Pest Megyei Hírlap, 1990. március (34. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-15 / 64. szám
12 ^Míwian 1990. MÁRCIUS 15., CSÜTÖRTÖK Az innovációs éhség? DIVATHULLÁM HÁTÁN A fejlett kapitalista országokban a hatvanas években, de ma már a Távol-Keleten is, Olyan kutatással és fejlesztéssel foglalkozó szervezetek jöttek létre, amelyek új típusú megvalósítási lehetőséget adtak innovációs ötletek számára. E formációkat összefoglalóan innovációs, vagy magyarul tudományos-műszaki parkoknak nevezhetjük. □ Milyen szándék hozta létre ezeket a tudományos-műszaki parkokat? — kérdeztük Molnár Istvánt, az egyik magyar innovációs park menedzserét. — A tapasztalatok azt mutatják, hogy a világon felszínre került innovációs ötletek fele ma a vállalkozói körökből és az egyetemi kutatóhelyekről kerül ki. Ezeket karolja fel az innovációs park, tőkét, Infrastruktúrát, menedzselést biztosítva számúikra. O Ha ezek az innovációs parkok létrejöttének mozgatórugói, akkor mi máris bajban vagyunk. Hiszen innovációs magánvállalkozások nagyon sokáig egyáltalán nem voltak, most is ritka kivételnek számítanak. Az egyetemi kutatóhelyek meg éppen csak hogy vegetálnak, nem jut pénz a felsőoktatásra. — Nálunk a tudományos-műszaki parkok — vagy az annak nevezett képződmények — inkább egy divathulám hátán alakultak meg annak a korszaknak a végén, amelyben az innováció volt a kiadott jelszó. E parkok nem a társadalmi-gazdasági kényszerek hatására jöttek létre. □ A fejlett gazdasági országokban a kis- és nagyvállalatok számára létkérdés, hogy időről időre megújítsák gyártmányaikat. Mondhatnánk, innovációs éhségük van. Tapasztalható-e ilyen nálunk? — Sajnos, nem. Nem hogy éhség vagy kényszer 1 nincs, de határozott ellenérdekeltség figyelhető meg több területen. Ez abból is fakad, hogy nincs nálunk piaci verseny, minden vállalat reménykedhet abban, hogy elavult, drága és rossz minőségű termékét is megveszik a vásárlók, mert nem kapnak mást. De még ha rá is szorulna az innovációra, akkor sincs sok lehetősége, mert a pénzzavarral küszködő állam ezt a pénzzavart átviszi a vállalatokra is, amelyek nagyon keveset tudnak költeni kutatásra és fejlesztésre. S amikor a bankban 20 százalék kamatot kaphat a pénze után, ki az, aki ehelyett tőkéjét bizonytalan kimenetelű beruházásokba fekteti? □ Vannak központi forások is . — A jelenlegi rendszerben ezek egy-egy vállalatnak jutnak, témák szerint, pályázat útján. A vállalat e forrásokból kifejlesztett lehetőségeit monopolizálhatja, elzárja mások elől. Célszerű lenne a támogatást vagy annak egy részét az innovációs infrastruktúra fejlesztésére fordítani, nem pedig közvetlen nyereségtermelésre. Ehhez mindenki, aki épkézláb és sikerrel kecsegtető ötlettel jelentkezik, hozzáférhet. Ez Peregnek a napok. Reggel oviba visszük a gyereket, veszekszünk a főnökünkkel, és ötször meggondoljuk, hogy bcmenjünk-e a közértbe kevéske pénzünkkel, adóíveket böngészünk, s ha nem alszunk el, megnézzük a krimit a tévében, aztán vetőmagot veszünk a boltban, s ha időnk engedi, ásunk, metszünk, kapálunk. Hát, nem valami fennkölt a dolog. Igaz, az oviban már nem tanítják Lenint, a főnök már nem párttag, a tévében tucatnyi párt vitaműsorát nézhetjük, és a vetőmagról is kérdéses, hogy kinek a földjébe kerül. Azért ez már valami. Ha más nem, az érzések zűrzavara. Pilisvörösvár, főutca, Fiatalasz- szony, kisgyerekkel, útban az OTP felé. — Igen, én úgy érzem, hogy forradalomban élünk. Persze, nehéz „tetten érni”, pelenkázás közben az ember nem gondol ilyesmire. De ha belegondolok, hogy mennyi minden megváltozott, hogy mennyi minden van másképp, mint ahogy nemrégen az iskolában tanultuk ... Ha mást nem is néznék, csak az újságokat, hol olvastunk eddig ilyen cikkeket, mint manapság? Igaz, ez kevés a boldogsághoz. A fizetésből nehéz kijönni, s egyre többet akarnak tőlünk. Jövedelemadó, kamatadó, a folytonos áremelések, hát nem tudom, hogy mire jutunk így. Talán a gyereknek könnyebb lesz. Idősebb úr kalapban, ballonkabátban. — Azt, kérem, én nem tudom, hogy mi van itt. Megértem már sok mindent, láttam már földosztást, meg többpártrendszert, igaz, akkor még nem volt tévénk. De ilyen fejetlenség nem volt még, az biztos. Most úgy gondolják, hogy majd a nyugdíjasok fizetik meg a múlt bűneit? De kérdem én, miért? Mi még^ nem fizettünk eleget? Én csak azt' érzem, hogy sokan éhen fognak halni. Hát, ha ez forradalom ... persze, az sem jobb, amikor lőnek. Középkorú férfi, aktatáskával, sietősen. — Mit tudom én, hogy mit érzek. Tudja mit? Fáradtságot. Ha sikerül egy kicsivel több pénzt keresnem, mindjárt a kétszeresét vonják le, meg ötszörösére emelik az árakat. Nemhogy nem érem utol magam, minél jobban futok, annál jobban lemaradok. Ettől legyek lelkes? Elintézik nekem ezt a forradalmat, ha ugyan ez az, a fejem fölött, az okosok. Mi ugyan belerokkanunk, de kit érdekei az? Csak hatalomra jussanak, azon jár az eszük. Fiatal férfi, farmerban, dzsekiben, szemüvegben. — Eddig is kitűztem a kokárdát, mert az ember emlékezzen. Most is ki fogom tűzni, de ez most egy kicsit más lesz. Azt gondolom, hogy most nemcsak a múlt miatt, hanem magunk miatt is kftűzzük. Sőt, ki kell tűznünk. Hogy tudjuk egymásról, ő is úgy gondolja, ahogyan én. Szóval, azt hiszem, ez a forradalom csöndes, békés, sőt, türelmes, és valószínűleg az emberek többsége ugyanilyen. És kellenek ezek az ünnepek, meg kellenek a kokárdák, hogy azért mindenki tudhassa, a a csönd és a türelem nem a közönyt jelenti. Én nagyon kíváncsi vagyok, hány kokárdás ember lesz az utcákon. Biztos vagyok benne, hogy mi leszünk többen. Most lelkesültebb napok jönnek. Ünnepek, hosszú sorban. Emlékműavatások, fölvonulások, szózatok. Együttes és elkülönült ünneplések. Mindenki elmondja a magáét, mindenki meghallgatja a magáét. Zászlók, kokárdák, fáklyák, sütemény az asztalon. Az érzések ünnepe. Tisztán, vagy zűrzavarosán, ahogyan ez nagy időkben lenni szokott. —ja— lenne az innovációs park, amely infrastruktúrát és szolgáltatásokat ad, □ Milyen t innovációs, tudományos-műszaki park lenne az ideális Magyarországon? — Bármilyen nehéz is az ország pénzügyi helyzete, azt kell mondanom, hogy az innovációs parkokat alapítani nagyrészt központi, illetve regionális forrásokból célszerű. Ezáltal biztosítható, hogy egy-egy park mindenki számára hozzáférhető, ne tegye rá a kezét egy nagyvállalat, s hogy a park működtetése mentes legyen a rövid távú nyereség hajszolásától. A park működtetésének finanszírozása viszont már magának a parknak a feladata. Ez történhet a szolgáltatásai után felszámított díjakból, a betelepült vállalkozó eredményéből. Ugyanezen az alapon képzelhető el a menedzserek díjazása is. Az alapítók előírhatják, hogy meghatározott idő után az innovációs parknak önfenntartóvá kell válnia. A tulajdonosi szemlélet kialakítása érdekében a park menedzserei saját tőkerészt is befektethetnek egy-egy témába. A témák csak meghatározott ideig, (mondjuk egy-két évig) élvezhetik ezeket az előnyöket. Ezalatt eldől, hogy életképesek-e vagy nem. Ha igen, a hagyományos baníki-vállal- kozói szférába kerülnek, vagy a vállalatok megvásárolják, és felhasználják a kutatási eredményt. □ Van-e az országban ilyen tudományos-műszaki park? — A legjobban a Budapesti Műszaki Egyetemre épülő Innovatech Műegyetemi Innovációs Park közelíti meg az eszményeket. Több parkban a rövid távú bevételre törekvő szemlélet gátolja az igazi kutatófejlesztő munkát. Erős a tfcrekvés a gyorsan eredményt hozó akciókra. Ez azért baj, mórt elveszi a lehetőségeket az igazi nagy témáktól. Jelenleg Magyarországon nagyon sok változata van a parkoknak. Jellemző, hogy nemcsak a betelepülő innovátor vállalkozik, hanem a park is. A parkok egy része még lényegében menedzserirodai funkciókat lát el. Természetesen egy ilyen iroda is tölthet be rendkívül nagy szerepet az innováció felkarolásában. De fennáll a veszélye, hogy nem valósítja meg a parki gondolat lényegét. Azt, hogy a szellemi bérmunkásból vállalkozó lesz, a miikrókömyezet innovációbaráttá válik, megvalósul a teljes innovációs lánc, működik a vállalkozói saját és az úgynevezett „türelmes tőke” is, amely nem tör gyors megtérülésre. □ Mit lehet ez ellen tenni? — Sajnos, nagyon sok kényszer hat a vállalatszerű működtetés ellen: a jelenlegi általános gazdasági és társadalmi környezet hatásai, a rövid távú gondolkodásra épülő gazdaságirányítás, az alapítók rövidlátása, és. a park vállalati hierarchiának megfeleltetett szervezete. Ebben a kényszerhelyzetben mi lenne a legfontosabb feladat? Az egyetemi kutatók és eredmények menedzselése, az innovációs vállalkozások segítése infrastruktúrával és más szolgáltatásokkal. — mondotta befejezésül Molnár István. Gőz József A PÉNZT VISSZÜK A KOSARUNKBAN Korábban úgy mentünk vásárolni, hogy zsebünkben vittük a pénzt, és kosarunkban hoztuk az árut. Most kosarunkban visszük a pénzt, és zsebeinkbe rakott élelemmel térünk haza. Samuelson e klasszikus aforizmája kilép a közgazdaság tankönyvéből, és tízmillió állampolgár eleven tapasztalatává válik. Bár kétségtelen, hogy az infláció évtizedeken át benne volt a honi gazdaságban, s mint a betegség kísérőjelenségét, a lázt, csupán mesterséges szerekkel lehetett csillapítani, most mégis úgy tűnik, mintha nemcsak a Kalmopyrin adagolásával hagyott volna fel a gazdaságpolitika, hanem egyenesen doppingolná az emelőket. Hiszen így hatottak az év eleji döntések az élelmiszerek árának felszabadításáról, és egy sor más termék hatósági árának emeléséről. Mindehhez járult a lakbérek emelése, a víz- és csatornadíj bevezetése, amire a koronát a lakáskamatok adójának kitalációja tette fel. Az inflációgerjesztő csomag egyes elemei különböző indíttatásuak. Az élelmiszerárak felszabadítása akár reformlépésként is felfogható, hiszen az árak szabadsága egyúttal a verseny szabadsága, a piac szabadsága is. Csakhogy ahol az élelmiszer-termelők — mint árközléseikből is kitűnt — trösztökbe, egyesülésekbe tömörülnek, és kartelltörekvéseikkel szemben nem érvényesülnek — mert nincsenek — versenytörvények, a fogyasztót védő, az árkartellt büntető jogszabályok, ott a mégoly reform- célzatxi árfelszabadítás is más kicsengésű. Másfajta kényszernek engedelmeskedett a kormány, amikor felemelte mindannak az árát, aminek révén már addig is jelentős, attól fogva pedig hatalmas arányú lefölözést realizálhat a költségvetés. A benzin, a szesz, a cigaretta és a kelet-európai autók drasztikus drágítása több tíz- milliárdot eredményez az ötvenvaja- hány milliárdos hiány terhe alatt nyögő költségvetés számára, nem utolsósorban abból a célból, hogy valamelyest javítsa a tárgyalási pozíciót a külföldi hitelezőkkel. Reform, kényszer, gyengeség — számos magyarázat akad a kormány válságáthárító magatartására, de amilyen sokértelműek a lehetséges magyarázatok, olyan egyértelműek a valóságos következmények. Aligha akad termék, amelynek előállítási költségét ne növelné a benzin és az élelmiszerek januári robbanásszerű drágulása, és — ami ennél is nagyobb baj — aligha akad termelő, amelyik ne csomagolhatná be a maga minden hanyagságát, szervezetlenségét, tehetetlenségét az „emelkednek a költségeim” mindent kibíró, lágy és hajlékony fóliájába. Így azután a termelési támogatások lefaragása kevéssé ösztönöz a jövedelemtermelő képesség javítására, elvégre a gyorsuló infláció; szinte korlátlan lehetőségeket kínál a pazarló gazdálkodás minden terhének áthárítására. Hogy kire, az nem kérdés: a végső láncszemre, a fogyasztóra. A kiszolgáltatott fogyasztó der- medten áll. Paternalizmushoz szokott énjével kétségbeesetten kérdi: ki véd meg engem? Mivel választ nem kap — a gondoskodó állam kihalt, a sugallat pedig, hogy „vásárolj valutát”, félelmet, idegenkedést kelt benne —, feltámasztja másik, évtizedek óta szunnyadó énjét, és osztályos társaival tüntetni megy, bért követei. Legyen bár a munkás közösségi lény, értse bár jól. hogy a tömeges, országos sztrájkokkal önmagát éhez- teti ki, hogy egy sztrájkoló nemzet önmaga gyilkosává válik — pusztító infláció esetén aligha emelkedhet felül legközvetlenebb érdekein. G. Zs. A csönd nem jelent közönyt ÖN ÜGY ÉRZI, FORRADALOMBAN ÉL?
