Pest Megyei Hírlap, 1990. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-13 / 37. szám
1990. FEBRUÁR 13., REDD Listavezető megyék Az Országos Munkaerő-piaci Központ jelentése szerint 1989- ben több mint 192 millió forintot fordítottak a Foglalkoztatási Alapból a munkanélküli-segélyekre. Ebből az ösz- szegből több mint 12 ezer munkanélkülit támogattak. Az év utolsó napján 7874 segélyezettet tartottak nyilván. Rajtuk kívül 4190-en vették igénybe még az év során ezt a támogatást, de ők időközben kiléptek a segélyezettek köréből: 2785-en munkát találtak, 445 kedvezményezettet együttműködési készségük hiányában kizártak a segélyezettek közül, 960 segélyezettnél más okok miatt megszüntették vagy szüneteltették a támogatást. Az év során 2425-en több mint fél évig, ezen belül 1029- en több mint háromnegyed évig vették igénybe a segélyt. A támogatási formára jogosultak 20 százaléka szakmunkás, 20 százaléka betanított munkás, 33 százaléka segédmunkás éis 27 százaléka szellemi foglalkozású volt. Ebbe az utóbbi csoportba tartoznak a gimnáziumi végzettségűek, azaz szakképzetlenek is. Az év elején két megye, Borsod-Abaúj-Zemplén, valamint Szabolcs-Szatmár-Be- reg adta a segélyezettek 46 százalékát. Év végére már Baranya megyében is komoly foglalkoztatási gondok keletkeztek. Válasz cikkünkre Ki szólt a tsz-elnöknek? A lap 1990. január 30-i számában Jelszó: Te vagy a fő ellenség címmel cikk jelent meg. amelynek írója Fábián Elemér, a szigetcsépi Lenin Mgtsz művezetőjének meghallgatása alapján az ottani állapotokról írt. A cikk közlése szerint: amikor Fábián Elemér a dr. Német Lukáccsal kapcsolatos problémájával felkereste a Pest Megyei Tanács illetékes osztályát, nem kapott arra választ, hogy a tsz-elnök jogerős ítélet ellenére meddig marad hivatalában. Az illetékes ,.hivatalnok” viszont tájékoztatta dr. Német Lukácsot az ellene irányuló akcióról. A fenti megállapításból csak annyi helytálló, hogy Fábián Elemér két társával ténylegesen felkereste a Pest Megyei Tanács V. B. termelési és ellátás-felügyeleti osztályát és segítséget kért a dr. Német Lukács elmozdítása ügyében. A megjelenteket ez alkalommal tájékoztattuk, hogy a megyei tanács már nem illetékes az ügyben eljárni, mivel a tsz-ek törvényességi felügyeletét a cégbíróság látja el. így amennyiben az üzemi önkormányzat keretében a Élni kell! Az élővilág legalkalmazkodóbb lénye az ember — mondják. És tényleg. A rendszeres áremeléseket ki-ki a maga lehetőségei szerint próbálja kiegyenlíteni (Vimola Károly felvételei) helyzet nem rendeződik, a törvényességi felügyeletet gyakorló cégbíróság fog intézkedni. Ígéretet tettünk arra — és ígéretünket be is tartottuk —, hogy elő fogjuk segíteni a törvényes előírások mielőbbi érvényre jutását. Valószínűnek tartjuk, hogy a háromtagú küldöttség tagjai látogatásukról a tsz-tago- kat is tájékoztatták, így ez a tény széles körben ismertté vált anélkül, hogy az informátor személye köztudott lett volna. Ez alapozhatta meg azt a feltételezést, amely szerint a tanács munkatársai értesítették a tsz elnökét. A leghatározottabban szeretném leszögezni ilyenre nem került sor, a cikk megállapítása valótlan és általánosító jellege miatt sértő a tanácsi dolgozókra. A megyei tanácsnál sokdiplomás, hosszú gyakorlattal rendelkező munkatársak dolgoznak, akiket a pártatlan és minden tekintetben törvényes eljárásra esküjük kötelez. Munkánk egyik alapfeltétele a lakosság bizalma. Az ilyen megalapozatlan és ellenőrizhetetlen közlések viszont alkalmasak a közvélemény kedvezőtlen irányú befolyásolására, ezért jogos az az igényünk, hogy az alapvető etikai előírások betartását számon kérjük. Kuncz Béla Pest Megyei Tanács termelési és ellátás-felügyeleti osztály ★ Nem kívánok vitatkozni ar- ^ ról, hogy állításom megalapo- ^ zott avagy megalapozatlan, ^ csak annyit: négy* tanú je- I lenlétében hangzott el a szi- ^ gétcsépi Lenin Termelőszövet- ^ kezet bérszámfejtési irodájá- ban, hogy a fentebb írt iigy- s ben „leszóltak a tanácstól”. S ta, nem más, mint Haklik Istvánné, a tsz gazdasági-el- lenörzési osztályának vezetö- ^ je, márpedig ő, mint a nyo- ^ mozások során kiderült, minS mit nem. S Tóth Béla Endre Vásárlás fizetés nélkül A szabad árakon néhányan megszedik magukat Amikor néhány évvel ezelőtt megfogtak a boltban egy idős asszonyt, aki a kosara helyett a zsebébe tette a tábla csokoládét,, még megdöbbentem. Nehéz volt elhinni, hogy valaki, akit minden bizonnyal a régi puritán erkölcsök szerint neveltek, ilyen mélyre süllyedhet. Ám amikor az elmúlt két évben kétszer is szemtanúja voltam áruházi tolvajfogásnak, már „csak’* értetlenkedtem: harmincas, életerős, egészséges fiatalembereknek hogyhogy nem telik egy doboz cigarettára vagy a barátnőnek szánt jobb kölnire?! Ma már nem tamáskodom, amikor elpanaszolják, a kereskedők, hogy boltjukban egyre több a nézelődő, ácsorgó, majd üres kézzel távozó vevő, mint az, aki vesz is valamit. Nem csoda, hiszen az árak olyanok, hogy az ember jobban teszi, ha becsukott szemmel rakja bevásárlókosarába azt, amire mindenképpen szüksége van odahaza! Ezért is gondolkodom .el azon, hogy valóban a Vállalkozások korát éljük-e? Nehéz ezt elhinni, amikor tudom, hogy üresen panganak a vendéglátóhelyek, a boltok, a fodrászszalonokba és más szolgáltató üzletekbe a legtöbb ember már csak akkor tér be, ha nagyon muszáj. Érdekes tapasztalatokról számolt be Kotroczó Ferencné és férje. Budakalász-Szentist- vántelepen, a László utcában nyitották meg zöldség-gyü- mölcsüzletüket még 1983-ban. Azonban hamar rájöttek, hogy a fennmaradás egyetlen biztosítéka — a tisztes haszon mellett — a több lábon állás. Ezért alakították át boltjukat a családi ház pincéjében vegyeskereskedéssé. Ök ugyan azon kevesek közé tartoznak, akik nem szeretnek sírni, panaszkodni, de oz életkörülmények romlásával együtt járó tanulságos tapasztalatokat nem hallgatták el. Fizetésnapok előtt három nappal már nincs pénzük az embereknek, szatyorszámra hordják vissza a betétes üvegeket. S míg a korábbi években a tartós élelmiszerekből akár egy hónapra is bevásároltak a törzsvevők, ugyanezt ma már csak kevesen engedhetik meg maguknak. Legtöbben csak egy hétre előre tudnak bespájzolni, aztán amikor a család valamelyik kereső tagja kap fizetést, megint mennek a boltba. Náluk is .elszaporodott a „fizetés nélküli vásárlás”. Ha mindehhez hozzászámoljuk az általános minőségromlást, súlycsökkentést — a gyártók részéről! —, igazán nem tudom, hogy miben bíznak ezek a maszek kereskedők. Mert az igazi gyártói, termelő konkurencia hiánya miatt mit sem tehetnek az ellen, hogy a literes zacskóban csak 8 deci tej, a félliteresben 4 deci van, a tubusban sajt helyett közönséges tehéntúró lapul, a primitív csomagolás miatt nagy a szóródásból, el- folyásból eredő kár a magyar áruféleségeknél. A füszértek- től gyakran csak árukapcsolással jutnak a kurrens cikkekhez. Volt rá eset, hogy banánt vagy étolajat csak úgy kaptak, ha a lengyel mákost is elvitték — ami persze a nyakukon maradt! Panaszok ezek a javából, pedig nem akartak siránkozni. Igaz, nem is tagadják, hogy még mindig jó a forgalmuk, a nagy áremelkedések ellenére is. Ez azonban a saját ügyességüknek köszönhető, s annak a szemléletnek, amit a feleség a kereskedő szüleitől örökölt: olyan áruválasztékot kell kialakítani, ami igazodik a legvastagabb és a legvékonyabb pénztárcákhoz! Ők igazi családi boltosok akarnak lenni, akikhez évtizedeken át ugyanazok a törzsvevők járnak. Az árubeszerzéssel foglalkozó férj nem is veszi át például a töltelékárut anélkül, hogy meg ne kóstolja! Náluk a vevő a húsáru és a kenyér kivételével mindent megfoghat, meggusztálhat, s azt teheti a kosarába, ami valóban megnyerte tetszését. Hogy ők minden vevőre mosolyognak? Náluk ez természetes, hiszen belőlük él a négytagú család! Pedig manapság nem könnyű mosolyogni, amikor az elszabadult árak mellett még nyoma sincs annak az igazi kereskedői konkurenciának, ami valódi választási lehetőséget adna a vásárlónak. Ennek ellenére Kotroczó Ferenc és felesége bíznak vállalkozásuk hosszú életében. Mert szerintük lejárt az „aranyásók” korszaka. Azok a vállalkozók maradnak csak talpon, akik többre becsülik a szerény, de biztos hasznot a hirtelen meggazdagodásnál. Bár a szabad árakon néhányan biztos, hogy megszedik magukat, de már nem sokáig élősködhetnek. Az emberek még egy darabig járnak majd üzletről üzletre, keresve az olcsóbb, s viszonyog jó minőségű portékát, aztán odaszoknak egy-egy bolthoz, ahol kapnak is valamit kevéske pénzükért. Persze az sem ártana, ha a nagy élelmiszergyártók mellett végre megjelennének a kistermelői portékák is a régi, több évtizeddel ezelőtt természetesnek tartott jó minőségben. Az már egy másik írásunk témája lehetne, hogy a kisvállalkozás bizonyos tárgyi feltételei mindenre alkalmasak, csak nem a gazdaságos, folyamatos üzemeltetésre. Telefon nélkül nagyon nehéz manapság egy vállalkozónak, hát marad a gépkocsi, a napi 250 kilométeres furikázás. Holott lehet, csak egy kérdést kell föltenni egy nagybani eladónak, s a nemleges válaszért sok-sok kilométert lehajtani. Hogy ez már a kereskedőcsalád gondja? Aszódi László Antal Levelek a szobafogságból (5.) mer! átfestette magát veresre” ; Csengetnek az ajtón — kopogtatócédulát hoznak. — írjam alá — kéri a fiatalember nagy várakozással, amit megérteik. Olvasom ugyanis az újságban, hogy sok helyen nem akarják átvenni. — No de mi van akkor, ha én is pártot alapítok? — kérdezem, mert kedvem támad egy kis évődésre. — Állampolgári joga — válaszolja a hellyel kínált vendég, komolynak gondolva a kérdést. Ezért aztán érdeklődik is, hogy mi lenne a pártom neve. — A Nemválasztók Pártja — válaszolom, mire felderül. Ám én nem kérdezem meg tőle: vajon tudja e, hogy ilyen már volt a hazai történelemben? Éppen Frankel Leó kezdeményezésére a múlt század hetvenes éveinek végén. No persze, azt akkor a szavazati joggal nem rendelkező munkások alapították. A kopogtatással tehát megvolnánk, ajánlócédula is van hozzá. Csak az a kérdés, hogy kit fogadjunk a bizalmunkba? Kire szavazzunk majd, ha éppen vesszük a fáradságot és belépünk az elfüggönyözött kis fülkébe. Mert ha úgy van, ahogy mondják, hogy most már szabadon, a meggyőződés szerint arra érdemes pártot, személyt, programot választhatom, akkor azt is akarom. Csakhogy a nagy egyhangúság miatt betéve tudom már mindegyik ígéretét. Szabadság, jogállam, demokrácia, piacgazdaság, lelkiismereti és véleménynyilvánítási jog, s úgy általában jólét. Vagyis gazdag államban, gazdag polgárok — hangzik például az utóbbi, tetszetős ígéret. No de hogy higgyem el, ha egyszer ezt Ígérik nemzetünknek a nagyapám, az apám meg az én emlékezetem óta, de még soha, senki sem váltotta be. Na és ki mondja meg, hogy holnap miből élünk? Hogyan mászunk ki a nagy adósságból, amelynek milliárdjai egyre csak szaporodnak? Mi lesz a létbiztonsággal? Ha a ráfizetéses gyárak leállnak, mert le kell őket állítani, a többi nem szállíthat Keletre, Nyugaton meg nem kell a bóvlija, akkor miből fizetik a munkanélkülieket? No meg majd az én nyugdíjamat? Erre nem válaszolnak a különféle politikai csoportosulások reprezentánsai, akiknek csak a hangjuk, a stílusuk közt mutatkozik eltérés. Azok is többnyire árnyalatnyiak. Az emberek leginkább elzárják a rádiót, kikapcsolják a tv-L az első mondatok után. Kopogtattak persze pártok is, megbízottaik által. — Köztünk volna a helyed — bizonygatták — emlékezve még egy-két nyílt színi összecsapásomra a bürokráciával. Van, aki tudja, hogy a hetvenes években egyszer három hónapig kódorogtam. Több ismerősnek elmeséltem az esetemet itt az utcán, hogy miért vagyok munkanélküli. Mert nemcsak Marosán György, hanem sok kis magamhoz hasonló szürke ember tette meg azt, hogy felállt a csordultig telt pohár mellől. Aztán akár húsz helyen is fogadhatták tárt karokkal, hogy sebaj. Hozza csak be az önéletrajzát, hamarosan döntenek a felvételéről. Pár nap múlva meg jött a sajnálkozó ajánlott levél, hogy a helyet már betöltötték. Mert ahogyan mondani szokás volt akkortájt: az előző munkahelyről utánanyúltak... No de azt hiszik ezek a pártszervezők, hogy ha már az ember kis és nagy hatalmasságokkal valaha összekülönbözött, akkor o közösségi társadalomba vetett hite is megingott? De hát a meggyőződés nem afféle köpeny, amit váltogatni lehet a konjunktúra szerint! Apám sem tette ezt soha, most is előttem van a kép: A kommunista párt szervezői jöttek házhoz, amikor a hadifogságból hazatért. Azzal a biztos tudattal tették elé az ívet, perceken belül aláírja, hisz neki még az ellenfél szurkolói is azt kiabálták be a vasárnapi meccsen a focipályára azelőtt, ha hozzá került a labda, hogy „Viki, viki bol- seviki!” Ami persze túlzás volt, mert az iparoskor könyvtárából sohasem kölcsönözhetett volna Marxot, Lenint. Jobbára csak a magyar szépírók köteteit hozta haza vasárnaponként. Az persze tény, hogy sokat perlekedett a községháza hivatalnokaival, s ahogy ma bélyeget ragasztanak a másként gondolkodóra, úgy vágták akkortájt oda a Bocskay zsinóros kabátban járó urak, hogy piszkos kommunista. Baloldalinak viszont baloldali volt. A véleményét nem rejtette véka alá, ha nyáron a cséplőmunkások közt hordta a rudast, télen a bankli mellett körben ülők kérdezgették: — Mester úr! Maga szerint mikor ér mán ide az orosz? Megdöbbentek a szervezők, amikor apám csak a fejét rázta tagadólag, s nem vette kezébe a tollat. — Mondd már, István, mi bajod neked velünk? — Hát csak az, válaszolta vádat éreztetve a hangjában, hogy Kis Imre is köztetek van. — Ha köztünk van, hát köztünk — méltatlankodtak amazok. — Mi a kifogásod ellene? — Több nem, csak annyi, hogy Kis Imre némrég még ződinges vót, most meg átfestette magát veresre. Csalódottan köszöntek el a szervezők, de Kis Imrét sohasem utasították ki maguk közül. Kovács T. István
