Pest Megyei Hírlap, 1990. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-18 / 90. szám
1990. Április is., szerda SírgyaMz'ás Daruval jártak fosztogatni A TATÁRSIEHTGYÖRGYIEK KEVESEBBEL IS BEÉRIK Ez a vonat már tavaly elment Kati néni keservesen zokogott, amikor észrevette: nemrég elhunyt férje sírjáról ellopták a több tízezer forintot érő márványlapot. Nem az érték eltűnése miatt sírt, az újra felszakított sebek miatt bánkódott. Azután lassanként megnyugodott és másik sírkövet csináltatott. Két faluval lejjebb, a Hor- váth család szintén új táblát rendelt az ellopott helyett. A vállalat csak kilenc hónapos határidőre vállalta a munkát, ezért maszek sírköveshez fordultak, aki viharos gyorsasággal teljesítette a megbízást. A szöveg ugyanaz volt rajta, mint az előzőn, és csodák csodája, az új tábla külsőre is megszólalásig hasonlított a régire. A karcolás szintén ugyanott volt rajta ... börtönökben igen nagy százalékban nem azok ülnek, akik a bűncselekményeket elkövették, hanem akik a családi megállapodás szerint magukra vállalták a „balhét”. Esetünkben azonban a tettes kiléte nem kétséges. De ahogy a község lakosságának felháborodását tapasztaltam, az elkövető addig örülhet, amíg nálunk van. Mert ha kiszabadul, nem is tudom mit csinálnak majd vele az emberek... A legnagyobb bűnös persze az orgazda. Ha a sírköves nem vásárolna meg a lopott márványt, ugyan kinek jutna az eszébe az éjiszaka leple alatt daruval járni a temetőt? Szegő Krisztina Alighogy lekanyarodunk a régi 5-ös útról Örkénynél Tatárszentgyörgy irányába, az egyik sarkon megpillantjuk a jellegzetes rudat, tetején a piros kosárral. Olyan, mint a balatoni viharjelzö rendszer volt régen, a nagyobb kikötők mólóinak végén. Az oszlopon tábla hirdeti, ha fenn a kosár, akkor éleslövészet van, az úton továbbmenni életveszélyes. Jószerével soha nem láttam lehúzva ezt a kosarat, sem Örkény határában, sem Dobás végén a gyóni úton. A jelzőrendszer ma már csupán mementó. Arra az időre emlékeztet, amikor a Tatárszent- györgy körül kiépített katonai lőtér a szó szoros értelmében elvágta a külvilágtól a falut. Belenyugvással vitte keresztjét a település népe évtizedeken át. A húsos kocsik, a tej szállítók gyakorta visz- szafordultak, mert olykor órákon át kellett várakozniuk, amíg beengedték őket a faluba. A terhes anyákat a kilencedik hónap elején, közepén beküldte az orvos a kórházba, mert az éleslövészetek időzítése nem volt tekintettel a babák érkezésére. Ha gyakorlat volt, a mentőnek is várnia kellett. Vasútállomása nincs Tatárszentgyörgynek. Az eljárókat buszok vitték a vonathoz Dabasra, de több pesti vállalatnak is megérte különjáratokat küldeni a szent- györgyiekért. Ám gyakran megesett; olyan korán kezdődött a gyakorlat, hogy a munkásbuszok is a faluban rekedtek. Cigi nyitotta a sorompót A környékbeli szovjet és magyar alakulatok közösen használták a lőteret, amely szakemberek szerint igen kiváló. Az apróbb-nagyobb dombokkal tarkított, akácligetes, ősborókás táj valóban a lehető leghagyományosabb lövészeti gyakorlatokra való. Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy talán már Mária Terézia idejében is lőtér volt erre. Persze nem ekkora. E században indult fejlődésnek a gyakorlóterep, s az ötvenes-hatvanas években jutott oda, hogy jószerével teljesen elvágta a külvilágtól Ta- társzentgyörgyöt. Most azonban csend van. A néhai útlezárásra csupán egy apró téglaépítmény emlékeztet. Itt álldogált a kordont őrző katona. Az utóbbi években, miután a szentgyörgyiek egyre többet protestáltak a bezártság miatt, annyit sikerült elérni, hogy minden óra végén tizenöt percnyi szünetet tartottak, s ilyenkor általában várakozás nélkül áthaladhattak a faluba be vagy onnan kifelé igyekvők. Általában, mondják a tatár- szentgyörgyiek, mert a szovjetek ilyenkor is szívesen megállították az autókat, különösen, ha fiatalasszony ült a volánnál. De az is megesett, hogy egy pakli cigaretta, darab vaj, vekni kenyér, vagy egy üveg sör fejében bármikor át lehetett hajtani a kordonokkal lezárt részen. Elhajtunk a kis esőbeálló mellett. Már azon az útszakaszon járunk, amely fölött átlőttek a gyakorlatok idején Balra, jócskán benn az ősborókásban lovas kocsi áll. Sarai István, Örkényi tüzépes homokot lapátol a platóra. — Nézze, én már nyugdíjas vagyok. Mindig itt éltem — mondja Sarai István —, s amióta az eszemet tudom, itt lőtér volt. Már az átkosban is. Úgy tudom, most már csak a gyóni oldalon vannak gyakorlatok. A szovjeteket az idén még nem is láttam erre. Elhallgatunk. A fejünk felett a tavaszi széllel dacolva szárnyal egy pacsirta. Egy ug- rásnyira tőlünk mezei nyúl hegyezi a fülét, alig száz méterre őzcsapat vág át a mezőn. Igazi vadászparadicsom lehetne ez a környék, vagy egyszerűen csak kiránduló- hely, esetleg a falusi turizmus egyik fellegvára. Későn jött tiltakozás Feltaláltam a meleg vizet, tudom meg Tatárszentgyör- gyön. A közeli Sarlóspuszta, ahol gyönyörű kastély és lovasprogramok várják a külföldieket, s ahonnan többnapos pusztai túrákat vezetnek a környékre, sok hívet szerzett Tatárszentgy orgÿfiëk. — Annyit szenvedtünk a lőtér miatti bezártságtól ! — sóhajt Márkus Lászlóné, akivel az Újpesti Gyapjúszövő- gyár helyi noppolóüzemében beszélgetünk. — De mindent meg lehet szokni. Ellene mit se tehettünk, hát alkalmazkodtunk. A Pestre járó férjek hoztak húst, kenyeret, felvágottat. Útjainkat a lőgyakor- latok szüneteihez igazítottuk. S látja, azért sok fiatal akart itthon építkezni, hiszen olcsó a telek. — Az MDF aláírásokat gyűjtött a faluban — veszi át a szót Nagy Béláné művezető. — Azt követelték, hogy szűnjön meg itt a lőtér. Persze sokan aláírták ezt a petíciót, de mi lehetetlen kívánságnak tartjuk. Ügy tudom, most a Kisgazdapárt is a zászlajára tűzte ezt a követelést. Csakhogy, minden tatár- szentgyörgyi, akivel beszéltem, elmondta: tavaly óriási építkezés folyt a lőtér Gyón felé eső részén. Lövészárkokat alakítottak ki több kilométer hosszban, s annyi kábelt ástak a földbe, hogy többször elérne Szegedig. — Láttam én korteskedést legénykoromban, nem is egyet •— legyint egy barázdált arcú, bajuszos öreg, aki botjára támaszkodva üldögél a portája előtti szélvédett kispa- don. — No, a választás előtt követelni a lőtér megszüntetését, az bizony jó taktika. De mi sem vagyunk egészen ütő- döttek. Ez a vonat régen elment. Akkor kellett volna tiltakozni, amikor még nem ásták ki azt a ménkű sok árkot ott a lőtéren. Gazdik Lajosné, Tatárszent- györgy tanácselnöke sem vár csodákat, bár állítja, az, hogy a honvédség leült velük tárgyalni, a pártoknak köszönhető. Áprilisban tábornokok tájékoztatták őket a lőtérrel kapcsolatos tervekről. A programban szerepelt volna egy buszos látogatás a terepre. Hogy meggyőződjenek, milyen fejlett technikát építettek be. Ám a meghívottak a katonák előadása után kérdeztek, sőt vitatkoztak is, a buszos bejárásra már nem maradt idő. Így is megérthette mindenki: tavaly sok száz millió forintot ölt a lőtér korszerűsítésébe a katonai kormányzat. Az ország minden részéből jönnek majd ide a bemutatóra, s ez az a hely, ahol nyugat felé demonstrálni lehet, hogy Katonaságunk valóban védelmi jellegű. Az más kérdés, hogy ma esetleg már nem kezdenének akkora beruházásba. Apró előnyökot legalább A szovjetek elmennek, ők — akik kevésbé tartották magukat az efféle megállapodásokhoz — már nem borzolják a szentgyörgyi kedélyeket. Gazdik Lajosné pedig igyekszik elérni, hogy az elviselt kellemetlenségek kompenzálásaként a katonák segítsenek a falunak ebben-abban. Például a telekparcellázások földmunkáinál, vagy az útjavításoknál. Készül Tatárszent- györgy monográfiája. A háromszáz oldalas kiadvány megszerkesztését már vállalta is a honvédség. Az igényesen összeállított falutörténetben bizonyára külön fejezetet kap majd a katonai lőtér régi és legújabb kori históriája. •'niiö-ituuMifaa Katalin Annyit szenvedtünk a lőtér miatt — mondja Márkus Lászlóné. Cím fölötti képünk: a hajdani lőteret most a környékbeliek látogatják a homokgödrökért (Erdősi Ágnes felvételei) A Monori Rendőrkapitányság gyömröi rendőrállomásának garázsa sírkövesműhelyre emlékeztet. Kővázak, márványtáblák, táblatöredékek sorakoznak a helyiségben. Látunk olyan táblát is, amelynek mindkét oldalán van felirat. — A hatalmas kőtömböket éjszaka kiemelik, hajnalban már a vágógépen vannak, amelyek táblákra aprítják — mondja Kovács György főhadnagy, a gyömröi állomás parancsnoka. — Ahol felirat van, lecsiszolják. De nem mindig sikerül, hiszen a betűket fél centi mélyen vésik a kőbe. Ezért a kényelmesebbek egyszerűen csak megfordítják, s a másik oldalára vésik a szöveget. A megrendelő soha nem tudja meg, hogy a tábla eddig kinek állított emléket. — A vázák honnan kerültek ide? — Nemrégiben számos bejelentés érkezett, hogy a süly- sápi temetőből eltűnteik a vázák. Nyomozni kezdtünk, kérdezgettük az embereket, mit láttak. Többen elmondták, hogy feltűnt a temető környékén egy cigány férfi, akiről tudják, hogy nem nyugszik itt senkije. Ugyanőt látták két nappal később, egy budapesti sírkövessel, akinél aztán házkutatást tartottunk. Előkerült a hiányzó vázának körülbelül a fele. Természetesen a társánál is kint voltunk. A háza különös épület. Először csak az tűnt fel, hogy nincs rajta két egyforma ajtó, ablak. Rájöttünk, hogy az egész lopott anyagokból épült, amelyek a közelmúltban tűntek el a környékbeli építkezésekről. Vázát azonban egyet sem találtunk. Nem nyugodtunk bele, felásat- tuk a kertet, s a hiányzó relikviák kivétel nélkül előkerültek. Gyanúsítottunk ekkor azzal érvelt, hogy ezeket a tárgyakat egy nála vendégeskedő 13 éves rokon kislány csente el a temetőből, és ásta el az ő háza körül. Természetesen a gyereket azóta sem tudjuk megtalálni... Amúgy jól tudjuk, hogy állítólag minden bűncselekményt a felelősségre nem vonható gyermekek követnek el. Az is nyilvánvaló, hogy a Hozzászólás cikkünkhöz Akinek nem inge... Személyiségi jogainak megsértése címén helyreigazítást kért szerkesztőségünktől Nyári István tápiószecsői polgár. Teszi ezt azért, mert a lapunk március 29-i számában Vihar egy árok körül címmel megjelent cikkben írtak szerinte nem felelnek meg a valóságnak. Nyári István levelében kijelenti: 1974. január 1-jétől 1980. december 31-ig volt a Kókai Tanács építésügyi előadója. Majd — büntetőjogi felelőssége tudatában — állítja, hogy idős Laczkó József (Kóka, Új- szőlő utca 5. szám alatti lakos) részére sem 1974-ben, de ez időpont előtt, illetve után sem készített tervrajzot. Lacz- kóék kerítésének nyomvonalát nem jelölte ki, s a kerítést nem rakatta beljebb. Nyári úr — királyi többesben — megfogalmazott egy helyreigazítást is, amely így hangzik: „Ezennel kijelentjük, hogy Nyári István (személyi száma 1 501006 2366) a cikkben leírt, neki tulajdonított intézkedéseket nem követte el. Laczkó József számára nem tervezett utcai kerítést, s azt nem rakatta beljebb. Ezúton kérünk szíves elnézést Nyári István volt építésügyi előadótól...” Nos, úgy gondolom, megkövettük önt, kedves olvasónk, ám hadd kérdezzük meg: miért tagadta le, hogy két Nyári István létezik? Miért nem írta meg azt is, hogy Kókán élő édesapja bizony tervezett kerítéseket kisiparosként, s intézte a tanácsnál azok építési engedélyeztetését?! Korrektebb lett volna, ha ezt is közli. Hi szén ön most hazugsággal vá dőlj a idős Laczkóékat. A. L. A. Ezeket a kegytárgyakat lakáson találtuk. Egy töredéke a lefoglalt tárgyaknak' (Erdősi Ágnes felvételei) Aggódnak a vecsési polgárok Mégsem építik meg Igencsak meglepett a vecsési tanácstag, Deluny Győző bejelentése, miszerint hírek terjedtek el arról, hogy a Ferihegyi repülőtér új hulladékégetőjét a nagyközség határában építik fel. Állítólag már az első kapavágás is megtörtént, s a kivitelezők nagy lendülettel láttak munkához. Nos, Deluny Győző méltat- lankodása nagyon is érthető, hiszen neki mint a település- fejlesztési bizottság környezetvédelmi csoportja vezetőjének első kézből kellett volna tudnia a riadalmat okozó égető építéséről. Számára azért is elképesztőek a hírek, mert a reptéri gyógyszerraktárat ellenőrző, s e minőségében egy éve tevékenykedő csoportnak is ő a szervezője. Eddig akárhányszor keresték fel a gyógyszerraktárat, mindig megerősítették a csoportot az MDF és az SZDSZ országos hírű környezetvédelmi szakembereivel. Akarva-akaratlanul mi is rátettünk néhány lapáttal a pletykára, mert a közelmúltban több alkalommal hírt adtunk az égetőmű tervezéséről, majd a beruházók, illetve a kivitelezők és a szponzorok közötti tárgyalásokról. Ugyanis tavaly augusztusban a Fővárosi Tanács pályázatot írt ki a különleges kezelést igénylő veszélyes hulladékok ártalmatlanítására. A bírálóbizottság a Környezetvédelmi Kisszövetkezet pályázatát találta a legjobbnak. A kisszövetkezet műszaki vezetője, dr. Varga A. Tamás, a kémiai tudományok kandidátusa még ez év elején részletes tájékoztatást adott arról, hogy hol tart a tervezett vecsési égetőmű megvalósításának ügye. Nos, az erről szóló cikkünkre reagáltak vecsési olvasóink, amikor tiltakozásukat jelentették be az égető ellen a Környezetgazdálkodási Intézet környezetvédelmi tájékoztató és tanácsadó szolgálatánál, a Köszinél — mint arról annak idején beszámoltunk. A legkülönösebb a dologban, hogy Deluny Győző szerint dr. Farkas József, az LRI osztályvezetője és egyben környezetvédelmi főmérnöke tagadta, hogy valóban elkezdték volna építeni a hulladékégetőt. Sőt! Állítólag még a tervezésről sem tudott az osztályvezető, amikor a tanácstag információt kért tőle. Ámiikor mi érdeklődtünk, dr. Farkas József nem tagadta, hogy voltak terveik az égetőmű megépítésére. Tárgyaltak is a Környezetvédelmi Kisszövetkezettel, valamint más hazai és külföldi cégekkel. Ám az LRI minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult, mert kiderült: nem tudják honnan előteremteni a beruházáshoz szükséges kétszázmillió forintot! Sajnos még a reptéri hulladékégető bővítésére sincs pénz, ami nagy gondot okoz az LRI-nek. A környezetvédelmi főmérnök azt is elmondta, hogy a februári vecsési tanácsülésen már kijelentette: nem építik fel a hulladékégetőt, mert erre nincs pénze az LRI-nek! Egyébként pedig hozzá sem látnának a kivitelezéshez a huszonötezres nagyközség lakosságának tudta, beleegyezése nélkül Deluny Győző igazolta, hogy dr. Farkas József valóban nemleges válaszokat adott a tanácsülésen az égetőmű építésével kapcsolatos kévdé- •sekre. Aszódi László Antal
