Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-30 / 307. szám

1989. DECEMBER 30., SZOMBAT Titian 9 Cservenkáné kezében eltörött a villa Téeszt vissza nem adunk? Bim-bam, bim-bam. Himbálóznak a szoknyák jobbra-balra, mint apró harangocskák. Az asszonyok fekete fejkendősen sietnek tova, minden lépésüknél suhog az anyag. Bim-bam. Bim-bam. Messze futott a tél ezen a délelőttön. Fény fürdeti a zsámboki ha­tárt, a megforgatott föld szinte odakínálja magát a napnak. A há­zak mögött fóliasátrak kapaszkodnak a domboldalra, mutatják, dolgos népek lakják ezt a vidéket. Az emberek munkához hajol­nak ha kell, s a természet nem marad a fizetséggel adósuk. zottságának a tagja volt, havonta járt le a Borbély Sándor vadászni hozzá. Hát ki igazgathatta ezt az új téeszt, a Zöldmezőt, ha nem ő? És ki mondhatott volna ellent egy Kiss Emilnek, aki közölte, hogy a terü­leten én vagyok a párt és az atya­úristen. Abban az időben így men­tek a dolgok. Amikor például egy évvel később Szűcs Jánosné, a zsámboki első titkár behívatott, hogy támogatnom kell a községek egyesülését, az ellenkezésem halla­tán ugyanez a Kiss Emil lépett közbe. Felhívott, és szólt, hogy öt percen belül nálam lesz a váeszent- lászlói főkönyvelő, és minden lé­pésemet jelenteni fogja. Még az unokáim is megbánják, fenyegető­zött, ha nem teszem, amit elvár­nak tőlem. Ám ez egy másik tör­ténet. Odakint hirtelen ugatni kezd egy kutjna. A férfi most feláll, kimegy, hogy nem sokkal később egy kan­csó borral térjen vissza. Saját ter­més, teszi hozzá. Lassan nyeljük az italt, az első korty egy kicsit sa­vanyú, de hát errefelé nincsenek hegyoldalak. Bajnóczi Márton ki­gombolja a hasán a kék kötött kar­digánt. Meleg van. Valami könnyű tespedtség ereszkedik ránk. Tő­mondatokban beszélünk, szinte vé­gigrohanjuk az elmúlt 15 évet, a Zöldmezőben töltött esztendőt, az elnökhelyettesi állást, a nézetelté­réseket, majd a különböző mun­kahelyeket. Végül kiderül, a Pető­fi Téesz egykori vezetője 1980 óta nem tagja a szövetkezetnek. Kér­dezem, mit tud árról, lész-e újból téesz Zsámbokon. Fejét rázza, hall­gat. Neki mindegy. Most már az. Elfáradt, megöregedett. Hétszámra nem megy ki az utcára. Talán le- gyintene is, de mozdulata megáll félúton. És hallgat tovább. Annál inkább hallatja viszont a hangját a zsámboki Kisgazdapárt. A másfél évtizede született erősza­kos döntés helyrehozatalát várják tagjai az új idők szabadabb szelle­métől. Hisz nagyok most a lehető­ségek, s aki bátor, belevág, ők így tettek. November végén elhatároz­ták, hogy kezdeményezik a község­nek a Zöldmező Mgtsz-ből való ki­válását, és ezzel párhuzamosan a hajdani Petőfi Termelőszövetkezet újjáalakítását. Hogy miért? Válasz helyett Hajdú Mihály, a helyi szer­vezet elnöke karonfog, és az utcára vezet. Az aszfaltcsík szürkén fut végig a falun, két szélét mint hol­mi szeplők, sárga pettyek borítják. Kukoricaszemek, mondja megfel­lebbezhetetlenül a férfi és csak bent a házban fűzi hozzá a ma­gyarázatot: ilyenek az ottani veze­tők. Megkapják a prémiumot, az­zal kész. Nem törődnek semmivel. Ülünk a konyhaasztalnál, az egyik oldalon ő, a másikon én. Valahol egy vekker ketyeg. Az órámra né­zek, látom, már vagy húsz perce beszélgetünk. Túl vagyunk a Petőfi Tsz sokmilliós nyereségén, az egyesülésen, az elvándorló fiatalo­kon, a be nem váltott ígéreteken. Hajdú úr azonban fáradhatatlanul sorolja tovább, mi indította a kis­gazdákat erre a lépésre. Egyesítettek itt mindent — Elvittek innen mindent, amit lehetett. Megszűnt a gépjavító mű­hely, üresen állnak a színek, elein­te tömegével szállították át az ál­latokat, vége-hossza nem volt a traktoroknak, amelyek a lucernát fuvarozták Vácszentlászlóra. Zsám- bok pedig mit kapott cserébe? Semmit. Hetvennégy óta szinte nem .esett szó' beruházásokból, az egyet­len varroda| Jcivéve, alioi valóság­gal éhbérért dolgoznak az asszo­nyok. Egyesítették a téeszeket, egyesítették a községeket. Csakhogy Zsámbok nem akarta ezeket a há­zasságokat. Én itt születtem, meg tudnék halni: ezért a településért. És érzünk így még néhányan. Ami­kor 85 végén aláírásokat gyűjtöttem a falu elszakadásáért, sokan hitték, na, most a szövetkezet is önálló­sulni fog. Akkor nem sikerült. Ám az óhaj régi, és most megpróbál­juk valóra váltani. Persze ha a Zöldmező is úgy akarja. Mert nyolc kilométerrel ar­rébb nem lelkesednek az ötletért. Koloss László elnökhelyettes egy­szerűen ostobaságnak tartja a dol­got. A központ sárga épületében rosszkedvű titkárnő irányít hozzá, barátságtalanul bökve az ajtajára. Várjam meg ott az elnököt. Jól tet­te. Mert Koloss* László nem olyan ember, aki elhallgatja a vélemé­nyét. Azelőtt főagronómusként dol­gozott a Petőfiben. Ismeri a hely­zetet, az akkorit is, a mostanit is. Nem teketóriázik, nem szépít, nem köntörfalaz. Kimondja, ami a szí­vét nyomja. Szétverni őrültség — Minek szétverni egy jól mű­ködő szövetkezetei. Akik ezt akar­ják, azoknak, még földjük sincs a Zöldmezőben. A Hajdú Mihály pél­dául kisiparos. Hátrányokat emle­getnek? Hátrányok azonban nin­csenek. Kialakult ellenben egy ter­melési szerkezet. Vácszentlászló kö­zépen fekszik Valkó és Zsámbok között, természetes tehát, hogy ide összpontosítottuk a beruházások nagy részét. Az egyesülés pedig egy réges-régi história. Soha, sehol nem csináltak ilyet önként, dalolva. De ha valaki az igazságra kíváncsi, hát ennek a Zöldmező Mgtsz-nek a lét­rejötte mentette meg a Petőfit a szanálástól. Egyébként egyenes em­ber a Bajnóczi Márton, csak egy kissé sértődött. S ezért beszél talán könnyebben mindenfélét. Kopogtatnak, dr. Cseri, a jogta­nácsos lép be. Látogatása rövid, ám annál velősebb. Nyomban közli, dolgozni kellene inkább, nem elsza­kadni. Mert így nem lesz kaja jö­vőre. Határozottan magyaráz, lát­szik, értesítették már, hogy itt va­gyok. Szinte szusszanásnyi szünetet sem hagyva győzköd. És mihez fog kezdeni Zsámbok? Hogy képzeli a IstSétváiást? Hisz. nem mégy ... áz iripsz-rppsz. Szerencsére, nem biz­tos, hogy sor kerül rá, tér hirtelen a lényegre. A jelenlegi szabályozás így Volt ez mindig, 15—20 évvel ezelőtt is. És akkor még létezett az a híres téesz, a Petőfi, amelynek messze földről csudájára jártak a parasztok. Rózsalugas futotta ab­ban körbe az istállókat, gabona duzzasztotta a csűröket, fehér kö­penyben járt ott még a fejőnő is. A nyereségrészesedés pedig... az volt ám a nagyszerű. Majdnem 27 százalékot , fizettek valamennyi téesztagnak. Könnyük hullott Szép időket, nagy időket lá­tott hajdan Zsámbok, mesebeli időket. Mondja is Bajnóczi Már­ton, az elnök, csak ámult-bámult a Nemzeti Bank megyei vezetője, alig akart hinni a szemének: Patikának nézte a raktárát, meghatódott a vi­rágoktól, aztán búcsúzáskor csupán annyit szólt: hozzám gyertek, ha kell valami. De mindez már a múlté. Mert a mese úgy folytatódik, hogy volt még két szövetkezet a környéken, a valkói Űj Élet, és a vácszentlász- lói Aranykalász. Aztán ezek a tée­szek 1974-ben egyesültek a Petőfi­vel. Sírtak,, ríttak a zsámbo>kiak, hullt a könnyük, mint a záporeső. Maga Bajnóczi Márton sem tud megindultság nélkül visszagondolni arra az esztendőre. — Utasítás jött — szólal meg fa­kón és még egyenesebbre húzza ki magát a széken, -r- Utasítás az egyesülé^^^ís^y^^íwfr,--«We-'- ‘ ’ A lacsony, széles tenyerű,. akkurá­tus férfi ez a/, elnök. A-l utolsó hét évben ő irányította a téeszt. Trak torosból lett vezető, mozdulatain még látszik az egyszerű emberek szögletessége, de szavai egyenesek, határozottak, mint azoké, akik megszokták, ha beszélni kezdenek, arra sokan odafigyelnek. Márpedig Bajnóczi Márton beszélni kezd. Eleinte nehezen ugyan, meg-meg- akadva, visszakozva, ám belevág a történetbe. A zsámboki Petőfi Téesz igaz történetébe... — Háromezer holdon gazdálkod­tunk akkoriban, a hetvenes évek elején. Olyan gazdag volt ez a szövetkezet, mint a másik kettő együtt. Nem túlzók, ha azt állítom, valóságos mintagazdaságként emle­gette mindenki. A kertészetben és a növénytermesztési munkában át­lagosan évi 20 százalékos termelési- értéknövekedést értünk el. Ötszá­zas szakosított tehenészeti telepünk üzemelt, modern fejőgépekkel és hűtőberendezéssel felszerelve, zöld- lucerna-szárító üzemünk működött, keverőüzem létesítését terveztük. Míg Valkőn lőcsös szekér állt az udvaron, a vácszentlászlói istállók körül dagasztani lehetett a sarat, nálunk gumikerekű kocsik sorakoz­tak a színben, új öltözőt építet­tünk zuhannyal, a majorunk rend­jének, tisztaságának pedig messze földön híre járt. Nem úgy voltunk ám, mint a szomszédos Aranyka­lász, ahol a Cservenkáné kezében eltörött az alumínium villa, ami­kor Szentlászlón ebédelt: Itt hat «étkészlet várta a Vendégeket. Megbicsaklik, a mese, az elnök sóhajt, és kimondja a szót, amit már percek óta vártam: aztán. Mert az ilyen elbeszélés másként nem folytatódhat, csak így, valami rosszal, valami felednivalóan szo­morúval, s a bajt legtöbbször e gyanútlan néhány hjmg vezeti be. Sóhajt tehát az elnök, majd végig­simít a homlokán egyszer, kétszer, háromszor. Kitérdéit munkásnad­rágja megfeszül a combján, baljá­val a • varráson babrál. Aztán megjelent egyik nap Kiss Emil, a járási pártbizottság el­ső titkára, és kijelentette, hogy a három termelőszövetkezet egyesül­ni fog. Tudtam én. ezzel kihúzták Zsámbok alól a szőnyeget. A köz­pont Vácszentlászlón lesz azontúl, mi pedig csak hallgathatunk. . Mert máshogy nem lehetett. Jól futott a fentieknél Furulyás János, a szom­szédos szövetkezet elnöke, a me­gyei pártbizottság végrehajtó bi­Huni szerzetesrendek FERENCESEK ÍS DOMONKOSOK A hazai szerzetesrendek történetével foglalkozó sorozatunk elő­ző részében a ciszterciekről, a pálosokról és a bazilitákról írtunk. A férfi szerzetesrendek harmadik nagy csoportja az úgynevezett kolduló rendeké. A XIII. században az eretnekmoz­galmak (katharok, albigensek, val- densek stb.) tömegméretű terjedése az egyház válságát is tükrözte. Meg­rendült tekintélyét az egyház a kol­duló rendek segítségével igyekezett helyreállítani. A ferencsek és a do­monkosok abban különböztek a ré­gebbi szerzetesrendektől, hogy nem a kolostor falai mögé vonulva és an­nak birtokaiból éltek, hanem a sű­rűn lakott helyeken, a városokban és forgalmas utak mentén teleped­tek le. Feladatuk a kolostorokon (rendházon) kívül nyilvános tanítás és prédikálás volt, s az ott gyűjtött alamizsnákból éltek. (Innen a rend „kolduló” elnevezése, hiszen nem­csak személyükben, hanem mint rendnek sem volt ingatlan vagyo­nuk.) Az evangéliumi szegénység szigorú vállalását és hirdetését kül­sőségekben is kifejezték. Kolduló barátok A kolduló rendek az eretnekmoz­galmak hatására, de részben azok elfojtására jöttek létre. A pápák ha­mar felismerték a kolduló rendek­ben rejlő nagy lehetőségeket. A kol­duló barátok hitelesebben hirdet­hették és védhették a polgárság és a szegény tömegek között az egyház tanítását, mint a hatalom részéként működő prelátusok vagy monasz- tikus rendek. Az új szellemi áramlat leghatá­sosabb hirdetője Assisi Szent Ferenc lett. Ö tizenegy társával állt a ha­talmas III. Ince pápa elé, hogy apostoli lelkipásztorkodásra kérjen tőle engedélyt. A pápa szóban jóvá­hagyta regulájukat. A XIII. század derekán kibontakozó minorita vagy franciskánus rend íelkipásztorko- dással, teológiai tanulmányokkal és az egyszerű nép számára közérthető nyelven való prédiltálással foglalko­zott. A kathar eretnekség elleni harc termelte ki a domonkosok vagy prédikáló barátok rendjét. Alapító­ja, Szent Domonkos előbb maga is kanonok volt, de állásáról lemond­va szegénységet fogadott, s egész életét az eretnekek elleni harcnak szentelte. A Szentszék 1216-ban hagyta jóvá regulájukat. A domon­kosok teológiai munkássága elsősor­ban az eretnekséggel való elméleti vita gyakorlatias céljait szolgálta. A rend az inkvizíció számára nemcsak teológiai tételeket, hanem furfangos jogi fogásokat is, kínált. A pápai inkvizíció szinte kizárólag e rend kezébe került. Legkiemelkedőbb alakja Aquinói Szent Tamás lett. Ó alkotta meg a középkori keresztény filozófia szintézisét. A kolduló rendek felvirágzásukat és népszerűségüket, persze, nem az inkvizíciónak köszönhették. A kol­duló barátok lettek Európa első „népművelői”: tanítottak, neveltek, gyógyítottak. A nép körében vég­zett kulturális és alázatos lelkű szo­ciális tevékenységükön kívül — ez elsősorban a minoritákra jellemző — megtaláljuk őket az európai egyetemek katedráin is (elsősorban a domonkosokat). A két nagy kol­duló rend hatására újabb virágko­rát élte a szerzetesség. gyobb városokban alapítottak kolos­torokat. A magyar provincia (rend- tartomány) központja a budai Szent Miklós-kolostor lett. A XVI. század­ban körülbelül ötven domonkos ko­lostorunk volt, de a török hódoltság és a reformáció következtében vala­mennyi elpusztult. A rend föléledé­se lassan haladt, mert a barokk kor nem nekik, hanem inkább a jezsui­táknak és a piaristáknak kedvezett. Így végül is csak a két háború kö­zött erősödött meg annyira, hogy 1938-ban ismét önálló provincia szerveződött a hazai rendházakból. A ferencesek A domonkosok Magyarországon az 1220-as évek­ben jelentek meg az első domonkos rendi szerzetesek, s az akkori na­1945 után a domonkos rendnek öt rendháza volt. A fővároson kívül Szombathelyen, Sopronban, Vasvá­ron, Debrecenben és Gyulán volt házuk. Árpád-házi Szent Margit a rend női ágának apácájaként élt a Nyu- lak szigetén. A domonkos rendi szerzetesek szi­gorú életmód mellett művelték a tu­dományokat és végezték lelkipász­tori tevékenységüket. Hajnali fél 5-kor keltek, s este 9 óráig percről percre szigorúan szabályozott napi­rend szerint éltek. Étkezésük igen szerény hústalan — volt. A böjt, a csendes elmélkedés, a lelki össze- szedettség jellemezte őket. A szerze­tesek klauzurában éltek. A domini­kánus rend volt — a jezsuitákon kívül — a Szűzanya tiszteletének és a szentolvasó imádságának leghí­vebb szorgalmazója. A rend tagjai szürke csuhát hordtak, övvel. 1950-ben a lelkipásztori és hitszó­noki rendeltetésű rendet megszün­tették. Hazánkban a franciskanus rend volt a legnépesebb, s legelterjed­tebb és a legnépszerűbb szerszetes- rend. Állítólag már a rendalapító Szent Ferenc életében megjelentek az első ferencesek a magyar ki­rályságban. Az kétségtelen, hogy már 1233-ban önálló magyar rend­szerint tudniillik a tagság egyhar- madának kérésére lehet csak ösz- szehívni a közgyűlést, hogy hatá­rozzon. A Kisgazdapártból viszont senki nem dolgozik a szövetkezet­ben. Sietős-gyorsán mondja mind­ezt, majd ugyanígy távozik. Hogyan osztozzunk ? Végre szólnak, előkerül az elnök. Középtermetű, kissé pocakos, szem­üveges férfi fogad, csuklóján diva­tos karóra. Ö lenne hát az önfejű vezető, Cservenkáné kedvence, Bor­bély Sándor vadászcimborája, fut át rajtam, és jobban szemügyra ve­szem. Furulyás János haja . őszbe- játszik, mozdulatai lassúak, komó­tosak. Kissé torokból beszél, tom­pán formálja a szavakat. A volt munkásőrparancsnok látogatásait azonnal tagadja, csakúgy mint azt, hogy a Zöldmezőt a vezetőség mel­lőzésével irányítaná. — Nem tudom, megfontolták-e a zsámbokiak ezt a kiválást — kérdez vissza rögtön. Mesélni kezdeném, mit hallottam, de leint. — Egysze­rű volt ezt a három téeszt össze­kalapálni, ám nehéz lesz szétválasz­tani. Mert nincs mindenből három. Hát hogyan osztozzunk? Természe­tesen, ha a tagok kérik, és a köz­gyűlés elfogadja, mi nem akadá­lyozhatjuk meg ezt az őrültséget. A Kisgazdapárt azonban nem lehet ebben mérvadó. A levelükre sem válaszoltam, mit válaszolhattam volna? Annyit viszont meg szeret­nék jegyezni: nekünk nem kellett soha Zsámbok. Azokkal az adottsá­gokkal, amelyekkel a Petőfi ren­delkezett, sokkal nagyobb eredmé­nyeket produkálhattak volna. Mi lietvenháromban tényleg a csődtől mentettük meg a szövetkezetét. En­nek ellenére nálunk senki nem be­szél vácszentlászlói Zöldmezőről. Itt csak Zöldmező van, ami egyesíti Zsámbokot, Valkót és Szentlászlót. Elhangzott hát a végszó, kezet fo­gunk, és megy ki-ki a dolgára. Nincs miről beszélni tovább. Kint a nap felhők mögé bújt, valami nyirkos homály üli meg a tájat. Mindjárt sötétedik. A határ csen­des, az asszonyok is eltűntek az utakról. Csupán a bamálló szántás­ban lépkednek a varjak. Aztán egyszerre szárnyra kap a fekete sereg, és repül tova, Zsámbok felé. Talán már,,a .falu fölött járnak, de még mindig hallani recsegő károgá- sukat. .. Falusy Zsigmondi S zent Domonkos tartományuk volt. A ferences rend mint kolduló rend nem a világtól elvonulva élt, hanem városlakó szerzet volt. Magyarországon első­sorban a királyi család támogatá­sával terjedt el. Az egyik legáldoza­tosabb pártfogójuk ÍV. Béla volt: leányai közül Kinga és Jolánta kla- rissza apácaként nyerték el a bol­dogságot. A rend elsőrendű munka- területe a lelkipásztorkodás volt, s kivált az egyszerű tanulatlan em­berek körében lettek igen népsze­rűek. A ferences rendi szerzetesek egyenruhája barna kámzsa volt, kapucnival és övvel. Kiemelkedően fontos szerepet töl­tött be a ferences rend Magyaror­szágon a török háborúk idején. A török elleni keresztes hadjáratok szellemi vezetői a ferencesek vol­tak: ők prédikáltak és agitáltak a szent háború érdekében. Gergely Jenő történész (Következik: Kolduló barátok)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents