Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-19 / 65. szám

1990. MÁRCIUS 19., HÉTFŐ Különös építkezés Ócsán Előbb az emeletet fejezik be? Az ócsaiafc előtt nem kell bi­zonygatni, hogy a vasútállo­más épülete község takargat- nivalói közé tartozott. Így, múlt időben mondjuk, mert a napokban munkához láttak a Dabasi ÊSZKV emberei és gépei. Csaknem földig bontot­ták a romos építményt, s mindjárt hozzá is láttak az új falak felhúzásához. Mindebben nincs semmi rendkívüli. Mármint abban, hogy bontással kezdték az építkezést. Ám a folytatásról különös hírek terjedtek el Ócsán. Helybeli polgárok és vasutasok tudni vélik, hogy a kétszintesre tervezett új vas­útállomásnak csak az emelete készül el az idén. Nyúlás Pál állomásfőnök nem erősítette meg, de nem is tudta cáfolni a híresztelést. Azt azonban elmondta, hogy valóban kétszintes lesz az új állomás, és alapterületét is bővítik. Az alsó szinten két váróterem lesz, mellékhelyi­ségekkel az utasoknak, s ugyancsak lent alakítják ki az üzemviteli helyiségeket. A vasúti dolgozók is kapnak szociális helyiségeket. Az emeleten pedig két szolgálati lakást alakítanak ki. Maga az állomásépület század eleji stí­Nie Zapomnij! Gyökereik messze futnak IZ üllőidről jött a levél, mégpedig nem is akármilyen országból. Pi­ros-fehér és piros-fehér- zöld nemzeti színű sávok ékesítik a fejlécet. A meg­felelő színösszeállítások alatt ott áll a mottó ma­gyarul és lengyelül. Nie Zapomnij! Ne feledd! Szép, egyenes sorokkal, tiszta magyarsággal, gyönyörű, antikva szedésre emlékez­tető kézírással Jan Sto- larski fogalmazta, aki másként Stolarski János néven is jól ismert ha­zánkban. A Lengyel—Mo- gyar Baráti Társaságok Országos Szövetségének elnöke. Köszöni jókíván­ságaimat, s kissé keserűen jegyzi meg: két év óta ez gz.első hfr rólarn,, hiába várta a megígért levelei­det. ' Érthetetlennek tartom a dol­got, mert írtam neki. Sőt meg is küldtem az együttlétünkről szóló tudósítást, melyben Jan Kollontajnak, a fasizmus ál­dozataként meghalt lengyel orvosnak budapesti emlék­tábláját leplezték le a Fő ut­cában. Küldtem a róla írt portrét, amely lapunkban je­lent meg. Arról szólt, hogy János bácsi Vámosmikolán tanulta meg a magyar beszé­dét, ahol a második világhá­ború viharában menedéket kapott egy lengyel katonai alakulat. Ott i,s talált rá éle­te párjára, akivel ma is bol­dogan él Piotkowban, a 80 ezer lakosú megyei jogú vá­rosban. A Mtkolán élő Vájsz családba nősült, ahová gyak­ran jár haza. Beszámolóval is tartoztam, hisz megfogadtuk egymásnak: ahol csak lehet, szóvá tesszük, szorgalmazzuk a baráti társaságok és egyéb kapcsolatok létrehozását. Azért, mért a világpolitika alakulhat bárhogy, ennek a két nemzetnek mindig közös marad a történelme, a karak­tere, az érdeke, az ellenfele. Még ha az időben pillanat­nyinak tűnő évek, évtizedek képe talán mást is mutat a gazdasági vagy a társadalmi életben. Szóval, Nie Zapom­nij, ne feledjük! Tartozásom is volt az idő tájt, elsősorban önmagámmal szemben. Mert éppen a talál­kozásunk előtti évben jártam kint Lengyelországban, s amit ott én láttam, attól minden magyar ember szívdobogása felgyorsul. Lodz városában például saját székháza van a Magyar—Lengyel Baráti Tár­saságnak. A folyosók, termek falain magyar írók, történel­mi személyiségek képei, a kö­zös múltat demonstráló táb­lák. A ház három főállású vezetője kitűnően beszél ma­gyarul. Akkor épp hatvan hallgatója volt az állandóan szerveződő magyar nyelvtan- folyamok egyikének. Petőfi- versek lengyel fordításait ad­ták a kezembe maguk à for­dítók. Nézzem, véleményez­zem — kértek. Havi húsz zloty tagdíj ellenéiben akikor, a milliós lélekszámú város­ban 18 ezer tagja volt ennek a társaságnak. Hazafelé a re­pülőgépen átnézhettem egy listát, ami szerint legalább húsz lengyel városban műkö­dik ilyen társaság. Aki ma­gyar. azt ott a tenyerükön hordják. Bevallom, pirultam egy ki­csit, mert én nem tudtam megmondani, nálunk kik és hol szerveztek ilyen csopor­tokat. De azt megígértem ne­kik s magamnak, Stolarsikii úr­nak, hogy igyekszem javítani a hazai mérleget. Próbáltam is. Kaptam ígéreteket. Visz- szatérnek a dologra. Meghívr nak dolgozni lengyel fiatalo­kat. Érkeztek is ilyen csopor­tok, persze, nem az én kéré­semre', s^'esak dolgozni" 'égy-- egy gazdaságba. Ehhez nem kötődtek közös kulturális programok. A fáradhatatlan elnök azon­ban tájékozottabb nálam. Méltatja Bátky Zoltán hatal­mas vállalkozását, a „Magya­rok és lengyelek a történelem viharában" című kiállítás ösz- szeállítását, melyet a Széché­nyi Könyvtár után most Len­gyelországban mutatnak majd be. Felsorolja, hol működnek Magyarországon baráti tár­saságok, melyek a testvérvá­rosok, de sajnos, Pest megyei települést sehol sem találok közöttük. A figyelmeztető mondat cseng-ibong, muzsikál a szí­vemben. Kicsit édesbúsan, kicsit melengetőn. Nie Za- pomni j ! Kovács T. István lust tükröz majd. A tervrajz valóban gyönyörű. Az ugye más kérdés, hogy mi lesz a papírra vetett álom­ból? Mert Molnár János, a Dabasi ÉSZKV építésvezető­je sem tudta egyértelműen megcáfolni a pletykát. A szö­vetkezetnek érvényes szerző­dése van a MÁV-val, amely­ben az 1990. október 31 -i át­adási határidőt is rögzítették. Az ÊSZKV emberei dolgoznak is keményen, bár az ütemterv első lépcsője szerint valóban az emeleti szolgálati lakások befejezéséig számítanak fo­lyamatos munkára. Az alsó szint befejezése számunkra is bizonytalan, mert állítólag az állami támogatás megvonása miatt a vasút még nem tudta előteremteni a teljes befeje­zéshez szükséges összeget. A különös helyzetet bonyo­lítja, hogy a MÁV kétféle ke­retből igyekszik összekaparni a pénzt az építés befejezésé­hez. Az alsó szint munkálatait felújítási, az emeletet a beru­házási keretből finanszíroz­zák. Mert az egyilk keretből a másikba pénzt nem lehet át­csoportosítani. A gazdasági részletekbe azonban nem érdemes bele­menni. Egyébként is ez a MÁV ügye. Az ócsaiakat sok­kal inkább az érdekli, hogy lesz-e új vasútállomás és mi­kor? A MÁV szegedi igazgatósá­gától Lovász Lázár vasútigaz- gató nem éppen megnyugtató hírekkel szolgált. Elmondta, hogy az ácsai építkezés ütemét valóban kénytelenek lassítani pénz­hiány miatt. A fedezetet pe­dig az tette bizonytalanná, hogy a fenntartási keret egy részét a vasút kénytelen bér- fejlesztésre fordítani. Ez az elvonás a szegedi igazgatóság magas építési költségeinek akár. negyvenöt százalékát is lekötheti az év folyamán! Hát ezek után csak sajnál­kozhatunk a dolgok ilyetén alakulása miatt. Nagy kár volna félbehagyni a rajzok szerint gyönyörű vasútállomás építését. Kívülállóként könnyű taná­csokat osztogatni. De vajon az még senkinek nem jutott az eszébe, hogy a rendelkezésre álló kevéske pénzből a két szolgálati lakás helyett inkább az utasok kényelmét és a vas­utasok munkáját szolgáló földszinti részt kellene befe­jezni? Hiszen a MÁV dolga elsősorban a személy- és te­herszállítás színvonalának biztosítása, körülményeinek javítása. Aszódi László Antal Ketyeg a hivatal órája — Jó napot kívánok! Szeretnék beszélni Z. úrral, ha az iro­dájában van. — Z. úr telefonszáma ennj^i és ennyi — válaszolják a vo­nal végén. — Tessék azon hívni! — Pillanat, papírt és ceruzát kell keresnem. — Csak tessék keresni. — Pech! Nem találok. Nem baj. Kérem a számot, s majd emlékezetből hívom. — Jó, akkor tessék emlékezni — válaszol a fölényes hang, s mondja a számot, amit tárcsázok, de nem jelentkezik be a tulajdonosa. — Még egyszer kell hívnom azt a központost vagy kit. Bár nem olcsó mulatság mostanság vidékről távhívogatni, de hát fontos az ügy. A hivatal egyetleíi folyosóból áll. Csak a szomszéd szobákba kell átmenni, biztosan meg is teszi ezt az illető — reménykedem. A második hívásra női hang szólal meg, közölve: a titkár­sággal kerültem kapcsolatba. Annál jobb — gondolom. Köz­löm, hogy Z. urat nem tudtam hívni, jó lesz az is, ha X. kis­asszony jön a telefonhoz. — X. kisasszony telefonszáma ennyi és ennyi — válaszol a hölgy gépiesen, s ó is fölényes, az évtizedek óta megszokott stílusban. — Pedig ma már alább adhatnák — gondolom, hisz a napjaik meg vannak számlálva. A mindent központosító világban épült fel a szervezetük. Képviselték azokat, akik őket meg sem kérték rá. Sőt, még direkciókat is gyártottak nekik. A1-, fő-, meg fő-fő osztályvezetői, meg ennél magasabb rangokat viselve. Aztán, hogy változtak az idők, kitalálták: most már nem irányítanak, hanem koordinálnak. Csappant egy kicsit a létszám, a többiek örültek, hogy átmenthették író­asztalukat, melyek most, mint habokon hányódó sajkák, le­begnek a bizonytalanság vizein. Mert hát a tagság bizony meg-megkérdezi: Minek is tartunk mi egy ilyen megyei hi­vatalt? Hullámzó felszín ide vagy oda, azért a stílus maradt. Szervezzünk, kezdeményezzünk alulról, beszéljünk fentről, ló­hátról, amíg még alattunk van a nyereg — gondolják. Mivel a kisasszony számát is hiába csörgetem, még egyszer hívom a központot. Ismét a titkárság jelentkezik. Most már csak azt kérem, tegyenek az általam keresett kollégáik aszta­lára egy kis cédulát, hogy hol hívjanak vissza. Kérem, ha lennének olyan szívesek. — Várjon — válaszolják a drót végéről, aztán sokáig han­gokat hallok, meg ajtónyikorgást. — Itt mászkáltak a folyo­són — hallatszik egy mondat távolabbról. Léptek, zajok, hosz- szú percek. Nő a tarifa, ketyeg a telefon számlálója. Meg a hivatal órája. K. T. I. Ráérős napok Csípős volt a kora reggel, s nem valami korán kelős. Teg­nap, amikor Pilisvörösvár felől befúrtuk magunkat a pilisi völgyek közé, arra számítottunk, hogy a kertekben, a ház- építkezéseken szorgoskodó emberekre lelünk. Mint máskor, hétvégeken ilyentájt, riigyfakadáskor. Hát még ha úgy esett, mint most, hogy összegyűltek a szabadnapok, ráadásul a me­teorológia csöndes, szép időt ígért. Az ünnepet követően ki­ürültek a városok, elcsendesedtek a lakótelepek. Ám már Pilisvörösváron gyanúsan kihaltak voltak az utcák, a porták. Csobánka felé fordulva pipáló kémények füstje ülte meg a völgyet a fehér sziklák alatt. Jelezve, épp csak ébredeznek a házakban, s most gyújtották be a tűzhelyeket a reggelikészí­téshez. Néhány korán kelő asszony, karján szatyorral sie­tett az egyetlen nyitva tartó füszerbolt felé. Ott már hosz- szú sor állt. Az ablakon át kenyérkupac mutatta, miért. Az fogy el legelőbb, minden hajlékban, a friss mindennapi, amely nélkül nem étel az étel a magyarok asztalán. Az Ész'alk-Pest Megyei Sü­tőipari Vállalat szentendrei kenyérgyárának portáján ér­kezésünk pillanatában szólalt meg a telefon. Rozsnyainé vagyok — jelentkezett be a portás, majd a beszélgetést befejezve, magyarázólag hoz­zánk fordult: — Minden rendelésnek ele­get tettünk, még aki pluszt kért, az is kap. Most Kis­orosziból telefonáltak, hogy kellene még kenyér. Bizony­talanok ilyenkor a kereske­dők, hány telkes megy ki, mennyi is az, amennyi elég. Tegnap este állt be a műszak, s ma hajnali két órától pa­kolnak, jönnek-mennek a szállítókocsik. Végszóra érkezett Csémi Péter üzemvezető: — A hosszú hétvégére a szokásosnál 25 százalékkal több kenyeret sütöttünk. Az éjszaika is készítettünk tar­talékolt, a megrendelt meny- nyiségen jelül. Maszek rendszámú kocsi gurult be a kapun. Rakteré- ben műanyag kosarakban sajt, vaj és egyéb tejtermék volt, s a tegnap este leadott rendeléséért jött a kereske­dő. A Dunakanyar fővárosában a Szentendrei tavaszi napok eseményeit hirdették a pl|a- kástok, transzparensek. A me­gyei művelődési központ kö­rül óriási volt a nyüzsgés. Népviseletbe öltözött gyere­kek urgáltak ki az érkező bu­szokból. Odabenn a Rozma­ring virágbemutatója, ide­kinn a nemzetközi néptánc­bemutató részvevői kápráz­tatták el a nézelődőlket. De amint befordultunk a város egyik ódon, hangulatos mel­lékutcájába, újra a csend ölelt Szentendrei csemetefavásár körül. A mozdulatlanság. Ügy lön. ahogy írva vagyon: a he­tedük napot az Űr megszen- telé ... A nyaralók nyitottabb kertjeiben is csak a parkoló gépkocsik mutatták, a tulaj­donosok ott tartózkodnak, s tán a tegnapi kerti fáradsá­got pihenik ki. Ugyanis Leányfalun, a Móricz Zsig- mond úti kertész- és barkács- bolt tulajdonosa szabadko­zott, amikor vetőmagkészle­tét kezdtük gusztálni; tegnap alaposan kifosztották őket a kiskertesek. — Persze nem volt túl ne­héz — fogta panaszosra a be­Komoly munka volt kenyeret szerezni vasárnap Csobánkán (Vimola Károly felvételei) » A leányfalui mezőgazdasági üzlet magánkereskedője is nyitva tartott a hétvégén szélgetést a fiatalasszony —; mert az idén nagyon rossz a vetőmagellátás. A borsót na­gyon keresik, a korai fajtá­kat. Itt a szezonja, de még csak egyszer kaptam. S nem is biztat a Vetömagteiimelte- tő Vállalat. Szemben az édességboltban a praktikus gondolkodású ke­reskedőasszony azzal is ma­gyarázta az építkezések kö­rüli nagy csendességet, hogy bizonyára kifogytak a pénz­ből az emberek. S ezen nincs is mit csodálkozni manap­ság. Még nincs egy hete, hogy hírül adtuk az Országos Men­tőszolgálat sajtótájékoztató­járól; a nagyforgalmú és bal­esetveszélyes gócpontoknál mozgóállomásokat telepítenek a nyárra. A megyénkbe hár­mat, egyet éppen a 11-es út mentén, a tahi híd lábához. S lám, már itt is vannak a hét közepe óta egy konténer- házban, s egy mentőkocsival indulásra készen, reggeltől. Vasárnap Berta József gép­kocsivezető, Kovács Bertailan szákápoló és Krecsik Zsolt ápoló. Az utóbbi mint rádió­kezelő „hátvéd”’, ha a mentő­autónak mennie kell, ne ma­radjon üresen az állomás. Szerencsére mindeddig nem volt szükség a segítségükre — válaszolták mosolygós sóhaj­jal. így legyen —1 kívántuk az elkövetkező hétvégekre is, búcsúzóul. Pillantást vetve az előttünk sorjázó, szinte egy­másba érő kocsisorra, nem sok reményünk lehet, hogy telljesül is a kívánságunk. Visszafelé épp osak beju­tottunk Szentendre területére, a 11-es út mentén szépen díszlő gazdag faiskolai lera- j-Jja-t.Kgggía- »magára a figyeli- műnket. À tulajdonos, fiatal kertész, üzemmérnök két há­zaspárral foglalkozott, ülteté­si, gondozási tanácsokat ad­va a megvásárolt gyümölcs­fákhoz. Elgyönyörködtünk a sok szép díszcserjében, fács- kában, míg ránk is fordítha­tott néhány percet Kurtz úr. — Ez fogy most, a konté­neres, földlabdás áru. Nincs rizikó, s egy évvel előbb for­dul termőre. Meg az idényt is el lehet húzni, akár nyáron is ültethető — magyarázta készségesen. — Szabályos gyümölcstelepítési láz tört ki. Hiába, nagyon drága a piacokon a gyümölcs. Aki­nek csak egy tenyérnyi föl- decskéje van, az ültet lega­lább egy fát. Sok a kezdő kertészkedő, örülök, ha visz- szajöninek törzsvásárlóim, és dicsérik az árumat. Egyéb­ként érdekes megfigyelni, egyre jobban a régi, bevált gyümölcsfajtákat keresik. Valljuk be, jó néhányat mél­tatlanul elhanyagoltunk, az A szentendrei Duna-parton forgalmi dugóba keveredtünk, hazafelé. A gyerek néptáncosok várost járó színes forgataga késztette megtorpanásra a kocsisort. Sűrűn kattogó fényképe­zőgépek kereszttüzébe került a kis táncosok éneklő, muzsi­káló menete. Nagyon sokan utánuk indultak. Ügy tűnt, erre szánták ezt a szép, utolsó ráérős napot. Kádár Edit

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents