Pest Megyei Hírlap, 1990. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-30 / 152. szám

1990. JÚNIUS 30., SZOMBAT A MESTERSÉG NAGYASSZONYA Az örökif] ú Patkós Irma Rezzenéstelen arccal, egye­nes derékkal ült a fényben. Két keze egymáson, az ölében pihent. így várta, míg egy szék sem reccsen, míg az utol­só suttogás is elül. Tekinteté­vel a közönségét kereste, majd ajka kinyílt, és varázs­latos hangján mesélni kezdett. Eltűnt a parányi színpad, s egyetlen helyről, az arcáról sugárzott a fény. Messze ke­rültünk időben és térben, míg hallgattuk a madárlátta ke­nyér történetét, s aztán versek következtek: József Attila, Gyóni Géza költeményei... Irma néni nem szavalt, elő­adott. A legtisztább magyar nyelven jelenítette meg a sok­színű, sokértelmű gondolatot. Kilencvenévesen, egy személy­ben is teljes élményű szín­házat teremt, ahogy tette hosszú évtizedekig. Legendás szépségét kozmetikumok nél­kül is megőrizte, arca most is ragyog, szeme fényt sugár­zón csillogó. Cegléden él egy aprócska házban, most már testvérek nélkül, egyedül. Cegléden, szülővárosában, 1900 óta. Az országos színészegyesü­let iskoláját elvégezve kapott dipíomát. Első ízben a Víg­színházban lépett fel. Majd játszott Békéscsabán, Pécsett, s a leghosszabb ideig Szege­den. Primadonna volt. Énekelt operát és operettet, ö volt Médi (Schubert—Berté: Há­rom a kislány), Suzuki (Pucci­ni: A Pillangókisasszony), Sol­ve jg (Ibsen: Peer Gynt), de a Lili bárónő is (Huszka), s a hercegnő Fedóra (Kálmán Im­re: Cirkuszhercegnő). 1945 után a Fővárosi Ope­rett, a Néphadsereg és a Ma­dách Színház tagja. Itt ját­szott a legendás Nóra-előadás- ban visszavonulásáig. A fiatalabb korosztály film­szerepeiből ismeri, ö volt a Sárika, drágám (Sándor Pál filmjében, 1970-ben). De lát­hattuk a Gyermekbetegségek­ben (1965-ben), az Ünnepna­pokban (1967), a Végre hétfő és a Hangyaboly (1971), A legszebb férfikor, az Újvidék (1972) című filmekben is. Gyakran tűnik fel alakja té­véfilmekben. Legutóbb Odze György: A nagypapa ajándéka című írásából készült tévé­filmben szerepelt. Mint mondta, már fárasztja az autóút, különösen akkor, ha többször kell megtenni a fordulót. Ritkán vállal fellé­péseket. De ha felvevőgép elé áll — akármilyen kis időre is —, ha dobogóra lép, hogy ver­seket mondjon, sugárzó körü­lötte a fény. Törékeny terme­tével, hófehér hajával nagy­asszonya mesterségének. Tisz­ta, érthető magyar beszédével, eszköztelenül, játékával, sok­oldalú jellemformáló képes­ségével életet, fényt és színt varázsol. A Nóra-beli Rank doktor szavaival: Köszönjük, Irma néni, a tüzet. Még sokáig vi­gyázza, még sokáig legyen ve­lünk. Józsa Ágnes Szegedi Szabadtéri Játékok Pénz híján csak csinosítás Megkezdődtek az évadkez­dés előtti felújítási, karban­tartási munkák a Szegedi Szabadtéri Játékok Dóm téri színpadán és nézőterén. Mivel pénz nincs, s mivel már egy általános felújítás sem ha­lasztható soká, némi „csinosí­táson” kívül csak arra törek­szenek, hogy a nagyérdemű közönség teljes biztonságban ülhessen a rég elavult néző­tér meglehetősen régi padjain. Még e/szerény munkálatokat is alaposan lelassították és természetesen megdrágították azok a vandál kezek, ame­lyek megrongálták a nézőtér széksorait. A játékok igazga­tósága szerint olyan nézőtéri szerkezetre volna szükség, amelyet az évad befejeztével szétszerelnének; így nem vol­na kitéve az időjárás viszon­tagságainak, elkerülhetők vol­nának a rongálások, s nem a hatalmas színpad „használná” egész évben a város és az or­szág egyik legszebb terét. Jó hír viszont, hogy az igazgató­ságnak végre lehetősége volt arra, hogy újat, korszerűt rendeljen a játékok 1967 óta használt hangosító berendezé­sei helyett. Tartanak azonban attól, hogy a július 20-i évad­kezdésig nem érkezik meg, s így csak jövőre lesz premier­je. Diplomaosztás — igazságtétellel Az elmúlt évek jogsérel­meit egy új társadalomnak orvosolnia kell. A megújulás feltételét nem a bűnösök meg­keresése, hanem a megbán­tottak megkövetése jelenti. E gondolatok jegyében tar­totta tegnap diplomaosztó ün­nepségét a Gödöllői Agrártu­dományi Egyetem Gépész- mérnöki Kara. A kar — a mérnöki kamara gödöllői cso­portjának kezdeményezésére — március óta foglalkozik az 1952—62 között jogsérelmet szenvedett egyetemi oktatók és tanárok rehabilitálásával. A felderített huszonhat sze­mély között szerepelnek olyan egyetemi professzorok, aki­ket politikai okokból az egye­temről elbocsátottak, vagy az üldöztetések miatt kül­földre menekülésre kénysze­rítette, illetve visszaminősí­tettek. A közéjük tartozó Kiinger Pált és a nemrégiben elhunyt Erdei Jánost honoris causa doktorrá, Bartholomeides Sán­dort és Bruckner Gézát cím­zetes egyetemi tanárrá, Kiss- Horváth Jánost pedig címze­tes egyetemi docenssé fogad­ta az egyetem. A rehabilitáltak között sze­repeltek azon volt tanárak és diákok is, akik az 1956-os for­radalomban folytatott tevé­kenységük miatt szenvedtek jogsérelmet. Őket egyetemi emlékplakettel, illetve szóbeli és írásbeli megkövetéssel il­lettek. Nevezettek erkölcsi rehabi­litálásának alkalmául a gé­pészmérnöki kar azért válasz­totta a diplomaosztó ünnep­séget, hogy az aktussal meg­mutassák a most végzett fia­taloknak, hogy az igazság előbb vagy utóbb — de győz. Pillér Éva A magyar állam a héten New York Legfelsőbb Bfrosá- gán hivatalosan bejelentette igényit a pannóniai ezüst­kincsre, amelyet a Sotheby cég — egy brit lord megbízá­sából — árverésre akart bo­csátani. A páratlan műkin­csek értékét 150 millió dol­lárra becsülik, de a bonyolult per megvívásához is dollár­százezrekre lesz szükség. Az egykori tulajdonosa, Sevso nevét viselő római kori lelet esetében 14 remekmívű római kori ezüstedényről van szó, a IV—V. századból, ame­lyek egy főrangú pannóniai család birtokában lehettek, és pincében elrejtve vészelték át a századokat. A Magyar Nem­zeti Múzeum régészeinek szakvéleménye szerint a kincs nyilvánvalóan a Balaton-fel- vidékről származik. Többek között erre utal az is, hogy több tárgyon olvasható a Ba­laton latin neve: Pelso. Egyidejűleg azonban Jugo­A. magyar állam sikerre számíthat Páratlan ezüstkincs szlávia és Libanon formál igényt a kincsre. Az előbbi érvelése szerint az ezüsttár­gyak Pannóniának ama részé­ből valók, amely ma jugoszláv terület, s a kincset egy jugo­szláv diplomata csempészte 1977-ben Angliába. A tárgyak valóban Londonban bukkan­tak fel: Lord Northampton, Nagy-Britannia egyik leggaz­dagabb embere tulajdonába kerültek, állítólag libanoni ke­reskedőktől. A dúsgazdag, 43 éves lord — aki műkincsei mellett feleségei gyakori vál­togatásairól ismert — azután a patinás Sotheby céget bíz­ta meg az eladással. Nor­thampton mellékelte is a megkövetelt igazolást, misze­rint a tárgyak libanoni erede­tűek, és a libanoni kormány hozzájárult kivitelükhöz. Ám a hírre Bejrút cáfolt: az iga­zolás hamisítvány, viszont a lelet valóban Libanonból, a Bekaa-völgyből származik, ezért igényt tartanak rá. A New York-i Legfelsőbb Bíróság eddig egy — fontos — kérdésben döntött: a mű­tárgyak nem vihetők ki az or­szágból, amíg tulajdonjogukat nem tisztázták. A lord és a Sotheby ugyanis Svájcba sze­rették volna vinni az árverést, lévén ott a tárgyak eredetére vonatkozó törvények kevésbé szigorúak. A washingtoni és a New York-i magyar konzulá­tus jogászai azonban — az amerikai külügyminisztérium illetékeseinek támogatásával — elérték, hogy a Sevso-kin- csek (egyelőre) biztonságban vannak. Egy neves washing­toni ügyvédi iroda szakvéle­ménye szerint a magyar ál­lam keresete sikerre számít­hat, ám a régészeti érvek mellett nyilván egyéb bizo­nyítékokra is szükség lehet a per megnyeréséhez. Az első nagyobb akadály mindeneset­re anyagi : a hosszú, bonyo­lult per költségei dollárszáz­ezrekben mérhetők. Színházi levél Világot látni Augusztus közepétől a Viktória című Ábrahám Pál-operettet játssza Münchenben az Operett Színház. Darvas Iván és Mi- kó István az előadás egyik jelenetében Manapság,' a műholdas té­vécsatornák jóvoltából, a vi­lág mindnyájunknak házhoz jön. Megfelelő (s már nem is oly elérhetetlen árú) techni­kával felszerelkezve akár ki se kell mozdulnunk a szo­bánkból, hogy műsorok tu­catjait élvezzük, s általuk tu­domást szerezzünk a világ dolgairól, a hírekről éppen úgy, mint a kulturális vagy sporteseményekről. Ez na­gyon jó és nagyon kényel­mes dolog. Időnként azonban arra is szükségünk van, hogy mi menjünk el látogatóba a vi­lághoz. A gépi közvetítésnél ugyanis százszor többet ér a személyes tapasztalat, az át­élt ismeretszerzés, az élmény áttételek nélküli befogadása. Pompás, hogy a tévében lát­hatjuk a világ legjobb opera­előadásait. De ha ott ülhetünk a Scala nézőterén, a veronai arénában, vagy a bécsi Ope­rában, az élvezet megsokszo­rozódik. Olyasmit élünk át, amit csak a helyszín, a je- lenidejűség, az élő produkció adhat. Kell ez az ismerkedés, kellenek ezek az alkalmak. Nélkülük azt hihetjük, min­den úgy a legjobb, ahogyan mi csináljuk. Mi vagyunk a saját mércénk. Ennél viszont kevés veszélyesebb magatar­tás létezik a művészetek kö­reiben. Mondom mindezeket azért, mert a hasonló megmérette­tésekre, az összehasonlításra, az esetleg egy teljesen ide­gen, közegben történő bemu­tatkozásra' s az ezt kísérő fo­gadtatásra égetően szüksége van a színháznak is. A her­metikusan elzárt színházmű­vészet egy idő után képtelen a valós értékrend felismeré­sére. Akinek a legnagyobb templom a mucsai, az nem tudhatja, milyen templomcso­da mondjuk a kölni dóm. An­nak Mucsa lesz a mérce és a netovább. Egy időben a ma­gyar színházajk kimozdulása ritkaságszámba ment. Ha utaztak, akkor is csak job­bára a keleti tömb országai­ba. Amióta néhány színhá­zunk a nemzetközi élvonal­ban is megjelent és számon is tartják, más a képlet. Má­sok az összehasonlítási ala­pok. Van mihez mérni a ho­ni teljesítményt. Kitekinté­sünk van a világra. Egyik ilyen utazó, reprezen­tatív együttesünk a Fővárosi Operett Színház. Az operett különleges műfaj. Sokszor el- parentálták már, mégis él és virul. De csak a legjobb szín­vonalon, a legnagyvonalúbb kiállítással, kifogástalan éne­kesi és színészi teljesítmé­nyekkel él meg. Mi itt nem mindig érzékeljük, hogy az Operett Színház a műfajban jeles intézménynek számít külhonban. Pedig — mint most, a múlt hét végén a már rendszeres részvétellel a pas- sau( fesztiválon, s az augusz­tus ‘közepén kezdődő és ok­tóber elejéig tartó, szintén rendszeres müncheni vendég- szerepléssel — Európa ope­rettértői elismerik ezt a szín­vonalat. Különben nem hív­nák őket — vagy: nem őket hívnák. S nem írná róluk, mint most, a Víg özvegy pas- saui ; előadása kapcsán a he­lyi tekintélyes lap, a Neue Presse: „Ha a budapesti Ope­rett Színház nem volna, ki kellene találni”. Takács István SZOMMMTI KRIMI — Ebéd után egy ügyfél volt nála, utána rosszul lett. Szegény, alig kapott ievegőt... Azonnal kihívtam az orvosát. Egy órával ezelőtt vitték kórházba — a nő arcán annyi aggó­dás tükröződött, hogy a fiatalok nem akartak tovább kérde­zősködni. Szótlanul kimentek az irodából. A lépcsőn Laura csak ennyit mondott: — Ez a titkárnő szerelmes a főnökébe. — Ezt is ázok tették — vágta rá a férje. — Tessék? A nő a banditák miatt szeretett bele a köz­jegyzőbe? — kerekedtek el Laura szemei. Peter türelmetlenül legyintett: — A közjegyzőről beszélek! Nem kétséges, amazok sej­tették, hogy az öreg talán többet is tud az ügyről, és megpró­bálták eltenni láb alól. Az az „ügyfél”, aki itt járt nála ebéd után, szintén szeretett volna megtudni néhány részletet, de mert a közjegyző nem beszélt, hát valamilyen gázzal vagy mással megmérgezték ... — Ha igazad van, akkor magunknak sem jósolok hosszú életet — közölte a fiatalasszony rosszkedvűen. Éppen kilép­tek a járdára. Laura a napfényes utcát nézte, beszívta a me­leg levegőt. Meghalni...? Éppen most, szinte az élet kez­detén? — Bár ne lenne igazam! — mondta a férje. Beültek a kocsiba, Peter indított. Éppen arra gondolt, maradt még annyi idejük, hogy sétakocsikázzanak egyet. Melyik parkba menjenek? Laura a már megszokott mozdulattal fordult hátra; az utcát kémlelte. Hirtelen megragadta férje vállát: — Itt vannak! Peter már nem is csodálkozott különösebben. Viszont ön­kéntelenül gáz adott. De elég nagy volt a délutáni forgalom, nem menekülhettek. Laura most egy nagy, fekete autót látott. Két férfi ült benne, A sötétített üvegen át nem láthatta az arcukat. „Talán nincs is arcuk”, futott át a fején a kétségbe­esett gondolat. Nemere István: A KINCS (5. rész) — Maradjak a forgalmas utcákon, vagy próbáljak elsza­kadni tőlük valamelyik külvárosban? — kérdezte a férje ide­gesen. Laura ennek láttán, meglepő módon, visszanyerte hi­degvérét. Már egy cseppet sem volt ideges. Az apja jutott eszébe. Biztosan ő is átélt ilyen feszült perceket! Vagy tán... ilyen volt az egész élete? „Ha ő kibírta, én is kibírom! Elvég­re az apám lánya vagyok, még ha nem is ismertem őt.” — Maradj a belvárosban! — utasította Pétért. És a férje szokatlan módon engedelmeskedett. A National sugárúton robogtak. A fekete kocsi vezetője igyekezett a közelükbe ke­rülni, de az autók három oszlopban haladtak, nem törhetett ki. Peter egy alkalmas pillanatban sávot váltott jobbra. — A következő sarkon elfordulunk. — És ha ők is ...? — A középső sávból nem egykönnyen vergődnek ki. így is lett. Am ezzel nem nyertek egérutat — a fekete autó megint feltűnt mögöttük. A következő sugárúton is a nyomukba szegődött. Peter hiába próbált menekülni. Fél óra alatt, bármit is tett. a fekete autó nem tágított. — Addig jönnek mögöttünk, míg találnak egy megfelelő pillanatot. — Mire? — Hogy megöljenek bennünket — mondta Peter tárgyi­lagosan. A mondat oly egyszerűen hangzott, mégis mennyi veszélyt sugallt... ! Laura nyelt egyet, és tovább figyelt hátrafelé. A fekete kocsi ismét közelebb nyomult. Már majdnem elérte őket. Peter megpróbálta megőrizni nyugalmát, de az alig-alig sikerült. Hol erre, hol arra szeretett volna kitörni az autósorból. Ha néha sikerült is, üldözőik is ugyanezt tették. Laura lelki szemeivel már látta, hogy amazok leeresztik a kocsi ablakait és pisztolyt emelnek rájuk... Mint egy gengszterfilmben ! Ekkor furcsa dolog történt. Öriási csattanást hallottak. Egy autó a belső sávból hir­telen a fekete kocsi elé vágott, a járművek összeütköztek. — Nézd, mi történt! — Látom. — Peter egy pillantást vetett a tükörbe, és gázt adott. Látta, hogy üldözőik már aligha követhetik őket. A fekete autó megállt, motorháza alól füst csapott fel. Uta­sai kiugráltak az útra. A forgalom elakadt, hátul sokan tü­relmetlenül dudálni kezdtek ... — Megmenekültünk! — ujjongott Laura. Egy harmadik autóból a korcsú, széles vállú fiatalember unott képpel nézett a balesetet szenvedett autókra, aztán odaszólt társának: — Jól csinálták a fiúk. Később majd megdicsérem őket. Most hajts óvatosan Laura és Peter után! Vége az 5. résznek. (Folytatjuk.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents