talán élek is vele, ha nem leszek a család terhére. Szeretem hallgatni a múlt hiteles tanúit, akik nem könyvekből tanulták a magyar történelmet. Kovács T. István
