Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-07 / 289. szám

1989. DECEMBER T, CSÜTÖRTÖK l ^fífggp 3 Ö mondta Nagy show! Megyei tapasztalatok alapján pedzegettük már a dolgot, legutóbb éppen no­vember 29-i számunkban — A voksok — írtuk le a lombosodó vetélkedőt: me­lyik ellenzéki szervezet az „igazibb”, a „régibb”, azaz a kékvérűségért első helyre álló. S bár nemcsak moso- lyogtató, hanem fogvacogta- tó jeleket is jelfedezni vé­lünk ebben a vetélkedés­ben, úgy hittük, ez valami lokális nyavalya, a gyak­ran — hol jogtalanul, hol jogosan — emlegetett vidé­kiességnek a szeplője. Té­vedtünk. Megy ez nagyban is! Interjút készített a Re­form (89/47.) Tamás Gás­pár Miklóssal, a Szabad Demokraták Szövetsége ügyvivőjével, a főváros V. kerülete egyik — időközi választási — országgyűlési képviselőjelöltjével. T. G. M., most is, mint minden­kor máskor, mondja a ma­gáét. Van, amit egyformán látunk, van, amit különbö­zően, amint az ilyen ese­tekben természetes. S mert természetes, gqnd nélkül jutottunk el az interjú vé­géig, amikor hirtelen ... Igen, hirtelen megtorpan­tunk. Hűha! Már ott is, ők is?! Azt mondta ugyanis T. G. M.: „Nagy show volna, ha megválasztanának. Én volnék az első, aki a föld alatti ellenzékből bekerül a parlamentbe ...” Aha! Szóval vannak már független képviselők, to­vábbá vannak ellenzékiek — akik a legutóbbi időközi választásokon a helyi el­lenzéki kör, avagy a helyi MDF jelöltjeként nyerték el a választók kellő számú vöksát —, sőt, tudomásunk szerint van olyan képvise- lö(nő) is, aki vállalta a parlamentben az SZDSZ képviseletét, ám olyan „iga­zi, de igazi”, a föld feletti ellenzék után a föld alatti ellenzékből kikerülő, majd csak most lesz... Az első! A többi említett? Na ugye, mit mondjunk... A kék- vérűséget nem lehet csak úgy elnyerni. Ami félelme­tesen emlékeztet bennün­ket az Orwell-i Állatfarm minden állat egyenlő, de vannak egyenlőbbek vitrio- los hatású alapelvére ... Ami azt illeti, tényleg nagy show készül itt, kékvérűek, halványkék vérüek stb-, stb. részvételével. Csak azt tudhatnánk: e nagy show műsoráért mit fizet majd a nézőserég... ?! KLIENS A MEGYEI TANÁCS VB-ÜLÉSE Porciózzak a pártvagyont Gyanúsan vékony borítékot hozott a posta, s a sejtelem beigazolódott, amikor a tegna­pi vb-ülésre érkezvén kétany- nyi, helyben kiosztott anyagot találtak az asztalon a testület tagjai. Nemcsak súlyra, tarta­lomra is vaskosak voltak a napirendek. Az a tájékoztató­tervezet például, amely a Mi­nisztertanácsnak készült, s a megye agglomerációs, infra­strukturális és környezetvédel­mi problémáit tárta fel, sok­éves gondjaink esszenciáját adja. Tiborc panaszaként hat­nak e sorok, s azért íródtak, hogy Pest megyét — fájdalom, de — sorolják az elmaradott térségek közé, s ismerjék el végre szűkebb pátriánk, s ve­le az agglomeráció mostoha sorsát. ELVÁRJUK A KORMÁNYTÓL Mert nem lehet már messze az az idő, amikor megindul az egyébként hőn óhajtott át­alakulás a fővárosi ipar szer­kezetében, aminek egyenes következménye, hogy a felsza­baduló munkaerő jelentős ré­sze az agglomerációban jele­nik meg, s új munkalehetőség teremtése híján — finoman fogalmazva — foglalkoztatási gondok várhatók. Szinte hihetetlen, mégis igaz, hogy a térség vízellátása és csatornázottsága az orszá­gos átlagnál is rosszabb képet mutat, hogy 15 településünkön nincs egészséges.,-, Ivóvíz, és szinte ellenőrizhetetlen a szennyvizek útja, ami már a fővárosi vízbázisokat veszé­lyezteti. Hátul kullogunk a sorban a telefonjaink számát il­letően, de elsők vagyunk, le­hetünk abban, hogy a veszé­lyes hulladékokat fogadjuk, akár a megyei vezetés és a la­kosság tiltakozása ellenére is. És akkor még nem szóltunk a csontig rágott, az üdülési sze­zonban a megye frekventált területeit már-már elviselhe­tetlenül terhelő ideiglenes né­pességről. Fájó ügyeink java részében elsősorban a fővárossal kelle­ne dűlőre jutnunk. Most az a lehetőség is felkínálkozott, hogy az ország vezetése elé tárjuk bajainkat. Ha azonali anyagi segítséget nem is ka­punk, azt elvárjuk a kormány­tól, hogy foglaljon állást a me­gye sajátos helyzetéről, szere­péről, s majdan ehhez mérten nyújtson fedezetet felzárkóz­tatásunkhoz. őszintén szólva nem volt szívét melengetőbb az a tájé­koztató sem, amely a megyé­ben működő szociális ottho­nok helyzetét tárta a testület elé, lévén, hogy például a gyömrői visszaélésekből már rendőrségi vizsgálat lett. MINDNYÁJUNKHOZ MÉLTATLAN De más baj is van: az intéz­mények 17 százaléka a lakott településtől távol esik, ezért látogatottságuk és fenntartá­suk egyaránt problémás. Az épületek több mint fele nem annak épült, amire ma hasz­nálják, ráadásul több még re­konstrukcióval sem varázsol­ható alkalmassá funkciójához. Az meg egyenesen hajmeresztő, hogy a 32 gondozóhely közül 10 csak átmenetileg működtet­hető, pontosabban az életve­szélyessé nyilvánítás határán áll. Ráadásul ebbe a kategó­riába sajnos olyan intézmé­nyeket kellett besorolni, ame­lyeknek lakói amúgy is a tár­sadalom perifériáján élnek, lévén, hogy elmebetegek. Az otthonok külső állapotá­nál is súlyosabbak a belső, mentálhigiénés hiányosságok. Minden mostoha körülményt feledtetni tud, ha a gondozók megbecsüléssel, szeretettel ve­szik körül az időseket. Ám ahol se korszerű épület, se odaadó személyzet, sem pedig jogszabályszerű vagyonkezelés, ott az idősek kiszolgáltatottak, ami nemcsak hozzájuk, de mindannyiunkhoz méltatlan. A megye illetékes osztályá­nak átfogó vizsgálata, no meg a rendőrségi ügy nyilvánva­lóan felrázta mind az ottho­nok vezetőit, alkalmazottait, mind lakóit, s természetesen rávilágított a fenntartó taná­csok szerepére is. A teljes kö­rű rehabilitációhoz azonban 100 milliós nagyságrend szük­séges, ami álom csupán. De egy megyei szociális módszer­tani központ létrehozásának megvan a realitása. Különösen akkor, ha tudjuk: a helyi ön- kormányzatoknak minden ed­diginél égetőbb szükségük lesz rá. E központ felkarolná a szo­ciális otthonokon kívül a csa­ládsegítő hálózatot, foglalkoz­na a gyermek- és ifjúságvéde­lem problémáival, s feladata lenne figyelemmel kísérni a védelemre szoruló felnőttek sorsát is. Szakmailag segítsé­get nyújtanak az intézmény- hálózatok vezetőinek alkal­massága elbírálásában, illetve dolgozóinak képzésében, to­vábbképzésében is. Országszerte élénk érdeklő­dés kíséri, hogy mi lesz a sor­sa az MSZMP átadásra kerülő vagyonának. A megyében 146 tételről kell dönteni, köztük 61 önálló épületről. A vagyon bruttó értéke több mint 387 millió forint. A tanácsoknak átadásra kerülő ingatlanok to­vábbi hasznosításáról elsősor­ban helyi elképzelések alap­ján döntenek, egyeztetve az ott működő pártokkal, egyéb szervezetekkel. Rossz szom­szédság, török átok — tartja a szólás, azért nem árt majd ar­ra is figyelni, hogy semmiképp se kerüljenek egymás mellé nagy ügyfélforgalmat bonyolí­tó és mondjuk, elmélyült munkát végző hivatalok. A fővárosban lévő két in­gatlan, azaz a Nagy Jenő ut­cai volt MSZMP-székház, illet­ve az Amerikai úti egykori oktatási igazgatóság jövőjére alapos előkészítés után tegnap tett javaslatot a kormánynak a végrehajtó bizottság. Esze­rint a Nagy Jenő utcai épület kezelői jogához a megye ra­gaszkodik azon speciális hely­zeténél fogva, hogy bár a me­gyén kívül van az épület, Pest megye székhelye mégiscsak Budapest. ÉRDEKLŐDŐ AKAD BŐVEN Azaz a megye azt sze­retné, ha ez az épület ugyanolyan elbírálásban része­sülne, mint más megyeszék­helyek egykori MSZMP-szék- házai. S mert az épület egész­ségügyi, illetve oktatási célra alkalmatlan, iroda jellegű hasznosítása indokolt. Érdek­lődő is bőven akadt, közöttük megyei és más intézmények, illetve külföldi bérlő. A vb egyetértett azzal a ja­vaslattal, hogy a volt oktatási igazgatóság kezelői joga a Mű­velődésügyi Minisztériumhoz kerüljön át, mert az ingatlant megtartani jelen körülmények között nincs esélye a megyé­nek. Az épületet ezentúl is oktatásra javasolják hasznosí­tani. A gyermek- és ifjúsági cé­lokat szolgáló megyei intéz­mények vagyoni helyzetéről szóló tájékoztatóval egyetért­ve a testület tagjai azt emel­ték ki, hogy a táborok, úttö­rőházak, ifjúsági centrumok minden körülmények között a jövőben is a gyermekek érde­keit szolgálják. F. E. Holnaptól új sorozat Élet utón, halál előtt Amikor mi vagyunk, akkor még nincs jelen a halál, ami­kor viszont a halál jelen van, akkor már nem vagyunk mi. Az előbbi megállapítás Epiku- rosz görög bölcselőtől szárma­zik, s arra a mindmáig jelen levő probléma utal/ hogy az elmúlásról nem akarunk tudo­mást venni. Ez a téma elhes­segetendő tabu, olyasvalami, amiről nem szokás beszélni, Pedig az élet és a halál egy­mással összefüggő állapot. S nem csak azért, mert minden élet befejeződik egyszer, azért is, mert szeretteink, ismerő­seink távozása az élők sorá­ból, lehetetlenné teszi, hogy ne gondoljunk arra a bizonyos, bennünket is váró nagy uta­zásra. A halálról nem szokás be­szélni, most kezdődő soroza­tunkban mi mégis arra vállal­kozunk, hogy segítünk szem­benézni az élet utáni és a ha­lál előtti történésekkel, akár saját sorsunkról, akár a hoz­zánk közelállókról van szó. De miért is kell erről a té­máról szólni? Elsősorban ép­pen azért, mert életünknek éppen az elmúlás az egyik olyan területe, amellyel a leg­kevésbé vagyunk képesek meg­birkózni. Csak ritka az olyan ember, akiben ne élne halál- félelem, akit ne viselne meg a gyász, aki képes lenne gondo­latban felkészülni arra, hogy ha szükség lenne rá, tudja megkönnyíteni mások útját az élet utáni jövőbe, aki tud­ná. mit, s hogyan kell tennie ahhoz, hogy megkönnyítse az életet azok számára, akiket maga mögött hagy. Éppen ezért sorozatunkban riportok, beszélgetések szól­nak majd arról, hogyan lehet enyhíteni mások számára az elmúlás előtti legnehezebb perceket. Bemutatunk olyan embereket, akik ugyan mindig az élőért harcolnak, de mert a természet rendjével szemben végeredményben mégiscsak te­hetetlenek, elszenvednek ve­reségeket is. Orvosok, a lélek pásztorai szólnak arról, mi­ként próbálják megkönnyíteni az utolsó perceket. Ügy érezzük, szólnunk kell a hazai temetkezési kultúrá­ról, pontosabban arról, mi az oka annak, hogy nem vagyunk képesek mindig megadni a tisztes végtisztességet. E témakör kapcsán segítség­re is szeretnénk lenni a rá­szorulóknak. Például abban, milyen legyen a végrendelet, az örökösöknek pedig ahhoz, hogy amit örökhagyóik egy élet munkája árán hagytak rájuk, a gondoskodás valóban szép emlék, s ne bosszúság, gond tárgya maradjon. Meg kell beszélnünk az eutanázia, a kegyes halál té­makörét is. Azt, hogy sza­bad-e, erkölcsös-e tengernyi szenvedés árán meghosszabbí­tani a menthetetlen beteg éle­tét, másfelől, van-e joga arra bárkinek, hogy élet-halál ura legyen, s bármily kegyes, hu­mánus okból is, de elvágja az élet fonalát. Megannyi kérdés, sokra vá­laszt se mi, se azok a szakem­berek, a téma alapos ismerői se adhatnak, akiket megkér­dezünk, akik segítségünkre vannak e kényes, tabunak számító kérdésekben. A halál titkát még senkinek sem sikerült megfejteni. Erre természetesen mi sem vállal­kozhatunk. Arra azonban igen, hogy beszéljünk néhány olyan kortársunkkal, akik jártak már az élet és a halál mezs­gyéjén. Bemutatunk egy fia­talasszonyt, aki túlélt egy re­pülőszerencsétlenséget, s fel­idézzük néhány olyan ember emlékeit, akiket a klinikai ha­lál állapotából hoztak vissza közénk az orvosok. Éppen mert valóban nagyon nehéz, kényes térháról kez­dünk most önökkel párbeszé­det, szeretnénk, ha folytatá­sokban megjelenő riportjaink­ról, cikkeinkről, interjúinkról megírnák véleményüket, kér­déseikkel segítenék munkán­kat. Beszámolnának saját ta­pasztalataikról, élményeikről. Írjanak őszintén az életről, a halálról, az orvosi ellátásról, a temetésről, a gyászról, a vég­rendeletről. sorozatunk többi témáiéról. Holnaptól tehát: ÉLET UTÁN, HALÁL ELŐTT címmel új sorozat kezdődik a Pest Megyei Hírlapban. K. ÚR INViíMEI K ötelessége-e az ötlet című hetilap valamennyi ol­vasójának tudni, ki az a Kónya Imre? A kérdés szónokinak hat, mert hiszen nyilvánvaló, az ol­vasónak nincsen ilyen kötelessége. A hetilap azonban — vélhetően: a szerzővel egyetértésben — úgy tesz, mintha ez kötelesség lenne, hiszen csupán annyit kö­zöl egy nagy terjedelmű cikk alatt aláírásként: Kónya Imre. A dolgozat persze lehetne szokványos újságcikk, s akkor, mint általánosan, természetes az aláírásnak ez a módja. A dolgozat azonban nem szokványos új­ságcikk. Témája miatt sem — milyen taktikát köves­sen, milyen magatartást tanúsítson „az ellenzék” a vá­lasztási harc folyamán —, s azért végképp nem, mért az írás végén — mint nyilatkozatok, kiáltványok, más politikai dokumentumok esetében szokás — dátum áll: Budapest, 1989. november 22. Jelezve: aki mondta, ekkor mondta, írta. Az ötlet 89/48. számában meg­jelent írás „Az ország győzzön a választásokon” címet kapta, leíratlanul is tudatva: ha az ellenzék (ha van ilyen, hogy „az” ellenzék) győz, akkor az ország győz ... Nem tudom, hogy ez így igaz-e. Magam ugyanis azo­kat szintén az ország részének — lakójának, jogokkal felruházott állampolgárának stb. — tartom, akik (eset­leg, ma érjük be ennyivel) nem az ellenzékre szavaz­nak. Hanem például egy nekik rokonszenves emberre, a nekik tetsző pártprogramra. A hozzám hasonló gya­logkatona számára ugyanis „az” ellenzék: megfogha­tatlan. Pártok vannak, személyek, programok, s rá­adásul most már jó ideje azt ígérik ezek a szerveze­tek, személyek, hogy azért elengedhetetlen a válasz­tási küzdelem, mert keményen ütköztetni kell a pár-, tok programjait, a személyek elképzeléseit és hiteles­ségét... S akkor kiderül! Mi derül ki? K. úr intelmei­ben ugyanis azt olvasom: „...az ellenzéki szervezetek a választási harc során ne egymás ellen politizálja­nak, hanem egymással összehangolva folytassák vá­lasztási propagandájukat.” Akkor tehát? Most lesz üt­köztetés, állampolgár előtti megmérettetése progra­moknak, szervezeteknek, személyeknek, avagy...?! S ha „az" ellenzék megfogadja K. úr intelmeit, s nem lesz küzdelem, akkor én hogyan voksoljak, miként döntsék, főként ha tudom, itt „összehangoltak” ne­kem?! K. úr ugyanis sajnálatosnak tartja, hogy az el­lenzék a háromoldalú megállapodás óta „belső egyez­tetés nélkül politizál”, holott „Ez a helyzet nemcsak az ellenzéki mozgalomnak, hanem az egész demokratikus átalakulásnak felmérhetetlen károkat okozott!” Nem és nem értem. Ha nekem „belső egyeztetések­kel” próbálják nyújtani a „demokratikus átalakulást”, akkor — mert évtizedeken át épp ilyen belső egyez­tetéseknek köszönhetően voltam kiskorúként kezelt állampolgár — köszönöm, a magam részéről nem ké­rek belőle. Magam éppen ellenkezőleg gondolom: a demokratikus átalakulást segítette, annak hasznot haj­tott, hogy a különböző ellenzéki szervezetek megmutat­ták „belső egyeztetés” nélküli arcukat, markáns vo­násokat öltöttek fel, programjaikat sajátosabbá tet­ték, vitatkoztak egymással, vezetőik szópárbajokba (olykor még az is megtörtént:-'érvpárbajokba) keve­redtek egymással... nekem mindez: segített. K. úr szerint felmérhetetlen a kár. Miféle kár? Ki — és mi­ben — károsodott itt?! T alán az olvasó is tudja: dr. Kónya Imre annak a furcsa képződménynek — a Független Jogász Fórumnak — az egyik, s kétségtelenül a legis­mertebb vezetője, amely hervadhatatlan érdemeket szerzett az Ellenzéki Kerekasztal megszervezésében, a háromoldalú tárgyalásokra való felállításában. Laikus­ként azért voltam kénytelen a furcsa képződmény megjelöléssel élni, mert nem tudom — a jogászok bi­zonyára tudják —, ha ez a szervezet független, akkor miként avatkozhat be — félreérthetetlen beavatkozási iránnyal! — politikai küzdelmekbe, miként alakíthat ki stratégiai és taktikai forgatókönyveket ezekre a küzdelmekre, miként adhat tanácsokat csak az egyik félnek ... S ha ezt teszi, akkor viszont miért nincsenek ott a politikai szervezeteket feltüntető egyetlen listán sem?! S ha mégsem politikai szervezett?), akkor e szervezet prominense esetleg csupán magánemberként fogalmazta meg említett cikkében, hogy „A bukott rendszer hajdani irányítói és azok kiszolgálói bizalom­ra nem számíthatnak.” Jogász tollából meghökkentő a mondat — mert bizony a bizalom nem megvonható jog, nem tetszés szerint osztogatható jutalom, hanem mindazok számára állandó járandóság, akik nem ját­szották el azt — s még meghökkentőbb az „azok ki­szolgálói” megfogalmazás. Mert bizony e megjelölés alatt bárkit érthetünk. K. urat is. Valahol ő is „szol­gált”; dolgozott abban a bukott rendszerben... Avagy mi mást értsünk — még csak nem is a jog, hanem a köznapi politika nyelvén — a kiszolgálóik fogalmon? Ki-ki tetszése szerint azt, amit akar? De hiszen ak­kor K. úr intelmeinek is ez lehet a sorsa! S például akadhat, amint akad is olyan — lásd Pető Iván, a Sza­bad Demokraták Szövetsége ügyvivőjének nyilatkoza­tát a Heti Világgazdaság 89/48. számában —, aki így látja „az” ellenzéket: „Nem lehet abban reménykedni, hogy megteremtődik a mindent elfedő harmónia”. S gyorsan illusztrál is, „egyik jelentéktelen párt”-ként nyilatkozik arról az ellenzéki társszervezetről, amely­nek a taglétszáma a kétszerese az SZDSZ-ének ... így tényleg nehéz lesz elkerülni — visszatérve K. úr szóhasználatához — azt, amit K. úr nagyon szeretne, történetesen, hogy „... az ellenzéki szervezetek egy­más közötti harca az emberek szemében úgy jelentke­zik, mint a hatalomért való öncélú acsarkodás.” L ehetséges, hogy az a baj, „Minden egyes politikai csoport az igazság egyetlen letéteményeseként lép fel.”? Lehetséges, hogy e hazában maroknyi embernek lesz csak bizalom, mert az összes többi „ki­szolgált”, hiszen „Ha valakinek korábban demokrati­kus meggyőződése volt, választhatott. Bátran másként gondolkodónak nyilváníthatta magát, és szembenéz­hetett döntése következményeivel. Ügy tudom, alig több mint harminc ember választotta ezt az utat.” Lehet, ott a baj Nagyon sokan úgy érzik” az egyszerű munkásemberek közül, „hogy nincs egy párt sem, amelyik az érdekeiket képviselné. Ez viszont nem az egyszerű embereknek, hanem a pártoknak a hibája.” Igen, K. úr, ezek is intelmek. Sajnos, nem hazánkfia írta le, hanem Nick Thorpe, a brit BBC radiótársaság volt magyarországi tudósítója a Heti Világgazdaság 89/48. számának 66. oldalán. Az ő intelmei valahogy emberibbek, közelebb állnak hozzánk. Talán azért áll­nak közelebb hozzánk ezek az intelmek, mert szerző­jük nem hangolt össze semmit senkivel... Mészáros Ottó

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents