Pest Megyei Hírlap, 1990. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-15 / 39. szám

1990. FEBRUÁR 15., CSÜTÖRTÖK 5 Betörtünk, de nem oda... Könnyen guruló gázpalackok Kapós cikk a gázpalack, erre mutat egyebek között az is, hogy ugyanazon a napon, történetesen január 30-án, két gázcseretelepre is betörtek a ráckevei körzetben. Nyikes Pál rendőrzászlós mesélte, hogyan fogták el, né­mi kitérővel, az egyik érde­mes tolvajtársaságot. — Éjszaka jött a hívás az ügyeletre, hogy ismeretlen tettesek betörtek a ráckevei gázcseretelepré, és elvitték az ott talált palackokat. Azon­nal helyszíneltünk, és meg­kezdtük a nyomozást, de mint utólag kiderült, vakvágányon haladtunk. Még azon az éj­szakán jött a hívás Buda­pestről, a XX. Kerületi Rend­őrkapitányságról, hogy ők igazoltattak járőrözés közben két gépkocsit, amelyen nagy- mennyiségű gázpalackot szál­lított öt férfi. Különböző me­séket adtak elő arról, hogy ta­lálták, végül már azt akarták elhitetni, hogy eléjük gurult az úton a rakomány, ők csak összeszedegették. Na, gondol­tuk, ők a mi embereink! — Azok voltak? — Tulajdonképpen igen, de mégsem egészen azok, akiket kerestünk. Szóval, kihallgat­tuk az egész társaságot; a 32 éves Kun János, a 27 éves Ja­kab István, a 38 éves Raffael László, a 33 éves Rostás Je­nő, valamennyien megjárták már a börtönt. Még egy tár­suk volt, a 31 éves Gazdag Géza, ő valahogy meglépett, akkor még nem került elő. Kiderült róluk egyebek között az is, hogy vezetői engedély Bibliofilszalon Két részre osztva működik már a Központi Antikvárium (Múzeum körút 13—15.) Buda­pesten. Az et//\k részben a ha­zai és külföldi gyűjtök szá­mára rendeztek be úgyneve­zett bibliofilszalont, ahol a vevők kényelmesen, ülve ta­nulmányozhatják a régi könyv- és metszetritkaságo­kat. A másik részlegben, az úgynevezett modern antikvá­riumban naprakész választé­kot találhatnak az érdeklődők. nélkül kocsikáztak az éjsza­kában, de hát gyalog aligha gyűjthettek volna össze több mint. harminc gázpalackot. — Beismerték a ráckevei betörést? — Hát azt nem, de a má­sikat igen. Azt mondták; fel­ügyelő úr, kérem, mi a dél­egyházi telepre törtünk be. ezek a palackok onnan valók A másik balhét nem visszük! — Igazat mondtak? — Ellenőriztük, és kiderült hogy azon az éjszakán a dél- egyházi. telepre is betörtek, és a lefoglalt palackok valóban onnan származtak. Mint ki­derült, italozás közben egyez­tek meg, hogy gázpalackot lopnak, mert annak jó ára van, háromezer forint darab­ja. és könnyű értékesíteni. Időközben egyébként Gazdag Géza is előkerült, valameny- nyien itt vannak a fogdában. — Sa gázpalackok? — Sajnos, még azok is itt vannak az udvaron. Várjuk, hogy a TIGÁZ végre érte küldjön, és elszállítsák, mi­előtt még felrobbannak. Ga. J. Veresegyházi „Plussz” Alapllvány a botfái halmok megmentésére Meddig lehet még bolondítani az embereket? A reklámszövegekből oly jól ismert vitaminkészítmények és a Plusz-C-vitamin Veresegy­házon készül a nemrégen ala­kult Pharmavit Kft.-nél. E te­lephely ..boszorkánykonyhá­ján” létrehoztak egy olyan pezsgőtabletta-gyártó üzemet, amilyet gyógyszergyárak kö­zött is csak kevesek birtokol­nak. Az egyenletes minőség megköveteli a precíz technoló­giai fegyelmet és a szigorú tisztaságot. Ügy tűnik, hogy ez Veresegyházon sikerült, ahol hatalmas rozsdamentes üstök­ben keveredik az alapanyag. (Vimola Károly felvétele) Pályázat továbbképzésre Téma a honismeret Előreláthatólag a tavaszi szünetben, április 9—11-ig ke­rül sor Zsámbékon a honis­mereti szakkörvezetők to­vábbképzésére. A háromna­posra tervezett szakmai elő­adás-sorozat lehetőségét a Zsámbéki Tanítóképző Főis­kola, a Pest Megyei Pedagó­giai Intézet, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtár, valamint a HNF Pest Megyei Bizottsága te­remtette meg. A rendezvény szakmai vezetője dr. Kovács József főiskolai tanár, kan­didátus. Az előadók is a szak­ma legkiválóbbjai lesznek. Mi­vel a továbbképzést alapítvá­nyok támogatják, ezért a résztvevőknek csak kisebb összegű hozzájárulást kell fi­zetniük. A tavaszi továbbképzésre pályázat útján lehet jelent­kezni. A pályázatnak tartal­maznia kell a pályázó sze­mélyi adatait és honismereti tevékenységének rövid leírá­sát. Jelentkezhetnek rá mind­azok, akik általános vagy kö­zépiskolában, művelődési ház­ban, könyvtárban vagy vala­mely egyesület keretében hon­ismereti szakkört vezetnek. A pályázatokat február 28-ig kell beküldeni a Zsám­béki Tanítóképző Főiskola, Bálint Sándor Honismereti Szakkollégium címére 2072. Zsámbék, Lenin tér 3. Akik pályázatát elfogadják, azok­nak részletes tájékoztatást küldenek a szervezők. A. P. Csakis optimista ember le­het az, aki újságírásra adja a fejét. Hiszen abban a remény­ben ragad tollat, hogy lendít­het a világ során. Ha mást nem ér el. legalább hozzájá­rul ahhoz, hogy kimozdítsa a bürokrácia kátyújába rekedt ügyeket. Azzal, hogy kikürtö- li a kisemberek gondját-baját, talán hozzájárul a megoldás­hoz is. Mégis, a világ összes optimizmusa kevés ahhoz, hogy a százhalombattai hal­mok láttán még bízzon a zsur­naliszta az emberek tenni aka­rásában. jó szándékában. Annyiszor, de annyiszor ír­tunk már erről, hogy afféle örökzöldnek számító téma ez a lapnál. Hiszen mindig akad egy-két lelkes ember, aki tel­jes elánn'al veti bele magát a halmok megmentésébe. Ám, annyi akadály tornyosul előt­tük, hogy egy idő után rájön­nek; szinte lehetetlen megol­dást találni ezekre a bajokra. Aztán jönnek újabb és újabb emberek, akik zászlójukra tű­zik e régészeti kincs megmen­tését. s azok ismét eljutnak a Pest Megyei Hírlap szerkesz­tőségébe. S újságírók sora írja meg siratóénekét a halmokról. Sokszor úgy tűnik már, hogy közeledik a megoldás, de az­tán kiderül, hogy az egész li­la kör csak, délibáb volt, csa­lóka remény csupán. A való­ság ugyanolyan szomorú, mint volt egy-öt-tíz évvel ezelőtt. Míg égszakadás, földindulás van a politikában, csúcsra já­ratják a közéletet, a halmok sora változatlan. TERASZOS MŰVELÉS Továbbra is zártkertnek számít a terület, magánkézben vannak az ingatlanok. S — tel­jes joggal — a tulajdonosok szeretnének végre valamit kezdeni a telkekkel, szeretné­nek építeni rájuk. Mivel épí- tésd tilalom nincs érvényben a területen, akár alápincézett há­zakat is építhetnének, de ezek­re nem adnak engedélyt a ta­nács szakemberei. Igaz, a mindenre elszánt tulajdonoso­kát ez nemigen akadályozza meg terveik végrehajtásában. Ma is teraszosan művelik a hal­mok oldalát, sok helyen éppen a közepén található valami­lyen építmény. Jószerivel senki és semmi nem hozott határozatot, hogy évezredek kulturális öröksége ne pusztuljon el. SEGÉLYKÉRŐ LEVELEK Esztendők óta húzódik a rendezési terv jóváhagyása. A telektulajdonosok kivont karddal küzdenek jogaikért, a tanács nem mer tilalmat el­rendelni. Valójában egyetlen megoldás létezik: ki kell sa­játítani a területet, de ehhez súlyos milliók kellenének. S ez az, ami nincs. Igaz, tíz év­vel ezelőtt sem volt meg az az összeg, amivel az egész ösz- szefüggő terület árát kifizet­hették volna. Apránként azon­ban az évek során állami tu­lajdonba kellett volna venni! Várhatóan márciusban ke­rül végrehajtó bizottság, majd tanácsülés elé a rendezési terv. Ennek megvitatását már évek óta halogatja a hivatal. Tény, hogy darázsfészekbe nyúlnak, ha bármilyen dön­tést hoznak. Ha elrendelik az építési tilalmat, a tulajdono­sok hadüzenetére számíthat­nak. Ha nem állnak ki mel­lette, a halmok pusztulására voksolnak. De dönteni kell. mert tovább az embereket se lehet bolondítani! A helyi Matrica Múzeum szakemberei alapítványt léte­sítettek a halmok és a föld­vár megmentésére. Ügy -ttéL* ték — teljes joggal —, hogy az értékes régészeti terület ré­vén nemzetközi színvonalú bemutatóhelyet lehetne itt ki­alakítani. Ez szervesen kap­csolódhatna a világkiállítás koncepciójához. Annál is in­kább aktuális ez a kérdés, mert Bécs közelében már ki­jelölték azt a történelmileg rendkívül jelentős területet, ahol szintén régészeti emlékek bemutatására vállalkoznak a világkiállítás idején, s termé­szetesen azon tűi is az osztrá­kok. Az alapítvány felhívását el­juttatták minden szóba jöhető intézménynek és személynek. Elküldték a legtehetősebb ha­zai vállalkozóknak, keresik a csatornákat a magyarság szel­lemi örökségéért felelősséget érző külföldi milliárdosokhoz. Dr. Rákosi Ernőt, a DKV ve­zérigazgatóját is felcipelték a halmokhoz, hogy nyissa meg az alapítvány számára a vál­lalat bugyeilárisát. őszintén sajnálom a kőolajfinomító vezetőjét, hisz jól tudom, mint az ország egyik legnagyobb vállalatának fejéhez, hozzá fordul mindenki, aki pénzhez szeretne jutni. Ki tudja, hány és hány protokolláris ünnep­séget fellett végigülnie, vé- gigállnia. végiglátogatnia, ahol ezreket, milliókat vártak tőle. S még hány helyre fogják ezért meginvitálni, hány ta­nácskozáson kell még részt vennie, s hány alapítványt kell még aláírnia? Mindeneset­re a régészeti alapítvány szer­vezői bíznak benne, hogy ez alkalommal is számíthat a vá­ros a DKV-ra. EZ AZ A PILLANAT l Ugyanakkor egy másik vo-' nalon is elindultak a szakem­berek. s elsősorban Poroszlai Ildikó, a múzeum igazgatója. Elhatározta, hogy szorgalmaz­za a terület természeti véde­lem alá vonását, hiszen ez a tilalom kimondását vonja ma­ga után. Lehet, hogy ez lesz a járható út. A megyei tanács elnöke, dr. Balogh László tá- snergat ja - az elképzelést. Leg­alábbis erre lehet következ­tetni abból, hogy az alapít­ványhoz máris hozzájárult a megyei tanács ötvenezer fo­rinttal. Ám a védelmet a he­lyi tanács testületé mondhat­ja ki. Jószerivel már csak azon múlik a dolog, hogy mi­kor tűzi napirendre a kérdést a testület. Lesz-e erre gondja a tancsának, vagy a követke­ző testületre bízza a döntést? Annyi minden fontos ezekben a hetekben, hónapokban. Fé­lő, hogy ismét félreteszik a halmok ügyét. Ha belátható időn belül nem mondanak á-t, vagy b-t, lehet, hogy a pillanatnyi ér­dekek ismét meghiúsítják, hogy kimozduljon az ügy a holtpontról. S akkor újra az a helyzet áll elő, ami tíz éve egyfolytában van. A téma megszállottjai, az újságírók afféle imamalomként hirdet­hetik a terület hallatlan érté­két, jevelek, cikkek sora szü­letik annak érdekében, hogy történjen valami a megmen­tésükért. Ez az a pont, ez az a pillanat, amikor tenni kell, és tenni lehet. Hát azok, akik­nek ez a dolguk, tegyenek is végre valamit ezért a kin­csért! ^ Fiedler Anna Mária Ha minden igaz, idén kivonulnak hazánkból a szovjet had­sereg alakulatai. Egykor — úgy mondták — szabadságot hoz­tak, most kifizetetlen villanyszámlákat, lelakott épületeket, lö­völdöző kiskatonák gyászos emlékét hagyva maguk mögött tá­voznak. És még valami itt marad utánuk: a félelem. Egy gene­rációban bennszűkölő érzés, azoknak az embereknek a félelme, akiknek 44—45-ben nem szabadulást jelentettek az orosz tankok, hanem ellenkezőleg: rabságot. Taksonyban sokan vannak így. Hatvan-hatvanöt-hetven éve­sek ma ezek a férfiak és nők, vezetéknevük kétséget kizáróan utal származásukra. Svábok. Vagyis ellenségek. Fasiszták, volksbundisták, néha egyszerűen csak németek. Negyvenötben nem válogatott az indokokban Nagy Keleti Testvérünk. Ki tud­ja már, hány faluban dobolták ki akkoriban, hogy másnap — esetleg két-három nap, vagy egy hét múlva — mindenki jelent­kezzen a községházán. Taksonyban, Szigetcsépen, Szigetbecsén, Újhartyánban, Pilisvörösvárott és a többi sváb lakta településen valahogy így kezdődött a malenkij robot története. Málenkij robot (1.) vittek mindenkit válogatás nélkül..." Malenkij robot — azaz kis munka. De az igazsághoz kö­zelebb kerülünk, ha úgy fo­galmazunk, nagy szenvedés. Mikor az életben maradottak között a malenkij robotról kérdezősködtem, a barátságos arcokra páncél kerül. Baj le­het ebből, magyarázzák az em­berek. Nem lehet még mindent elmondani. És néha leplezet­lenül kibukik az igazság is. Félünk, hangzik el újból a szó, aegyvenöt évvel a háború vége után. Járom a taksonyi házakat, a mosolyok megfagy­nak, a ráncok nyugtalan re- dőkbe rándulnak jöttömre. Aztán végül találok valakit, aki hajlandó beszélni. A meg­szólaló férfi is, felesége is öt esztendőt töltött az ukrajnai Novidombaszban. Mikor beva- gonírozták őket, egyikük sem töltötte még be a huszadik évét. Ha valakinek, hát nekik van mit számon kérniük az élettől, bárkitől. A felcsapó in­dulatokkal elmesélt történet végén mégis megkérnek, ne­vük ne szerepeljen az újság­ban. Névtelenek akarnak ma­radni, akár a többi taksonyi, akik mind áldozatok voltak a történelem e szégyenteljes epi­zódjában. A férfi mégis azzal kezdi, hogy az igazságot azért el kell mondani. Lássuk hát, mi történt valójában! Az előzmények — Nekünk 44. november 4-én az Örkény felől erősödő ágyúdörgés jelezte először, hogy közelednek az oroszok. Aztán hat hétig megrekedt a front. Emlékszem, a pincében töltöttük még a karácsony es­tét is. Sokáig 14-15 német tar­totta a szigetet, de végül nem bírták tovább, és mindent el­foglalt a Vörös Hadsereg. Hogy mi volt, akkoriban ...? Hát kérem, frontállapotok uralkod­tak. Az oroszok ittak, hajku- rászták a nőket, vitték, ami a kezük ügyébe esett. December 28-án dobolták ki, hogy har­madikén — mármint 1945. ja­nuár 3-án — a 18 és 40 év kö­zötti nőknek, valamint a 16 és 45 év közötti férfiaknak ma­lenkij robotra kell jelentkez­niük. Ez szinte minden csalá­dot érintett, mert egy-két ta­nító kivételével gyakorlatilag az egész falut svábok lakták. Pedig nem éltek köztünk volksbundisták, sőt, egyesek még beszélni sem igen tudtak németül. Mindegy, vittek az oroszok válogatás nélkül min­denkit. Először azt hallottuk, három hétre Szolnokra me­gyünk a lerombolt pályaud­vart építeni. Es pontosan öt év múlva jöttünk vissza, 1949 végén Ukrajnából. Már aki visszajött... Az utazás — Igazából Ceglédbercelen tudtuk meg, tulajdonképpen hová megyünk. Marhavago­nokban szállítottak bennünket. Negyven-negyven embert zsú­foltak egy kocsiba, ránk vág­ták az ajtót, aztán irány a Szovjetunió. Egy hónapig tar­tott az út. Közben persze még dúlt a háború, gyakran meg­esett, hogy más, fontosabb sze­relvények miatt vesztegelnünk kellett. Maga az utazás szinte leírhatatlan volt. Vágtunk pél­dául bicskákkal egy lyukat a padlóba, ez szolgált a későbr biekben illemhelyül. Az oro­szok tudták, hogy akad egy kis otthonról hozott étel a va­gonokban. ellátást ezért jófor­mán semmit nem kaptunk. Talán Romániában jártunk már, amikor elénk löktek va­lami szárított birkahúsfélét, és azt hiszem, Kisinyovban adtak egy kevés dohos, meleg kását. Vizünk nem volt. A havat ka­partuk le az ablakon keresztül a tetőről, és olvasztottuk fel, hogy megigyuk. Egyszer meg­álltunk a mínusz 30 fokos hi­degben az Olt folyónál, na, ak­kor tudtunk vizet szerezni. Hogy mégsem pusztultunk éhen az úton, az annak kö­szönhető, hogy még tartott az otthonról hozott erő, bírtuk a nélkülözést, a szenvedést. Hát így érkeztünk meg február 2-án Novidombaszba. A láger — Ukrajnába kerültünk, a Szovjetunió legfontosabb szén- lelőhelyére, Sztalinótól — a mai Donyecktől — úgy 60 ki­lométerre. Volt vagy 10-15 lá­ger egy körülbelül 20 kilomé­teres körzetben, lengyelekkel, németekkel, magyarokkal és orosz foglyokkal vegyesen megtöltve. Minket szerencsére egy elítlágerben helyeztek el, amit, mert közel feküdt a köz­ponthoz, gyakrabban ellen­őriztek. így sikerült egy csomó visszaélést, parancsnoki hatal­maskodást megúsznunk. Per­sze, akadtak pechesebbek is. A feleségem például egy olyan pincebarakkban lakott egy ideig, ahol magasan állt a ta­lajvíz. Köveket kellett a fér­fiaknak lehordaniuk, hogy egyáltalán közlekedni lehessen odalent. A patkányokról szin­te már beszélni sem érdemes ezek után. A lágereket egyéb­ként kétszeres szögesdrót ke­rítés vette körül, általában minden sarkon őrtoronnyal. A barakkokban kétoldalt emele­tes priccsek sorakoztak, közé­pen kőből épült kályha állt, tetején vaslappal. Aki tudott, mindig lopott szenet, mert nemritkán mínusz 25-30 fokos hidegben fagyoskodtunk. De mégsem ez tűnt a legelvisel­hetetlenebbnek, hanem a szél. Az ember egy idő után ugyan­is már nem érzi, mennyivel alacsonyabb a hőmérséklet, mint máskor. Ráadásul nagy hidegben a levegő sem moz­dul. Mínusz 15-18 foknál vi­szont a szellő is borzalmas. Novidombasz pedig egy fenn­síkon terült el, amit át- meg átjártak a szelek. Szóval iszo­nyatos volt. Falusy Zsigmond (Folytatjuk.) Mennyei küldemény „Mennyei küldeményt” kéz­besítettek a szelek a minap Grüntner Elemérné kórházi ta­karítónőnek. Az asszony mát- ranováki otthonában arra lett figyelmes, hogy a háza mel­letti erdőszélre színes gyer­meklufik ereszkednek le. A csokorba kötött öt léggömb spárgáján öt kartonlapocskát talált, rajtuk számára kibo­gozhatatlan írással. A fordí­tásból kiderült, hogy a szál­lítmányt az olaszországi An­cona tartomány két városából, Senigalliából és Morro d Albá- ból indították útnak itáliai bé­keaktivisták. A békemozga­lomban való részvételre buz­dító mondatok légvonalban számítva is több mint hétszáz kilométeres utat tettek meg a Nógrád megyei településig, ahol az abszolút üzemanyag- takarékos járművek egyike kipukkadt. Miután az üzene­tet pontos névvel, címmel je­gyezték a feladók, a salgótar­jáni megyei kórházból dr. Cseplák György bőrgyógyász főorvos válaszlevélben nyug­tázta a küldeményt.

Next

/
Thumbnails
Contents