Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)
1989-12-30 / 307. szám
1989. DECEMBER 30., SZOMBAT 7 A jóslatot a páncélszekrénybe záriák Hány pofon jár a lakosságnak? Nem hiszek a jóslatokban. Azaz csak akkor adnék hitelt a látnok szavainak, ha bebizonyítaná, hogy nyitott könyv számára az életein és elő tudná sorolni a már megtörtént eseményeket is. Mostanában annyiféle gazdasági prognózis, útmutatás látott napvilágot. hogy egyre erősödik bennem a gyanú: a komoly, tudós közgazdák is valamiféle kristálygömbből jósolják meg a kibontakozás irányát, és mindegyikük mást lát a gömbjében. Az Országos Tervhivatal osztály- vezetőjének, Lóránt Károlynak nincs semmiféle jóseszköze, de a Gazdasági fejlődésünk kritikus kérdései 1988—1983 — című könyvében pontosan felvázolja országunk gazdaságának elmúlt évtizedeit, sőt, azt is tudja — amit manapság látszólag senki —, mire költöttük a húszmilliárd dollárt. A tények utólagos regisztrálásán túl még többre is képes volt. Számológépe — a szakma kristálygömbje — már a hetvenes évek közepén megmutatta neki, hová vezet az adósságok túlzott halmozása. Hat példányban legépelt „jóslatát” elolvasták az illetékesek és szépen a páncélszekrényük mélyére süllyesztették — ahogyan az akkoriban divat volt. Különösébb bántódás nem érte a „renitenst”, abból sem lett nagyobb baja, hogy 1974-ben azt javasolta, lassítani kellene a gazda- ság fejlődését. Mivel, ha kevés a „kocsiban” a benzin, ne akarjunk száguldozni. Azt már egy kicsit zokon vették, amikor azt találta mondani, hogy az előterjesztések nem a gazdasági realitásokat tartalmazzák, hanem a politikai vezetők elvárásait, tehát ezek „politikai számok”. Egymásnak ugmitják a számokat Valószínűleg az völt a baj vele, hogy mérnökként kezdte, s ezért a gyakorlatias oldaláról közelítette meg' ár'gázftasagí*'"btÖblémSkát "IsT Így sikerült elkerülnie azokat a csapdákat, melyekbe az elméleti közgazdászok rendre beleesnek: amikor a papíron egymásnak ug- rasztják a számokat, ideális állapotokat tételeznek fel, a gyakorlatban pedig ilyenek nincsenek. Az elmélet például nem számolhat olyan apróságokkal, mint a lakosság erkölcsi morálja, viszont ilyen oda nem illő dolgon bukott meg — az osztályvezető nézete szerint — a nemrég bevezetett adórendszer. Tehát a közgazdasági elméletek, teóriák nem alkalmazhatóak, nem is nagyon igazak. Hagyjuk a teóriákat, próbáljunk inkább abba a bizonyos kristálygömbbe pillantani, milyen jövőkép gomolyog benne? — Attól függ, ki alakítja a jövőt — véli Lóránt Károly. — Akik az elmúlt tizenöt évben hibát hibára halmoznak, most ezerszer nehezebb helyzetben, tudnak-e helyesen dönteni? Az emberek, mivel új arcokat látnak, azt hiszik, megújult a kormány. Holott csak a szerepek cserélődtek, a garnitúra maradt. „Utolsó pár, előre fuss” módon, most azok irányítanak, akik annak idején a második vagy harmadik vonalból szakértőként befolyásolták a gazdaságirányítást. Fekete János, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnökhelyettese szabad pártnapot tartott az OT-ban és arról győzködte az embereket, hogy igenis, fel kell venni azokat a hiteleket. Ma Fekete János a Parlament reformbizottságának vezetője. Faluvégi Lajos volt pénzügyminiszter, jelenleg a tőzsdetanács vezetője. Hetényi István tervhivatali ex államtitkár és ex pénzügyminiszter, jelenleg mindenféle tanácsadó testületnek a tagja. Németh Miklós a hetvenes évek végétől, már itt, a közgazdasági főosztályon csinálta a terveket és legalább hét éve olyan .beosztásban van, ahonnan bele lehetett szólni a gazdaságpolitikába. Medgyessy Péter a Pénzügyminisztériumban szintén ilyen posztokat töltött be. A csoport tehát ugyanaz, én most annak örülök, hogy ez párt formájában is manifesztálódott. A Szabad Demokraták Szövetségének ideológiáját megtestesítő Pénzügykutató Intézetet — ahol a legutóbb alkalmazott liberális ideológiát kidolgozták — „felrobbantották”. Az ott dolgozok egyik, fele azóta kormánypolitikát csinál, a másik megalakította a Pénzügykutató Rt.-t, ami viszont az SZDSZ bázisa, a kettő gyakorlatilag ugyanaz, tehát most az az érdekesség, hogy tulajdonképpen az ellenzék van kormányon! Szerintem sokkal tisztességesebb volna, ha az SZDSZ, mint egy párt, felvállalná, hogy ez az ő politikájuk... — Hm ... Furcsa dolgokat lát a jósgömbjében. Talán az is megmutatkozott, mit kellene csinálnunk, hogy kitoljuk az ország szekerét a kátyúból? — Persze. Nagyjából pont az ellenkezőjét, mint amit a mai kormányzat csinál. Szerintem a mai kormány cinikus. Cinikus a szegényekkel, cinikus, amikor árulja a vállalatokat, és cinikus, amikor hónapokon át riogatja az országgyűlési képviselőket, hogy nincs más út! Emlékeztetnék az 1987-es parlamenti ülésre, akkor is azzal fogadtatták el a teljesen fölösleges adórendszert, hogy nincs más választás, s utólag kiderült, hogy minden más jobb lett volna annál, amit akkor elfogadtattak. Azután az eszükbe idézném azt is, hogy az év elején sokkal kedvezőbb egyezséget köthettünk volna a Világbankkal, de a kormány akkor ölbe tett kézzel nézte, hogy egymilliárd dollárt vigyenek Bécsbe a bevásárlóturisták. Belső politikai harcok miatt nem avatkozott közbe. A jelenlegi helyzetben sem lenne szükség a „lakáskoncepcióra”, ezt kifejezetten az emberek bosszantására találták ki, nem igaz, hogy a Világbank követeli. A Világbank egyenleget követel rajtunk, amit ha nem tudunk teljesíteni, belebukunk. Minden fordulat után valami más Egyébként becsapja a kormányzat a Világbankot is — folytatja, és Kormi János, az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének osztály- vezetője, a Harvard egyetem professzora „Indulatos röpirat a gazdasági átmenet ügyében” — című könyvét hozza segítségül. Ebben a professzor nemcsak „kibelezi” a gazdaságot, hanem azt is megírja, hogy a kormányzat piacot hoz létre, tőzsdét és részvénytársaságokat alapít, anélkül, hogy arra bármiféle feltétel megérett volna. A professzor a kormányunkat találóan a Capitaly játékot játszó gyermekekhez hasonlítja. — Mégis, ml az a „nagyjából pont ellenkezője”, amit ön szerint tennünk kellene? — Bár nem fenyeget az a veszély, hogy a Duna jegén kikiáltanak Mátyás királynak, mégis elmondom, én mit tennék: Először elszámolnék. Leülnék a televízió elé, és elmondanám, hogyah álluniw;r. Akkor képzeletben vonalat húznék, és azzal folytatnám, mit fogunk csinálni. Apró lépésekre bontanám a tervet, hogy hamarosan érezhetővé váljon, már kifelé megyünk a válságból. Lehet, hogy durva példa, de ha tudom, hogy hány pofont kapok és miért, könnyebben viselem. — Tudható-e ma, hogy hány „pofont” kell elviselnie a lakosságnak? — Pontosan ki lehet számolni, milyen intézkedések szükségesek ahhoz, hogy megállítsuk eladósodásunkat. Semmiképpen sem az, amit a kormány tett; liberalizálta az1 importot. Ez önmagában is rontja a külgazdasági egyensúlyunkat, emellett a pénzszűkítő politika miatt a vállalatok nem tudnak fejlődni. Szerintem éppen fordítva, átgondolt importmegtakarító politikával kellene élénkíteni a gazdaságot. — Háttériparunk hiányosságai miatt nehéz lenne elképzelését gyakorlatra váltani... — Igen, jelenlegi importunk kétharmada nem technikahordozó, hanem olyan, amit csak azért hozunk be, mert nincs háttériparunk. Logikus, hogy import helyett inkább erőteljesen fejleszteni kellene azt. Persze, nem úgy képzelem, hogy megépítenénk az „Országos Háttéripari Műveket”, hanem ezer és ezer kisvállalkozást kellene létrehozni, állami támogatással, gépkölcsönzéssel, s ha kell, betanítással. Ma a kormányzat a szerencsétlen vállalkozók kezébe nyomja a pénzt húsz- százalékos kamattal és szélnek ereszti őket. A menedzselést hiányolom... Egyébként azért is nagyon magas az importhányadunk más országokhoz viszonyítva, mert nálunk az ipar nem épült egymásra. Minden politikai fordulat után valami mást szerettek volna csinálni, mint addig. Például korszerű a mezőgazdaságunk, ugyanakkor leépítették a mezőgazdasági gépgyártást. Nem azt mondom, hogy mindent magunk gyártsunk, csak azt, hogy ahol lehet, a széttördelt struktúrát próbáljuk összeilleszteni. — Mielőtt a másik végletről, az exportról kérdezném, szerelném emlékeztetni, h,ogy ön a környvében bebizonyította, hogy nálunk nincs és még egy jó darabig nem is lesz piacgazdaság. — Tényleg nincs, és nem is lehet úgy bevezetni, ahogyan az ötvenes években a kommunizmust akartuk. Énekeltük, hogy „holnapra megforgatjuk az egész világot ... ”, de csak felfordítani sikerült. Lehet nálunk piac, de mivel országunk túl kicsi, nemzetközi együttműködés nélkül nem megy. A fejlett tőkésországok nagyon fejlettek és védik is a piacaikat. Azonkívül bármennyire fájdalmas is egyik pillanatról a másikra nem tudjuk megváltoztatni exportstruktúránkat. Eddig Késztermékeket készítettünk a szocialista piacra, azok Nyugaton eladhatatlanok. Nyersanyagot, élelmiszert és fogyasztási cikkeket kínálhatunk csak. Tömbalumínium helyett tehát szerszámgépet nem fognak tőlünk venni, de az elképzelhető, hogy felváltjuk a tömbaluminiumot alumíniumtermékekre, vagyis egy fokkal magasabb szinten feldolgozva adjuk el. Ilyen apró lépésekkel haladhatnánk. Ugyanakkor a piacépítés nagyobb sikerrel kecsegtet, ha azokkal az, úgymond, szocialista országokkal próbálkozunk, melyek a miénkhez hasonló reformot hajtottak végre. Nem valamiféle új KGST-re gondolok, hanem arra, hagyjuk végre a cégeinket kereskedni. Mindenekelőtt tehát középeurópai piacot kellene kiépíteni, s ezzel bizonyára, fölengedne a most kissé fagyos légkör. A gazdaság sem szereti az ugrásokat — Ha jól értem, az ön elmélete abban különbözik a már idézett Komái professzorétól, hogy apránként, fokozatosan képzeli az átalakulást, nem valamiféle „hasfelmet- széssel”. — A társadalomban és a gazdaságban minden hirtelen lépés rombolással jár. Már a régi rómaiak is tudták: a természet nem szereti az ugrásokat, nos, a gazdaság sem szereti... —í Hogyan látja a tervhivatal jövőjét? ■ — Itt olyan emberek dolgoznak, akik meg tudják mondani, hogy egy bizonyos intézkedésnek milyen hatása lesz. Lehet, hogy megszüntetik az OT-t, de a gazdasági kutatás a jövőben sem nélkülözhető. Nem véletlen, hogy ilyen hivatal a nyugati országokban is létezik. Persze, nem úgy működik, mint nálunk. Ott valóságos prognózisokat várnak, nekünk viszont „föntről” ideszóltak, ha leértékelték például a forintot: készítsünk olyan számítást, mellyel bebizonyítjuk, hogy ennek a lépésnek nem lesz inflációs hatása. Tehát megadták a kötelező végeredményt, s nekünk csak a hozzá illő képletet kellett kidolgozni. Ezért is sántít a jós-hasonlat, a jövendőmondó mégiscsak azt lát a kristálygömbjében, amit akar. Mátrai Tibor 1/1 ostanában gyakran azon kapom magam, hogy fan- táziálok. Olyan dolgokon jár az eszem, hogy — megáll az eszem. Gondolataim általában a pénz körül forognak, s a legtöbbször arról képzelgek, miként lehetnék milliomos. Mivel köztársasági elnök feltehetően nem leszek, s igy az ezzel a funkcióval járó jelenlegi bruttó kilencvenhétezer- ötszáz forintos fizetésemet — amelyet, ha a T. Ház megszavazza januárban, akkor jövőre akár a duplájára is emelhetnek, csakúgy, mint az Országgyűlés elnökéét, aki így ugyanúgy száznegyvenezer forintot keresne havonta, mint a miniszterelnök — sem számolgathatom hó elején, azt mérlegelve, mennyi marad a hónap végére, más megoldásokon töröm a fejem. A legutóbb például azon kaptam magam, hogy egy tésztagyártó kisiparos szerepéi vállaltam fel. Barátaim azt mondják, ebben van a nagy pénz, tehát beindítottam a vállalkozást, valahol itt, Pest megyében. Először csak egy kis helyiségben dolgoztam a családot is bevonva a munkába, később rájöttem: ha valóban milliomos akarok lenni, akkor más megoldást kell találnom. Megkerestem, ismerőseim utján, vagy személyesen a faluban lévő kismamákat, s felajánlottam nekik: gyártsanak nekem otthon csigatésztát — ezt jószerével csak kézi Még az adóhatóságot is megpróbálta becsapni Tanácsok jövendőbeli milliomosoknak munkával lehet készíteni —, s én felvásárolom tőlük. Ok is jól járnak, mert az így kapott pénzért nem kell adózniuk, meg én is, mert az anyukák után nem kell társadalombiztosítási járulékot fizetnem, ami ugye a bruttó kereset negyvenhárom százaléka — lenne. De az én eszemen nem jár túl a hatóság! Sót — okoskodtam tovább —, még több pénzhez juthatok, ha a könyvelésben is lesz némi „hiba”, összehaverkodtam az egyik termelőszövetkezet baromfiágazatának vezetőjével, akivel megegyeztem: ne mindig az én nevemre állítsa ki a tojásvásárlásról a számlákat, hanem fiktív nevekre is. így nekem csak azokat kell elkönyvelnem, amelyet én írtam alá. A régi trükk is az eszembe jutott, s a vállalkozásból szerzett. pénzemen Vásárolt ingatlant és más vagyontárgyakat a fiam nevére írattam. Mert ugye jobb félni, mint... S kérem, a félelmem nem is volt alaptalan, mert valaki feljelentett az adófeliigyelö- ségnél. Ki is jöttek a revizorok, összeszedtek minden papírt, kihallgattak, s a végén kiderítették, hogy mintegy ki- lencmilliós adóhiányom van. Persze reklamáltam, mire újabb vizsgálat következett, s eszerint meghaladta a tizenhatmilliót a be nem fizetett adó összege. Nagyon felháborodtam, mert micsoda piszok- ság, hogy kiszámították: az én állításommal szemben nem tíz —, hanem legalább tizenhét —, legfeljebb ötvennyolcezer tojást használok fel havonta. Amikor megmutatták a téesz ágazatvezetőjének vallomását, már nem tagadhattam tovább, hát azt mondtam, hogy saját tyúkállományom van. Bár csak ne beszéltem volna összevissza! Minél többet csűrtem-csavartam a dolgot, annál több lett az adóhiány. Végső kétségbeesésemben fellebbeztem a döntés ellen, hátha megesik rajtam az adóellenőrök szíve. Megírtam, hogy az úgynevezett jogosu- lati illetékre befizetett több mint nyolcvanezer forintot kölcsönökböl gyűjtöttem össze, s jobb későn, mint soha, visz- szavontam azt az állításomat, hogy saját tyúkállománnyal rendelkezem. Aztán azt sem hagytam annyiban, hogy én a négy év alatt négyszáz tonna tésztát gyártottam volna. A hatvan tonna jobban cseng, az biztos. Hogy érdemes volt írnom, azt bizonyítja: másodfokon már csak tizenegymilliós hiáúyt állapítottak meg. Ez a határozat ugyan jogerős, de van reményem arra, hogy megúszom. A törvény szerint ugyanis egy éven belül, ha új, az ügyet döntően befolyásoló tény jut az eszembe, akkor elhúzhatom a végleges döntést, amelyet majd a bíróságnak kell kimondania. Ám az a szakértő, akit az ügyvédemmel közösen kirendeltek, megnézte az iratokat, és visszalépett. Hiába, ma a törvény inkább engem véd, és nem zz államkasszát, amely amúgy is lyukas, tehát kár belé pénzt önteni. Idáig jutottam az ábrándozásban, amikor eszembe jutott: így nem lehetek milliomos, mert a végén könnyen rám sóznak néhány milliónyi büntetést, ezért szakmát változtattam — gondolatban. Bár nem vagyok pék, a maradék pénzemből egy pékséget építtettem valahol itt Pest megyében. Ha pénz van, munkaerő is van, így nem volt gondom azzal, hogy legyen elég emberem. Tanulva a múltból, már okosabb voltam. Eleve úgy intézkedtem, hogy két olajtartályt telepítsenek, egyet úgy, hogy mindenki jól láthassa, egyet pedig a ház mögé. Aztán az is jónak látszott, hogy minden esztendőben más pék nevén fusson a buli, mert így mint kezdő vállalkozást különböző kedvezmények illettek meg minket. Csakhogy itt is betette a lábát a véletlen elénk: valaki feljelentett, s ezek a gaz adófelügyalök nem átallották egy kora hajnalban meglepetésszerűen kijönni hozzánk. Mindent lefényképeztek, minden papírt átvizsgáltak, s a legnagyobb bánatomra megtalálták azt a füzetet, amelyben a kifizetett béreket vezettem. Ebben ott szerepelt az illető neve, a ledolgozott órák száma, a pénz és végül az átvételt igazoló aláírás. Még nagyobb baj, hogy ebből a fekete nyilvántartásból kiolvasható, hogy mennyi kenyeret és más pékárut sütöttünk. Néhány hét múlva közölték: több mint egymilliós társadalombiztosítási hátralékkal és ugyanennyi adóhátralékkal tartozom. Ám én sem estem a fejem lágyára. Kerestem egy jó ügyvédet — akinek ráadásul az anyukája országgyűlési képviselő is — és közösen kisütöttük: a füzetben szereplő öszegekröl majd azt állítjuk, hogy azok a munkásaimtól felvett kölcsöneim törlesztő- részletei. Sikerült meggyőznöm néhány alkalmazottamat, hogy írásban is tanúsítsák ezt. A dolgok végre kezdenek jól menni, gondoltam, de sajnos akadt egy-két gazember, akik elmondták az igazat az adóhatóságnak. Bevallották példáid, hogy sokszor az előírásban szereplő liszt helyett gyengébb minőségűt használtunk. Hát emberek az ilyenek? ! p'zen morfondírozva nagyon felidegesítettem magam, s az indulat hamar felébresztett. Kábaságomban olyan érzésem támadt, hogy ezt a két történetet nem is én találtam ki, hanem valahol olvastam. Ha ped’g ez igaz, akkor a már megtörtént dolgokat nem érdemes másolni, hanem újakat kell kitalálni. Álmodozom hát tovább... Furuez Zoltán OLTVINÉ DAN’CSÓ ILONA: SZENTENDREI SÉTÁNY
