Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-24 / 95. szám

1990. ÁPRILIS 21., KEDD .»«t A mester csak az ütemet diktálja Csengj-bongj, kalapács! Az én korosztályomat — ki­vált, ha falun élt — a kovács szó szurtos kis műhelyekre, lihegő fújtatókra, kőszén- és patafüst kesernyés szagára asszociálják, s a múló idő hul­lámhosszain visszacseng ben­nük az üllő és pöröly csattogó feleselése. Ősi és szép mesterség, céh­nemzedékek végtelen sora művelte. Békés és harcos tár­gyakat varázsoltak a fehéren izzó vasból, amelyek nélkül nem léptünk volna előbbre. Dárdát, vértet, nyílhegyet vi­tás dolgaink rendezéséhez. Lópatkót, kengyelt vagy ráf- vasat a dilizsánsz kerekére, amellyel döcögve, de legyőz­tük a távolságokat. Tűzben, üllőn született a kapa, kasza és ekevas is, hogy a föld hú­sát felszaggatva helyet adjon az új kenyérnek. E régi idők hangulatát idézi Gyónón a Gyöngyösi-féle ko­vácsműhely, amely úgy sze­rénykedik, úgy bújik meg a rangos lakóház mellett, mint szegény ember a gazdag ro­konnál. Pedig 120 évvel ezelőtt ezt a házacskát építették meg először, innen indult útjára az ötödik generációba fordult Gyöngyösi nemzetség, ebből négynek valamennyi férfi tag­ja kovács volt, az ötödik ge­neráció most cseperedik, lab­dát rugdal az udvaron. — Dédnagyapám Kiripovsz- ky András néven nyitotta a sort, 1870-ben telepedett Gyónra. Róla viszonylag keve­set tudok, anvai nagyapámról *— az is kovács volt — már többet. Szívesen beszélt Sza­lontárói, ahol gyerekként élt, gyakran emlegette Zilahy La­jost, az írót, aki szintén a száz hajdú városából származott erreíelé, s akihez mindvégig baráti szálak fűzték — meséli Gyöngyösi Sándor kövácsmes- ter.. — Sokszor gondolkoztam már azon, vajon az ilyen mes- ter ségátör öklödé s spontán, vagy a szülök erőltetik? — Nálunk önszántából állt mindenki az üllő mellé, én is. A szokásosnál későbben, csak 17 éves koromban szegődtem inasnak hivatalosan, mivel apám előbb elvégeztette ve­lem a négy polgárit. Valójá­ban akkorra majd mindent tudtam, amit egy kovácsnak tudnia kell, s mikor három év múlva felszabadultam, gya­korlatilag én vettem át a mű­hely irányítását. A ráffelhúzáshoz, patkóko­vácsoláshoz nem feltétlen kel­lett a négy polgári, viszont jól jött a háború küszöbén, Gyön­gyösi Sándor uramat nem fegyverforgatásra hívták be, hanem gyógykovácstanfo­lyamra. — Itt jöttem rá, hogy egy s másban keveset tudok, hogy még az apám is csak ösztönö­sen óvatoskodott, ha lovat patkóit. Mert a patkolás felér egy műtéttel, elég egy rossz helyre beütött rozsdás szeg a vérmérgezéshez. Nem akárki, egyetemi pro­fesszor tanította az állatana­tómiát, s éppúgy betéve kellett tudjuk a ló csontjait, mint az orvostanhallgatók az emberi csontokat. A végzetes kalandból, a nagy vérzivatarból Gyöngyö­si Sándornak is kijutott, csak hosszas odüsszeuszi bolyongá­sok után került vissza a gyóni műhelybe. — Alig hogy hazaértem, Rá- kosiék megtorpedózták a kis­ipart, be kellett zárjak. Sári, Dabas meg Gyón kovácsai összeálltunk, ktsz-t alakítot­tunk. De ahogy lazult a hu­rok, és menten kiléptem, ’56- ban újra a magam gazdája lettem. Gyöngyösi Sándoron nem látszik meg a 70 év. magas, Szálfaegyénes, s ha kell, nem­csak a kiskalapácsot táncol­Q szórna Nincs adókedvezmény Egy január elseje óta ér­vényben levő pénzügyminisz­tériumi rendelet következmé­nyeként egyre több magánsze­mély mondja fel valamely ide­genforgalmi szervezettel kö­tött fizetővendéglátói szer­ződését —, erről Antal Kata­lin, az Országos Idegenforgal­mi Hivatal csoportvezetője számolt be, s elmondta: a ren­delet eltörölte a szervezett fi­zetővendéglátásban részt ve­vők számára tavaly még ér­vényben levő 60 százalékos adókedvezményt, a kedvez­mény mértéke így jelenleg az egyéni és a szervezett fizető­vendéglátásban is 30 százalék. A kellőképpen át nem gondolt rendelet következményei: az eddig utazási irodákon, válla­latokon keresztül szobát, la­kást kiadó személyek inkább az egyéni, be nem vallott fi­zetővendéglátást választják, így jövedelmükről sem szá­molnak be. Korábbi bevételü­ket ugyanis csak így tarthat­ják szinten. A vállalatok vi­szont ezektől a pénzforrások­tól elesnek, a hivatalosan nyilvántartott fizetővendég­szállások száma pedig érezhe­tően csökken. 1990-ben egyébként a fize­tővendéglátás keretében mint­egy 30 ezer szoba és lakosztály várja a belföldi turistákat és a hazánkba érkező külföldie­ket. tatja az üllőn, a 10 kilós „Sa­muval” is oda tud „basevál- ni”. — Azzal kell csak tudni igazán, mert nemcsak erőt igényel, de jó ritmusérzéket is. Tudja, milyén szép az, ami­kor az izzó vasat két kemény legény veri a pöröllyel, s a mester csak az ütemet dik­tálja az üllőn a kiskalapács- csal? Olyan, mint a muzsiká­lás, cseng-bong tőle a mű­hely! — Manapság kevés a ló, alig van vasalt kocsi. Mi tart el két családot ebben a mű­helyben? — En már rég nyugdíjas vagyok, a műhely a fiam ne­vén van. Csak besegítek, edzem az izmaimat. Ló az tényleg kevés van, 20-25 az egész községben. A kocsik meg többnyire gumirádlisok. Pótol a kertiszerszám-javítás, az ekevasélezés, az igénye­sebb ácsok velünk csináltat­ják a gerendakapcsot. Ha nem csurran, hát cseppen. Meg­élünk rendesen. Bár van készlet előregyár­tóit patkóból, tiszteletemre — no, meg a fotó kedvéért — bemutatót tart Gyöngyösi mester, ott előttem lekovácsol egy lópatkót. Munka közben mondja a szerszámok nevét, ahány fogó, kalapács, dorni — mindegyiknek külön neve van. — Ügy nézzen rájuk, több­ségével már a dédapám is dolgozott, még múzeumban is kevés az ilyen öreg szerszám. A tűz fényétől az arca ki­pirul, csillog az izzadtságtól. A patkó elkészül, dézsába dobja, a forró vas fortyog a vízben, a felszálló gőz párát lehel az ókulára. Pont déli harangszóra a műhely kiseperve, a pádimen- tumón vizesnyolcasok. Mert rend a lelke mindennek, a jó mester akkor is rendet rak maga körül, ha délután újra kezdi a munkát. Búcsúzáskor bepillantok a nagy házba, az asztal megte­rítve hófehér vászonabrosz- szal, középen a levesestál gő­zölög. Az asszony keresztet rajzol a kenyérre, majd áhí­tattal megszegi. Arra a kenyérre, amelyet a kis házban keresnek meg 120 éve a Gyöngyösiek. A kis házban csend van, barnán mereng az üllő, vagy talán ál­modik. Régi csengések-bongá- sok zengenek fel benne ál­mában, mint csemballón egy régi mazurka hangjai. Matula Gy. Oszkár Létszámhiány a BKV-náí Jogszerű voit a sztrájk Bizonyára sokak számára emlékezetes marad a január 23-i dátum, mert azon a ködös hajnalon a BKV-buszokra hiába vártak az emberek, mert két órát sztrájkoltak a BKV-sok. A közlekedésiek munkabe­szüntetése jogi következmé­nyekkel is járt. A közelmúlt­ban született végleges bíró­sági döntés az ügyben, misze­rint a Fővárosi Bíróság az el­sőfokú bírósági végzést meg­változtatva megállapította, a sztrájk — jogszerű volt. Te­hát a Fővárosi Tömegközleke­dési Dolgozók Szakszervezeté­nek fellebbezése az elsőfokú ítélet ellen — megalapozott volt. A szóban forgó végzést kö­vetően beszélgettünk Kludo- vácz Tamás csoportvezetővel, a BKV gépjármű-üzemel­tetési igazgatósága munka­társával. Mindenekelőtt azt szerettük volna megtudni, hogy mi a valóság amögött, miszerint a BKV autóbuszait a nagyarányú gépkocsivezető­hiány miatt, úgymond nem kellő gyakorlattal rendelkező sofőrök vezetik? Továbbá, ar­ra is kíváncsiak voltunk, hogy az autóbusz-telephelyeken — mint azt egyesek állítják (!) — valóban betanított munká­sokkal végeztetnék el a szakmunkásokra váró felada­tokat? — Vállalatunknál valóban létszámhiány van, ennek elle­nére az autóbuszaink volán­jai mögött csakis az arra al­kalmas és megfelelő gyakor­latú gépjárművezetők ülnek. Valótlan az az állítás, misze­rint gyakorlatlan sofőrökre bíznánk utasaink biztonságát a kék-buszokon .., Ami a másik témát illeti, az igaz, hogy szükségünk len­ne még több és jól képzett szakmunkásra a buszok ja­vításánál és karbantartásá­nál, ennek ellenére mégsem bízzuk a milliós értékű be­rendezések kezelését — gya­korlatlan munkaerőkre ! Te­hát téves az a feltételezés is, mely szerint betanított mun­kásokkal végeztetnénk az egyébként szakmunkásokra váró feladatokat. Bozó Emil Úszómesterek a medencében Közeledik május elseje, a strandok nyitásának időpontja. Ilyenkor végzik el a szokásos évi karbantartásokat; festést, mázolást és a medencék meglazult burkolatainak cseréjét. A DRMV váci nyitott strandján az idén nem bérmunkások, ha­nem azok dolgoznak, akik a főszezonban úszómesterként, für- dőfelügyelőként, esetleg gépészként tevékenykednek. A mód­szer már csak azért is figyelemre méltó, mert az uszoda dol­gozói eddig meglehetősen sok kritikával illették a karbantar­tók tevékenységét, míg azok, akik a felújítást végezték, azt tették szóvá, hogy a strand dolgozói nem óvják eléggé a léte­sítményt. Képünkön Hoffmann László gépész, aki a törött csempéket cseréli (Vimola Károly felvétele) Miről álmodik a juhász?. Suba nélkül - kutyával Valahol Tinnye határában — nem messze Makláry Zoltán színművész egykori tanyájától — népes birkanyáj legel a dombok ölelte kis völgyben. Közepén messzire látszóan magasodik a nem használt vasbeton építmény. Valamikor a jól termő gyümölcsöst per­metezték a betonkádakból. A torony tövében a széles kává- jú kút, koppan az alja, amikor beledobok egy követ, pedig egy helybeli azt állította, hogy van még benne víz. Körben a völgy peremén itt- ott még virágzik néhány cse­resznye- és meggyfa, tanújelét adva annak, hogy valamikor gazdagon termett ez a földda­rab. Most egy magánvállalko­zó bérli a legelővé szegénye­dett mélyedést. Botos, subás embert keresek a völgyet övező fák sűrűjében. A lombok alól előrohanó há­rom kutya mutatja meg aka­ratlanul is, hol találom a ju­hászt. Pufajkás, munkásnad- rágos, gumicsizmás ember jön elébem. Nyoma sincs rajta a hagyományos viseletnek. Nem divat már a suba, a per­zselő napsugarak ellen védő széles peremű kalap sem. Ha meggazdagodni nem is, megél­ni azért lehet a juhászkodás­ból — még így, bérmunkában is. Részt kap a gazdától a bá­rány és a birka gyapjújának eladása után. A nyájban (ami­re éppen vigyáz) már neki, Nagy Sándornak is van húsz birkája. A szaporulatból pedig később akár saját nyája is le­sietne; Mégsem tervezi, hogy önállósítja magát. Mert ugyan jó pénz a hétezer forint egy kifejlett birkáért, de a kocká­zat túlságosan nagy. A haszon meg olyan, mint a kutya va­csorája. A veszteséget a gaz­dának kell állnia. Manapság, amikor egyre nö­vekednek az állattartás költsé­gei, megfontolandó dolog az önálló vállalkozás. Nagyjából stabil árak mellett kétszáz juh- ból már családostul meg lehet­ne élni. A juhász mégis óvatos, hi­szen tudja, a nagy nyájnak sok hely kell A legelő viszont ke­vés, a földről pedig még nem tudni, hogy ki lesz a gazdája, s mennyiért adja majd bérbe a vállalkozónak... A. L. A. Ha felmegyek Budapestre... A pénz még nem minden A vidéki ember csak el­megy mostanság Budapestre, és máris annyit lát a világból, mintha külföldet járt volna. Hosszú időn át ugyanis kezdett minden és mindenki egyforma lenni, annyira, hogy még a fő­város forgatagában is feltűnt egy-egy idegen, aki másként nézett ki, másként öltözkö­dött, mint mi, magyarok. w Az utóbbi év(ek)ben vi­szont annyiféle „másság” ta­pasztalható, hogy lassan már az átlagoson lepődünk meg. Igaz, nem csak a köztünk jö­vő-menő külföldiek külön­böznek tőlünk, de alaposan különbözünk immár egymás­tól is, és ez a különbözőség hovatovább többet elárul ró­lunk, mint a személyi igazol­vány. Árulkodik vagyoni hely­zetünkről, társadalmi hova­tartozásunkról, kultúránkról, valamint mindezek összefüg­géseiről, olykor ellentmondá­sairól. Az említett sokévi hasonló­ság sajnos szerencsére úgy nyilvánult meg, hogy nem voltunk sem topisak, sem ele­gánsak, egy dolgozó átlagem­bernek jutott nem is egy ru­hára, ugyanakkor ezek a ru­hák korántsem voltak testre szabottak, mert eltűntek a rendszerben a régi jó szabók, akik a szegényebbek számára is elérhető áron dolgoztak tisztességes haszonért, és nem csak újat szabtak, de átalakí­tottak, toldoztak-foldoztak. Utóbbi tevékenységet átvette tőlük a Hivatal, a nagykeres­kedelemben pedig nem ismer­ték a versenyt a vásárlók ke­gyeiért. mondható, hogy hol barátság­ban, hol haragban vannak a kultúrával. így aztán nem ar­ra kapjuk fel a fejünket leg­inkább, ha valaki másként van öltözve, mint az átlagem­ber, hanem ha öltözetére na­gyon jellemző, vagy ha attól élesen elütő a viselkedése. Mint az alábbi példajelenetek szereplőié. Mondom, sajnos — szeren­csére hasonlóak voltunk, saj­nos azért, mert a másság is szégyennek minősült, szeren­csére pedig, mert az ősrégi rongyosok kissé felzárkóztak. Ma viszont, mint a tündérlány a patakból, úgy tűnnek fel előttünk a vakítóan elegáns hölgyek és urak, mellettük pe­dig a fokozatosan rongyolódó népség. Mindkét táborról el­Hétvégi zsúfoltság az ABC- ben. A tömegben feltűnik egy cigánycsalád, mindenki óva­tosan szemmel tartja őket, családtagok sugdossák egy­másnak: vigyázz, fogd erősen a táskádat, vigyázz a pénztár­cádra, és így tovább. Aztán hirtelen hangoskodás, csődü­let: tolvajt fogtak. S mit ad isten: nem cigány volt, dehogy cigány, hanem egy úrinőnek látszó bundás nagysága! Villamosmegálló a Nyugati­nál. Átlagöltözetű nő hanya­gul eldobja a félig szívott, égő cigarettát, nem nézve, kire, mire esik: valaki elhárító ke­zétől a villamossínek közé. Egy topis férfi a közeledő vil­lamos előtt, életét nem félt­ve, utánakap és boldogan szív­ja tovább... Fenn a villamoson préselőd­nek az emberek, mint hering a dobozban. Többen szipog­nak, krákognak, köhögnek, van, aki átkozza a folyton ül­döző influenzát. Parfüm és az ápolatlanság szaga keveredik egymással, amilyen kevertek az utasok. Némelyikük for­gatja a fejét, fürkészve, vajon kitől jön ez a szag vagy az a hang, s bizony az előítélet automatikusan a rossz arcú rosszul öltözöttekre tereli a gyanút. Pedig piperkőc, luxus­öltözetű hölgyek is köhögnek — hitük szerint a levegőbe — valójában azonban mások ké­pébe, és elegáns, kiglancolt urak tüsszentenek hasonlóan, mire valaki nem bírja már to­vább a „pórnép” közül, s le­száll morogva: „Inkább me­gyek a következővel, mintsem elkapjam a nyavalyát.” m Lehet, hogy nem mindenki­nek volt gyerekszobája, aki­nek ma pénze van és megfor­dítva. Lehet, hogy nem fel­tétlenül az a tolvaj, a bunkó, aki vidéki, aki melós, aki sö­tét bőrű? —Horváth R. Magdolna—

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents