Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

1990. MÁRCIUS 31., SZOMBAT 5 Dunakeszin Választási szövetség A Pest megyei 3-as számú választási körzetben Dunake­szin és környékén Szigeti Tóth János MDF-jelölt mellé vá­lasztási szövetséget alkotva sorakozott föl a Kisgazda- és a Kereszténydemokrata Párt a második fordulóra. Április 3-án, kedden este 19 órakor a dunakeszi Körösi Csorna Általános Iskolában az MDF vitára hívja ki ellenfe­leit. FÍSZEKTARTÓ KOSARAK G ól y ahír A szokásosnál valamivel korábban érkeztek meg az el­ső gólyák a Dél-Alföld termé­szetvédelmi területeire. A Dél-Afrikából visszatérő köl­töző madarak többsége ápri­lis elejére várható, előbb a hímek, majd a tojók érkez­nek meg. Sajnos a gólyák száma fo­gyatkozik, 4500—5000 párra becsülik a hazai állományt. A természetvédelmi szakembe­rek az idén országszerte újabb fészektartó kosarakat helyeznek el a villanypóznák­ra, ugyanis a tavalyi országos gólyaszámláláskor kiderült, hogy a madarak 64 százaléka ezeket az oszlopokat válasz­totta költő- és lakóhelyéül. Lecsupasztott remények Zsámbok határában néhány éve még virágzott a fóliás korai zöldségtermesztés. A Tápió vidék jó termőképességű talaja és a melegebb vidék miatt sokan pótolták így a jövedelmüket. Ma elszomorító az erősen fogyatkozó széltépte sátrak látványa, ahonnan biztosan nem kerül zöldpaprika a piacokra. Sajnos a fóliázók beváltották a néhány évvel ezelőtti ígéretüket (Vimola Károly felvételei) Szűkül a tér Korbejár az óramutató Mindennek a fogkrém az oka. Harrftincöt-negyven forintba kerül egy-egy fajta. Na, meg a közepes méretű boríték. Abból is kell néhány havonta. Kéziratokat küldözgetni, nagyobb mé­retű leveleket postázni. Ám ma már nem a szerényebb^minő­ségű, filléres fajtákat tartja a papírkereskedő, hanem aiinom kivitelűt, 4-5 forintért darabonként. Na és, ha már a város központjában járok, s beszerzem a kenyeret, a tejet, az egy adag fagyasztott szilyásgombócot, amit magam is el tudok ké­szíteni ebédre, egyúttal megveszem a Lapokat is. Lehetőleg mindegyik pártét, hogy összevethessem a véleményeket. És akkor sor kerül az utolsó „Bartókra”. Máris odavan, majdnem kétszáz forint. Háromszor is elmegyek a könyvesbolt kirakata előtt. Nem tévedek, 150, azaz egyszázötven az, amit már hetek óra meg kellene vennem. Nem lehet. Nem és nem, mert a fi­zetésig még öt nap van hátra, s mi az a megmaradt nyolcszáz annyi időre. Felejtsd el, amit a népmű­vel ő-könyvtáros szakon tanul­tál — ajánlja a könyvtárigaz­gató barátom. Neki ugyanis azt fejtegettem, ha már kevés telik a könyvre, legfeljebb a a lexikonállományomat igyek­szem majd bővíteni, a szép- irodalmat meg kölcsönzőm tő­le. Feltéve, ha tudom — ma­gyarázza. ök ugyanis még minden új kiadást megvesz­nek az idén, de már csak egy példányban. Most aztán kép­zeljem el: hányán várnak ar­ra egy majdnem negyvenezer lakosú városban? Mikor ke­rülhet pont rám a sor? Aztán itt a vesszőparipám, a folyóirat. Amit ugye szép számmal illenék mindnyáj unfc- nak elolvasni. Csakhogy erre sem telik már. Utolsó re­ménység megint a bibliotéka, ahová elképzelésünk szerint majd be-beülülnk az olvasóba lapozgatni. Ám ez a remé­nyem is hervadozni látszik. A barátom intézményében az idén még megtehetem ezt, de a legtöbb településen, még mielőtt gyakorlattá vált vol­na a szükséges választék ki­alakítása, már egy fillér sem jut erre a célra. Ahol volt, ott is megszűnőben a folyóirat­olvasó. Részint ezért, másrészt meg amiatt kell elfelejtenem a belénk hivatástudatot oltó tanáraink szavait, mert ugyan tudja a szakember, hogy a könyvtárnak kell a település szellemi központjának lenni, s ideális volna, ha úgy járnának oda az emberek, mint a for- ráéhoz. A mai időikben már hang- és dokumentumtár, le­mez- és ízléspallérozó kazet­takölcsönzés kellene, video- és magnófelvételeken, meg más sok korszerű dolog. Csak pénz nincs. Még a költségvetés jó­váhagyása is késik. — Mi lesz tehát az értelem­mel — kérdezzük egymástól. Mi lesz, ha nem követheti a szakma fejlődését a mérnök, a szakmunkás, mert újabban már vagy szegényes, vagy megszűnőben az üzem műsza­ki könyvtára. Saját zsebből meg nem jutnak százak, még- inkább ezrek a drága kiad­ványokra. Tudja minden magyar könyvtáros, népművelő és ta­nár, hogy ebből nagy baj lesz öt, tíz meg húsz év múlva. Keresik, mert keresni kell, de még nem találják a megol­dást. Kérdés: vajon gondolko­dik-« ezen a gyáriig® zgató, a főmérnök, a tanácselnök, a szakszervezetek valamiféle testületé? Szűkül a kör, a magam le­hetősége is — gondolom az­előtt, hogy csengetnek, s egy még szűkebb körből kitörni akaró fiatalember jön az édesanyjával. Állás kellene a most végző technikus gyerek­nek, de az nincs sehol. Egyet­len üzemben sem. Tudunk-e valamit segíteni? Mert a papa nyolcezer forintjából, a mama hatezréből továbbtanulásra már nem telik. A szűk, egy szoba, negyed fülkés lakás ki­csi lett. A tizennyolc éves fiatalember élni szeretné az életét, s pár év múlva nősül­ni, lakást szerezni. Kérdés, hogy miből? Halkan és szomorúan mon­dok nemet. Bárcsak segíthet­nék. Bárcsak ne jutna az eszembe a saját kétségbeejtő ifjúkori sorsom esetéről! A korabeli kilátástalanság. Kör­be forog az óramutató. Az idő ismétli önmagát. Kovács T. István Fél év alatt épült az üzem Szemklinika lesz a csecsemőotthonból Nem is oly rég, nagyon fel­kavarta az indulatokat a zsám- béki csecsemőotthon bezárása. Az idő igazolta a lépés helyes­ségét: ma már törvényeink is jobban segítik és támogatják azt, hogy legalább a legkiseb­bek családoknál nevelkedhes­senek. A zsámbéki intézet helyén most a Medicontur orvostech­nikai kft. működik. A mese­szép, egyemeletes épület mö­gött gondozott a kert. Dózsa György ügyvezető igazgató irodájába ragyogóan tiszta, fe- thér márvánnyal borított lép­csőházon keresztül vezet az út. — A területet az Immobilia Rt.-től, a csecsemőotthon új tu­lajdonosától vettük meg — mondja Dózsa György. — Ez az új épület — ahol beültethe­tő műanyag szemlencséket gyártanak majd — egy jugo­szláv kivitelező vállalat mun­kája. Az építkezést tavaly ok­tóberben kezdték, az ünnepé­lyes átadás most, márciusban volt. Nagy könnyebbség lesz a be­tegeknek, ha megkezdődik itt a gyártás. Az eddigi gyakorlat szerint ugyanis az orvos felír­ta a betegnek a lencsét, majd útjára bocsátotta: próbálja be­szerezni. Szerencsés esetben kapott itthon, ha nem, akkor drágábban és valutáért hozatta meg külföldről. Ezután várt, hogy eltávolítsák szeméről a szürkehályogot. Amikor sorra került, vitte magával a lencsét. Ám az gond volt, hogy a mű­tétet végző orvos előre nem tudta, milyen gyártmányú, tí­pusú lencsét hoz majd a beteg. — Valamelyest segítség volt az,; hogy a lencsék importjával mi már tavaly december óta föglalkozunk — folytatja az ügyvezető igazgató. — össze­gyűjtöttük az orvosok igényeit, behozattuk, kifizettük, majd a kórházaikban raktárban he­lyeztük el a lencséket. Felhasz­nálás után az orvos megírta a receptet, aláíratta a beteggel az átvételi elismervényt, elküldte GYOMAíWXŐDRŐL Székely góbéságok A Tevan Kiadó megjelen­tette a „Székely góbéságok” című anekdotagyűjteményét, amely először 1910-ben látott napvilágot. Az anekdotákat és kacagtató históriákat a századélőn gyűjtötték a bu­dapesti „Péterfy-asztal” vi­dám székely tagjai. A kötet mintegy másfél száz jóízű anekdotát kínál az olvasók­nak. A békéscsabai kiadó ál­tal ismét megjelentetett köny­vet számos eredeti rajz il­lusztrálja. A „Székely góbésá­gok’’ húszezer példányban lá­tott napvilágot, s a csinos kö­tet Gyomaendrődön, a Kner Nyomdában készült. nekünk, mi pedig a társada­lombiztosítással elszámoltat­tuk. Ez könnyebbség az or­vosnak és a betegnek, nekünk viszont 8 millió forint a kint­lévőségünk. — Mi lesz a régi épülettel, a volt csecsemőotthonnal? — Az Immobilia Rt.-vel és külföldi tőkével közösen itt szemklinikát szándékozunk építeni. A felújítás tanulmány- terve most készül. Színvonalas létesítményt kell teremtenünk, hogy az megfeleljen a nyugati társadalombiztosítási intézetek előírásainak, mert főleg kül­földiekre számítunk. Addig ugyanis, ameddig a magyar társadalombiztosítás nem ölt vállalkozási formákat, velük nem tudunk szerződést kötni. A 25 ágyas klinika dr. Vö­rösmarty Dániel szemészpro­fesszor, az orvostudományok kandidátusa, a Magyarországi Inplantációs Társaság elnöke szellemi irányításával műkö­dik, ahol elsősorban szemlen­cse-beültetéseket végeznek majd. — Ez a terem az épület lelke — mondja Tóth Péter műszaki igazgató, a földszinti gyártó­térben. Még nem indult meg a munka, így beléphetünk. El­lenkező esetben idegen már nem nyerne bebocsátást, a dol­gozók is csak sokszoros egész­ségügyi óvó rendszabályok után. Most egy erre szakoso­dott cég fertőtlenítő takarítást és sterilizálást végez, ezután kezdődhet a gyártás. Tóth Péter elmondta, hogy először félkész lencsék érkez­nek, és az üzem feladata mind­össze ezek polírozása, minőség- ellenőrzése és csomagolása lesz. Később már a teljes gyár­tás, a lencsék formázásától a dioptria esztergálásán és a ki­támasztókarok marógéppel tör­ténő kialakításán keresztül, minden itt történik majd. A minőségellenőrző helyiség a steril légterű üzemen belül van. Ide külön belső zsilip- rendszer és átadó vezet. Aki. belép, már szájvédőt, több ré­teg kesztyűt, különleges kö­penyt visel. Az utolsó tisztítás­hoz a szükséges napi 10 liter vizet helyben készíti egy kü­lönleges, összetett szerkezet, amelyben a szénszűröktöl az ioncserélő berendezésig a leg­különfélébb berendezések ta­lálhatók. Csomagolás után még egyszer sterilizálják, majd karanténba helyezik a termé­keket, ahol egy külső cég ste­rilitásvizsgálatot végez rajtuk. Ebben az üzemben körülbe­lül 20 embert alkalmaznak majd. Hozzávetőleg két éven belül — amikor a szomszédos épület klinikává alakul át —, az itt gyártott lencse egy részét helyben használják fel a mű­téteknél. Szegő Krisztina Horgászparadicsom. Több mint negyvenhektáros vízfelületével valóságos horgászparadi­csom található Váeszentlászló határában. Tekintélyes vízbázisát a helyi termelőszövetkezet öntözésre használja, miközben az Ikarus Horgászegyesület tagjai ugyanitt kedvenc hobbijuknak élhetnek. Napijegy váltásával a környékbeliek és számos fővárosi hor­gász is igénybe veheti. A halutánpótlásról a tó gazdája, a Zöldmező Termelőszövetkezet minden évben gondoskodik, zöm­mel pontyot telepítettek be ősszel is. (Győri András felvétele) AZ UTOLSÓ JÁRAT ly! églehetősen gyűrött-.­JT1 kockás papírt forgatok a kezembep. Panaszoslevél. Viaäitességének oika, hogy mozgó buszon fogalmazták, félhomályban, táskára, könyvre fektetve írták alá, inkább dühhel, mint re­ménnyel. Érezni, az a har­minc-negyven ember, aiki hosszú évek óta ezzel az éj­féli járattal utazik, nem bí­zik benne, hogy panaszuk orvoslásra talál, hogy meg­másítják az ugyan még nem hivatalos, de már ki- szivárgott döntést, amellyel megszüntetik az éjféli váci buszjáratot. Az éjféli busz utasai nincsenek sokan. Nyomdá­szok, délutáni műszakba já­ró busz- és villamosvezetők, néhány újpesti gyár meló- sai. összeszokott csapat. Valóságos klub, önkor- móinyziat. Tudják, kinek hány gyereke van, számon- tartják ki hiányzik, ki be­teg. Újságot hoznak egy­másnak, néha indulás előtt együtt isszák meg a sört. Hazafelé a busz megáll a pékségnél, hogy friss ke­nyér kerüljön reggelre az asztalra. Előfordul, hogy az utasok között feltűnik egy- egy ifjú pár, akik nem vet­ték észre, hogy milyen gyorsan szalad az idő, eset­leg egy spicces úr, aki túl későig emelgette a poharat. Ez a busz az utolsó lehető­ség, hogy ne törjön ki ott­hon igazán nagy botrány. Miattuk kellene meg­menteni a gazdaságtalan buszjáratot? A levél írója szerint miattuk is. De el­sősorban azokért érné meg, akik évtizede gazdagítják a fővárost. Mert a bevétel, a haszon szerintük nemcsak a buszjegyek és bérletek árával mérhető. A levélírók helyes érték­ítéletét persze a félelem és a kiszolgáltatottság moti­válja. Aggódnak, s nem is alaptalanul. Munkaadó­jukat aligha érdekli majd, hogy megszűnt az éjféli buszjárat, s hogy utasai most nem tudják a késői műszak után, hogyan men­jenek haza. A jó szakem­bert ugyan nem könnyű helyettesíteni, de azért senki sem pótolhatatlan. Ha nincs más megoldás, kereshetnek otthon munkát. Vezessenek villa­most Gödön, nyomjanak újságot Dunakeszin. Dunakeszin persze nincs nyomda, Gödön nem jár villamos. Budapesttől Váciig s kör ős-körül az agg­lomerációban alvóvárosok, alvófalvak sorakoznak egy­más után. Sok ház, sok em­ber és kevés munkahely. Százezrek, akik évtizedek óta a fővárosban keresik a kenyerüket, de akiknek ott már nem jutott otthon. Százezrek, alkilk az elbocsá­tásokról szóló hírek miatt egyre jobban aggódnak. Persze nem az éjféli busz miatt. Ezzel csak kevesen utaznak haza. Hanem azért, mert úgy járhatnak, mint ez a gazdaságtalannak ítélt járat, melynek alkalmazá­sa nem kifizetődő. Félnek, hogy a főváros kiiktatja őket is. Lehet, hogy mun­kahelyük fel sem mond, nem is ad elbocsátó leve­let, csak nem hajlandó to­vább magára vállalni az amúgy is irdatlan magasra srófolt utazási költségeket. Fővárosi és bejáró ember között látszólag egyenlő helyzetet teremtenek. Oldja meg mindenki gondjait úgy, ahogy tudja. Az agglomerációban lakó százezrek számára a ve­szély valós. S nem nyugtat meg senkit, hogy a gazda­ság talpra állítása érdeké­ben újabb áldozatokat kell hozni. Az áldozatokból szá­mukra eddig is bőven ju­tott. A rossz és túlterhelt utakból, a zsúfolt bár így kétségtelenül gazdaságo­sabb buszokból, az ihatat­lan vizekből, a korai kelés­ből, az elmaradott infra­struktúrából. p hhez képest a megszün- tetésre ítélt éjféli buszjárat sorsa igazán cse­kélység. Csepp a tengerben. Csak jelzés, mely arra fi­gyelmeztet, hogy a pártok, szervezetek, tanácsok, ka­marák, egyesületek és ilyen-olyan szövetségek tengerében a több százezer, félig Pest megyei, félig fő­városi ember érdemeit épp­úgy mint eddig ezután se védi meg senki. Csulák András

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents