Pest Megyei Hírlap, 1990. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-28 / 50. szám

1990. FEBRUÁR 28., SZERDA Mit képviselt a magyar grafika 1919 és 1933 között ? Feledésbe merült alkotások Békéscsabai, szombathelyi, szolnoki, nyíregyházi és sal­gótarjáni szereplés után meg­érkezett Budapestre, a Petőfi Irodalmi Múzeumba az a kiállítás, amelyet dr. Bajkay Éva a Magyar Nemzeti Galé­ria és hét más múzeum anya­gából állított össze. Tavasz- szal európai körútra indul a kiállítása. Egy, a magyar grafika kül­földi útját felmérő sorozat ré­sze a mostani A magyar gra­fika Németországban 1919— 1933 című kiállítás, amely itt­hon jórészt ismeretlen műve­ket sorakoztat fel. A rajzok Németországban keletkeztek, Weimarban, és az akkor vi­lágvárossá váló Berlinben. Az alkotók pedig a fehérter­ror elől menekülő magyar emigránsok. Berlinben találkoztak az egykori Nyolcak művészcso­portnak a Tanácsköztársaság idején kompromittált tagjai: Kernstok Károly, Bérén y Ró­bert, CzÓbel Béla, Tihanyi Lajos. Rézkarcokkal, litográ­fiákkal, expresszív grafikai la­pokkal, sorozatokkal aratták sikereiket. Portrékkal, bibli­kus, vallási témájú lapokkal jelentkezett Perlott Csaba Vil­mos, Breuer Marcell, Mo­holy-Nagy László és Hincz Gyula. Nagy szerepe volt a magyar emigráns művészek bevezeté­sében a Der Sturm folyóirat­nak és galériának. Lévén, hogy a kiadó és mecénás Georg Levi orosz-zsidó szár­mazása okán kitüntető fi­gyelemmel fogadta a Keletről Scheiber Hugó: Női portré (1926) jövőket, ö volt az első tá­mogatója az erdélyi Mattis- Teutsch Jánosnak. A Der Sturm galériában mutatkoz­hatott be konstruktivista kí­sérleteivel Péri László és Moholy-Nagy, gyűjteményes kiállítással Bernáth Aurél és Kádár Béla. Vonzotta Kelet-Európa, így Magyarország fiataljait is az ipari-technikai civilizációhoz kötődő Bauhaus-iskola. De Moholy-Nagy Lászlón kívül — akit tanárnak is meghívott az iskola igazgatója, Walter Gropius — csak Breuer Mar­cell vált igazán híressé a Bauhaus magyar hívei kö­zül. Breuer Marcell, aki fel­találta a csőbútort (a kiállí­táson is található egy széke), és eljutott az építészetig. 1933 a hitleri hatalomátvé­tel éve, amikor bezárták a Bauhaust, nem nyílhatott több kiállítás a Der Sturm- galériában, s a magyar mű­vészek megválni kényszerül tek Németországtól. Ki Ame­rikába, ki Hollandiába, Fran­ciaországba, a Szovjetunióba emigrált, mások hazatértek. Ám a németországi alkotá­sok sokáig feledésbe merül­tek. „Ezt kívánta a hivatalos kultúrpolitika a II. világhábo­rú előtt és után — írja dr. Bajkay Éva. — A csak nagyon megkésve megindult kutatás további nehézsége, hogy a művek és a dokumentumok a történelmi kataklizmák ide jén jórészt szétszóródtak, el­kallódtak, sőt meg is semmi­sültek. A papírra álmodott avantgárd művészeti elképze lések fellelhető nyoma e ki állításon bizonyítja Magyar- országon először együtt, hogy mit is képviselt a magyar grafika 1919 és 1933 között Németországban.” Farsangtemető A farsang vízkereszttől hamvazószerdáig, hét hétig tartó felszabadult tavaszváró ünnep, amelyet böjt követ. Farsang­nak szűkebb hazánkban, Veresegyházon is nagy hagj'ománya volt. Az első világháború előtt a Lőwi disznóhizlaldáját le­gények, lányok takarították és ifi tartották a bált, ez már egy nagyobb helyiség volt. öregapám, Czene András és kortársai a századforduló előtt Kossuth-zsinóros kabátban, gombos, bélelt posztónadrág­ban, bőrísinóros, gombos, kemény szárú csizmában, Kossuth- kalapban vigadtak. Nagyanyám, azaz öreganyám Vank Juli­anna és barátnői kacamajlfában ropták a .régi bukóscsárdást. A legények nem derékban, hanem hónaljban fogták a lányt, fenntartott könyökkel, ezzel védték ki, hogy a zsúfoltságban meglökjék őket. Bizony az alacsonyabb legényeknek lerepült a kalapjuk, amiből sokszor szóváltás, sőt pofon is lett. A két világháború között a nagy farsangi bálok a Hajdi vendéglő­ben voltak, ide jártak a református fiatalok. A Sejtes ven­déglő a katolikus ifjaknak, a Vasutaskor és a Cservenka ven­déglő az iparosoknak adott otthont. Vasárnap délután a zenebandák rázendítettek, csak az maradt otthon, kit a betegség ágyhoz kötött. A bálokat le­génybírók szervezték, általában a legderekabb legények, né- gyen-öten. Az engedélyt Vácon adták ki, szigorú anyagi és erkölcsi felelősséggel, ha súlyosabb veszekedés vagy késelés volt, több évre letiltották a bál rendezését. A bálon a legény­bírókon kívül felügyeltek az esküdtek, ők az izgága legényeket grabancuknál fogva kidobták az utcára. Ha előkerült a csiz­maszárból a nagykés, a zsebből a bokszer, az esküdtek leállí­tották a bált és mindenkinek el kellett hagyni a vendéglőt. Erre mondták: szétverték a bált. A legények és a fiatal házásemberek az egész farsangot végigtáncolták. A fekete kalapot, soha nem tették le, mert azt tartották, az a legény, kinek kalap van a fején. De ha már leütötték, nagy volt a baj. A bált általában nagy teremben rendezték, ezek mégis szűknek bizonyultak, mert a leányok csak gardimamával jelenhettek meg. Amikor a cigánybanda rázendített, kezdődhetett a mulat­ság. A leányok karéjba álltak, körben a legények verbunkos tánclépésben mentek, a leányok körül. Nem szóval, hanem ujjmutatással hívták a táncra. Előfordult, hogy egyszerre több leány lépett ki a körből, a legény visszaintette és csak a szíve választottjával táncolt. Ha sokáig pihentek a zenészek, a leányok hívogató nó­tát kezdtek énekelni. „Húzd rá Zsiga, szakadjon el a húrod, már énnékem, csak má este húzod ...” és újra kezdődött a fergeteges csárdás. Mivel a farsang egész napi mulatás volt, a legénybírók zeneszóval, nótázva mentek végig a főutcán és együtt ebédeltek a zenészekkel. Hagyományos ebéd: füstölt kolbász, oldalas, sonka, sült savanyú káposzta, hozzá az igazi pampuska (fánk) és jó bor. Ebéd után zeneszóval vissza, és újra kezdődött a bál hajnal hasadtáig (4 óráig). Sejtes Józsi bácsi vendéglőjében Samu bácsi, hivatalosan Ürmös Sámuel bandája játszott, ö arról volt híres, ha a le­gények között verekedés kezdődött, nem sokat teketóriázott, a rolóhúzóval hamar rendet csinált. Farsang táján a falusi legények nem voltak könnyű hely­zetben, rendkívül nagy volt a pénztelenség. A jó édesanyák­nak főhetett a fejük, hogy teremtsék elő a legényeknek a pénzt. Ilyenkor meg kellett válni a nagykakastól, kacsától. Figyelmes legények kedvesüknek narancsot vettek, akkor ez nagyon nagy szó volt. A lányok rendszerint nem ették meg, hazavitték kisebb testvéreiknek. A farsangi bálokon sok szép, tisztes szerelem kezdődött, melyből ősszel szüret után legtöbbször házasság lett. Czene István- : , , - Veresegyház Bayreuth szellemében A komolyzene értékeit, szép­ségeit kívánja megerősíteni az évszázados hagyomány felújí­tásával megalakult Richard Wagner Társaság. Erdősi M,'- ria, a társaság elnöke elmond ta: programjukban kulturális rendezvények, eszmecserék, hazai és külföldi produkciók megismertetése, értékelése, a Wagner-kultusz történetének feltárása, ápolása szerepel. A hajdani Wagner Társaságnak — amelynek elnöke Mihalo- vicz Ödön, a Zeneakadémia későbbi igazgatója volt —, si­került elérnie, hogy a század- fordulóra már nemcsak Pes­ten, hanem a vidéki színhá­zakban is törzsközönsége alakuljon ki a bayreuthi mes­ter műveinek. A német nyelv- terület után a magyar szín padokon játszották a legtöbb Wagner-operát. E hagyomá­nyok szellemében kíván mű­ködni a megújhodott Wagner Társaság — mondotta Erdősi Mária. ü POSTABONTÁS m ■ VÁRJUK LEVELEIKET, CÍMÜNK: BUDAPEST, Pf.: 311 -1446 | Maguk sem hihetik vízfogyasztásit nem méri éra. Te­hát nem kötelező a vízóra beépíté­se és használata, de ajánlott. Le­het számolgatni, hogyan olcsóbb: fizetni „jogtalan” átalányt, vagy venni és beszereltetni a fogyasz­tásmérőt. A Migért máris reklá­mozza a vízóráit... A szomorú lényeg: a víz mindenképpen meg­drágult. •A lakásbérlők — sürgős jel­zéssel — megkapták az értesí­tést, hogy február 1-jétől mennyi víz- és csatornadíjra kötelezik őket. Ez még érthe­tő is lenne, de az már nem, hogy a lakás nagysága után kelljen fizetni, hisz tudomá­som szerint a szobák ez idáig még nem fogyasztottak vizet. Akik az ilyen rendelkezést megszövegezték és kiadták, ta­lán saját maguk sem hisznek annak igazságosságában. Még elkéDzelni is lehetetlen, hogy 2 és fél szobás lakásban egye­dül élő személy több vizet fo­gyasszon, mint egy 2 szobásban élő hat-hét tagú család. Az előbbi viszont 331, míg az utóbbi 288 forintot fizet havon­ta. Ha a kereskedelemben több pénzt kérnek, mint amennyibe az áru valóban kerül, az a ve­vő megkárosítása. Vajon ez az új díjrendszer nem a bérlők megkárosítását jelenti? És ak­kor is fizetni kell, ha napokig nincs víz, mint ahogy ez Aszó­don gyakran előfordul... De az is érthetetlen, hogy miért ilyen magas ez az összeg, hisz a Magyar Közlöny 1989. évi 97. száma szerint csupán 150 és 250 forint lehetne. Költséges lenne a mérő be­szerelése minden lakásba — mondja a csatornázási illeté­kes. De furcsamód vállalatuk minden évben nyereséges, ma­gas jutalmakat osztanak. Hol van akkor a ráfizetés? Nem lett volna helyesebb, ha min­den lakásba nem is, de leg­alább épületenként felszerelni egy mérőt, és a fogyasztott vízmennyiség költségét a bent- Tak'ők között él<$S2tamY Ennek az intézkedésnek csu­pán egy célja van: pénzt sze­rezni törvényesnek tűnő úton, még akkor is. ha az igazság­talan és jogtalan. Danes Antal Aszód Intézkedni kellene ! Pomázon a Damjanich utcát a Meselia utcával rövid gya­logút köti össze. Hossza nem lehet több kétszáz méternél, a szélessége is alig másfél mé­ter. Az út egyik oldalán a Gyermek- és ifjúságvédő Inté­zet és az iskola kerítése húzó­dik, a másikon alig átlátható, bokros-bozótos lejtővel emel­kedik a Mesélő-hegy. Fontos ez a kis út a helybe­lieknek. Erre járnak munka­helyükre az épülő lakótelepen élő felnőttek, és iskolába a gyerekek. Meg is becsülik ezt a kis szakaszt, társadalmi ösz- szefogással le is betonozták. Egyet azonban nem tudtak el­intézni: nincs közvilágítás. A késő délutáni órákban ugyan­csak botladoznak az erre já­rók. Sajnos, a sötétség leple alatt már bűncselekmény is előfordult. A lakosság hiába kérte már több esetben, az is­kola tantestülete hiába köve­telte az illetékesek intézkedé­sét, megoldás nem született. Igaz, ezen a részen nincs vil­lanyvezeték, annak megépítéi sére meg honnan lenne fede­zet? Az érintettek azonban az intézet falára felszerelt lám­patesttel is megelégednének! A villanyszámla kiegyenlítésé­re pedig biztosan találnának megoldást a pénzügyi szak­emberek ... És még valamit a környékről. A mély útból ki­alakított Meselia utcát a közel­múltban aszfaltozták — ennek örülünk. Viszont az előkészí­tő munkák során az amúgy is keskeny, az úttestnél jóval magasabban fekvő gyalogjáró oldalát merőlegesen levágták. Elég egy hibás lépés vagy megcsúszás — a járda erősen lejt —, és kész a láb-, kéz­vagy a bordatörés. Igen sok idős ember jár erre, és ka­paszkodni semmiben sem tud­nak. A helyzetet nehezíti, hogy télvíz idején a havat, a jeget erre senki sem takarítja el. A gondok komolyak, addig kellene rajtuk segíteni, amíg súlyosabb baj nem történik. Az intézkedés nem tűr halasz­tást! Balogh Gyula Pomáz Hozzászólások és vélemények Információink szerint csak azok fizetik az olvasónk által is emlí­tett átalányt, akiknek lakása-háza Mint taksonyi plébános, nagy érdeklődéssel olvastam a taksonyi vonatkozású „malen- kij robot”-tál kapcsolatos cik­keiket. Kiegészítésképpen két észrevételt szeretnék hozzá­fűzni. A plébániai Histoiia. domus bejegyzése szerint a jelzett napon, tehát 1945. január 3-án 736 férfit és nőt vittek el a fa­luból erre a bizonyos robotra. Űrnapján pedig 380 embert internáltak a Királyerdőbe; nagy esőben hajtották őket. 1946. május 28-án 521 helybe­li lakost telepítettek ki Né­metországba. Mindegyik ada­tot a H. D. közli. Ez lenne az egyik észrevételem a pontos­ság érdekében. Lapszélre irt életek Teremőr Megigazította a köpenyt. A nyaknál, a kézelőknél az egyenkék alól kibújt a hó­fehér csipke. Még mindig hófehér. Száz- esztendős? Legalább. Erről nem mond le. Már mindenről lemondott. Miért ne? Nyolcvankettedik évében mihez ragaszko­dik még az ember? A csipkéihez. Máshoz? Ugyan! Mihez? Minek?! Valaminek azon­ban lennie kell, ami emlékezteti mindarra, amit maga mögött hagyott. A csipkék. Amikor a Laci gyerek ide került igazgató­nak, tágra nyílt szemmel nézte. ,.lrma né­ni! Hát még megvannak a csipkék?” Taní­totta. Mikor? Negyvenhárom éve. Ki hit­te volna: így kerülnek ismét össze?! Kis­városban minden lehet. Ez is. Az is, hogy jönnek a gyerekek a szülőikkel, akiket ő még úgy ismert, mint szemtelen kamaszo­kat, vihogó bakfisokat... „Irma. te egy intézmény vagy a városban.” Magda mond­ta ezt egyszer, amikor a déli csöndben le­ültek a C terem sarkában. Szegény Magda! Már mikor elment! Tizenkét... nem, nem, már tizenhárom éve. Fogy a sor. Ki van még? Béla. A jó öreg Béla. Túl a kűencvenen. Megjelenik néha. „Ö, nagysád, még mindig itt?” Mókamester volt világéletében. Azt a botrányt, amikor évnyitón leült a csembalóhoz, és Couperin Passacagliája meg Domenico Scarlatti G- moll szonátája között improvizálva, szvin- get kezdett el játszani...! Igen, Béla biz­tatta, jöjjön ide. „Ugyan Irma, csak nem szégyelli, hogy dolgozik? !” A tisztviselő nézegette a munkakönyvét. „Tanárnő?" Igen. „Nyugdíjas?" Igen. „Ö. egyetlen munkahelye volt?!” Igen. „Akkor most be­írjam, hogy teremőr?” Írja be nyugodtan. Teremőr? Még senki sem nevezte így. Az ismerősöknek Irma, Irma néni, az is­meretleneknek „kérem", „asszonyom”, „hölgyem”, „hm, lenne szíves". Arcok, lép­tek, tekintetek. Kérdések. „A mosdó merre van?” „Érdemes az emeletre felmenni?” „Ez annak a szobra, akit a tévében mutat­tak?” „Képeslapot hol árulnak?” A külföl­diek. Meghökkennek, amikor anyanyelvü­kön felel a kérdésükre. Azonnal beszélget­ni kezdenek vele, s panaszolják, miért csak magyarul olvashatók a feliratok ... Volt, aki ellenőrizte, tényleg beszél ango­lul, franciául, németül, olaszul? Nem hitte addig, míg a saját fülével meg nem győ­ződött róla. Akkor meg a fejét csóválta. Ilyet! Teremör anyóka, négy nyelven ... Milyen ország ez?! Talán ilyesmit gondolt, talán mást. Ki lát bele a fejekbe? Olykor persze úgy érzi, belelát. Néha-néha megáll a tekintete egy-egy emberen. Honnét jött, ki lehet, miként ke­rült ide? Embereket, tárgyakat, tájakat rak köréjük, megteremt egy világot, ami csak az ő fejében létezik, amit tetszése szerint formálhat, s persze boldogra formálja mindig, ahol nyoma sincsen a gonosznak, az erőszaknak ... Szegény Magda mondta azt is, „Irma te egy legyet nem hessen- tettél el az életedben”. És ha elhessentett volna? Akkor mi lenne? Mi lenne más­ként? Miért akar szinte mindenki mást nevelni és nem magát.?! Óvakodott attól, hogy olyasmit kérjen a tanítványaitól, amit ő maga nem tud megtenni. Talán ezért kap még mindig leveleket? „Drága Irma Néni! Abból a városból nekem Irma néni maradt. .." Legutóbb ez jött. Montgo­mery. USA. Alabama. Mekkora a világ? Ki­csi? Nagy? Ki tud felelni erre? Kevesen voltak.. Na, majd a nyáron! Jön­nek megint a csoportok. Átsétált a C-bői a D-be, ez a két terem az övé. Ha behuny­ja a szemét, akkor is centire megmondja, melyik tárgy hol és hogyan áll. Mint ott­hon. Koromsötétben bármit meglel. Abban a Montgomeryböl jött levélben írta a kis duci Merényi Márti, „... nekem Irma néni volt maga a REND. a BIZTONSÁG ...” Lehet, hogy így néztek rá? Ki tudja? És fontos lenne mindent tudni? És mi az, hogy minden?! Mészáros Ottó A másik; 1965-ben a, közr ség, az egykori plébános veze­tésével (dr. Tóth János, je­lenleg Űjpest-Megyeren mű­ködik) a temetőben felállított egy nagy keresztet a „távol­ban elhunytak emlékére”, és ennek alapzatán 200-nál több név sztrepeR ök mind Orosz­országban pusztultak el. Ezt a keresztet tavaly teljesen fel­újítottuk. de a márváriyfáblák a nevekkel megmaradtak. Ma­napság ilyesféle emlékeket vagy táblákat emeltetni nem nagy teljesítmény, de 1965-ben, főleg a nevek kiírásával — úgy gondolom — szép megbe­csülése volt az elpusztult falu­belieknek. Halottak napján ezen kereszt mellett külön is meg szoktunk emlékezni ró­luk egy kifejezetten rájuk vo­natkozó énekkel is. E két mozzanatot a teljes­ség kedvéért tartottam szük­ségesnek közölni a szerkesz­tőkkel. akiknek figyelme rá­irányult községünk eme fájó sebére, és ráirányította arra az olvasók figyelmét is. Fo­gadják érte köszünetünket. Jancsó Imre plébános Taksony Mint réfti előfizetőjük, öröm­mel olvastam a február 21-i Pos­tabontásban T. J.-né. dunakeszi olvasótársam levelét. Azzal telje­sen egyetértek, csak egy-két do­loggal szeretném kiegészíteni. Talán ha az ’50-es években szü­letünk, sokkal jobban járunk . . . De a korosztályom akkor már dolgozott és milyen körülmények között?! Én például naponta há­rom órát utaztam (oda-vissza) Nagymarosról Budapestre, hideg, sötét. fűtetlen marhavagonban. Közben nehéz fizikai munkát vé­geztem. Becsülettel ledolgoztam 39 évet. rendes öregségi nyugdíjba mentem 55 évesen. Végi!; a MÁV- nál voltam. És pont az egy he­lyen dolgozók Jártak legrosszab­bul. Januártól felemelték az özvegyi nyugdijat, egységesen «000 forint­ra. De miért egységesen? Hát ez a legnagyobb igazságta­lanság! Mert az a feleség, aki csak 10 évet dolgozott — a kötelező munkaviszony megszerzéséért — a nyugdíjig, az is ennyit kap. Vagy az a feleség aki egyáltalán nem dolgozott, szintén. És aki 33-40 évet gürcölt, ugyancsak a S000 forintot kapja. Hát igazság ez? Teljesen mindegy, ki hány évet töltött munkával? Biztos vagyok abban, hogy ezt a helytelen nyugdíjrendeletet nem olyan emberek hozták, akik már ledolgoztak 20-25 évet. hanem olyanok, akik nemrég álltak mun­kába. és még nem értenek hozzá. Megértem, hogy annak az asz- szonynak is élni kell, aki nem dolgozott. De azért az mégsem igazság, hogy egyforma elbírálás alá esik mindenki. Differenciálni kell az évek után! özv. Kulcsár Jánosné Nagymaros

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents