Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-05 / 287. szám

1989. DECEMBER 5., KEDD ^Mítían 5 Országos pályázat lokálpatriótáknak Ne legyen féllábú az óriás... Bár ma már viszonylag ke­vesebbet hallunk, olvasunk a társadalmi elidegenedésről, az emberek egymás dolgai iránti passzivitásról, tény, hogy a közösségi élet még csak lába­dozik sokéves tespedéséböl. Igaz, a politikai élet pezsdülé- se látszólag ennek az állítás­nak az ellenkezőjét bizonyítja. Biztos, hogy ezt az óriást még a legkisebb törpe is le­hagyja majd, hacsak nem áll két lábra, biztos talajra! Már­pedig a biztos talaj, amelyen megvethetjük lábunkat ma­napság (a politikai csatározá­sok viharai közepette is), nem más, mint az önszerveződő kö­zösségi élet hagyománya. Hát éppen ez az, ami a múlt kö­débe veszett, s amit fel kell éleszteni. Ugyan jó példák sokasága már bizonyítja, hogy valami elkezdődött. Ám oka van an­nak, hogy a Művelődési Mi­nisztérium közművelődési fő­osztálya, az Országos Köz- művelődési Központ Módszer­tani Intézete, illetve a Ma­gyar Népfőiskolái Társaság kö­zös pályázatot írt ki. Eszerint a meghirdetők a néphagyományra épülő falusi közösségek létrejöttét kívánják segíteni, részben szakmai, részben anyagi támogatást is ígérve. A választható témák köre rendkívül széles: helytör­ténet, népi hagyományok fel­elevenítése, szakkörök, kiállí­tások, helyi népfőiskolák szer­vezése, illetve tánc, karének, színjátszás, népművészet, házi­ipar, kézművesség — hogy csak a legérdekesebbeket em­lítsük. Ebben a pályázatban újdon­ság a hagyományos gazdálko­dási tevékenység. E címszó alatt benevezhetnek például az állattenyésztők, növényter- metszők és -nemesítők, kisipa­rosok, fafaragók, hímzők, szö­vők, kosárfonók, fazekasok, öntők, kovácsok és más mű­tárgykészítők. A falvak régi önkormányzati formáinak visz- szaállítása olyan egykori tár­sadalmi tisztségeket hívhat életre, mint az utcaelső, a ti­zedes, a legénybíró, a kezes bíró, az esküdtek, a hadna­gyok — akik megszervezik a falu közterületeinek rendben tartását, a legelők, a kutak, a források tisztán tartását, a fák, a virágok ültetését és így tovább. A pályázat kiírói elsősorban azon kistelepülések jelentke­zését várják, ahol már meg­alakultak a helyi közösségek, népi együttesek, pávakörök, helytörténeti szakkörök, kéz­műves és művészeti csoportok, népfőiskolák. Pályázni pedig e tevékenységek, illetve az el­képzelések programszerű le­írásával lehet 1990. március 1-jéig. A nevezéseket az írá­sos munkákkal együtt az Or­szágos Közművelődési Központ Módszertani Intézete tánc- és zenei osztályához kell elkülde­ni, amelynek címe: Budapest, Pf.: 33 (irányítószám: 1251). A. L. A. Egy névtelen telefon nyomában Mozgalom a különválás ellen? — Ezt írja meg, ha meri! — így toppant elém egy őszes úr valahol a lajosmizsei vo­nal egyik vasúti pénztára előtt, s máris megeredt a sza­va. Bemutatkoztam, ő viszont továbbra is a névtelenséget választotta. Gyanúsan ismerős Drámai hangon közölte, hogy Kakucs és Inárcs válni akar. — Na bumm! Hallottam már erről, meg a saját lapomban is olvastam az ügyről — je­gyeztem meg, de emberem nem hagyta annyiban. Bedob­ta a nagyágyút: Inárcson mozgalom indult az elválás ellen, s már több száz aláírást gyűjtöttek — állította, s egy papírlapot lobogtatott, de a világért ki nem adta volna a kezéből. S mielőtt még iga­zából reagálhattam volna a hírre, máris sorolta, hogy JEGYZET Ideiglenesen Nehéz helyzetben vannak azok a külföldről érkező ál­lampolgárok, akik ideigle­nesen átmeneti otthonuk­ként választják hazánkat. Sokszor belegondoltam: mekkora elhatározás kell ahhoz, hogy a bizonytalan jövő elé nézve, valaki el­indul otthonról, hogy ideig­lenes^», amíg az általa vá­lasztott ország be nem fo­gadja, átmeneti szállón tölt­se napjait. Sokféle nemzet él ma ha­zánkban menekült státus­ban, legutóbb Kismarosra érkeztek Csillebércről és Bicskéről csehszlovák ál­lampolgárok. Az úttörő vándortáborban laknak, emeletes ágyon alszanak, s igyekeznek napjaikat kelle­mesebbé tenni azzal is, hogy kölcsönösen segítik egy­mást. Alkalmi munkát vál­lalnak, a kis fizetésből így a napi háromszori étkezé­sen felül — amit kapnak — futja sörre, kávéra is. A helyi Vöröskereszt is segít­ségükre sietett, gyűjtést szerveztek. Ám úgy látszik, mégsem ért mindenki egyet azzal, hogy a házba mene­külteket telepítettek. Leg­utóbb például tanácsülésen tette fel valaki a kérdése­ket: Ki engedélyezte, hogy a házba menekülteket tele­pítsenek? Megkérdezték egyáltalán a falu lakossá­gát? Bizonyára mindenütt él­nek olyan emberek, akik nem nézik jó szemmel az idegent, de az is érthetetlen számunkra, hogy éppen a kismarosiaktól hallhatjuk mindezt. Eddig tudtunkkal senki sem emelt kifogást az ellen, hogy az expressztá- borban nyaranta számtalan külföldi fiatal fordul meg. Miért éppen menekültek el­len van kifogásuk az em­bereknek? Nekik is embe­ri joguk, hogy ott éljenek, ahol akarnak, ahol befo­gadják őket. H. E. miért lesz olyan drága az el­válás, s hogy ez mibe kerül majd a két községnek, elsősor­ban lnárcsnak: nem lesz elég szakképzett ügyintéző a társ­község tanácsán, a vb-titkár- nak szolgálati lakást kell épí­teni a helybeliek pénzéből, a két község beruházásai annyi­ra összefolytak, hogy szerin­te évtizedek múlva is osz­tozkodnak még. — Itt végre sikerült leállítani a szóárada­tot. — Ez mind lefutott dolog! Már eldöntött kérdésekről mi értelme szószátyárkodni? Ügy is fő mostanság eleget az emberek feje Kakucson is, meg Inárcson is — vetettem közbe. Az őszes úr azonban csak folytatta mondókáját, mígnem felfigyelt a vonat­fékek csikorgására, s egy viszláttal elviharzott a pero­nok felé. Nem is foglalkoztam volna ezzel az emberrel s ügyével, ha két hét múlva nem hang­zanak el ugyanezek a monda­tok a telefonban közérdekű bejelentésként. Azt is ígérte a gyanúsan ismerős hangú informátor, hogy néhány nap múlva levelet kap a szerkesz­tőség, amelyben több száz inárcsi lakos aláírása bizo­nyítja majd, hogy mégsem akarnak válni(?). Az arctalan hang A levél azonban mind a mai napig nem érkezett meg a címünkre. Egy napon a délutáni vonat sokadalmában megütötte a fülemet két gyak­ran ismételt településnév: Ka- kucsot és Inárcsot emlegette valaki. Nosza, gyerünk a hang irányába! Csakhogy a gazdája nem közeledett. Előt­tem haladt egyik kocsiról a másikra, mígnem örökre el­veszett az ismeretlenségben. Azóta sem tudom, ki volt, mint ahogy azt sem, hol az az állítólagos lista a több száz aláírással. De vajon mi igaz a pletykából? — Nem, az nem lehet! Még csak véletlenül sem hallót tam arról, hogy Inárcson vagy akár Kakucson mozgalom indult volna az elválás ellen, A tanácsi apparátus fele ka- kucsi. Ha valós lenne a mese, tőlük már régen megtudtam PETŐFI A MIÉNK IS Költői levél a lelkésznek Egy minden bizonnyal jobb sorsra érdemes tanulmány ke­rült a minap a kezembe. Az írás a Pest Megyei Népműve­lési Tanácsadó gondozásában látott napvilágot ilyen formá­ban. még 1971-ben. Szerzője dr. Mezősi Károly múzeológus. A tanulmány Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójá­ra készült. Az írásműből kiderül, hogy Petőfi Sándor nem egy vonat­kozásban kötődött Ceglédhez, Monorhoz, Nagykőröshöz, Abonyhoz, Dánszentmiklóshoz. És ennek emlékét a felsorolt településeken mindmáig híven őrzik. Petőfi egyik utazásáról szó szerint a következőt írta: „Abonyban háltam ...” Ez a sor a költőtárshoz, Kerényi Frigyeshez írott úti levelei egyikében olvasható. (Egyéb­ként Kerényi Frigyes volt a Tompa Mihály tulajdonát ké­pező „erdei lak”-ban lezajlott, hármas költőverseny egyik résztvevője. A másik két köl­tő — természetszerűleg — Pe­tőfi és Tompa volt. Később Kerényi Frigyes Amerikában halt meg. öngyilkos lett; el­égette magát.. .) A fent említett, Kerényi Frigyeshez írott levelében Petőfi azt is közölte, hogy „Szalontárói jutottam június 13-án Pestre. . ” Abonvtól Pestig egy nap alatt tette meg az utat. tehát Abonyba — Szolnokról — június 12-én ér­kezett meg, és 13-án reggel in­dult tovább, a főváros felé. Az abonyi temető egyik sír­keresztjén e felirat olvasható: „Petőfi Sándor nimbusza megőrzi szelíd emlékét". Pető­fi Istvánná Gaylhoffer Antó­nia, a költő öccsének felesége nyugszik itt. Hetvenhat éve­sen, 1918. augusztus 2-án halt meg. Petőfi 1842. szeptember 1- jén szüleitől, Dunavecséröl utazott rokonával, pápai diáktársával, Orlay Petries Somával Mezőberénybe, Or- layék otthonába. Útközben a következőket írta jegyzetei­ben : „ ... másnap egy ceglédi paraszt fuvaros szekerén Pes­tet is elhagytuk, s több napi utazás után, Cegléden és Szarvason át a szüléimhez ér­keztünk”. Tehát mielőtt elin­dult volna szüleitől Orlay Pet- riccsel, írta le a fent citált sorokat. Egyébként a költő Kossuth Lajossal egyazon napon járt később Cegléden, Kossuth 1848. szeptembér 24-én Ceglé­den kezdte alföldi toborzóút- ját. Ezen a napon járt Petőfi a városban a feleségével, Szendrey Júliával. Debrecen­be, majd onnan Erdélybe mentek. Petőfi ugyanis a Szé­kelyföldre kívánt utazni „né- mineműleg országos küldetés­ben”, azaz szintén toborzóútra ment. segítve Kossuth Lajost s az országos jelentőségű ügyet. Vágó Károly ceglédi hiva­talnok 1848. július 8-án levelet írt Petőfinek. A többi között a következőket írta: „...min­dőn Petőfi polgártársnak írok, azon tisztelet vezérel engemet, mellyel ön iránt oly határta­lanul vagyok...” A költő 1847. június 13-án, Nagyszalontáról jövet, gyors­kocsin átutazott Cegléden. Két év múlva, 1849. május 9- én feleségével Erdélyből utaz­ván, vasúton haladt át a vá­roson. És végül 1849. július 3-án Petőfi Mezőberénybe ment, családjával együtt. Ez­úttal is vasúton utaztak át Cegléden. A költő öccse, István Dán- szentmiklóson — akkoriban Dános volt a település neve — 1857-ben egy helybéli földbir­tokosnál, Caylhoffer Jánosnál vállalt házitanítói állást. Az ő lányát, Antóniát vette később feleségül. Petőfi Sándor küldött egy levelet Monorra is. Bacsó Já­nos ottani református segéd­lelkésznek. Ebben közölte, hogy az általa és Jókai által szerkesztett Életképek című lap további számait nem küld­heti meg a tiszteletes úrnak, különféle okokból. Az okokról nem tett részletes említést. Petőfi Sándor még vándor- színészként járt Nagykőrösön. A Szabó-féle színtársulatnak volt a tagja 1843-ban, s ez a társulat az említett esztendő tavaszán fellépett Kecskemé­ten. Visszatérőben — egy elő­adás erejéig — vendégszere­peit Nagykőrösön is. Amikor a költő képviselő- jelöltként követválasztási kör­útra indult a Kiskunságba, rö­vid időt Nagykőrösön töltött. Ekkor és itt írta a következő, négy sorból álló töredéket „Ütőn vagyok és nem vagy velem, / Jó angyalom, szép kedvesem, / De jól tudom, lé péseimet / Híven kíséri szerel­med ...” (Később kibővítve a fenti sorokat, „Úton vagyak s nem vagy velem” címmel önálló verset írt.) E versrészlet alatt ez olvasható: május, 1848. „A hegyek közt” és a „Hideg idő, bús őszi éj” című verseit szin­tén Nagykőrösön írta, leg­alábbis dr. Mezősi Károly sze­rint; és miért ne hihetnénk a jeles Petőfi-kutató muzeoló­gusnak? A nevezett versek Nagykőrösön történt megírá­sára utal az a tény, hogy azok kéziratait 1928-ban árverésen vette meg Dezső Kázmér, Nagykőrös város akkori pol­gármestere, nem a maga, ha­nem a város számára. A fentebb említett Petőfi- versek hitelességét Petőfi Ist­ván, a költő öccse igazolta sa­ját írásával a kéziratok hát­oldalán, csakúgy, mint a kö­vetkező, Petőfi Sándor által írt, s a később Nagykőrösön megtalált verseket: „Farkas­kaland”, „így ni ...”, „Lopott ló ...”. „Zsuzsikához”. Az utóbbi költemény kézirata Dunavecséröl, Nagy Zsuzsi- káék családjától került Nagy­kőrösre, Dezső Kázmér polgár- mesterhez, aki az imént felso­rolt kéziratokat is megvásárol­ta, Nagvkőrös városa számára. És még egy Petőfi-vonatko- zás Nagykőrösről. Itt írta Pe­tőfi Zoltán, a költő fia „Élet- untság” című versét. Zoltán 1866 áprilisától a tanév végéig a nagykőrösi gimnáziumban tanult. Itt és ekkor fejezte be a hetedik osztályt. Molnár Lóránt volna — fakadt ki Jeszenszki Sándor, az Inárcs—KaJkucsi Közös Községi Tanács elnöke. Kulturált emberhez méltón fegyelmezte magát, de hang­ja elárulta, mennyire meg­döbbentette kíváncsiskodásom. Ki is fejtette véleményét, miszerint vaklárma az egész. Egyébként pedig érthetetlen, hiszen nem is Inárcs, hanem Kakucs szavazott az elválás mellett, mégpedig májusban, az ottani lakosság többségi szavazatával! A dolgot tehát akkor sem lehetett volna visszacsinálni — hiszen a Mi­nisztertanács is döntött a kérdésben —, ha igaz volna a pletyka a különválást ellen­zők mozgolódásáról. És a többiek? Kakucson a tanácsi dolgo­zók már válogatják a két település ügyiratait, készítik elő a vagyonmegosztást. Ka­kucs és Inárcs 1990. január elsejével önálló közigazgatási jogot kap. Informátorom és állítólagos támogatói tehát biztos, hogy nem rúgnak már labdába. Elkéstek. Talán jobb is így. Mert azzal, hogy va­laki a már elkészült levest kavargatja, ízét aligha tudja megváltoztatni. Legfeljebb azok szája ízét, akik majd el­fogyasztják. Lehet, hogy emberünk ép­pen ezt akarta. Elrontani má­sok szája ízét. Hogy miért? Nyilván azért, mert édes öröm a káröröm. Főleg, ha nem kell fizetni érte. Majd fizetnek a többiek. Fontos, hogy ne jus­sanak hozzá túl olcsón! Ezek után csak arra tudok gondolni, hogy Kakucson és Inárcson biztos, hogy egy ember nyugodtan alszik. Egy! És a többi? Aszódi László Antal Egészségkárosodottak szervezetei Egyenrangú elbírálást Sajtótájékoztatóra szóló meghívót kaptunk a Mozgás- korlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségétől. A mel­lékelt levélből azonban kide­rült, hogy a tömegkommuni­kációs eszközökén kívül má­sok segítségét is várják sok­sok egészségkárosodott és fo­gyatékos ember érdekében. A tizenegy társadalmi szer­vezet, illetve a hetvenezre« tagság nevében megfogalma­zott felhívás szerint mintegy 2,5 millió embert érint közvet­lenül az Országgyűléshez már eljuttatott előterjesztés. Abban a tizenegy szervezet 107 mil­lió forintos költségvetési támo­gatást kér, mégpedig úgy, hogy ne az egészségügyi tárca ter­hére elégítse ki igényüket, ha­nem a többi társadalmi szer­vezettel egy sorban, azonos el­bírálás alapján, ugyanabból az állami keretből. Ugyanis az egészségkároso­dott embereknek ez a tizenegy szervezete ma jobbára a kü­lönböző termelőegységektől, magánszemélyektől kapott pénzből, illetve adományokból, tagdíjakból, a közérdekű kö­telezettségvállalás anyagi fede­zetéből tartják fenn magukat. S, mert ezek a források apa­dóban vannak, s a tanácsi, il­letve más állami támogatás: nem követi a költségek emel­kedését, e szervezetek léte fo­rog kockán! Az anyagi gondokon túl azonban legalább ilyen fájó a szervezetek életében, hogy ma gyakorlatilag hátrányos meg­különböztetésben részesülnek, mert létezésüket, ténykedésü­ket a kormányzati szervek nem azonosítják a más, köz­hasznú társadalmi szervezetek szerepével, A. L. A. Erkély a Szabadság (éren A reformmozgalmak idején Kossuth Lajos, mint Pest me­gye követe országgyűlési kép­viselőként Pozsonyban tartóz­kodott Ilyenkor az emeletes Zöldfa vendégfogadóban szállt meg. A ceglédi Szabadság té­ren látható kőrom Kossuth hajdani pozsonyi szállásának erkélye. 1848. március 14-én este Pozsony fiatalsága fák­lyás zenével köszöntötte Kos­suth Lajost, aki erről az er­kélyről szólott a fiatalokhoz. Az 1930-as évek elején az egykori vendégfogadót átala­kították és a helyén felépítet­ték a ma is fennálló Carlton Szállót. Az erkélyt, mint tör­ténelmi emléket megmentették és a budapesti Parlamenti Múzeumba szállították. E múzeum 1945 után megszűnt és akkor az erkélyt több érté­kes Kossuth-emlékkel együtt Ceglédre vitték. A képen lát­ható Kossuth-erkély mainál méltóbb elhelyezésére a Ceg­lédi Városvédő és Szépítő Egyesület a közelmúltban ak­ciót kezdeményezett. (Pék Veronika felvétele)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents