Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-20 / 92. szám

1990. ÁPRILIS 20., PÉNTEK

Lilian

5

KOMPOT VEGYENEK!

Apácák nyomán éréi viskékh&n

A révészek vetélytársut keresnek

Egyre jobban csökken a tömegközlekedés költségvetési támogatása. A MÁV, a BKV, a Volánbusz egyaránt panaszkodik: napjainkban a szolgáltatásaik korábban megszokott színvonalának tartásához is iszonyú erőfeszítések szükségesek. De mi a helyzet a révátkeldkkel? Hiszen azokat a vnegyében szigetlakok és üdülűtulajdonosok lömege használja. S ha nincs híd, akkor választási lehetőség sincs. Hajózni kell.

— A Pest Megyei Révhajózási és Hajóépítő Vállalat tavaly nyereséggel zárt — mondja Kontor Tibor, forgalmi vezető —, de az nem a hajózásból, hanem egyéb hajóépítésekből és felújításokból adódott. A révátkelők régóta veszteségesek; a huszonkét Pest megyei átkelőből talán a szobi, a nagymarosi és a lőréin tartja el magát, s egyedül a váci komp hoz hasznot. Állami támogatást egyelőre kapunk, de egyre kevesebbet és nem tudni meddig. Pedig a költségvetésnek mindenképpen segíteni kellene. Mindenesetre igyekszünk többletbevételre szert tenni : révházainkat kiadjuk büféseknek, zöldségeseknek. Nyáron hétvégi sétahajójárat beindítását tervezzük Szentendréről. Az átkelők gyakori panasza, hogy ritkán jön a komp, de járatsűrítésnek nincs értelme, hiszen felméréseink szerint átlagosan még a 30 százalékot sem éri el a kihasználtság, és egyre csak csökken a forgalom.

• Talán azért, mert állítólag a révszemélyzet elteszi a pénzt, d# jegyet nem mindig ad.

— Előfordul ilyen, de nem csak a jegyeladásból számítjuk a forgalmat. Egyébként kettőn áll a vásár. Sokkal gyakrabban hallani utasoktól, hogy „tessék, Józsikám, a jegy, add el a következőnek isi, mint hogy: „fizettem, kérem a jegyet!”. Természetesen gyakran meglepetésszerűen ellenőrzünk is, és az ilyen bundázást azonnali elbocsátás követi.

• Terveznek-e áremelést?

— Egyelőre nem, bár ki vagyunk szolgáltatva a többi közlekedtető vállalatnak. Például ha a MÁV, a BKV, vagy a Volánbusz tarifát emel, máris csökken a forgalom, mert például a szigeti telek- tulajdonosok ritkábban jönnek. Az infláció, az üzemanyag — de szinte minden — áremelés hozzánk is begyűrűzik. Ma egy személynek 15 forint az átkelés, azt hiszem, ez nem sok. Monopolhelyzetben vagyunk, mert nem akad versenyképes vállalkozó vetélytárs. Egy dolgozónak 350, tanulónak és nyugdíjasnak 100 forintért adunk havibérletet, ami a vállalat összes járatára érvényes. Egyelőre azt sem tervezzük, hogy vonalbérleteket készítsünk.

0 Járatkimaradástól kell-e félni?

— Az csak betegség és műszaki hiba miatt fordulhat elő, esetleg egy-két járatot érintve. Érdekünk, hogy ilyen ne legyen : a vezetőség prémiuma függ ettől. Az alacsony vízállás is csak a Százhalombatta—Tököl közti révet befolyásolja, le kell állni, ha Budapestnél 180 centiméternél alcsonyabb a vízállás. A gépparkunk kora, állapota kielégítő ; nemrég tíz új kishajó állt forgalomba, s körülbelül tizenkét évesek a nagyhajók. A kompokat javítgatjuk, összességében a gépeink még néhány évig gond nélkül üzemeltethetők. Tartalék hajónk is szinte minden körzetben van. Úgy vélem, az utasainknak sztrájktól sem leéli tartaniuk.

• Tehát semmi lényeges változás?

— A vállalatunk rugalmasabban kíván alkalmazkodni a többi közlekedtetőhöz, jobb csatlakozást biztosítani az utazóknak. Sajnos a forgalmi és menetrendváltozásokról gyakran késve vagy hiányosan kapunk tájékoztatást. Szeretnénk megkeresni minden, szolgáltatásunkkal érintett tanácsot, helyhatóságot, segítségüket, támogatásukat kérni a jobb ellátáshoz. Közös üzemeltetésre Százhalombattán már van példa. De készségesen fogadunk minden közreműködő szándékot; akár hozzájárulást, akár összefogást. És szívesen eladjuk, bérbeadjuk vagy lízingeljük a révhajóinkat. Az a baj, hogy a csaknem biztos ráfizetés egyetlen vállalkozót sem vonz.

Kántor Miklós

Olcsóbban

A huszadik születésnapját ünneplő Gödöllő és Vidéke ÁFÉSZ kedvezményes kon- zervvásárt tart a gödöllői ABC-ben. Az árengedmény, mint mindig, ezúttal is vonzza a vevőket

(Vimola Károly felvétele)

A tiirshm sisméíyaionosságoí terem

Enyveskezű Csipkerózsika

A szerencse vak. No. meg forgandó. És jóllehet e sorok írója bevallja, a cipőjére száradt kutyapiszkon kívül nemigen került kapcsolatba vele, ám ettől még lehetnek szerencsés emberek. Feltétlenül közéjük tartozik Mónika is. Ezt a 17 éves lányt kérem, valósággal üldözték például az iratok. Ha akarta, ha nem, az útjába akadt egy személyi igazolvány. Igaz, a szerencséről folytatott elmélkedésemben nem említettem, hogy ezek a dolgok azért alakíthatóak. Mónika is leginkább annyiszor talált igazolványt a kabátzsebekben, mint az úttesten. Persze a felületes olvasók bizonyára lopásnak bélyegeznék az ilyet, de ne törődjünk velük. Szemünk előtt inkább a mondás igazsága lebegjen: aki keres, talál.

Mónika pedig keresett becsülettel. Viselt dolgait eddig egy 21 oldalas gyanúsí- totti jegyzőkönyvbe foglalták a szentendrei rendőrök, a nyomozás vezetője azonban sietve hozzáteszi, az abban felsorolt több, mint 20 eset még legalább 5-10- zel kiegészül. Mert Mónikának nem csupán a keze, a természete is meglehetősen szerencsés volt: Nem finy- nyáskodott. nem válogatott. elaludt ő a turistaszállóktól a fizetővendég-szobákig mindenütt, ha éppen ráesteledett. Ilyenkor rendszerint a számos hozzásze- gődott igazolvány egyikével jelentkezett be, és másnap, esetleg 2-3 nap múlva angolosan távozott. A fiatal lány, mint kiderült, fizetni ugyan tényleg nem szeretett, lopni viszont annál inkább. Szállásadóinak, ha

csak tehette, apróbb csi- bészségekkel tette emlékezetesebbé ott-tartózkodá- sait. Mindent elvitt, amit ért; mesélik a rendőrök, az ezerforintos zsákmányt éppúgy megbecsülte, mint a tízszer ekkora fogást. Lám, mit tesz az — vonhatjuk le o tanulságot —, ha valaki nem válogatós.

Mónikát, úgy tűnik, hirtelen szállta meg a vendégeskedhetnék. Talán egyszer csak elunta a horkolást és szuszogást, mindazt a sok neszt és mocorgást, ami egy leánynevelő intézetben éjszaka betölti a szobákat. Elhatározását természetesen erősíthette az is, hogy a tatabányai bíróság öt korábbi bűncselekmény miatt kívánta volna látni a helyi József Attila otthon lakóját. Ma már persze mindegy, az idézés, vagy a kalandvágy vezérelte Mónikát, a lényeg, hogy az akkor még csak IS éves lány tavaly nyáron elindult világot látni.

Ám ez a világ nem olyan nagy. mint azt az ember gondolná. Mónika először Győrött tűnt fel, majd Mosonmagyaróvárt „aludta végig”. Itt ismerkedett össze azzal a fiatal lánnyal, aki barátságuk elmélyítésére meghívta őt öttevénybe, a szüleihez. Mónika azonban nem sokáig mélyített, a szekrénysorban talált 12 ezer (a feljelentők szerint 24 ezer) forinttal hamarosan odébbállt. Ezután rövid ideig Esztergomot és környékét boldogította, mígnem a fővárosba és Pest megyébe tette át székhelyéi. Módszere, talán mondani sem kell, alig változott. Budaörsön például öt különböző szálláshelyen fordult meg ez az enyveskezű Csipkerózsika, közülük az egyikből, az Édenkert Panzióból rögtön az első éjszaka után elemelte a bár 10 ezer forintos bevételét. Valószínűleg ennek ellenére jól mehet arrafelé a bolt, mert ez utóbbi ügyben feljelentés sem érkezett a tolvaj ellen. Annak pedig, aki kételkedne ebben az állításban, a nyomozók egy szó szerint aranyos bizonyítékkal szolgálhatnak: amikor Mónika vallomása alapján beidézték az Édenkert tulajdonosnőjét, a hölgy olyan felékszerezetten jelent meg, hogy a lány még a kérdésekre is képtelen volt válaszolni. Legalább 15 gyűrűt viselt az asszony, mesélték később a rendőrök, Mónika le sem tudta venni róluk a szemét.

És Mónika aludt és aludt rendületlenül. Megszállt Budapesten és vidéken, vendégeskedett a SZOT Szállóban, és az Olympiá- ban, aztán a leányfalui Elisabeth Haus-ban, mígnem Szentendrére érkezett. Itt elsősorban a fizetővendégszobákra specializálódott. A kívülállónak természetesen fogalma sincs arról, milyen intenzív egy leánynevelő intézetben a német

Kutyák és galambok között

Ma már köztudott, hogy létezik Magyarországon egy úgynevezett szeretetmisszió, amelyben az indiai Teréz anya nővérei: indiai, angol, francia apácák szolgálnak. Minden ellenszolgáltatás nélkül segítenek az elesetteken, a beteg vagy nagyon szegény embereken.

Erden, a Nyírfa u. 10-ben is megtalálható a szeretetmisz- szió. Eredeti elképzelésem szerint elkísértem volna útjukra a nővéreket, ám legnagyobb sajnálatomra ők nem egyeztek / bele. Szerénységük azt mondatta velük: ez a munka nem reklám. Bárhogy is ellenkeztem, kénytelen voltam egyedül elindulni, ámde az ő nyomukban. Olyan famíliákat kerestem, amelyeknek segítettek a nővérek, vagy ahol elkel az ő adományuk.

Amikor az első család lakcímét kutatva, utcanévtábla híján, ostobán forogtam a tengelyem körül, egy középkorú férfi bukkant elő, s mielőtt útbaigazított, kikérdezett, mi járatban vagyok, majd amúgy magyarosan elmondta a véleményét: mit is kéne csinálni a cigányokkal, akik nem dolgoznak, csak lopnak és isznak, miközben sorozatban hozzák világra a sok gyereket.

A Bányász utcában jellegzetes kunyhó árulkodik arról: megérkeztem. Egy 72 éves, sovány, fejkendős nénike fogad a „portán”, amin egy fabódé áll, az öreg néne „lakosztálya”, és egy törmelék téglából összehordott szoba- konyhás viskó, ahol a néni lánya, veje s hat unokája la- >kik. Tizennégy éves a legidősebb, majd így követik egymást: 11, 9, 8, 7, 3. A család- fenntartó borostás arcú fiatalember, szokatlan, hogy otthon van hétköznap délelőtt. Állása nincs, alkalmi munkát végez, ha úgy adódik.

— Tudnék én ember lenni, ha a körülmények hagynák, de engem úgy elrontott az

nyelv oktatása, Mónika mindenesetre annyit tudott, hogy megkülönböztesse a Zimmer frei-t a Zimmer Sándortól. Persze ö azt hitte, nem csak a szoba, a gazda is szabad, ezért néha készpénzt, néha női ruhákat, cipőt vitt magával a lakásokból.

Végül a szentendrei rendőrség jött rá, hogy a területükről befutó számos bejelentés főszereplője feltehetően egy és ugyanaz az elkövető. Mivel a lopott igazolványoknak hála, Mónika kilétét sokáig homály fedte, egyelőre csupán a személyleírása alapján kérdezték végig a Dunakanyar panziótulajdonosait a lányról. És mert a türelem olykor nem csupán rózsát, de személyazonosságot is terem, hosszas kutatás után meglett Mónika valódi neve is. Ezután már tényleg köny- nyű dolguk volt a rendőröknek. A tatabányai otthonból kapott fénykép segítségével kiadott körözés hamarosan eredményre vezetett.

Mónika azóta egy szentendrei zárka vendége. Kihallgatásakor bevallotta, megunta már Észak-Ma- gyarországot, éppen az Alföldre akart utazni. A tervből azonban mint tudjuk, nem lett semmi, hisz a szerencse sem tart örökké. Bár ki tudja ... Azt mondják, alig néhány személyesek azok a fogdák ott, a rendőrségen, ráadásul, masszívak, vastag falúak. így legalább nem zavarja Mónikát a horkolás. Es ebben a zaklatott világban ez sem kis dolog manapság.

F. Zs.

elmúlt rendszer, hogy a züllés útjára léptem. Tudja, látnom kellett, hogyan gazdagodnak meg mások, pedig engem biztosan lecsuktak volna rögtön, ha olyasmit teszek — mondta keserűen. — Bezzeg én a szemétbányából szedegettem össze a kis házra valót, csak úgy engedély nélkül építettem. Idejöttek, rám szóltak, mit csinálok. Hát mit csinálnék, mondom, fedelet a gyermekeim feje fölé! Nem szóltak többé. Jobb is, mert van nekem elég bajom. Nem tudok felelősséggel elmenni dolgozni, mert itt van a hat gyerek, de a feleségem beteg.

Margit, a feleség felhúzta a ruháját, és megmutatta oldalán azt a hosszú vágást, ahol kivették az egyik veséjét. Néhány éve pedig szív- infarktuson esett át.

g| Tulajdonképpen miből élnek önök, ha így áll a helyzet?

— Hát én a kislány után kapom a gyermekgondozási segélyt — magyarázza az asz- szony —, ez 2640 forint, no meg a családi pótlék 13 ezer. Ebből mi kilencen nehezen tudnánk meglenni. Tartozom is a maszek boltban hatezer- valahány forinttal, alig győzöm megadni.

S3 Úgy hallom, jártak itt apácanővérek.

— Igen, három hete voltak utoljára, hoztak egy kiló lisztet meg egy kiló cukrot, de mit számit ez ennyi embernek?

B És a tanács? Onnan milyen segítséget kapnak? Esetleg lakást?

— Lakást? Ne is mondja! Évekkel ezelőtt leégett a házunk, azóta hitegetnek, de sehol semmi.

Bi Hogy volt az a tűzeset?

— Jó néhány esztendeje karácsonykor részegen dohányzott a férjem — mesélte a fejkendős öregasszony —, és kigyulladt a ház melletti fabódé. Ott lelte halálát a füsttől. A tűz átterjedt a téglaház tetejére is. Életveszélyessé vált.

Akkor albérletbe költöztünk, mínusz 15 fokos hidegben a hat gyerekkel — vette át a szót a fiatalasszony. — A tanács azt javasolta, átmenetileg adjam intézetbe őket, s majd aztán kapunk lakást. Még szerencse, hogy nem egyeztem bele, mert nem hittem nekik, s lám, azóta is „adják” azt a lakást. Persze az albérletet nem bírtuk, visszaköltöztünk ide, s megjavítottuk a házat, ahogy tudtuk. Itt alszunk, egymás he- gyén-hátán, nézze meg!

0 Mit gondolnak, mi lesz a gyerekek sorsa?

— A nagy fiam sofőr akar lenni — válaszolta a férfi —, és lesz is! Mindegyikből ember lesz, csak én süllyedtem le ide! Ide! — és drámaian rugdosta a padlót.

Amikor a másik két család lakhelye felé közeledtem, sok bosszúságot okozott a hatalmas távolság. Hepehupás, poros utakon a világ végéig ... Egyszer csak megpillantottam az egyik családot. Olybá tűntek, mint a nomádok. Pedig ezen a portán a két família két nem is lebecsülendő házat épített föl,

Az öreg néne lakosztálya

ami kicsinek legfeljebb csupán azért mondható, mert sokan laknak benne. Nem is csoda, ha a gyerek- és asz- szonynép kint ül a füvön, kutyák és galambok békés társaságában. Együtt a Petro- cserli, a Csurán család, mely utóbbi húsz-egynéhány tagból áll. Meglehetősen nehéz őket számba venni, hogy ki kinek a kicsodája, s az hány ember összesen. Tény, hogy nagyon sok, de ebből mindössze két kereső van. A többiek otthon vannak a sok gyerek miatt. Igaz, egy fiatalasszony, aki Csurán Imréné lánya, azt mondta. elmenne dolgozni, csak hát a környéken sehol sincs munkahely. És különben is azt tapasztalta, hogy számára ott sincs felvétel, ahol egyébként van, ha meglátják, hogy cigány ...

Petrocserliné tagadta, hogy ott jártak volna az indiai nővérek, s noha a tanácstól kaptak ilyen-olyan támogatást, szerinte ennyi ember számára minden kevés.

— Hát mi az a három mázsa szén, a három kiló liszt és cukor? Vagy mit ér a négyezer forint segély, ha aztán levonják a munkahelyen ?

H Hogyhogy? — csodálkozom ez utóbbi mondaton.

— Mert ruházatra adták a pénzt, mi. meg elköltöttük élelemre. Vagonszámra küldjék ide a kenyeret, lisztet, cukrot, ne egykilónként! Ugye, majd az újság elintézi most, hogy jöjjenek a teherautók élelmiszerrel megrakodva?

Komikus kívánság. Egy rossz ösztön késztetett rávágni, hogy nem úgy van az, keményen meg kell dolgozni minden falatért, de nem ingerelhettem őket. Nemcsak azért, mert olyan szépen mosolyogtak ott a kutyák és galambok között, hanem mert tudom, sokkal bonyolultabb a kérdés. Sok más mellett ez is az új kormány, Parlament és a remélt önkormányzati rendszerek feladata kell legyen.

Horváth R. Magdolna

Kilencen élnek ebben a félig leégett viskóban