Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-20 / 66. szám
1990. MÁRCIUS 80., KEDD PKST V, Mr.cynY 3 Lenin nem nyitotta, hanem becsukta a kaput Emlékműveket tudok készíteni A szobrászművész Varga Imre tőlünk tudta meg a hírt. Nem lepődött meg, fel sem háborodott, első reakciója csak annyi volt: jól tették! Budai kertjében sétára invitált, s közben magyarázta el. miért nem döbbentette meg, hogy megcsúfolták alkotását. az emberek az én viszonyomat a szobraimmal, ismerni kell sorsomat. Hosszú időn keresztül szinte az életért kellett küzdenem. Számkivetettség- ben éltem, s ahhoz, hogy engem elfogadjanak, ötször jobbat kellett csinálnom másoknál. Így sem fogadtak el. Végül már a számkivetettséget adottságnak tartottam, és megpróbáltam függetlenné válni mindenkitől. Az itthoni félre- állítottság és másodrangú állampolgárként való kezességgel szemben én külföldön találtam biztonságot. Független voltam olyan értelemben is, hogy engem nem támogatott senki. A felkínált lehetőségek is mindig utólag jöttek. Először tiltottak el öt évre, először zártak ki a szövetségből. Miután Antwerpenben felállították két szobromat, s megvettek hét-nyolc kisplasztikámat, akkor itthon is eszébe jutott ugyanannak, aki eltiltott annak idején: magának mindig politikai szobrokat, emlékműveket kellene csinálni. Mellesleg igazuk van, tény- . leg tudok emlékművet készíte- ; ni, s azt hiszem, egy feladatot : mindig meg lehet úgy oldani, hogy én az igazat mondjam. ! Meg lehet csinálni egy Lenint, úgy, hogy az ordító politikus ) fejet fölteszem egy zászlóra, i és alulra egy pocakos, egy; méter nyolcvanas kicsi embert csinálok. ; Ez a Lenin-szobor Mohá- ; csőn áll, s miatta nemegyszer j fogak már perbe. Ez volt az) első Lenin-szobaom, a megfej- j tését a Süddeutsche Zeitung* úgy fogalmazta meg : Lenin elhagyja saját emlékművét. A váci Leninhez — amelyet ledöntöttek — csináltam egy kastélykaput és azt csukta be. — Nem nyitotta? — Becsukta. Ezeknek az olvasata mind az volt, ahogy én gondolkodtam. A Kun Bé- la-emlékművet ugyanígy oldottam meg. Felállítottam mellé egy lámpavasat. Aki ismeri a történelmet, mire asz- szociál erről? Megértette mindenki. Az MSZMP tiltakozott. Elmentek az Acélhoz, hogy engem fel kell akasztani. — De szerencsére úgy látom, ma is jó egészségnek örvend. — Ledöntötték a Lenin- szobrot — folytatja —, de én ezeket az indulatokat nagyon becsülöm, miután ezek egy megnyílt szabadság dokumentumai. — Nem lehet, hogy inkább mellékhajtásai? — Lehet, s akkor a fogalom helyett, hogy „becsülöm”, inkább azt mondom, tisztelem. Nem ért váratlanul, tulajdonképpen a művészi értékét sajnálom. Ennek ellenére, ha a puszta név irritált embereket, s ezt meg tudom érteni. — Akkor is így gondolja, ha egy párt próbál ebből tőkét kovácsolni, s a ledöntött szobor mellé tűzték zászlajukat? — Kérem, én a politikai pártok létrejöttét is igyekeztem elősegíteni, bár magam hosszú időn keresztül nem voltam párttag. Emlékeztetnék parlamenti szerepléseimre. Én mondtam el először azt — akkor, amikor még Kádár ott ült a parlamentben —, hogy a többpártrendszer garanciáit ott kell kezdeni, hogy a párt vonuljon ki a rendőrségtől, szüntessék meg a munkásőrséget, hogy a honvédség 1968-as bevetéséért kérjünk bocsánatot. — Es ezek után sem érzi sértőnek, egyik művének ledöntését? — Nem. Megértem az indulatokat. Gondolja meg, ez nem egy diktatúra volt, hanem egy megszállt ország. Pozsgay Imrével mi nagyon régi jó barátok vagyunk. Nemegyszer vitattuk meg vele ezt, nyíltan és egyértelműen 1960 tájékán. Hogy ez egy megszállt műország. Ha ezt a megszállást azon az áron kell megszüntetni, hogy ledöntik ezeket a politikai szobrokat, melyeket én szoborként jónak tartok, de mint jelképet elutasítják, akkor én megfizetem ezt az árat. — El tudja képzelni, hogy a többi szobor megmaradhat, vagy megmaradhatott volna a váci is? — A váci maradhatott volna meg leginkább, mert az volt a legjobb. De ha az sem maradt meg, a többi még kevésbé. Varga Imre szobrászművész számos kitüntetés birtokosa. Munkácsy-díjas, Kossuth-díjas, kiváló művész, megkapta a Magyar Népköztársaság Zászlórendjét. 0 alkotta a salgótarjáni Madách-emlékmüvet, a mohácsi Radnóti-emlékmüvet, a Károlyi Mihály-emlékművet, a szentendrei Czóbel-szobrot, a vatikáni magyar kápolna főfalát, készített partizánemlékművet is. Az országban több mint háromszáz köztéri szobra áll, közöttük 12 darab Lenin. Így, ha néhányat esetleg le is döntenek közülük, akkor is maradandót alkotott. Annál is inkább, hiszen a művész ereje teljében új feladatokra készül: úgy hírlik, esetleg 6 álmodja szoborba a Nagy Imre-emlék- rnűvet és Rajk László síremlékét is. Mátrai Tibor Tűri, Tüszl és Csűri nem Walt Disney fejében születtek meg. Nem játékos medvebo- csokról, nedves szemű őzekről, esetlen kiskutyákról van most szó. A dolog ennél sokkal komolyabb. Mert Türivel, Tüszivel, és Csürivel, azaz a társadalmi, és családi ünnepeket szervező, illetve rendező irodákkal az egyháznak próbáltak annak idején konkurenciát teremteni. Az egész hivatalosan a művelődési miniszter egy 1970-ben kiadott rendeletével kezdődött, amely kimondta: „Az érdekeltek kérelmére a névadók, illetőleg a házasságkötések alkalmával társadalmi ünnepséget, a halálesettel kapcsolatban pedig polgári gyászszertartást kell szervezni.” Felfoghatjuk persze egyszerű rálicitálásnak is az ötletet, ám a sűrű ideológiai szafttal nyakonöntött intézményrendszer nem hagyott kétséget: itt az egyház visszaszorítása játszotta a főszerepet. „Valóban, a kezdetekkor politikai indíttatásból hozták létre az irodákat”, ismeri el Meskó András, a megyei tanács anyakönyvi felügyelője. Ám indíttatás ide vagy oda, a gépezet szép lassan beindult. Jelenleg 26 ilyen iroda működik Pest megyében, az utolsót épp tavaly hozták létre Vecsésen. Magát, az 1970-es, azóta hatályon kívül helyezett alap- rendelkezést, utoljára 1988- ban, tehát nem egész két éve módosították. Vagyis látható, a dolog nem vesztette el aktualitását. Sőt. Pont most, az egyház újbóli térnyerése idején fontos róla beszélni. Mi Le vele, vagy most kell csak igazán? Â tanácsi Télapók ideje lejárt lesz a családi irodáik sorsa ebben a megváltozott helyzetben? — a kérdésen manapság sokan elgondolkodnak. „Azért hozzá kell ehhez tenni”, halljuk ismét Meskó Andrást, „hogy akkortájt csökkent a hagyományos szer. tartások iránti igény. A cél az volt húsz éve, hogy egy olyan szervezetet alakítsunk ki, mely ugyanazokat a feladatokat látná el, mint az egyház. Az elképzelés eszmei háttere világosan kirajzolódott. Egy párttag mégsem járhatott templomba, nem mondhatott fölötte pap gyászbeszédet. Ezt az ötvenes évektől tartó konfliktushelyzetet oldotta meg a családi irodák létrehozása. Vagyis nem csupán valamiféle ellensúlyozás, de egy társadalmilag fellépő igény kiszolgálása éppúgy az elvárások közé tartozott”. Igen, ez elképzelhető. Ám az indokok között előfordulnak olykor komolytalanabbak is, például, hogy a templomban nem lehet pezsgővel koccintani, (ami igaz), vagy hogy a csdportos névadók jelentősen leegyszerűsítik a dolgokat, (mely állítás szintúgy megállja a helyét). A kérdés már csak az, keli-e ne: künk leegyszerűsítés, meg koccintás. Természetesen van, akinek kell, nem lehet tehát egyszerűen leírni a családi irodákat. Ráadásul azt az igazságot sem szabad elhallgatnunk, hogy az egyházi szertartások közül a házasságot már akkor „államosították” — pontosan 1895-ben — amikor szocializmusról legfeljebb Marx Károlynál olvashattunk. Szóval nem mindennek a kommunisták az okai. De mielőtt végképp belemerülnénk a politizálásba, térjünk vissza eredeti témánkhoz. Tudniillik a kétségtelen ideológiai okok ellenére sem nevezhető kibékíthetetlennek az egyház,és a családi irodák kapcsolata. Könnyűnek tűnik, nehéz lenne azonban bármiféle ellenségeskedést a szituációba magyarázni, főleg mivel sok helyütt nem is tudják az egyház képviselői, eszik-e vagy isszák a szóban forgó intézményeket. „Fogalmam sem volt arról, hogy működik ilyen iroda a községben” erősíti ezt meg Németh László, budakeszi plébános. Meskó András viszont adatokat sorol annak alátámasztására, hogy léteznek és igen Felső képeinken: Roszik Gábor letakarva, az SZDSZ leöntve. Alul: az egyiknek neve nincs, a másiknak arca A plakátok eddig nem fogytak. Nem is voltak plakátjaink. Jött a férfi a létrájával, a ragasztós vödrével meg a hatalmas pemzlijével, s szerdán délután szép komótosan bé- mázolta a lejárt moziműsort, s pontosan, csücsöktől csücsökig ráillesztette a frisset. Aztán a színházak bérletrendjével, s a vendégművészek reklámjaival ugyanezt tette. Es mindig minden passzolt. Néha a Fabulon reklámnak kinyomták a szemét, az Állami Biztosító szent családjának besatírozták az üdvözülést ígérő mosolyát — ilyenkor a plakátragasztó elővette kis ládikájából a megfelelő sorszámút, és kicserélte a meghibásodott példányt. Változást az ünnepek hoztak a pemzlis embernek. Üres kirakatüvegek, közértajtók, bérházak lábazatai jelentették az alkotás gyönyörű lehetőségét. Legalább kétféle plakáttal járta ő akkor a várost, hathatósan tevékenykednék ezek a családi irodák. „Gyakran még az egyházi temetésekre is bennünket hívnak hangositani, zenét szolgáltatni”, jegyzi meg Szöl- lösi Jenőné, a szigetszentmik- lósi Tűri vezetője, „Jó szónokaink vannak, ezért úgy állítanak be ide az emberek, hogy nem baj, ha pap is lesz, de tűlünk feltétlenül jöjjön el valaki beszélni.” Szigetszent- miklóson azonban a „klasz- szikus” szolgáltatások mellett mással is foglalkozik az iroda: esküvőket, névadókat, családi eseményeket fotóznak. és vesznek videóra, termelőszövetkezetek, üzemek rendezvényeinek hangosítását végzik. Télapó-szolgálatot szerveznek, a jövőben pedig egy menyasszonyiruha-kölcsönzőt szeretnének nyitni. Hisz azt tartják, élni kell valahogy. Meskó András szerint a megyében működő irodák ugyanis egy kivételével valamennyien ráfizetésesek. Eddig a politika elbírta mindezt, most viszont valószínűleg megváltozik a helyzet. Habár ilyen döntés még sehol nem született, a helyi tanácsok mind többet foglalkoznak az egyébként hozzájuk tartozó irodák megszüntetésével. Az irodák mindenesetre megpróbálnak felkészülni a jövőre. Egyre-másra követik a miklósi példát, bővítik profiljukat, próbálnak a felszínen maradni. „Az a kérdés mindenütt, milyen új formákkal lehetne megtartani a lakosság érezhetően lanyhuló érdeklődését”, összegzi a helyzetet Meskó András. „Sajnos, szembe kell nézni a valósággal: a tavalyi megméretés után az idei év már a létért való küzdelem jegyében telik. Ha megszűnésekről nem is számolhatunk be, úgy tűnik, a létszámleépítések ideje elérkezett. Most még csak a költségvetések lefaragásával foglalkoznak a tanácsok, ám a helyhatósági választások után az új vezetés már valószínűleg nem fog sokat teketóriázni, rövid úton dönt majd az irodák sorsáról. Azonban manapság kár lenne ebből is politikát csinálni. Ha valaki polgári szertartást szeretne, biztosítani kell neki a lehetőségeket”. Minderre a budaörsi plébános csupán azt mondja, 40 évi elnyomás után nem áll egyik napról a másikra talpra a keresztény egyház. Nem csak a közéletben, a fejekben sem. Szóval, ha egyedül ezen múlik, a családi irodáknak nem kell aggódniuk. Lesz elég megrendelőjük. Mert az igaza térhódítástól az egyház még olyan messze áll, mint Csüriék az őzikétől. Falusy Zsigmond egyik kirakatba átlósan ragasztotta, hogy éljen, a másikra függőlegesen, hogy köszöntjük, a Patyolat ajtajára pedig akár kettőt is rakhatott, az egyiken éljen, a másikon köszöntjük volt. Nem, fejjel lefelé soha nem ragasztott. Most virágzóban van a pemzlis ember szakmája. Ha napjainkban nem viszi sokra, tán az utolsó lehetőségét szalasztja el. Soha ennyi megrendelő, soha ennyi szín, forma, jelszó, soha ennyiféleség. Nem is értem, hogy férnek el abban a régi kis ládikában. Persze, lehet, hogy a plakátragasztók is megsokasodtak, el tudom képzelni, hogy szakosodnak, netán pártosodnak, s megeshet, hogy valódi karrierharc dúl közöttük. Lehet, hogy éjszakánként, amikor a központi plakátelosztónál gyülekeznek, érdemeik szerint kapják a kötegeket. Aki fürge, akinek a ragasztója a leggyorsabban szárad, az kaphatja a legesélyesebb párt plakátjait, a kevésbé jobbak a kisebb népszerűségnek örvendőkét, s így tovább. Nem volnék meglepve, ha a moziműsorok közben jócskán elavulnának. 1 Szóval, lettek plakátjaink. Érdekesekké váltak az utcák. Naponta nyújtanak olvasnivalót. Olykor gondolkozni- valót. Máskor dühöngeni- vagy nevetnivalót. Érdemes kimenni az utcára, kiszállni a kocsiból. Hiszen nem lőnek. Csak tépkednek. Es az is mulatságos. Hogy éppen mit tépnek le, mit festenek át, mit fűznek hozzá, mivel figurázzák ki. Információk ezek is, nemcsak a plakátra eredetileg nyomtatott szövegek. Es még azt mondják, hallgat a többig. Persze, nem a többség tépked, frikál, söpör a szemétbe. Valószínűleg a kevesek. Bár, mozgékony kisebbség lehet, annyi plakát fogy mostanában. De hát, ezek picike tettek. Ha az indulatok is ilyen picikék mögöttük, akkor a többiek még nyugodtan hallgathatnak. Hallgatás közben lehet figyelni, olvasni, bámészkodni. fejünket kapkodni, tépéseken tépelődni... hogy lettek már nekünk plakátjaink, s lettek hozzá fogyasztóink. Jakubovits—Hancsovszkl Ez egy MSZP-plakát — veit Plakátok a szemétben Picike tettek -mekkora indulatok?
