Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-10 / 84. szám

1990. ÁPRILIS 10., KEDD ^ßfiigp 5 Nem ér a nevem! In memóriám, szép magyar fésű — Emlékszik még arra a filmre? Nem ér a nevem! — Valami rémlik, egy nem túl jó Keleti Márton-film volt a hatvanas évek elején. — Stimmel. A történetére már nem emlékszem, csak a cím ragadt meg bennem, s utóbbi időben mind többet jut eszembe. Mert hovatovább rám is jól passzol, az én nevem sem ér már semmit. Beszélgető partnerem Fe­hérvári Imre. Névjegykártyá­ján ez áll: fésűs kisiparos. Ürömön él egy ötszobás ház­ban, amelynek csupán a hall­ja akkora, mint egy panel­garzon. A ház alatt a műhely, két automata fröccsöntő gép­pel meg a fésűgyártás egyéb kellékeivel. Segédet nem tart, amíg „futott a csikó”, az asz- szony segített napi néhány órát. A mester csak fésűben „utazik”, kollekciója széles, közülük a legkeresettebb a női oldalfésű volt, amely manu­fakturálisan csak nála készül. — Készül, csak nincs rá ve­vő. A kontár tömegcikk meg a lengyel ömlesztett áru lesepert a piacról. Maholnap a kutya sem vesz át tőlem fésűt! Magyarországon sokan gyár­tanak fésűt, de kimondottan fésűgyártó mester alig van néhány, Fehérvári Imre a ke­vesek közé tartozik. Tűi ezen utolsó mohikánja egy több ge­nerációs családi vállalkozás­nak, két hajtogatógépén még a nagyapja kezdett el dolgozni. — Apám Sopronban tanult, de nagyapám még Ausztriát járta fiatal korában mint ván- darfésűé. Akkoriban úgy űz­ték ezt az ipart, is, mint a kö- szörűlmesterséget. — Mikor kerültek Ürömre? — A Trianon évében, de már 1921-ben 18 embert fog­lalkoztató műhelye volt apám­nak, s az egész országot jár­ták az ügynökök. Eleinte csak szaruból dolgozott, majd ő próbálkozott először a cellu­loiddal. A valódi szarufésű egy éle­tig kitart, de nem ettől drága, hanem a számtalan aprólékos munkafázistól. Aki nem látta, el sem tudja képzelni, milyen piszkos és milyen hosszadal­mas munka, amíg az ökör­szarvból szarulemez lesz. Pe­dig ez még csak az első lépés. — A lemezt két évig szárí­tottuk a padláson, normál hő­mérsékleten. Akár a hangszer- készítők a fenyőfát. Nem kö­telező, nem mindenki szárított évekig. De nem is gyártott senki olyan örök életű fésűket, mint Herr Folhoffer Ürömön. Apám ugyanis sváb volt, s csak ’47-ben magyarosította a nevét Fehérvárira, hogy leg­alább ezért ne molesztálják — teszi hozzá cl tájékoztatóhoz Imre úr —-, öt meg így szólít­ják a szakmában. — Mondjon valamit a cellu­loidról is, manapság már ezt sem ismerik. — Az sem volt leányálom, féltünk tőle. Az alapanyaga kámfor és lögyapot. amire", ha nem vigyáztunk, könnyen be­lobbant. Az ilyen tüzet az Is­ten sem oltja el. Emlékszem egy esetre, nyolcán égtek bent egy pinceműhelyben. Az ügy nagy port vert fel, ezt köve­tően kezdtünk áttérni a cellon- ra, ez kevésbé tűzveszélyes, granulátumban forgalmazták, ezt már lehetett fröccsönteni is. Ma már ez is a múlté, most a celacetát a sláger. Könnyen fröccsönthető, könnyen színez­hető, még 200 fokon sem lob­ban be. Az más kérdés, hogy a keletről érkező celacetát ko­misz jószág, nehéz megmun­kálni, nagy a selejthányada. Viszont a nyugatit nem tudjuk beszerezni, az áráról nem is beszélve. Nem lehet megfizet­ni. — Mitől olcsóbb a nagyszé­riás fésű, kivált a lengyel áru? Válaszul Imre úr kitesz elém két oldalfésűt. Gondol­kodás nélkül „kiszűröm”, me­lyik az ő terméke. A két fésű közt üvölt a különbség. — Naná! Nálam egy fésű 14 művelettel készül, tizen­négyszer veszem kézbe. A nagyszériás bóvlit formába fröccsöntik, sorjázáson kívül semmi más munkát nem igé­nyel. Olyan is, maga is látja. — Látom. De a vevő nem látja, neki nincs szeme? — Nincs módja az összeha­sonlításra, az eladó nem ad erre lehetőséget. A kereskedőt csak az érdekli, hogy minél olcsóbban és minél többet áruljon. A 30 százalékos árrést mindenre ráteszi, neki ez a fontos. A minőségnek nincs semmi jelentősége, a vásárló úgy szokik hozzá az igényte­lenséghez, a primitív áruhoz, hogy észre sem veszi. Magya­rán; tudatosan hozzászoktat­ják. — Mióta van ez így? — Három éve kezdődött, ta­valy tetőzött. 1988-ban még 1,4 millió forint értékű fésűt számláztam ki az Azúrnak, ’89-ben mindössze 105 ezer fo­rintos volt a forgalom. 650 szá­zalékos visszaesés. Jelenleg egymillió forintom fekszik készáruban, nincs hová kihe­lyezzem. — Nem jár vásárokra? Ma­napság mindenki ezt teszi. — Akinek van rá engedélye. Nekem csak a gyártásra van jogosítványom, ha elcsípnek ... Szóval érti. Es próbáljak meg­élni! Azt még valahogy meg­emésztem, hogy manapság a fésűgyártást nem Kötik szak- képzettséghez, elég ha mű­anyagipart vált valaki. De az már mégiscsak sok, hogy a magyar ipart Magyarországon a lengyel ipar falja fel, leseperi a hazai piacról! — Hogyan kerül lengyel fé­sű a magyar piacra? — Azt nem tudom, de azt sejtem, valami sántít ebben a dologban, valakiket személyes érdek fűz, a lengyel fésűhöz. El tudja képzelni hogy más csereáru ne volna, csak fésű? — Hogyan tovább, Imre úr? Leadja az ipart? — Egy évet már kibírok, annyim van a nyugdíjig. Majd alkkor bezárok. A két fröccsön­tőt eladom, a nagyapámtól ma­radt gépeket elajándékozom a múzeumnak. És megint meghal egy ipar­ág, mert nem lesz művelője. In memóriám, szép magyar fé­sűk. Matula Gy. Oszkár Babas - Budapest küszöbe A sokaság a zseheseket is csábítja Ha a város szó alatt Buda­pestet értjük, akkor a küszöb Dabas. Ez a frappáns jellem­zés Mohácsi János rendőr őr­nagytól ered, akinél a dabasi körzet közbiztonságáról ér­deklődtem a napokban, lévén, hogy néhány olvasónk úgy jel­lemezte a helyzetet; az utóbbi időben jelentősen romlott a közbiztonság, különösen a va­gyon elleni bűncselekmények száma nőtt. — Szerintem a mi statisz­tikánk sem rosszabb, mint az országos átlag — teríti elém az utolsó negyedév kimutatá­sát dr. Mohácsi János, a Da­basi Rendőrkapitányság bűn­üldözési osztályvezetője. — Való igaz, a leggyakoribb a vagyon elleni bűncselekmény, s ennek több oka is van. Első helyen azt a tényt említeném, hogy a támadásokkal szem­ben a legvédtelenebb a sze­mélyi tulajdon, minimális a lebukás veszélye — vagy leg­alábbis így hiszik a bűnözők —, viszonylag kis kockázattal jelentős zsákmányra lehet szert tenni. A korábbi évek gazdasági konjuktúrája során a társadalom egy bizonyos ré­tege jelentős vagyonra tett szert, milliós értékeket tarta­nak odahaza — sok esetben a „kirakatban” — megfelelő zár vagy biztonsági berendezések nélkül. Az utca két oldalán Az ok és okozat összefüg­gésben nagy szerepe van a motorizációnak is, egyre in­kább nő az utazó bűnözők száma. Ezek remek gépkocsik­kal, gyorsan változtatják a helyüket, mire egy bűntényt felfedeznek és bejelentik, a tettes vagy tettesek már ár- kon-bokron túl vannak. A fentieket azért is tartom fontosnak hangsúlyozni, mivel ez bizonyítja, a bűnözés nem a dabasiakra és a környék­beliekre jelemző, ők többnyi­re áldozatai és nem végrehaj­tói a bűneseteknek. Főút kö­zelében vagyunk, mondhat­nám úgy is: Dabas a főváros küszöbe, aki oda megy vagy onnan jön, a régi M5-ösön érint bennünket. Mohácsi őrnagynak és munkatársainak Gyűl is sok gondot okoz, a gyűli „KGST”- piac. — Nem a lengyel, szovjet vagy román turistákkal van nekünk bajunk bűnüldözési szempontból. Inkább a pesti zsebmetszőkkel és egyéb kétes elemekkel, akiket tudvalevő­leg vonz az effajta sokada- lom. Gyál egyébként is sok probléma kútfeje, lévén, hogy Pesttel határos, s ez bonyolít­ja munkánkat. Valóban abszurd helyzet, hogy van olyan utca, melynek egyik oldala Mohácsi őrnagy „birodalma”, a másik a XVIII. kerületi rendőrkapitányságáé. — Ha már Gyálnál tartunk, mi igaz abból a híresztelésből, hogy a piacon lőfegyvert, re­volvert árulnak? — Túlzás. Mi — én szemé­lyesen is — rendszeresen jár­juk a piacot, de még egyetlen fegyverárust sem csíptünk el. Az ilyen híresztelések csak ar­ra jók, hogy rontsák a köz­hangulatot vagy pánikot kelt­senek. Terjed, mint a ragály — Egyesek arra panaszkod­nak Dabas környékén, hogy sok az állatlopás, főleg a bir­kák és tehenek kapósak. Mennyire jellemző ez? — Volt néhány marhalopási esetünk a tanyai részeken, birkáról nem tudok. Szerintem ennek a fajta bűnözésnek könnyen elejét lehetne venni, ha újra bevezetnék a járlat- levél-, közismert nevén a pasz- szuskötelezettséget. Sajnos, az állatlopásnál sokkal gyakoribb és veszélyesebb a színesfém­lopás. Ügy terjed, akár a ra­gály. Eddig főleg az alumí­nium jelzőtáblákat „fújták meg”, de újabban a telefonhu­zalokat is levágják. Mindez azért is veszélyes, mert köz­úti balesetet idézhet elő. vagy éppen akkor nincs telefon­összeköttetés, amikor tűzoltó­kat vagy mentőket kellene ki­hívni. — A MÉH-átvevök nem jelzik az ilyesmit a rendőrség­nek? — A réz- vagy alumínium- vezeték állagát könnyű meg­változtatni. összevágják és le­Hozták, vitték, kasszíroztak Négyszer utazott a hűtőgép hogy négyszer kellett megfi­zetni a munkát? — Arról nem tudok mit mondani — válaszolja Fischer György —, mert az utolsó ja­vításnál nem kellett szállítást fizetnie. Ä munfcadíj is az elő­írásnak megfelelő. Mint a beszélgetésből kide­rül, először a vállalat dunake­szi kirendeltségére került ez a masina. Ezek szerint ott tör­ténhetett a mulasztás — gon­dolom végig most. e sorok írá­sa közben, de erről megint azt mondja a szakember; Ez ügy­ben különösebb véleményt nem tud alkotni. Azt is Duna­keszin tudnák megmondani, miért nem kapott felvilágosí­tást a hölgy a kezelés módjá­ról. amit az itt elhangzó néze­tek szerint nem ismer eléggé. Ezt most már elmagyarázták neki. Bemutatót is láthattam a gyakorlatban. Arról, hogy mű­ködük a gépben az a bizonyos párologtató. Bevallom, nem ér­tettem meg. Ez az én hibám. Szó is esik köztünk olyasmiről, hogy nekünk, egyszerű hon­polgároknak hiányos a műsza­ki tájékozottságunk. Ez így igaz. Együtt a politikai, az ál­talános és mindenféle tudni­valókkal. Nem gyűjtögetjük az új ismereteket. Miközben Tedás Jánosné és az Elaik megegyezéséről adok hírt, azért mégis elgondolko­dom: Ha Dunakeszin hibáztak, jogos-e mind a négyszeri fize­tés? Túl sok ez a majdnem egyéves tortúra. Nekünk, lai­kus zsurnalisztáknak, meg a hozzánk kerülő hasonló pana­szok sokasága. Ezeket ott kel­lene Vizsgálni, orvosolni, ahol az állampolgár lakik. Csak kérdés, tudja-e, tudatosítot­ták-e vele, hogy kihez fordul­hat? K. T. I. RÉGI MEGYEKÖZPONTOK Hajdani megyeházak Tedás Jánosné fóti lakos azt panaszolta el, hogy összesen 4 ezer 259 forintjába került hű­tőgépe megjavíttatása, ami­vel szép kis kálváriát járt. Négyszer vitték haza meg vissza. — Ha annyira tönkrement az a hatéves gép, miért nem mondták meg, hogy javíthatat­lan? — kérdezi az asszony. A Váci Elak — Elektroakusztikai Tanácsi Kisvállalat — a pa­nasz célpontja. Eszierint elvit­ték a készüléket tavaly április 13-án, de újból visszakerült javításra október 11-én, no­vember 2-án, az idén február 7-én és március 12-én. Min­den javítást, minden szállí­tást ki kellett fizetni, ami bi­zony még egy aktív keresőnek is sok, nemhogy neki, a rok­kantnyugdíjasnak. A gép to­vábbra is jegesedik belülről. Kerestem a panasszal az Elalkot. Azt mondták, várjak pár napot, lesz még egy meg­beszélésük a panaszossal, s ta­lán megegyeznek. Itt követtem el a hibát. Nem kértem, hogy lehessek jelen azon a megbe­szélésen. A tanúskodás helyett most csak egy jegyzőkönyvet olvashatok. Eszerint a váci Elaik szakemberei ismét ki­mentek a helyszínre. Megálla­pították, hogy a Lehel 200 tí­pusú háromcsillagos hűtőgép üzemképes. A leírtaik szerint: „A hűtés során az elpárolog­tatón látható jég- és vízcsep- pek a leolvasztás során lefoly­nak, jelenlétük üzemszerű, mértékük megfelelő. A kikap­csoláskor hallható zörej a ké­szülékre jellemző, normális in­tenzitású. Az ügyfél a kikap­csolási zajt túlzottnak tartja, de a készülékkel egyébként elégedett.” A március 30-án aláírt jegy­zőkönyv Fischer György, az Elak együk vezető szakembere szerint megjegyzés, amit lát­hatóan Tedás Jánosné is alá­írt. Ehhez még azt teszi hozzá vállalata képviseletében a szakember, hogy a körülbelül fél éve javított készülék hibá­ját, a jegesedést fél év után je­lentette be az ügyfél. Az elpá­rologtató ugyanis elnedvese- debt, nem olvadt le a jég, s ez­által a nedvesség rácsöpögött az élelmiszerre. Ezt a tartozé­kot töhát a cég kicserélte. — Na és a panasz azon része, égetik a szigetelést a drót­ról. Utána már nagyon nehéz megállapítani, vajon így gube­rálták a szeméttelepen, vagy az illető lopta. Sajnos a válla­latok is hozzájárulnak ehhez, mert valóban sok színesfém kerül ki a szeméttelepre, ahon­nan a guberálók szedik össze. Ezt kellene megszüntetni, ha másként nem megy, hát bír­sággal. Túl ezen, az átvevőket arra kötelezném, hogy kérjék a hulladék eredetének tisztá­zását vagy vezessenek nyil­vántartásit a begyűjtőkről. — Mit tesznek a közbizton­ság javításának érdekében, s milyenek ehhez az anyagi esz­közeik? — Azt már tisztán látjuk, hogy a jövő útja a decentrali­záció. Vissza kell állítani a jól bevált községi őrsöket. Az ál­landó rendőri jelenlét bizton­ságérzetet kelt a lakosságban és elriasztja a bűnözőket. — Történtek már lépések ilyen irányban? Verseny Ladában — Igen. Gyál, Dabas és Ör­kény térségében kísérleti jel­leggel létrehoztunk egy-egy rendőrállomást. Szeretnénk ezt kiterjeszteni más térségekre is, ám ehhez lényegesen több rendőrre van szükség és több pénzre is. Egy ilyen állomás csak úgy töltheti be feladatát, ha adottak a személyi és mű­szaki feltételek az alá rendelt terület lélekszámúhoz és föld­rajzi adottságához mérten. Nálunk még nincs megfele­lően kiépítve a telefonhálózat, a mozgáskorlátozottságról nem is beszélve. Hogyan vehetnénk fel a versenyt hat-nyolc éves Ladákban ülve, amikor a bű­nözők rádiótelefonnal felsze­relt Toyotákkal közlekednek? M. Gy. O. A nemesi vármegyei önkor­mányzat kialakulásának kez­detén a nemesség a várme­gye élén álló alispán hajléká­ban gyűlésezett, hiszen ez volt az alispán hivatali ide­jében az igazgatás központja. A XIV—XV. század körül azonban már időszerűnek mutatkozott a megyegyűlések számára állandó, központi he­lyet találni. Évszázadok alatt megsokasodott az adminiszt­ráció, a gyarapodó okmányo­kat, okleveleket állandó he­lyen illett tárolni, az elítéltek számára börtön kellett, az egymást váltó alispánok kú­riái, még ha kastély mére­tűek voltak is, idővel alkal­matlanná váltak a hivatalos ügyeiket az alispánnal meg­tárgyaló szolgaibírák, a tiszt­újító és más megyegyűlések­re összesereglett nemesség kvártélyozására. Így szülte a szükség kifeje­zetten a megyegyűlések meg­tartása, az igazgatás és bírás­kodás számára a vármegye székhelyén felépítendő, s a megye tulajdonában álló me­gyeházakat. A vármegyék te­hát a jobbágyoktól befolyt házadóból, más jövedelmek­ből, anyagi erejüktől függően, előbb-utóbb felhúzták szék­házukat. Amikor azután a török el­foglalta az ország nagy ré­szét, a megyei nemesség csa­ládostul elmenekült a meg­szállt vidékről, s valahol másutt folytatta megyei ön- kormányzati életét a régi szervezeti keretek között. A török kiűzése utáni idő sem kedvezett az új építke­zéseknek. S csak a XVIII. század derekától, a viszony­lagos jólét beköszöntésétől épültek fel sorban a megye- székhelyeken azok a monu­mentális vármegyeházak, amelyek napjainkig meghatá­rozzák e városok arculatát, jellegét. Ennek következtében isme­rünk jó néhány megyeházat, amelyik nem megyeszékhelye­ken áll. Csupán pé'ldálódzva emlékezünk meg némelyik, azóta célját veszített épület­ről. így a Kemence községi­ről, amelyet 1710-ben építte­tett Koháry András honti fő­ispán közösen Esterházy Im­re egri érsekkel. A kemencei megyeházán 1751-ig gyűlése- \zett- Hont vármegye, holott a megye székhelye Ság volt. A szegvári manzárdtetős megyeházán 1815-től forgoló­dott Csongrád nemessége, s még 1851-ben megjelent köny­vében is így írt Fényes Elek Szegvárról: „Itt van a me­gyének díszes vármegyehá­za...” 1651-től 1786-ig Nemeskér volt nemes Sopron vármegye igazgatási központja, ahol 1669-ig emeltek maguknak a korabeli háborús, törökvészes időknek megfelelő székházat a tekintetes karok és rendek. Várfallal körülvett udvarára várkapun át lehetett bejutni. Melléképületeit 1900-ban bon­tották le. A Nógrád megyei Szügyön éppen ellenkezőleg történt a bontás: itt az 1750- ben emelt központi épület állt útjába valakinek, holott „a vármegye ezelőtt itt tartotta közgyűléseit és törvényszé­keit, 1790 után pedig csak a törvényszéket” — írja Fé­nyes Elek. A nagy körfalak a szép barokk melléképületek­kel ma Szügy látványosságai közé tartoznak. Szügyről köl­töztek át a megyegyűlések a szomszédos Balassagyarmatra, a Kasselik Ferenc által 1834— 35-ben épített új vármegye- házba. Csonkaréti Károly Hogyan ünnepeljünk? Most húsvét lévén eszembe jut, hogy néhány éve ilyenkor kórházban töltöttem az ünnep napjait. Vasárnap éppen az a klinika volt az ügyeletes, így élénk volt a „forgalom”. A men­tők egymás után hozták a verekedések, a késelések áldoza­tait. A háttérben mindig ott volt az alkohol: mulatozás, szó­váltás. A férfit megszúrta a sógora, egy másik meg ittas el­keseredésében önmagát sebezte meg hat helyen, és még sorol­hatnám e furcsa ünneplőket. .. Az adjunktus órák óta ki sem mozdul a műtőből, már a he­tedik embert operálja. Kollégáinak hada sürög-forog, és egyre csak jön az újabb „munka”. Végre éjfél felé egy lélegzetnyi szünet. Beszélgetni kezdek a betegeket felvevő orvossal. Ki­szakadt belőle az el nem fásuló háborgás: — Mindig így megy . . . Minden ünnepen. Már előre félünk tőle. Abba már régen beletörődtünk, hogy ezek az emberek elrontják a mi ünnepünket, de hogy a magukét, egymásét is tönkreteszik, ezt sosem lehet megérteni, megszokni. Másnap a kórteremben ismerkedem a betegtársakkal. Épp a sógor késelte fiatalember fekszik a szomszéd ágyon. Kérdezge­tem a balesetről, hogy volt, mi volt. Nagy lendülettel fog a mesélésbe : — Egész nap a ligetben voltunk, családostul, persze ittunk rendesen, hát ünnep van, ünnepen mindenki iszik, nem igaz? ... S mondja tovább, de gondolataim leragadnak ennél az első mondatnál. Miért olyan természetes, hogy ünnepen inni kell? Honnan ered ez az igénytelenség? Csák a tudatlanságból? Ilyenkor sóhajtunk fel: mennyi még a tennivalónk! Siettet­nénk az időt: vajha sikerülne mielőbb megmutatni az íinnep- rontóknak az ünneplés nemesebb módjait. Ráébreszteni őket arra, milyen meghitt az ünnep családi körben, lerészegedés nélkül. Hiszen olyan szép ez az élet — józanul! És olyan szép le­hetne az ünnep. Nem kellene elrontani,.. Kisgergely József

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents