Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-27 / 304. szám

1989. DECEMBER 27., SZERDA 3 Kolozsvár főterén a szabadságot éltetik a sokat szenvedett vá­ros lakói A megye felajánlása A Pest Megyei Tanács elnöke felhívással fordult a megye önkormányzati és gazdasági szerveihez és állampolgáraihoz, hogy lehetőségeikhez mértén nyújtsanak segítséget a román népnek. A megye eddig is sok tá­mogatásban részesítette a ro­mán menekülteket, kiemelke­dően foglalkozott lakáshoz jut­tatásukkal, elhelyezkedésük­kel, ellátásukkal. A végrehajtó bizottság egy­millió forintot ajánlott fel a romániai felkelés során eleset­tek hozzátartozóinak és a sebe­sülteknek. Kéri a készpénzado­mányokat a 760-395996-0653-as betéti számlára fizessék be és a csekken tüntessék fel: ado­mányukat Románia megsegí­tésére szánják. A megyei tanács elnöke egy­ben bejelentette, hogy fel­ajánlja a tanács teljes gépko­csiparkját a szállítások lebo­nyolítására. * Munkatársunk beszámolója a romániai segélyakcióról (Folytatás az 1. oldalról.) niuszának” nem sikerült vég­rehajtani faluromboló tervét. Alig több mint egy óra alatt beérünk Aradra. Az utat ki­égett autókkal, szegekkel ki­vert deszkákkal szűkítették egy nyomsávúra. Szigorú el­lenőrzés, de nemcsak a város határában, hanem utána is ötvenméterenként megállí­tottak, szinte minden utca­sarkon igazoltattak. A környe­ző uniformizált lakótelepek szürke háztömbjeinek lakói váltják egymást az őrségen meleg teával, kakaóval kínál­ják egymást és a jó szándékú idegent. A béke és a háború képei sajátosan ' keveredtek, járt a villamos, ugyanakkor szórványos lövöldözést lehe­tett halláni, és időnként rob­banás rezgette meg a levegőt. Az Cttca szélén kiégett kétéltű harci járművek és személy- gépkocsik. A kövezet tele üvegszilánkkal, az épületek egyik-másik ablakát tűz kor­ma szegélyezi. A főúton a köz­ponton keresztül haladtunk, mert úgy mondták, az bizton­ságosabb. Gyakori volt az el­lenőrzés, az igazoltatók között a 70 éves öregtől a fiatal, szin­te gyei*ek sihederig mindenki megtalálható. Nem hisznek a szörnyűségeknek, túlzásnak tartják a több ezer komman­dósról keringő híreket. Aradról déli irányba Temes­vár felé indultunk. Az utak kihaltak voltak, csak a segély- szállítmányok konvojaival ta­lálkoztunk. Szigetelőszalaggal ragasztották fel a Vöröskereszt jelét. Néhány XX-es, Magyar- országon bérelt autó is elha­ladt mellettünk, a nyugati hír­közlő szervek tudósítói Buda­pesten szálltak le a repülőről, és ott bérelték a kocsit. Temesváron az átélt borzal­mak mintha elnyomták volna a szabadság örömét. Gyanak- vóak az idegenekkel szemben, kevesen köszöntek vissza a Viktória, a győzelem jelével. Nem csoda, ebben a városban 12 ezer áldozata volt a mé­szárlásnak. Az ellenőrzés még szigorúbb, mint Aradon. Szin­te méterenként állították meg a kocsit, s minden alkalommal alapos motozás és vizsgálat után engedtek csak tovább bennünket a katonák, a rend­őrök és az őket segítő civilek. Csak sokára érhettünk volna a kórházba, ha egyáltalán megtaláljuk. Szerencsére mel­lénk szegődött a temesvári Ion Dascalescu, aki kalauzolt bennünket, és az igazoltatás­nál is segített. A kórház felé tartva egy szakaszon kísé­rőnk siettette a sofőrt; „gyor­sabban. gyorsabban.” Hallot­tunk egy kisebb csörömpölést, de az nem volt feltűnő a tompa fegyverpufogás köze­pette. A kórháznál vettük csak észre, hogy kilőtték a gépkocsi bal fényszóróját. A temesvári véradó és vérkonzerváló köz­pontba először nem akartak beengedni, nemrég ott, a ka­puban agyonlőttek egy kato­nát. A kórház kapuját őrző 19 i éves áldozatot a főposta tete­jéről terítette le a mesterlö­vész. Bertalan Hajnalka, a kórház asszisztense és Tűin Constan­tin önikéntes ápoló jelen volt, amikor a közeli temető­ben kihantolták a Securitate áldozatait. Iszonyodva emlé­keztek a gyermekholttestekre és a szörnyű kínok között el­pusztult, élve megcsonkított emberekre, a holttestek egy részét műanyag zsákba tették a gyilkosok, de a legtöbb ha­lottat teljesen meztelenül föl­delték el, s testük a legször­nyűbb fasiszta módszerekkel végrehajtott kínzásokról árul­kodott. ' A kórház főorvosa, dr. Golea Ovidiv reméli, hogy a sok tíz­ezer halottról szóló híradások túloznak. Szeretné, ha nem volnának igazak, de azt is hoz­záteszi, ezek a gyilkosok jól kiképzett profile; a:>sok halott­hoz képest itt viszonylag kevés a sebesült. A főorvos megköszönte a magyarok által nyújtott segít­séget, és hozzátette, nem tud­ja, melyik küldemény érkezett Magyarországról. Azt is el­mondta, már-már fölös meny- nyiségben érkezett drága vér- készítmény, ugyanakkor hiányt szenvednek az egysze­rűbb, olcsóbb gyógyszerekből. A kórház kénytelen a beteg gyermekükkel érkezőket is ha- zaküldeni, mert nem tudják ellátni őket a szükséges anti­biotikumokkal vagy inzulin­nal. Két temesvári anya hallgat­ta beszélgetésünket, tőlem kér­tek segítséget. Sebtében papír­ra vetették a hiányzó asztma, illetve diftéria elleni szer ne­vét, Föjírták címüket is. A vá­ros, az utca és a házszám alá országuk nevét is: ROMANIA LIBERA (Szabad Románia). Radosza Sándor Üj erdélyi lap magyarul: a Szabadság A falu egész nap a rádiót figyelte Megéljenezték a tápióbicskei untéi Tápióbicske főterén múlt csütörtök óta áll egy seb­tiben faragott kopjafa, rajta a felirat: Temesvár. A gyászszalagokat megtépázta a zorddá vált idő, de a gyer­tyák csak percekre, pillanatokra szűntek meg pislákolni, emlékeztetni. A kopjafát Papp György volt brassói bel­sőépítész faragta. Csütörtök déli egy óra óta jönnek az emberek, isme­rősök, ismeretlenek. Gyertyát gyújtanak, s mennek to­vább. Amikor kevesebb mint egy éve a tápióbicskei végrehajtó bizottság úgy döntött, hogy a megüresedett fogorvosi helyre Papp György marosvásárhelyi feleségének pályázatát fogad­ják el, majd amikor a tanács­elnök hozzájárult, hogy a szolgálati lakás melletti ütött- kopott tűzoltószertár egyik kis helyiségét megnyitják az alkotó kedvű építész előtt, senki sem gondolta, hogy ott hamarosan az egész falura ki­sugárzó szellemi műhely jön létre. S majd elindul egy, az egész település, sőt, a környék lelkiismeretét megrázó akció. — Pénteken délelőtt ott dol­gozgattam a műhelyben, s köz­ben a román rádiót hallgat­tam — emlékezik Papp György. Rohantak a boltba bevásárolni Furcsa volt, mert be­mondták, hogy a főnök fog be­szélni, de telt az idő, s csak ze­néltek, zenéltek. Egyszer cáak úgy háromnegyed tizenkettő körül megszólalt egy lihegő hang: „Itt a szabad Románia rádiója.” S mondja, vége a Ceausescu-diktatúrának. Vér Jani már itt volt, összeölel­keztünk. Délben bemondta a hírt a Kossuth rádió, rohant át a Vicha Feri is. — Akkor, mondta a János, most kellene segíteni. Men­jünk, vágtam rá, bepakolunk a három kocsiba élelmiszert, gyógyszert, és indulunk. — Én meg megtoldottam, az semmi, legalább egy teherautó kellene. De addigra már itt volt Láng Feri bácsi, a tanács­elnökünk, azt mondta, szól a Szatmári Pál tsz-elnöknek. A tanácsházán lévő hangos­bemondó perceken belül tájé­koztatta a helybelieket, hogy segélyszállítmányt indítanak Romániába, délután 2-től 6-ig fogadják az adományokat a községházánál. A távolabbi te­rületeket hangszóróval felsze­relt tűzoltóautó járta. — Az első adományt 2 óra 4 perckor tették le egy asztal­ra, mivel a teherautót még a műhelyben javították. De ami azután történt, az minden el­képzelésünket fölülmúlta. Én nem tagadom, eljöttem, mert nem tudtam sírás nélkül néz­ni. Vicha Ferencné körzeti or­vos folytatja: — Jöttek, özönlöttek az emberek. Ki az autója cso­magtartóját rakta meg otthon, ki a boltba rohant vissza be­vásárolni. Én ellenőriztem, vá­logattam a gyógyszereket, s odajött egy mankós férfi. A kezembe nyomott 3 ezer forin­tot, hogy vegyünk rajta gyógyszert. A tanácsiak akkor még megpróbáltak listát készí­teni az adományozókról, de a férfit hiába kérdezték: , Én nem a nevem, a pénzem ad­tam.’’ Pándról egy markológép ka­nalában hoztak át két zsák lisztet, Ságról cukrot, és ki tudja, még mit küldtek. A szentmártonkátaia\ kikötöt­ték, náluk is álljunk meg. Mi­re elindultunk, az IFA életve­szélyesen túl volt terhelve, szinte kormányozhatatlanná vált — mondja Vér János. — Indulás előtt odajött hozzánk — hozzám, a Papp Gyurihoz meg a Vicha Ferihez — a Csa­ba Jóska, hogy van-e váltó so­főrünk. Mondom, nincs, erre kijelentette, átöltözik, jön ve­lünk. A Rigler Józsi — itt kö­zépvezető a tsz-ben, de Pán- don lakik. Mondom, már nincs hely a fülkében. Az egész úton a platón utazott. Valami volt a levegőben Az autó pontban este 6 óra­kor elindult. Akkor úgy gon­dolták, Kolozsvár, Brassó felé. — Csak a nagylaki határát­lépő volt nyitva. Ott találkoz­tunk a nemzetközi és a Ma­gyar Vöröskereszt képviselői­vel, akik rendkívül csodálkoz­tak, milyen gyorsan odaér­tünk. Nem árultuk el, hogy amikor a Vöröskereszt felhí­vása a rádióban elhangzott, mi már rakodtunk. Hozzánk csatlakozott három hódmező­vásárhelyi kocsi: egy Volga, egy Trabant meg egy vadonat­új Áwia, amit az a Tóth Sán­dor vezetett, akit még azon az VACRÓL TRABANTTAL Sokan akartak velük kezet fogni Két váci férfi, akik az első romániai híreket hallva vágtak neki egy apró Trabanttal az útnak. Jól ismerik őket Vácon: Tudja Béla középiskolai tanár és Fogasy Gergely karateedző. Mindketten ép bőrrel vissza­tértek. Tudja Béla autójába pakol­tak, amit a Szőnyi Tibor Kór­háztól kaptak, gyógyszert, köt­szert, ahogy az orvosok jónak látták. így indultak el még péntek délután. A hátsó ülésen maradt üres helyre, úgy hatá­roztak, kenyeret tesznek. Az egyik éjjel-nappal működő bu­dapesti élelmiszerboltba lép­ve a polcokra mutattak: az összesét kérjük! Üticéljuk Nagyvárad volt, ahol Fogasynak ismerőse él. A karateedző gyakran átlépte korábban is a határt. Most a jól ismert úton haladtak. Igaz, szerettek volna egy mentő­autót, legalább kölcsön, de nem kaptak a mentőszolgálat­tól. Kaptak azonban vörös ke­resztet ábrázoló plakátot a szélvédőre és a hátsó ablakra, valamint román és francia nyelvű iratot arról, milyen kül­detésben járnak. Ennyit tu­dott segíteni a vöröskeresztes központ. Ezután teljesen ma­gukra maradtak. Az úton természetesen nem voltak társtalanok, sokan igye­keztek ugyanabba az irányba. Egy üzemanyagtöltő állomá­son meg is kérték az előttük haladó konvoj vezetőjét, hajt­son lassabban, hogy a Trabant­tal lépést tudjanak tartani. De a válasz elutasító volt: sietünk! — mondta a Volkswagen mikrobusz vezetője és elpor­zott. Bár ők csak 80-nal döcögve haladtak, az ártándi határállo­máson utolérték őket. Odaátról fényjelző rakéták durranása hallatszott, s volt aki egyes géppisztolylövéseket is ki tu­dott szűrni. A karaván meg­torpant, mert a rádió fordulat­ról számolt be: ismét erőre kaptak a secusok. A Trabant utasai elhatároz­ták, nem várnak, megkerülik a karavánt és folytatják útjukat. Átlépve a határon a karateedző elárulta társának, hogy el­hozta Japánból származó sza­murájkardját, biztos, ami biztos. Tudja Béla lebeszélte arról, hogy átvigyék a fegy­vert, s így otthagyták meg­őrzésre a határon. Nagyváradon nem találták meg az emberüket, s más se akart ablakot nyitni kopogta­tásukra. Álmosan, éhesen, fáz­va, megvárták a virradatot, s egyikük javaslatára egy lel­készt kerestek. Mondván, a a lelkipásztorokban még bíz­hatunk. ő biztosan eljuttatja a megfelelő helyre a szállít­mányt. Ha már nem éltek az­zal a lehetőséggel, hogy a ha­tár túloldalán lévő gyűjtőhely­re tegyék szállítmányukat a többi közé, nem csoda, ha biz­tosra akartak menni. Harcok nem folytak Nagy­váradon, így nem volt okuk azonnal visszafordulni. Miután megtalálták a megfelelő em­bert, a lelkészt, s átad­ták a gyógyszereket, a ke­nyeret osztották szét, de azt már csak úgy az utcán, annak aki kérte. A lakosság öröme határtalan volt, sokan kezet akartak ve­lük fogni, látva, hogy magya­rok. A járókelők éppúgy, mint a néhány nappal azelőtt még a másik oldalon álló rendőrök és katonák is. Dudás Zoltán éjjelen nem messze tőlünk gyilkolt meg a securitate egyik embere. Sajnos, a konvoj később szétszakadt, mivel a tápióbics- keiek megpróbáltak Kolozsvár, Brassó irányába haladni. Ami­kor először mentek át Aradon, az emberek megéljenezték, megtapsolták a magyar rend­számú vöröskeresztes és nem- Zetiszínű zászlóval díszített teherautót. De valami volt a levegőben. Lippán nem engedtek to­vább, a milícián kellett éjsza­káznunk, de még a WC-re is elkísértek minket. Már fél hat­kor elindultunk a közeli Ma­ria Radna kolostorba, a kato­na persze, velünk. Az ottani főpap csak kevés élelmiszert fogadott el, mondván, kicsi a közössége, vigyük inkább más­hová. Elindultunk, az irány is­mét Arad. Nem számít, hol húzódik a határ Aradon akkor már lezajlott az első véres összecsapás. Amikor a tápióbicskeiek meg­álltak a főtéren lévő katolikus templom előtt, az ott lévő em­berek sírva könyörögtek, men­jenek tovább, mert orvul lelő­hetik őket. Közben a kocsit, a segélyexpedíció tagjait simo­gatták, éljenezték őket. Egy hátsó bejáratnál rakodtak le a helybeliek segítségével, amikor megkapták a szomorú hírt: a közeli, hídon meggyilkolták a hómező vásárhelyi Áwia sofőr­je?. Idehaza az egész falu a rá­diót figyelte. A családtagok, barátok, ismerősök úgy tud­ták, a tápióbicskei küldemény Brassó felé tart. Onnan pedig az a hír érkezett, hogy nehéz­ütegek lövik a várost. Azután az újabb információk: Két magyar sofőr meghalt, az uta­kon a secu terroristái garáz­dálkodtak ... A feleségeik szűk­szavúak. Hogy mit éltek át, mégsem nehéz elképzelni. Papp Györgyné ismerte a kinti állapotokat, Vér Jánosné ve­szélyeztetett terhes. — A Vér Jani Aradon bo­rult ki. A Csaba Jóskát, aki onnan kezdve vezetett, amikor itthon kiszállt a fürdőkádból, kétórás sírógörcs fogta el. De én sem vagyok még magam­nál — mondja Papp György. A férfiak búcsúzáskor arra kérnek, ne róluk szóljon majd az írás, hanem a tápióbics- keiekről. Egy faluról, amely­nek a lakosai legelsőként segí­tettek az elsők között is. És szóljon az írás arról, hogy az egyszerű emberek jók ott is, itt is. Nem számít, hol húzó­dik közöttük a határ. Vereszki János Nagykőrösi konzervek Kétnyelvű címkével A nagykőrösi konzervgyár másfél millió forint értékű konzervet ajánlott fel a romá­niai emberek számára. A Ma­gyar Demokrata Fórum, a Vö­röskereszt és a református egy­ház már 23-án megindította különböző élelmiszerek, gyógy­szerek, ruhaneműk gyűjtését, ehhez például hangszórós gép­kocsit a rendőrségtől kértek és kaptak. w A Magyar Szocialista Párt az ünnepek után fog gyűjteni, elsősorban tartós élelmiszere­ket, ruhaneműt kérnek. A nagykőrösi adományokra a konzervgyárban nyomtatott kétnyelvű címkéket ragaszta­nak, amelyben tudatják a ro­mániai emberekkel, hogy a magyar nép, közelebbről Nagy­kőrös város adományát kapják.

Next

/
Thumbnails
Contents