Pest Megyei Hírlap, 1990. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-23 / 146. szám

10

<z£lMSM

1990. JÚNIUS 23., SZOMBAT

Mohácsi őrnagy hárított

SZICÍLIAI KALAND

A legősibb mesterség engedélyezve

AZ ARANYMOSOK VALAHOGY MÉGSEM GAZDAGOK

Az ember töpreng, a józan ész nem képes megbirkózni a fogas talánnyal: mi késztethet egy látszólag kiegyensúlyozott, megállapodott, meglett férfit arra, hogy fegyvert fogjon egy húszéves fiatalemberre, aki koránál fogva a fia lehetne? Családi viszály, régről fakadó gyűlölködés, borgőzös fejvesztés? Fegyveres elég tételszerzést gyakran látni a filmekben, de ezek a rémtörténetek rendszerint Szicíliában zajlanak, a „hősök’’ tradíciói és vérmérséklete nem azonos a miénkkel. Vagy mégis?

Június 1-jén délután fél ötkor egy inárcsi kültelki földúton szembetalálkozott két autó, egyikben öt, a másikban egy személy ült. Hogy valójában ki kit állított meg, miért és miként kezdődött a vita, veszekedés, dulakodás, majd mindezek következményeként a pisztolydurranás, azt egyelőre nem lehet megállapítani, az ügy jelenlegi szakaszában csak egy biztos: a gázpisptoly Bolvári Mihály inárcsi lakos tulajdonát képezte, ő húzta meg a ravaszt, tehát ö az elkövetője annak a súlyos testi sértésnek, melynek szenvedő alanya Prohászka Attila ácssegéd, kakucsi lakos.

Az ügy számomra érdekes mozzanata: a lövöldözésről nem az érdekeltek és nem is a dabasi rendőrség tájékoztatott, ma már meg vagyok róla győződve, a tájékoztatók szempontjából maga az esemény másodlagos volt, ám kellően tálalva jó ok a pártok közti vetélkedésre és hogy „betartsanak" vele az új dabasi rendőrkapitánynak, dr. Mohácsi Jánosnak.

Még meg sem melegedett alatt a szék

— Ezt írja meg, mester! —

állított meg valaki Dabason. — Ha van vér a ...!

— Még van — nyugtattam meg az illetőt, aki ezután elmondta, a balhét követően a sértett bátyja elrohant a rendőrségre, de az ügyeletes tiszt megtagadta, hogy jegyzőkönyvbe vegye a feljelentést azzal a megokolással : Minek? Maga is tudja, Bolvári a Mohácsi barátja, úgyse lesz az ügynek folytatása.

Mohácsi őrnagy — bár igen diplomatikusan járt el a személyét sértő kérdésben —■ szemlátomást még most sem tért felette napirendre.

— Csodálkozik? Még meg sem melegedett alattam a szék, és máris kikezdték! Egy ilyen gyanúsítgatás akkor is kínos, ha nem nyer bebizonyítást. Márpedig Prohászka Csaba nem tudott bizonyítani, már ami a szolgálatos tiszt kijelentését illeti és ami az én személyemet érinti.

Azon a pénteki napon én már nem voltam bent a kérdéses időben, Körmendi Sándor törzszászlós volt az ügyeletes tiszt. Az utólag lefolytatott vizsgálatból az derült ki, Prohászka Csaba másodmagával érkezett hozzánk, vele volt Bäcker Lipótné kakucsi lakos is, akit Prohászka kért fel, hogy jelen legyen a feljelentésnél. Körmendi előadta — ugyanezt vallotta Böckerné is! — hogy nem tagadta meg a jegyzőkönyv felvételét, csupán arra kérte Prohászkát, várjon, amíg beérkeznek a járőrkocsik, épp akkor két súlyos közúti baleset volt a körzetben, oda volt irányítva mindenki. Prohászka nem várt, berohant Pestre a megyei rendőrfőkapitányságra, hogy panaszt tegyen. Onnan az ügyelet rádión leszólt, utasította Körmendit, hogy járjon el szabályszerűen.

Nem vitás, Körmendi szakszerűtlenül intézkedett, a jegyzőkönyvezés elkészülhetett volna függetlenül a helyszíni szemlétől. A mulasztásért elmarasztaltam és feljelentettem, a fegyelmi fenyítést a megyei

rendőrfőkapitány-helyettes szabja ki rá.

Ami Bolvárit illeti: egy utcában nőttünk fel, a felületes barátság ténye fennáll. Am Ugyanilyen szálakkal kötődöm még 30-40 korombelihez,

akikkel együtt gyerekesked- tünk Inárcson. Maga szerint rendes dolog lenne, ha most megtagadnám ezeket a régi barátságokat? Én járőrként kezdtem, húsz év alatt végigjártam a ranglétra valameny- nyi fokozatát, s bár a barátok megmaradtak barátnak, ha úgy hozta a helyzet, velük szemben éppolyan szigorral intézkedtem, mint bárki mással az országból. (Egy inárcsi lakos szájhúzós véleménye: Pont Mohácsi elnéző! Még az anyja ellen is intézkedett volna, amilyen túlbuzgó.)

— Vagyis vétkesnek tartja Bolvárit és ennek szellemében jár el?

Mohácsi őrnagy nemcsak rendőr, de jogász is, a válasz nem egyértelmű, értsem úgy, ahogy akarom.

— Függetlenül attól, hogy mi történt és ki provokálta a verekedést, Bolvárinak két vétség is van a rovásán,'amiért eljárást lehet ellene indítani. Igaz, rajta -kívül még sok ezer magyar állampolgár jár azonos „cipőben”. Egy: illegális fegyvertartás. Kettő: a fegyver megszerzésének ténye. (Ha ő hozta be külföldről, akkor. vám-, ha idehaza vásárolta külfölditől, akkor devizavétségnek minősül.) A lövöldözés körülményeit nem mi vizsgáljuk, hanem a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság, majd ők fogják megállapítani, hogy ki miben és mennyire vétkes.

— Ez ellentmond az általános gyakorlatnak.

— Igen. Én kértem ezt a megoldást a személyemmel kapcsolatban felmerült bizalmatlanságra való hivatkozással.

Inárcson megkerestem Bolvári Mihályt, aki nem zárkózott el a beszélgetés elől, csupán-nem járult hozzá,.hogy az esemény általa előadott változatát közreadjam. (Nem akarja idő előtt kijátszani a „nye- rölapokat".) — Azt megírhatja, hogy félek, amióta ez a dolog megtörtént, sem nappal sem éjszaka nincs nyugtom. A Prohászka család 500 ezer forintot ígért annak, aki „kiereszti a véremet”.

— Van erre tanú is? Igen súlyos vád ...

— Tanú van, de az épp úgy fél a Prohászkáktól, mint jómagam, nem jönne el ellenük tanúskodni, mert őt is megölnék. (Kit öltek még meg?)

Miért nem térnek ki a provokáció elöl

A Prohászka fivérek — két nagy kölyök, nem úgy néznek ki, mint a gyilkosok — készséggel hozzájárultak, kiírhatom az újságba, amit mondanak. (Három tanújuk van, igaz, az egyik családtag.)

— Fiam született, bementünk a kórházba meglátogatni az asszonyt — meséli Csaba, az idősebb fiú. — Visszafelé azon a bizonyos földúton megpillantottuk Bolvárit, állt a kocsija mellett, és egy rendőrségi gumibottal leintett. (Még egy vétség, a gumibot is fegyvernek minősül.) Attila kiszállt, odament hozzá. A viselkedéséből ítélve piás volt, s ennek megfelelően agresszív. A többi pillanatok alatt játszódott le. Hallottuk a lövést, majd az öcsém visított: Segítsetek, szétlőtte a kezemet! (Csaba ki akarta csavarni Bolvári kezéből a fegyvert, dulakodás közben megmarkolta a csövet, ekkor húzta meg a ravaszt Bolvári, a lövés egyrészt égési sebeket okozott, másrészt a gázhüvely fémszilánkjai behatoltak a tenyerébe.)

— Maguk nem is próbáltak elégtételt szerezni, hagyták elfutni Bolvárit?

— Mire észbe kaptunk, elvi- harzott. Különben is Csabán kellett sürgősen segítenünk, ömlött a kezéből a vér. (Jó, jó gyerekek, de hogy került ebből a vérből a Bolvári kocsijába?)

Mi az, ami Bolvári mellett, illetve ellene szól? Ha józan volt — mint ő állítja —, miért

állt meg, miért szállt szembe ekkora erőfölénnyel? Ha részeg volt — szemmel láthatóan részeg, miként a sértett állítja —, miért nem tértek ki a provokáció elől a Prohászka fiúk? Egy részeg nem tud mérlegelni.

A konfliktus igazi okát a megkérdezettek többsége a vagyoni helyzetben látja. Bolvári Inárcs, az öreg Prohászka Kakucs leggazdagabb embere, mindketten milliomosok. Hogy az érdekek hol ütköztek (az egyik ács, a másik fémforgácsoló vállalkozó, tehát nem egy tálból cseresznyéznek), az talán soha nem derül ki, arra a szicíliai maffia is pedánsan vigyáz, hogy a leszámolások igazi oka homályban maradjon.

Bolvári teljesítménye ront a renomén

Engem személy szerint egyetlen dolog nem hagy nyugodni: miért vallotta Csaba, hogy Körmendi a Mohácsi és Bolvári barátságára hivatkozva nem akarta jegyzőkönyvbe venni a feljelentést? Nem épp itt van a kutya eltemetve? Mert tudni kell még valamit. Bolvári Mihály az inárcsi Kisgazdapárt helyi vezetője, s mint ilyen, szálka a többi párt szemében. Vajon nem arról van itt szó, hogy a lövöldözést kijátsszák ellene, kompromittálják, de egy füst alatt vélt pártfogóját, Mohácsi őrnagyot is hatástalanítsák a Körmendiféle kijelentéssel? (Ez részben sikerült.)

Bolvári „teljesítménye” — és úgy általában a viselkedése — valóban nem emeli a Kisgazdapárt renoméját a körzetben, viszont Mohácsi őrnagy tekintélyének nem ártott a Prohászka gyerek állítása. Már csak a^ért sem, mert frappánsan háritott, nem fogja sem megvédeni, sem elmarasztalni a volt barátot.

Matula Gy. Oszkár

A nők mellett talán még az aranyról lehet elmondani, hogy mozgásban tartja a világot. Keresd a, nőt! avagy keresd az aranyat! — s máris kitör a háború — barátságok dőlnek romba, legendák, elévülhetetlen romantikus regények szövődnek — bármelyik történelmi főszereplő mellé szegődjön is az örök epizodis- ta, a férfinép.

Rabszolgák ezreivel

Meséket, szívfacsaró történeteket vár az ember, ha az aranymosókhoz készül. Akkor is, ha ez a találkozás egy kiállításon esik meg, történetesen Esztergomban, a Vízügyi Múzeumban, s ahol az arányok ésak közvetetten vannak jelen. Mesterségük szerszámaival, a lelőhelyek — természetesen csöppet sem pontos — térképével, az aranymosás munkafolyamatát bemutató fotókkal, a fortélyokba bepillantást engedő leírásokkal, meg néhány megdöbbentő adattal. Olyannal például, hogy a történelmi Magyarország a szó legszorosabb értelmében Európa aranyországa volt: a kontinens aranyának nyolcvan százalékát hazánk folyómedrei és bányái adták. Jártak is ide a görögök, a föníciaiak, az ideiglenesen hazánkban állomásozó római katonák pedig rabszolgák ezreivel mosatták- mosdatták a fémek királynőjét.

A jelenlegi történelem Magyarországán is vannak még lelőhelyek, a Duna mentén például majdnem a teljes magyar szakaszon jelzik ezeket a pöttyök. De ma már senki nem jár ide, pontosabban nem azért iámak hozzánk az idegenek, hogy aranyunkat keressék. Mi

sem nagyon törjük magunkat, hogy lehajoljunk azért, ami továbbra is lerakódik lábunk alá — s ez most nem a guáno. Maroknyian vannak már csak az aranyásók, akik nemcsak ismerik az ősi mesterséget — melyik ősi mesterség volt előbb? —, hanem űzik is. S ha az ember kezdetben nem érti. hogy miért csak kevesen keresik az aranyat, miközben „mindenki aranyászhat”, mert nemcsak arany van, hanem hivatalos engedély is szerezhető rá, szóval, legalizálható a dolog. A kiállítást végigjárva azonban nemcsak abból ábrándul ki az ember, hogy ez valami romantikus dolog. Arra is rájön, hogy a százféle, földöntúli türelmet igénylő munkafázis, a kemény fizikai munka, a szent őrülteknek kijáró kiközösítő tisztelet mintha nem lenne arányban azzal a körömnyi sárga golyóval, ami ezt az egészet megkoronázza. \

Valami nem síimmel

És akkor azt gondolja az ember, hogyha mindenki aranyászhat, akkor aranyásszon másj Valami ugyanis nem stimmel a dologgal. Aranymosó alig van több, mint egy lapátnyi hordalékon a csillogó

szemcsék. Gazdag ember meg annyi van, mint égen a csillag. És az aranymosók valószínűleg nem tartoznak közéjük. Sehogy sem stimmel a dolog.

Még egy dolog lehet, ami esetleg csábítaná az eddig nem aranyászót az aranyászásra. Hogy tudniillik lenne aranya. Éhezne ugyan, remeteként lakna egy vízparti nádkunyhóban, de ott lenne kockás zsebkendőjébe kötve .élete műve: az aranyrög. A legszebb, legdrágább kincs, amit férfi szerezhet. (A másikat ugyanis nehéz kockás zsebkendőbe köWe a szalmazsákban tartani.) Es ekkor veszíti el az ember az utolsó reményit arra, hony bármilyen pici szépséget találjon a dologban.

Fel kell ajánlani

A hivatalos engedély az aranyászásról ugyanis úgy rendelkezik: hogy „az aranyat az utolsó munkafázistól számított 8 napon belül föl kell ajánlani megvételre a Magyar Nemzeti Banknak”. Amely közismerten nem szokott visz- szautasítani ilyen ajánlatokat. Kifizeti persze, de hát százasokat mégsem lehet az arany helyett őrizgetni, mutogatni. És ezzel az utolsó aktussal végképp a prostitúció útjára terelte a hivatal a romantikát, a legendát, a másik legősibb mesterséget.

Igaz, az aranymosók a papírpénzre váltott szerelmükből élnek és laknak. A baj csak az, hogy minisztériumi engedélyek és banki körlevelek még nem csináltak történelmet. Sőt, a világot sem bírták mozgásban tartani.

— ja —

Könnyű-e börtönbe kerülni? Némely rendőr csak úgy csoportosítja az emberiséget: vannak, akik börtönben vannak, s vannak, akik csak ezután kerülnek oda.

Ma már tudom, könnyű börtönbe kerülni, Könnyen ránk záródik a rácsos ajtó. De mit tudtam én még minderről tizenévesen, amikor rakodómunkásnak jelentkeztem egy szállítóvállalatnál... Arról ugyan hallottam, hogy sofőröm, örült Lajcsi sokszorosan büntetett előéletű, sőt, a telep büszkesége, mert már a Kék fényben is szerepelt. De — gondoltam magamban — mi közöm nekem ehhez? Hordtam az árut szorgalmasan Lajos barátommal a boltokba, közértekbe. Én számoltam a számla szerint, viseltem az áruért a felelősséget. Örült Lajcsi cipelt.

Nem tudtam még akkor, hogy nagy bűnt követek el ezzel. Azzal, hogy mindig minden papírom rendben volt, hogy göngyöleggel, áruval hiánytalanul el tudtam számolni. Ahelyett, hogy loptam volna, őrült Lajcsi ugyan egyre gyakrabban célozgatott arra, hogy „hiányzik a zseton”, a raktárosok is követe- lődzőbbek voltak bent a telepen: „Ti kint a boltokban milliókat csórtok, miért nem hozol egy kis sört nekünk, akik itt bent rothadunk?”. Az irodisták, akiknél el kellett számolnom a fuvarok egyenlegét, egyre gyakrabban „tévedtek”, persze, mindig a káromra. s egyre nagyobb ösz- szegeket.

— Bezzeg, ha volna efy kis Marlboro — sajnálkoztak a történtek felett. Közvetlen főnököm azonban nem beszélte ezt a virágnyelvet.

— Tudod te, hogy melyik fajta. Napóleon konyakot szere, em? — kérdezte.

Ekkor azonban még mindig nem sejtettem semmit. Csak akkor, amikor egyszer

Könnyű börtönbe kerülni

„EZ A FIÜ LOP!”

Örült Lajcsi telefonhoz nyúlt — Ez az új fiú lop. Nem az egyik boltban, s egyenesen vagyok hajlandó együtt dol- vállalatunk rendészetét kérte, gozni vele — közölte a kagylóba fülem hallatára. — Még rossz hírem kerekedik miatta. — Majd lerakta a telefont, s hozzám fordult. — Nézd, ezt itt nem lehet csinálni. Ha nem lopsz, nem csinálsz mindennap egy kis zsetont, miből osztasz a főnököknek? A portásnak meg a raktárosoknak? És ha nem vered át a boltosokat, még azt hiszik, hogy hülye vagy, és ők vernek át téged. Te leszel a hunyó, akin bevasalják azt, amit más szállítók loptak eddig tőlük. Keményen kell ezt csinálni! — s bemutatandó, a boltvezető szeme láttára vágott zsebre egy üveg Hubertust.

— Mert szemét voltál a múltkor! — mordult a megszeppent közértesre, s vastag húzóvasát lóbálva kifelé indult.

Szerencsém volt, nem ütöttem meg Lajcsi sofőr bejelentése miatt a bokám. De mikor megpróbáltam kilépni, közölték: vagy maradok, vagy rendőrségre adják „az ügyet". Hogy milyen ügyet? Biztosan találtak volna alkalmasat. Szállítói törzslapomon olyan kusza, tudtom nélkül felírt ákombákomok sorakoztak, hogy azokból akár százezer forintos hiányt, ezen keresztül pedig — nem tudom, miért éppen ezt, de ott valami ilyesmi járta: — a nép bizalmába vetett hittel való visszaélést sütöttek volna rám.

Hónapokba telt, míg valahogyan meg tudtam lépni a szállítóktól. Szerencsére, nem a börtön kapuja felé. De megtapasztaltam, hogyan működik a kegyetlen gépezet, ami a rácsos ajtó felé lökdö- si az embert. S tudom, ott a rácson túl nem föltétlenül azok vannak, akiknek ott volna a helyük.

Tóth Béla Endre