Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-06 / 288. szám

1989. DECEMBER 6., SZERDA 5 DÖNTÖTT A LAKOSSÁG Új címer Hamarosan új címert kap Vác. Azaz fogalmazzunk pon­tosan: a régi címert állítják vissza jogaiba, miután a helyi tanács kezdeményezésére meg­szavaztatták a város polgárait. A minden választójoggal ren­delkezőnek elküldött levélben arra kérték az embereket, hogy a mellékelt lenyomatokat tanulmányozva válasszák ki a nekik legjobban tetszőt, s sza­vazatukat bármely postaládá­ba bedobva vagy személyesen a tanácshoz eljuttatva segít­senek a döntés meghozatalá­ban. A kezdeményezés — mint azt dr. Kovács Tibor végrehaj­tó bizottsági titkártól megtud­tuk — nem várt sikert hozott, hiszen a szétküldött 26 ezer 194 szavazólapból a határidő lejártáig 16 ezer 372 érkezett vissza. A váci polgárok többsé­ge úgy döntött, hogy lemond a jelenleg még a város zászla­ját is díszítő címer használa­táról és a régi, történelmi jel­kép visszaállítását javasolja. Eltűnik tehát a pajzsból a Dunai Cement- és Mészmű há­rom, nem sok dicsőséget hozó kéménye, az ötágú csillag, va­lamint a kőkapu és a Dunát jelképező hullámvonal. Megtudtuk azt is, hogy a la­kosság állásfoglalásának meg­felelően a városi tanács testü­leté a legközelebbi, december 12-én sorra kerülő ülésén mó­dosítja korábbi rendeletét, s így várhatóan január 1-jétől válik jogszerűvé az új-régi cí­mer használata. Az átállás mindössze néhány tízezer fo­rintjába kerül majd a helyiek­nek, hiszen legfeljebb néhány zászlón és más, alkalmilag használt tárgyon kell kicserél­tetni a jelképeket. F. Z. Épül a fedett teniszpálya A Parkvárosban épülő sport- és szabadidőközpont kivite­lezése újabb szakaszához érkezett. A Pára Betéti Társaság a meglévő négy salakos teniszpálya szomszédságában építi a két­ezer négyzetméteres fedett teniszcsarnokot. A jövő év elejére várhatóan elkészülő sportlétesítménybe a két Boltex-szőnyég­gel borított pálya mellett többek között szolárium, kondicioná­lóterem, szauna kap helyet. Kétszázezer márka Szigstúffalunak Német nemzetiségi népiiáz oltók és sportolók már jártak kinn az NSZK-ban, de talál­koznak majd a gazdasági szer­vezetek képviselői is. Már megérkezett a kétszáz­ezer márkás támogatás első része: nemrégiben kapta meg a község, a Magyar Nemzeti Bankon keresztül az első har­mincötezer márkát. F. A. M. CSAK A MIHEZTARTÁS VÉGETT Bűzös-bűnös Hosszúréti-patak Józsi bácsi szemüvegét igazgatja izgalmában. Jobb füle mö­gött hallókészülék, kifeszített tenyérrel, szorosra zárt ujjakkal magyaráz. Egyre azt hajtogatja, hogy ők hajdanán fürödtek abban a patakban. Elmondja ezt vagy ötször ezen a délclöt- tön, mindig továbbszínezve a dolgot. Hogy gyermekkorában ittak a vizéből, főztek vele, mostak benne, mert akkor még élő volt, nem ez a mostani mérgezett pocsolya. A tanácselnök ilyenkor megértőén bólogat. Jól van, Jóska bátyám, csitítja az öreget, jól van. Aztán kihúzza magát az asztal mögött és folytatja. Látni, ő sem mai gyerek már. Bemutatkozáskor erő­sen szorít kezet, s csupán annyit mond: Giegler. Minden mást felesleges hozzátennie. Ismerik a törökbálintiak, ismerik a meghívottak, ki Giegler úrnak szólítja, ki Giegler elvtársnak, csak az MDF-es lány hívja néha úgy, ahogy ő az előbb az öre­get: Józsi bácsinak. A tájékoztatót pontban 9-re hirdették meg. Hét perccel a kitűzött időpont után még a következőképp fest a helyzet: jelen van a tanácselnök, a vb- titkár, a lány az MDF-tői, egy asszony az MSZP-től, aztán valaki a faluszépítő egyesület­től, egy férfi az állami gazda­ságtól, egy másik a pomázi KDVT-töl, végül hárman a la­kosság képviseletében. És ter­mészetesen Vlagyimir Iljics is, mindjárt két példányban: a fa­lon, amint könyvre támaszikod- va mered egy boldog, szebb jö­vőbe, és a földön egy nem ke­vésbé paiteti'kus mellszobron — áll előreszegve, szem a már említett jövőt kémleli. Mi ve­le együtt várunk rendítetlenül. Szakértők egyelőre sehol, pe­dig a meghívó külön kiemeli, a törökbálinti környezetszennye­zésről lesz itt ma szó. Felelős nincs, szag van Kisvártatva azonban megér­keznek a köjálosok. Két nő, rögtön az elnökhöz mennek. Az gyorsan kezel velük — „Gieg- ler” —, majd a középső asztal­hoz ülteti őket. A nők dossziét vesznek elő, arcuk olyan sava­nyú, mintha hangosan károm­kodna valaki a teremben. Giegler József rövid habozás után elkezdi, hogy szeretettel köszönt mindenkit ezen a nyil­vános beszélgetésen. Mondaná tovább is, ám nyílik az ajtó és még öten jönnek be. Negyed tíz lehet. Egyikük közli, ők a Kövizig munkatársai, és 11 után el kell menniük. Az elnök mosolyogni próbál — legalább itt a csapat — és újból neki­fut a megnyitónak. Rögvest vázolja is a problémát, amiért összegyűltünk — hisz ha sie­tünk, hát siessünk. — Hogy augusztus óta a lakosság kü­lönböző bejelentésekben kifo­gásolta azt a kibírhatatlan Neudorf — hirdeti a tábla a Csepel-sziget egyik faluja előtt az úton, s ha az ember nem tudná, hogy Magyarországon van, akár Ausztriában is erez­hetné magát. A német anya­nyelvűek által lakott Szigetúj­faluról van szó, ahol a nem­zetiségi élet jelei kezdenek kézzelfoghatóvá válni. Ez azért is figyelemre méltó, mert hiá­ba az igyekezet, egyre nyil­vánvalóbbá vált, hogy jócskán akad bepótolnivaló a nemze­tiségi kultúrák, hagyományok ápolásában. Vonatkozik ez a mindinkább feledésbe tűnő szokások életben tartására, s az anyanyelvi oktatásra is. Gyakran infrastrukturális gondok nehezítik a hazánkban élő szerbek, németek helyzetét. Nincs óvoda, iskola, ahol a nagyszülők nyelvén szólnának a gyermekekhez, s nincs pe­dagógus sem. S ha lenne is elegendő tanár, biztos kiderül­ne, hogy kicsi az iskola, s nem jut hely a nemzetiségi okta­tásra. Gyakran halljuk az utóbbi időben, hogy az asszimiláció veszélye fenyegeti a nemzeti­ségeinket. Nemrégiben egy bu­dakeszi pedagógus szólt szen­Családsegítők Ransburg Jenő pszichológus tart előadást december 14-én 10 órakor Kerepestarcsán, a Szabadság út 90. szám alatt. A nagyközség családsegítő szol­gálata ugyanis továbbképzést szervezett az e témával foglal­kozók számára. A családsegítő szolgálat ve­zetője, Takács Imre szocioló­gus egyébként december 19-én. kedden délelőtt 10 órakor kon­zultációt tart munkájukról. A Hazafias Népfront Pest Megyei bizottsága mellett működő Csa­ládvédelmi Tanács is részt vett e tapasztalatcsere meg­szerzésében. Az idős korúak körében végzett felmérésről is szó lesz ezen a délelőttön. Mind en bizonnyal min d k ét megbeszélés nagy érdeklődést vált majd ki — s nemcsak a szakemberek között. Hiszen mind a segítő kapcsolat ki­alakítása, mind pedig az idő­sek helyzetének figyelemmel kísérése és javítása égető gondja társadalmunknak. vedélyes hangon, hogy a hu­szonnegyedik órában vannak. Ha most nem lépnek az anya­nyelv megőrzéséért, pár esz­tendő múlva már nem lesz mit megőrizni, feleleveníteni, ápolni. De nemcsak Budakeszin ér­zik ezt az őseik örökéért ag­gódok. Hasonló szándék vezet­te a szigetújfalusiakat, amikor a régi óvoda alagsorát felújít­va kezdték kialakítani a nem­zetiségi népházat. A hatalmas, ötven négyzetméter alapterü­letű, boltíves helyiség szinte kínálta magát a közösségi célú hasznosításra, de ez manap­ság nem megy olyan könnyen. A legszebb elképzeléseket is meghiúsítja az anyagi lehető­ségek szűkössége. Kiderült ugyanis, hogy legalább hétmil­lió forint kellene a népház megépítéséhez. S hol van eny- nyi pénze Szigetújfalunak? Végül is a nemzeti összetarto­zás érzése jött segítségül, s en­nek képében egy szép summa Nyugat-Németországból. Baden-Würtenberg tarto­mány három települése test­vérkapcsolat felvételét szor­galmazta. Korábban a község nemzetiségi néptánccsoport­ja lépett fel az NSZK-ban, innen a barátság. A megis­merkedés óta gyakran keresi fel magyar kulturális delegáció Wiesenthal und Kirrlach-ot. így született meg a települések közötti együttműködési szer­ződés is. Ennek keretében kétszázezer márkával járulnak hozzá a népház megépítéséhez. Igaz, ezért cserében áprilistól októ­berig ők rendelkeznek az épü­lettel az elkövetkező harminc esztendőben. Olyan fiatalokat szállásolnak majd el itt, akik érdeklődnek hazánk iránt. Szi­getújfaluból kiindulva fedez­hetik fel a magyar táj szépsé­gét, ismerkedhetnek meg az ország lakóival. S természete­sen olyanok kapnak itt helyet elsősorban, akik a Szigetújfa­lun élőkkel szeretnének barát­ságot kötni. Az együttműködés keretében iskolások, különböző érdeklő­désű csoportok látooatnak el egymáshoz. A szigetújfalui tűz­Minőségi kosok „hárem” nélkül Igénytelen a juh, képes a gazon, a cigánykórón, a ko­pár szikesen is megélni. Sőt a hegyi lankákon vagy a szántóföldi hasznosításból kivont, legelőkké silányo- dott parlagon is talál magának harapnivalót. Húsa, gyapja fontos exporttermék. A Terimpex tavaly 65 millió dollár értékben forgalmazott a barikákból. Ju­tott belőlük a közös piaci országokba is. Ez azért érdekes, mert az említett tagországok lényegében az önellátásra rendezkedtek be. Az elmúlt évben 110 ezer bárányt szállítottunk az olasz piacra. Idén — becslések szerint — az Itáliába utaltatott bárányok száma elérheti a 150 ezer darabot is. Mind több az olyan közös gazdaság vagy húsüzem, amelyik bérhizlalásra szerződést köt az állattartókkal, s így teszi biztonságosabbá dollárbevételünket. Óvatos becslések szerint egy-egy juhon a termelőknek 200-250 forint haszna van. Ha szaporodik az állomány és olyan legelőkre találnak, amely valamelyest csökkenti az ele- ségre fordított kiadásokat, akkor az említett összeg akár 30-40 százalékkal is növekedhet. Akik jelen vannak az évente megrendezett tenyész­kosárveréseken, láthatják, hogy micsoda értéke van egy-egy apaállatnak. Különösen a törzstenyésztő gazda­ságokban térülnek meg a takarmányozásra, gondozásra fordított költségek. A minőségi kosok átlagára megközelí­ti a 20 ezer forintot, de adtak már el több mint 30 ezerért is. Ausztrália, Argentína, Űj-Zéland a világ első számú juhtenyésztői. Az állatokat nem a húsukért, hanem a gyapjújukért tartják. Nálunk fordított a helyzet, a ma­gyar termelők a húson próbálnak meggazdagodni. Pest megyében 1987 szeptemberében még 9800 darab anyajuhot tartottak nyilván. Számuk az elmúlt évben ezerrel csökkent. Az idén szeptemberben alig tudtak 4 ezer juhot összeszámolni. Hasonlóan komoly a vissza­esés a nyájban is. A megye gazdaságaiban 1987-ben még 75 ezer birkát tartottak, idén pedig mindössze 64 ezret. Az egyéni gazdák által tenyésztett állatokról a KSH-nak nincsenek adatai. Jobban mondva olvan kevés a juh, hogy már nem is készítenek róluk nyilvántartást. Gy. L. bűzt, melyet a Hosszúréti-pa­tak áraszt magából. Akkor le­veleket küldtek a megfelelő helyekre, később pedig a falu- szépítők is csatlakoztak hozzá­juk, immár azzal, hogy nem csupán a patakkal van gond, de egy komplex környezet­szennyezési problémával áll­nak szemben. Mikor itt tart, nehézfémekről és szénhidro­génről kezd beszélni, meg ar­ról, hogy a törökbálintiak nem bíznak a Köjálban. Másfél hó­nap alatt ugyanis szerintük semmi sem történt. Aztán a tanácselnök megjegyzi, ők a Kövizigbe helyezték a bizal­mukat. Az igazgatóság már a közigazgatási területen kívül eső vállalatokat vizsgálja, hogy kiderítse, honnan ered a bűz. A munkatársaik bólogatnak, igen, igen. Ám a Köviziggel sem stim­mel valami. Szót is kér mind­járt egy asszony a törökbálin­tiak közül. Nem teketóriázik sokat, a közepébe vág. Ök két­kedéssel fogadják a vízügyiek megállapításait. Hiába ma­gyarázták a szakemberek, hogy a patak rendezetlensége az oka mindennek, a kotrás meg­kezdése uóta sem szűntek meg a panaszok. Kezében papírla­pot tart, onnan olvassa a dá­tumokat, akár egy rettentő bűnlajstromot. November 17-én este iszonyatos büdös volt, kezdi, és ez hajnalig tar­tott. Aztán 18-án reggel 6-tól 21-én este, 24-én délután. Né­ha jelzőket tesz a napok mellé, attól függően, hogy borzalmas, kibírhatatlan, esetleg rettentő volt-e szerinte a bűz, vagy ép­penséggel, hogy az egész kör­nyék összecsődült-e a szagok­tól. Mert a gazdaság szeszfőz­déje továbbra is üzemel, álla­pítja meg vádlón. És a szip­pantó kocsival a földre öntik azt a kékes izét. A másik tö­rökbálinti nő rögtön 'csatlako­zik hozzá, hogy álljon le a szeszfőzde a zárt rendszerű emésztőgödör elkészültéig. Meg a targoncajavító üzem. Ezt követelik a bálintiak. Józsi bácsi rákontráz, mondja, hogy a kertek már nem teremnek, mert élővíz nem folyik abban a patakban. Ami pedig ott van, az csak az állami gazdaságtól jöhet. A megbízott hallgat Hát én igazán nem tudom, hogyan választják ki a gazda­ságban a megbízottakat. Ki dönti el végül, hogy te mész holnap a főnök helyett vagy más. Mindenesetre ez a mi megbízottunk nem sok vizet zavart. Csak ült kényszeredet­ten a helyén, firkálgatott egy noteszbe, és magyarázta, hogy milyen kellemetlen neki ez az egész, mivel még nem volt itt. Mindössze annyit árult el, hogy ök a gazdaságban ugyan­úgy bánnak a bor aljával, mint másutt. A kékaljból mintát is küldtek a szőlészeti és borá­szati kutatóba, de még nem jött meg az eredmény. A szesz­főzdéből sem kerülhet víz a patakba, mert az ott használt vákuumszivattyúk kenővize minimális. A targoncaüzem meg akkumulátorjavítást nem végez, úgyhogy a savas hatá­sok sem innen erednek. Megkérdezi erre már a falu­szépítő férfi, milyen az a szi­vattyú. Vízgyűrűs és térfogat­kiszorító. Mert ha az utóbbi, akkor ugyebár nem minimális az a vízmennyiség. Egészen halkan beszél, minek itt kia­bálni. A megbízott hallgat, nem biztos a dologban. Noteszében vagy ötödször írja át a szót: „KÖVIZIG”. A férfi viszont folytatja, most a vízlágyítóról érdeklődik. Azzal mi a hely­zet? Kationcserélő, anioncseré­lő, nátriumkloridos? A katio- nos ugyanis savas, élő vízbe el sem lehetne vezetni. Aztán mi­vel magyarázza a gazdaság, hogy néha fehér, tejszerű anyag úszik vastagon a vizen. Az M7-esen olykor leállnak az autók, olyan savszag száll a levegőben. A vezetők azt hi­szik, szétdurrant az akku. A törökbálintiak helyeselnek, még az MDF-es lány feje is fel-le jár. Ne okvetetlenkedjl Végül a Kövizig-csapa-t kénytelen megmenteni a gaz­daságot. Egy sorban ülnek, szorosan egymás mellett, a má­sik hosszú asztalnál. A legszél­ső férfi beszél, a környezetvé­delmi igazgatóhelyettes. Ne keressünk bűnbakot, mondja, nem az állami gazdaság fele­lős a dolgokért. Legalábbis ezt nem lehet csak így kijelenteni. Ök 14 vállalatot, gazdálkodó egységet vizsgáltak meg, 1008 eredményt értékeltek ki. Rá­adásul amikor erre a beszélge­tésre jöttek, saját szemükkel láttak idegen szippantás ko­csikat a mocsár felé fordulni. És a törökbálintiak is aktívan részt-vesznek a szennyezésben. Gondoljunk csak az illegális bekötésekre. Valaki dörmögve helyesel, persze, a lakosság is megéri a pénzét. A munkatár­sak erre rendre ismertetik a megállapításokat. Hatszázezer forintba kerültek a vizsgála­tok, van miről beszélni. Azon­nal kijelentik, ők a bűzzel nem foglalkoztak, csak a vizet meg a növénymintákat elemezték. Bűnöst viszont nem találtak. Illetve van aki a mocsárra fog­ja a dolgot, mások az ólom- szulfidot, esetleg a kénhidro­gént hibáztatják. Konkrétu- mökról egy szó sem esik. Szep­tembertől két hónapon keresz­tül mértek ugyan, ám most ér­jük be ennyivel. De majd a Köjál... A két nő a Köjáltól viszont haragszik nagyon. Végül kide­rül, az történt, hogy az'általuk adott jelentéseket a vízügyiek nem akarták elfogadni. Ki­mérten ülnek, hűvösen ismer­tetik a megfigyeléseiket. Az idősebb azt állítja, a levegő nehézfém-szennyezettsége a határok alatt van. Még a Már­tírok útit sem éri el, teszi hoz­zá. A kénhidrogén nem okoz­hat mérgezési tüneteket, meny- nyisége nem éri el a megenge­dettet. Maradandó károsító ha­tás nincs tehát. Akkor miért van az, hogy öt percnyi utcán ácsorgás után már fejgörcse van, veti fel az MDF-es lány. A Köjálos magyaráz, csupán az értékek maradnak a megen­gedett szint alatt, de természe­tesen ha valaki évek óta eb­ben a közegben él... szóval annak károsodhat az egészsége. Végre a vb-titkárnő is megszó­lal. „Ne okvetetlenkedj már Zsuzsa”, inti le — MDF ide vagy oda — a lányt. Eddig csendben ült az elnök mellett, bundáját összehúzva figyelte az eseményeket, de ezúttal va­lóban mérgesnek látszik. A tanácselnök azonban Ismét a helyzet magaslatán áll, java­solja, tartsunk egy szünetet. Rendben. A Köjálosok sajnálják, nekik menniük kell. A Kövizigtől is az órájukat nézik néhá- nyan. Mellesleg egyre nagyobb a hideg, szóval a szünetnek lőttek. Folytatni kell. Most már mindenki szaporázza a mon­danivalóját. A faluszcpítős a meder kotrására vonatkozó ár­ajánlatokat ismerteti. A határidő tavasz, jegyzi meg. Giegler József közbevág, elképzelhető, hogy a feladat közcélú beruhá­zás keretében valósul meg. Akkor viszont nem érdemes erről beszélni. Ebben maradunk. Meg abban, hogy ha kikotorják a patakot, elmúlik a büdösség. Mikor szedelőzködünk, azért valaki megjegyzi, erről jó len­ne legalább egy végzésben értesíteni a patakot. Csak a mihez­tartás végett. Falusy Zsigmond

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents