Pest Megyei Hírlap, 1990. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-06 / 31. szám

1990. FEBRUÁR 6., KEDD S Összhangban: hajtó, fogat és lovak Rajztanárból Szentesen nőttem fel. Gyer­mekkoromból, a 60-as évekből emlékeztem még a fiákeresre — meséli Bubla János szent­endrei fiákeres. — Eleinte, mint mindenki, én is csak a kuriózumot láttam bennük, a jó hangulatú, anekdotázó em­bereket. Nehezebb velük, mint egy gyerekkel A Hazafias Népfront pályá­zatot írt ki régi mesterségek felkutatására, ekkor határoz­tam el, hogy megírom hazai történetüket. Először felkeres­tem a ma még élő idős meste­reket. Magnószalagra rögzítet­tem emlékeiket. Kifaggattam őket, hogyan teltek napjaik, emlékeznek-e jó történetekre. Sok kazettám megtelt, régi fotókat, iparengedélyeket, ta­rifacédulákat és egyéb doku­mentumokat is összegyűjtöt­tem tőlük. Ahogy hozzákezd- tem a feldolgozáshoz, kiderült, hogy Magyarországon erről a témáról csak minimális adat áll rendelkezésre. Hiába nyo­moztam a legnagyobb könyv­tárakban, mindössze a helyi levéltárban leltem néhány közvetett utalásra. Ez annál is furcsább, mivel a fiákeresek jelentősége a régi világban a mai taxisokéval vetekedett. Mondta is mindenki, ha ezt megírom, úttörő munka lesz. Bubla János időközben any- nyira belemerült a kutatásba, hogy tavalyelőtt maga is ki­váltotta az iparengedélyt, és rajztanári hivatását végleg fel­cserélte erre az ugyancsak rit­ka mesterségre. Nyáron már mindenki irigykedve figyelhet­te a Szentendre kockakövein végigkocogó elegáns, szépj^kj)-^ csit, a gyönyörű lovakat es a" bakon vakító fehér igben ülő büszke: bérkocsist, akit most, téívfz idején a lakása melletti kicsiny istállóban találtam meg három lova mellett. — Nehezebb velük, mint a gyerekekkel. Ki se tehetem a lábam itthonról. Ha két órát távol vagyok, idegeskedek, va­jon mi lehet velük. Olyan könnyen megtörténhet a baj, ha egyedül maradnak! — mondja, miközben utolsókat simít az állatok már amúgy is csillogóan tiszta szőrén. — Tulajdonképpen mi a fiá- ker pontos definíciója? — Kétlovas bérkocsi. A te­hetősebbek járműve volt, a szegényebbek konflison jártak, ezt egy ló húzta. Szentesen az utolsó fiáker egy ügyvédet fu­varozott, az utolsó {iákeresek a Győri család volt, ők dinasz­tiát alkottak. A bérkocsisok azonosító számokat kaptak, és közszolgálatot is teljesítettek. Halot.taskocsit vontattak, papot vittek a temetőbe, és forgal­masabb vonatok érkezésekor ott kellett állniuk a pályaud- i'ar előtt. Sokan igen jól ját­szottak hangszereken, ezért az esküvőkön a násznép fuvaro­zása mellett — ha már ott voltak — zenét is szolgáltattak a lakodalomban. Polihisztornak kell lennünk — És a jelen? — Ma leginkább Bécsben és a budai Várban forrtak ösz- sze a városképpel, de sokan működnek máshol is, például Sopronban, Szegeden, Keszthe­lyen. Én a Margitszigeten hal­lottam meg, hogy a szentend­rei fiákeres fel akarja számol­ni iparát. Felkerestem, meg­vettem tőle a kocsit, a lovakat, és kibéreltem ezt a lakást, amelyhez az istálló is tartozik. Sajnos, manapság bárkiből le­het fiákeres, akinek úrvezetői jogosítványa van, és betartja a KRESZ, valamint a helyi ta­nács útvonalmegkötéseit. Így rengeteg kocalovas is kerül közénk. Pénzük van, de se ko- -CMWu,. se ^lovagolni nem. tud­nák, elhanyagoltak, akárcsaki fogatuk és lovaik. A fő veszély azonban a szakma lejáratása mellett az, hogy a hozzá nem értő emberek óriási katasztró­fákat okozhatnak. Ha egy ló megvadul, az nem hasonlítha­tó egy autós karambolhoz: ott kő kövön nem marad. Elszomorít, hogy senki nem vizsgálja sem a szakértelmet, sem a reprezentativitást. Pedig polihisztornak kell lennünk. Értenünk kell a közlekedéshez, az idegenvezetéshez, ismer­nünk kell a város nevezetessé­geit, idegen nyelveken kell tudnunk. Kifogástalan hajtási tudassál kell rendelkeznünk, kellemes társalgónak kell len­nünk akkor is, ha rossz a ked­vünk, érteni a lóhoz, gondozá­sához, takarmányozásához, az állatgyógyászathoz, a kocsik és a szerszámok javításához. Ha nem éri meg, ne csinálta? Egy városban a fiákeres az egyik legfeltűnőbb jelenség. Nem mindegy, hogy néz ki a hajtó, a fogat, a lovak. Jó lenne, ha az új jelentkezőktől megkövetelnék, hogy először mutassák be szolgáltatásaikat. — Mikor kezdi a nyári sze­zont? — Ki tudja még, mi lesz a nyáron?! Lehet, hogy az új forgalmi rend bevezetésével már be sem engednek a belvá­rosba. Se engem, se a taxiso­kat. Azt mondták, álljak ki a HÉV-hez. Csak arra nem gon­dolnak, hogy a külföldi nem HÉV-vel érkezik. Ha se taxi, se fiáker nem viheti be a vá­rosba, inkább visszafordul. Hogy én nem fogok tudni megélni — hiszen a fiákernek kell a belváros miliője, a macskaköves utcák, az ódon házak, a hangulatos környezet —, az már senkit sem érde­kel. Ha nem éri meg, ne csi­náljam — mondogatják. Pedig, ha az adóhatóságok már az első évben nyereséget várnak el a vállalkozóktól — amikor egyes vállalatoknak 40 évig el­nézték, hogy veszteségesen működnek —, ha februártól új közlekedési rendet vezetnek be a városban, ha a háttéripar drága és megbízhatatlan, ha a kocsigyártóktól az állatorvosig és a kovácsig csak kihasznál­nak, mert rájuk vagyunk szo­rulva, hát lehet, hogy idén már tényleg nem éri majd meg. Sz. K. Akibe belebukott, ma már a felesége L A párttitkárnak előre köszöntek Nem volt látványos, de meglehetősen nagy feltűnést keltett egy kisebb körben, amikor 1983-ban dr. Baráth Endrének, az akkori szentendrei pártbizottság első titkárának karrierje ket­tétört. Nőügy — suttogták a bennfentesek, s a szigorúan csak a magánbeszélgetéseken elhangzott megjegyzésekből még né­mi részvét is kicsendült. Több nem, mert az akkori szokások­nak megfelelően, ha a magasságokból ereszkedett valaki alá, s azt javasolta, hogy így vagy ügy legyen, a pártbizottsági ta­gok engedelmes bárányokként emelgették kezecskéjüket. deznem, de kíváncsi vagyok az ön véleményére: felső utasí­tásra kezdődött el az összevo­nás? — Úgy gondolom, a helyiek meg a vezetés igénye ebben az esetben találkozott. 0 Voltak olyan szobi járási vezetők, akiket meg kellett győzni? — Biztosan, bár már nem emlékszem minden részletre. • Milyen eszközökkel lehe­tett valakit akkoriban rávenni arra, hogy meggyőződése elle­nére támogasson valamilyen lépést? — Már egy konszolidált helyzetben a legfőbb eszköz a rábeszélés volt. • Akkoriban suttogtak róla, hogy keményebb „rábeszélés­re” is szükség volt olykor-oly­kor. Tapasztalt ön ilyet? — Nekem nem volt részem ilyenben, s én sem alkalmaz­tam soha megfélemlítést. Ezekről a módszerekről már akikor az volt a véleményem, hogy csak rövid távú hatásuk lehet, ezért is idegenkedtem alkalmazásuktól. • A hetvenes években egy első titkárnak nagy hatalma Ám ezért ne feddjük meg utólag őket, mert szinte bizo­nyos: bárki ült voina a he­lyükön, hasonlóan cselekszik. Ma már nem haragszik rájuk dr. Baráth Endre sem, aki ar­ra vállalkozott, hogy a nyilvá­nosság előtt eleveníti fel em­lékeit, tudva azt, sorsa nem egyedi, mások is más okból vé­gigjárták ama göröngyös utat. — Családi kapcsolatok ré­vén kerültem Vácro 1962-ben — mondja. — Akkoriban még pedagógushiány volt, így vi­szonylag könnyen kaptam ál­lást. A járási tanács művelő­dési osztályára mentünk a dol­gokat. megbeszélni. Először Kösd került szóba, ám amikor leszerelésem után munkára je­lentkeztem, már Dunakesziről volt szó. Ott helyezkedtem el, s az akkori szokásoknak meg­felelően bekapcsolódtam az ifjúsági mozgalomba. Erre az időszakra még ma is nagy nosztalgiával gondolok... Né­hány évvel később a járási KISZ-titkár valami politikai iskolára ment, és engem kér­tek fel arra, hogy helyettesít­sem. Néhány hónap múlva megkerestek az MSZMP-től, hogy úgy látják, némi tanulás után politikai munkatársiként dolgozhatnék a járási pártbi­zottságon. • Akkor már tagja volt ar MSZMP-nek? — Igen, 1960-ban még sor­katonaként léptem be. • Tíz esztendővel később ön már pártmunkás volt, akkor, amikor egyesítették a szobi és a váci járást. Hogyan élte át azt a változást? — Egy másik székbe kerül­tem, mert osztályvezetővé ne­veztek ki, majd nem sokkal utána, talán három év múlva választottak első titkárrá. Ezt a posztot 1977-ig töltöttem be. Most visszaemlékezve úgy látom, nem volt könnyű az egyesítést véghezvinni. • Talán felesleges megkér­volt. De azt csak mostanában kezdjük tisztábban látni, hogy valójában mekkora. Köztudott volt például, hogy még a ta­nácselnökök is előre köszöntek a pártvezetöknek, mert a sor­suk tőlük függött. — Ez igaz. Abban a politikai rendszerben — s ezt majd az én esetemben is látni fogja — közvetlen befolyása volt az el­ső titkárnak sokak jövőjére. Ha egy gyenge jellemű ember került egy ilyen posztra, ha­mar kicsúszhatott a lába alól a talaj, s ekkor beindulhatott a kontraszelekció. Szerintem ez volt az egyik alapvető oka a rendszer csődjének. 9 Térjünk vissza egy kicsit az ön karriertörténetéhez, mert az időrend szerint most kezd érdekessé válni. Hová került ön a járási első titkári szék­ből? — A megyei pártbizottság agitációs-propaganda osz­tályának vezetői helyére. Két esztendőt töltöttem el ott, majd szinte az egyik napról a másikra a szentendrei pártbi- sáíg első titkári posztjára ke­rültem — válaszolta dr. Ba­ráth Endre. § Ezt ön bukásnak tartotta akkoriban? — hangzik követ­kező kérdésünk, ám erre és a bevezetőben említett nőügy részeire, Cservenka Ferencné- vel, az MSZMP Pest megyei el­ső titkárával kapcsolatos ta­pasztalataira, valamint Gás­pár Sándor és Aczél György szerepére írásunk második ré­szében térünk ki. Furucz Zoltán Megszűnt az önkéntes rend­őrség Nagykátán. A közel­múltban megtartott gyűlésen — ahová sokan el se mentek — a megjelentek úgy döntői­tek, hogy feloszüatják a szer­vezetet. □ Mi a véleménye erről? — kérdeztük dr. Bencze Jó­zsef őrnagyot, a Nagykátai Rendőrkapitányság veze­tőjét. — Helyeslem a döntést több szempontból is. Egyrészt, a szervezet már csak formálisan létezett, a létszámuk a kezdeti A lapunkban január 19-én megjelent írásra, Pál László levelére reagált a dabasi gim­názium igazgatója. Sorait gya­korlatilag csorbítatlanul adjuk közre: „Bevallom, számomra is jő fogódzó a Pest Megyei Hírlap korábbi számából kölcsönvett idézet, de nekem Pál László január 19-i cikke mégis Kő­míves Kelemenné történetét juttatja eszembe. Dabason jól ismert, hogy Pál tanár úr a középiskolához „közelálló körökhöz” számí­tott, így tudnia kell, hogy itt a „reformot, a másként gon­dolkodást” korábban kezdtük, mint azok, akik manapság lát­ványosan igazolják „született reformerségüket”. Mindenki előtt világos, hogy à diák és a szülő — mint „megrendelő” — elsősorban a sikeres érettségit, az eredmé­nyes felvételit és a társadalmi együttélés elemi szabályainak kialakítását kéri számon! — ez napjainkban magába fog­lalja a közéletiséget és az af­finitást a politika iránt. A teendők szövevényének közepette hitünktől, becsüle­tünktől vezérelve sikerült olyan „kínálatot” biztosítani, amiért talán nem kell szégyen­keznünk. Többek között Ga­zsó Ferenc és Ránki Péter re­formértékű előadása tárta fel előttünk a társadalom, a gaz­daság. az oktatáspolitika és az ideológia válságjeleit. De sikeresnek tartjuk azt az ankétot is, amelyet az erdélyi magyarság helyzetéről szer­veztünk a Ceausescu-diktatú- ra legsötétebb idején, akár­csak a Jurta Színház ..telt há­zas" előadásait, amelyek jól szolgálták a kérdés iránt fogé­kony tanulók eligazodását. El­sők között fogadtunk erdélyi kollégákat, és nem titok, hogy az „igazgatóság” személyes te­Hozzészó/és cikkünkhöz Nem betiltani, csak megbeszélni akarták kintélyét latba vetve biztosítot­ta a lakást és szervezte az életkezdés elemi feltételeinek megteremtését. Azt hittük, sikerrel építjük a magunk „Déva várát”, mi­kor Tőkés László üldöztetése és a temesvári események el­leni tiltakozásul megrázó ere­jű ünnepséget tartottunk, ahol a diákok és tanárok zsebé­ből összegyűlt forintok ezrek­ké nőttek és szolgálták a me­nekültek megsegítését. Ezt kö­vetően. december 22-én este részt vettünk a városi szoli­daritási demonstráción, és az iskolánkat jelöltük ki a se­gélyadományok gyűjtőhelyéül. A reform jegyében akkor is a jobbat kerestük, amikor a Be­vezetés a filozófiába című tan­tárgyat — metodikai kísérlet formájában — o Társad alom­ismerettel váltottuk fel. Nem hiszem, hogy „aláér­tékeltük” volna diákjainkat, mikor feltételeztük róluk, hogy ez az évfolyam majd képes lesz elfogadni Pál László kan­didátust az MSZMP KB Tár­sadalomtudományi Intézeté­nek munkatársát. Ezért kértük fel őt néhány előadás (később heti 2-4 óra) megtartására. Abban reménykedtünk, hogy a pluralizált világunkban egy tudományos intézet látószögén keresztül és „nem középisko­lás fokon” formálja majd ta­nulóink emberi tartását és po­litikai szemléletét. Hittünk benne — sajnos nem illúziók nélkül! —, s talán ezért keltett akkora megdöbbenést az a cikk, amit január 19-én dél­előtt, közvetlenül az után az ünnepély után olvastunk vé­gig, amelyet a román forrada­lom tiszteletére tartottunk, ahol csatlakoztunk és útjára indítottuk könyvgyűjtési ak­ciónkat. Egyébként a többéves mun­ka sikerét érzem diákjaink fogadókészségében, s a csaló­dás az lett volna, ha a szó­ban forgó beszédre másként reagálnak. Ebben mi vala­mennyien kiváló „szocializá­ciós és politizációs lehetősé­get” éreztünk és a beszédter­vezetet magam is „remekmű­nek" neveztem. Tehát szó sem volt arról, hogy az iskolave­zetés nem tette lehetővé a be­széd megtartását, mindössze annyi halasztást kértünk, hogy az első olvasásra nem vilá­gos helyi jelenségekről az el­hangzás előtt még beszélges­sünk! Tehát beszélgessünk! — hogy helyes-e ezt a fennkölt, eufórikus hangulatot olyan disszonáns elemekkel zavar­ni, hogy meggondolatlan em­berek — esetleg évekkel ko­rábban —, talán nem is pe­joratív értelemben „román­nak” nevezték a menekülte­ket. Talán érthető, hogy sze­rettem volna megtudni, kik lehetnek azok az „értelmiségi és egyéb úgynevezett jobb kö­rök”, akiket a beszédében „az ilyen alantas eszméktől vezé­relt szellemi környezetszeny- nyezőknek” nevez. Kik le­hetnek ők? — az MDF politi­kai vitáin résztvevő orvosok, lelkészek, tanárok? Vagy akik a Népfőiskolán M. Pal­mer, vagy Márton János elő­adásait hallgatták? Esetleg akik a városi könyvtár val­lástörténeti előadásaira jár­na? — vagy az értelmiségi klubban vitatkoznak a világ dolgairól? Netán azok a nyug­díjas értelmiségiek, akik né­hány ruhadarabot vagy élel­met vontak meg maguktól, hogy segítsék a bajbajutotta­kat? Bevallom, nem tudom — és az említettekről nem is hiszem! —, de hát akkor kik­ről van szó? — Kiket táma­dunk egy középiskola ünnepi pódiumáról? Ezekre a kérdésekre a mai napig sem kaptam választ, legfeljebb a „szellemi környe­zetszennyezés” fogalma vált előttem világosabbá ... Pál tanár úr cikke publiciszti- kailag kiváló, csak az a baj, hogy nélkülözi o* * igazságot, szándékát illetően pedig ön­igazolásízű. A cikk elhibá­zott — letiltatásra célzó — alapgondolata és az eljárás, hogy az újságból kellett meg­tudnom, hogy kapcsolataink felbomlottak, annyira méltat­lan, hogy soha nem érdemesí­tettem volna válaszra. Miért fogtam mégis tollat? Mert annak a hitemnek akar­tam hangot adni, hogy talán elmúlt a középkor, és az ezredforduló „Déva vára” em­beráldozatok nélkül is fel­építhető?! Talán egy testület szoron­gása és 32 évem pedagógus- pályán, tőlem is hihetővé te­szi, hogy „én is a gyerekeket sajnálom”. De sajnálom azt a Kőműves Kelemen-i művet, amit közös erővel régóta épí­tünk, és ami most egy „ven­dégmunkás” hibájából látszik meginogni. Ezt a gondolatot tanulságul diákjainmnak és mindennap­jainkért: aggódóknak írtam, hogy ellenőrizhető tények és valós összefüggések alapján döntsék el: ,.aláértékeltek"-e Dabason a diákok? És kinek jár „közéletiségből elégtelen”? Dr. Krenkó József igazgató ★ A nézeteltéréseket lapunk aligha tisztázhatja. Ez a két kiváló pedagógus ügye. Pá! László levelét elsősorban azért adtuk közre, mert nem egye­di' eset az erdélyi menekültek­kel kapcsolatos negatív véle­mény. Igaz, az együttérzés, az önzetlen adakozás jellemző szerte e hazában, de annál in­kább szemet szúr a „leromá- nozás”, a kegyetlen, rosszin­dulatú magatartás. Az azon­ban Pál László leveléből és a vitát kiváltó beszédből is ki­derült, hogy a fentiekkel nem az iskola vezetőit vádolta. négyszázról tavaly száznyolc­vanra csokiként. Az önkéntes rendőrök egy része egyébként mindig is a „holt lelkek” kö­zé számított; csak papíron, ki­mutatásokban léteztek. Moz­gósítani nem lehetett őket. Másrészt éves szinten az or­szágos nyilvántartásban sze­replő hatvanezer önkéntes rendőr 100 millió forintos ki­adást jelentett a Belügymi­nisztériumnak. Ami a mi terü­letünket illeti, nem érte meg a ráfordítást. És még valami, amit fontosnak tartok: azok az önkéntes rendőrök, akik való­ban komolyan veszik teendői­ket, nem érdemlik meg, hogy az általánosítások miatt szem­lesütve kelljen járniuk az em­berek között. Ki kellett mon­dani, hogy így nem csinálják tovább, és meg kellett adni a lehetőséget, hogy módjuk le­gyen önállóan dönteni. □ Szükségszerű volt, hogy ez így alakuljon? — Az 1985-ös belügyminisz­tériumi parancs 78 pontban határozta meg az önkéntes se­gítők feladatait, és további 20- 20 pontban a jogokat és a kö­telességeket. Mindehhez azon­ban nem volt meg az önkén­tesek szakképzettsége, felké­szültsége. így például joguk volt, lett volna ahhoz, hogy gumibotot, sprayt használja­nak intézkedéseik során. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy olykor a hivatásos állo­mány egyes tagjainak intézke­dése sem elég szakszerű, fel- készültségüket javítani kell. Profi rendőrségre van szükség, minél jobban felkészült em­berekre. □ Előfordult-e, hogy az önkéntes rendőrök eseten­ként túllőttek a célon? — Nem voltak túlkapások. A gyakorlat egyébként az volt, hogy szinte kizárólag a közle­kedésbiztonsági feladatoknál kaptak megbízatásokat. □ A bűnözés aránya — mint ismeretes — növek­szik. Ilyen helyzetben még­is szükség lehet a társadal­mi segítség valamilyen for­májára.- Igen, ezzel foglalkozunk, és az önkéntes rendőrök utolsó gyűlésén is szóba került. Lehet­ne faluvédő egylet, vagy más, amely esetleg a tanácstól kap­hatna helyi támogatást. Segí­tőkre szükség van, de ezek nem rendőrök, mert amit a hivatásos állomány tagjai vé­geznek, az szakképzettséget igénylő profimunka. Ga. J. Holt lelkek nyilvántartása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents