Pest Megyei Hírlap, 1989. december (33. évfolyam, 284-307. szám)

1989-12-13 / 294. szám

1989. DECEMBER 13., SZERDA Titian 5 A szomszéd nagyon drukkolt nekünk Nagycsaládos kis fafu Monorróf Műanyag töltésű kefe minden mennyiségben HSDUNMJ SZIGOTSZENTMIKLÓS ÉS KÖRNYÉKÉ DOLGOZÓINAK LAPJA A esobánkai községháza előtt, kezünkben Horváth Sán- dorné címével, bekopogtunk egy Zsiguli ablakán. Kérdésünkre földerül a fiatal cigány férfi arca; hiszen ő a nővérem, köves­senek. Kanyargunk a jeges, később gödrös földutakon, aztán a hegyoldalra kanyarodunk, s amikor már majdnem függő­legesen áll a kocsi, akkor kell behúzni a kéziféket. Itt a tél Korcsolyázó hattyúk A keszthelyi öbölben láttuk ezt az érdekes képet. A vastag jég­páncéllal borított Balaton tetején a korcsolyázók között béké­sen csúszkálnak az évek óta itt élő hattyúk (Vimola Károly felvétele) várnak egyet szilveszterig. De annak is örülnek, hogy sokan költöznek ide a fővárosból. Ök az elhalt helybéliek házát fölújítva telepednek meg a faluban. A fiatalok szintén építkeznek, a szülők udvará­ban könnyebben találnak megoldást, mint a környező városokban. Igaz, ez csak a lakásra vonatkozik, dolgozni mégiscsak eljárnak. A csön­des, hegyekkel koszorúzott kis falu úgy látszik, megér eny- nyi fáradságot. Csábító Csobánka És Csobánka tovább csábít. Újabb telkeket, szám szerint 114-et parcelláznak, vízzel, villannyal, úttal. Várják a be­települőket s a helyi költöz­ködni vágyókat. Csobánkán most körülbelül kétezren lak­nak, magyarok mellett szerbek, szlovákok, németek s cigá­nyok. Bár ők nem számítanak nemzetiségnek, a négynyelvű föliratokra cigányul nem ír­nak semmit, az iskolában nem lehet cigányul tanulni, a jelek szerint mégis jól megvannak a többiekkel. Arányuk a falu lakosságának húsz százaléka, az országos két-három száza­lékos átlaghoz képest nagyon magas. És erős a beilleszkedé­si vágyuk is. Ezért, ha putrit látsz, ne gondolj mindjárt ci­gányra. Jakubovits Anna A műanyag töltésű kefétől a fémbetétig óriási skálán készül­nek a kefék a Monori Kefe- és Faipari Vállalatnál. Naponta több ezer kefetestet szabnak, formáznak és töltenek meg a kívánt méretben és minőség­ben. Képünkön Németh Csaba esztergálja a kefetestet (Erdősi Ágnes felvétele) KOLONIÁLBUTOROK EXPORTRA A finn és norvég bútoripar termékei közismerten a világ élvonalába tartoznak. Különös elismerést jelent ezért, a Visegrádi Faipari Szövetke­zetnek, ha koloniálbútorai éppen e két országban arat­nak sikert. Az idén már más­fél millió forint értékben szál­lítottak különböző bútorokat ezekbe az országokba. Már itt van a jövő évi megrendelés is, amiből kitűnik, hogy jövőre ötször annyi koloniálszek- rényre és -garnitúrára tartanak igényt. A megnövekedett igények zavartalan lebonyolítására korszerűsítésekkel készülnek fel. Olaszországból új gépi be­rendezés érkezik, az NSZK- ból pedig olyan furnérozó gép­sort vásároltak, ami a terme­lékenyebb gyártást segíti elő. A korszerű gépi berendezé­sek mellett változatlanul nagy szerepe van az egyedi kézi­munkának is, ami valójában a visegrádi koloniálok külö­nös értékét biztosítja. Az idős mesterek mellett e munkában mind több részt vállalnak a hagyományos ismeretek elsa­játítására kész fiatalok is. Ily módon biztosított, hogy a koloniálbútorok iránt mutat­kozó igények kielégítésére a jövőben megfelelő szakember- gárda áll majd rendelkezésre. A visegrádi üzem egyéb­ként mind újabb profilokkal bővíti tevékenységét. Űj ter­mékük: a középületek díszíté­sét szolgáló intarziás parketta. K. Z. Az esztendőben utoljára ve­hetik kezükbe az olvasók a Kisdunatáj új számát, amely már az első oldalon meghök­kentő címmel hívja fel magá­ra a figyelmet: Merre mennek el a boszorkányok? A választ megtalálják a Krisztus szüle­tők, így hallék című írásban, amely a Csepel-szigeti népszo­kásokat eleveníti fel. Néhány hagyomány ízelítőül: Sziget- csépen tűzre szórták a búzát, Tökölön szénnel kenegették az emberek fájós torkát... A Szerkeszti az olvasó című rovatban állati kellemetlensé­gekről tudósít egy levél. A Jó­zsef Attila-lakótelep házainak padlásán annyira elszaporod­tak a galambok, hogy megke­serítik a lakók életét. De saj­nos még nemigen tett senki ez ügyben semmit. A szigethalmi kerekasztal nem kerek, hanem kétoldalú, s ennek egyik oldalán, mint af­féle vádlottak padján foglal helyet a tanács. A másik fer­tályon pedig a különböző pár­tok, szervezetek képviselői, akik — ahogy ez mostanában lenni szokott — alkalmatlan-; nak nyilvánították a tanács testületét feladata ellátására. Márka-e még a Márka Skála? — teszi fel a költői kérdést a negyedik oldalon a terjedel­mes cikk írója. Az évek óta egyre több nehézséggel küsz­ködő áruház gondjairól szóló cikkből megtudhatják az ér­deklődők a választ. Egy sokak számára ismeret­len, hazánkban is működő missziós tevékenységgel ismer­kedhetnek meg az olvasók a hatodik oldal egyik írásának segítségével. A szigetszent- miklósi református gyüleke­zet asszonyai ugyanis évek óta részt vesznek a lepramisszió munkájában, s küldik csomag­jaikat a távoli Nepálba. Nem tudják az asszonyok, kik fek­szenek az általuk készített le­pedőre, sem azt, kinek a se­beit kötözik be a csütörtöki ta­lálkozókon horgolt fásliikkal. De ez nem is fontos, amint az kiderül a cikkből. A lap utolsó oldalán ezúttal is hírekkel, kulturális prog­ramajánlatokkal találkoznak az érdeklődők. Várakozóhely-szövetség Elméleti parkoló? Megalakult a Magyar Par­kolási Szövetség. Nem, nem kell fedőnevet s ezalatt vala­miféle titokzatos dolgot gyaní­tani az MPSZ tevékenységé­ben. Olyannyira nem, hogy ilyen szövetség még külföldön is létezik, sőt, van Európai Parkolási Szövetség (EPSZ) is. Megalakult tehát az MPSZ, az alapító okirat aláírása és az ezt követő sajtótájékoztató a belvárosi Taverna Szállóban zajlott. Sajnos majdnem le­késtem, mert nem találtam három kilométeres körzetben üres parkolóhelyet, de még épp idejében ott voltam ahhoz, hogy megtudjam: annak elle­nére, hogy csatlakoztunk az európai szervezethez, az új — magyar — tagnak például parkolóház építéséhez egy fillérje sincs. Sebaj, akarunk csatlakozni az EFTA-hoz is (Közös Piac), most legalább tapasztalatot szerzünk, hogyan lehet pénz nélkül belépni a nagymenők társaságába. Megalakult tehát a parko­lási szövetség. Egy olyan or­szágban, ahol a parkolóőrök törik össze a parkolóautoma­tákat, hogy nehogy az kiszo­rítsa őket a borravalós he­lyekről, mint a lovat a targon­ca. Egy olyan országban, ahol a közterület-fenntartó maga ajánlja fel, hogy „kétszáz a büntetés, ha papírt adok, száz, ha nem adok". És főként egy olyan országban, ahol — mint fentebb olvashattuk — egy­hamar nem épülhetnek új parkolók. Ezért hát ajánlanám, nevez­zük új szervezetünket Magyar Elméleti Parkolási Szövetség­nek. Bár ezzel az volna a gond, hogy így túl sok ha- zánkbéli szervezet keverné össze a saját nevét a dicső parkolókkal. Hiszen mi min­denünk van már, ahol az el­mélet, O. K., de gyakorlatilag — parkol... T. B. E. Eszterlánc a diákmunkában Nem lehet elég korán kezdeni A kerítésre két állat képe van erősítve: egy szigorú tekintetű ebé, és egy kék pillangóé. Az előbbi termé­szetesen a harapós kutyára figyelmeztet, a lepke pedig azt jelenti — igaz korántsem ennyire nyilvánvalóan —, hogy ebben a budakeszi családi házban található az Eszterlánc Diákszövetkezeti Részvénytársaság irodája. Kicsit furcsa elképzelni, hogy egy olyan szervezetet irá­nyítanak innen, amely nem kevesebb, mint 127 féle tevé­kenység végzésére alakult. Va­lami meghatározhatatlan nyu­galom ül meg mindent, ami­nek édeskevés a köze a fém- tömegcikkgyártás'hoz, a szál­lítmányozáshoz vagy mondjuk a meteorológiához. És ha eh­hez hozzávesszük, hogy az Eszterlánc leginkább a diák­munka területén szeretne eredményeket elérni, hát még nagyobb lesz a zavarunk. Dickensi képek rohannak meg az első pillanatban, sápadt, ki­szolgáltatott Twist Olivérek, tömött bajszú felügyelők, eset­leg egy-két történet a korai kapitalizmus fénykorából, bá­nyákban görnyedő gyerekekről és így tovább. A valóság vi­szont sokkal egyszerűbb. — Csupán arról van szó, hogy idén júniusban létrejött ez a részvénytársaság, mely­nek elsőrendű célja segíteni a kistelepülések iskoláinak el­látását. valamint támogatni az iskolákban működő diákszö­vetkezetek munkáját — mond­ja Kajos László vezérigazgató. — Az alapszabályban felsorolt tevékenységek éppen ennek a támogatásnak a hátterét te­remtik meg. Egyetlen diákszö­vetkezetet sem próbálunk azonban integrálni, és főleg nem dolgoztatjuk a gyereke­ket. Ellenkezőleg. Használni próbálunk a diákoknak — már amennyire a lehetőségeink en­gedik. Az ötlet onnan szárma­zik, hogy észrevettük, azok a tanulók, akik eddig tejet és zsömléket árultak a szünetek­ben, sokkal többet is csinálná­nak. Szívesen terjesztenének például könyveket, folyóirato­kat, kereskednének ruházati, műszaki cikkekkel. Persze mindez csak akkor valósulhat­na meg, ha elfogadható össze­gért lehetne beszerezni a kü­lönböző árukat. • És az Eszterlánc ebben se- gítene? — Ebben is. A diákszövet­kezetek tudniillik a kereskedel­mi lánc ötödik-hatodik helyén állnak. Mi ezt a láncot rövidít­hetjük le. Mivel nagykereske­delmi és külkereskedelmi jog­gal egyaránt rendelkezünk, eleve olcsóbban adhatjuk el a szövetkezeteknek azt, amire szükségük van. Ugyanakkor az egyes települések ellátásán szintén javíthatunk a tanulók által működtetett üzletek lét­rehozásával. Igaz, a főváros­hoz közeli községekben nem okoz gondot a lakosság igé­nyeinek kielégítése, ám a tá­volabbi helyekre már érdemes odafigyelni. Ebben a megyé­ben egyelőre Tökölön, Pilis- csabán és Kiskunlacházán ter­vezzük ilyen diákboltok létre­hozását, akár oly módon is, hogy azt a helyiséget, amely az iskolákban eddig az árusí­tásra szolgált, megnyitjuk az utca felé. • Ez a részvénytársaság egy országos szervezet. Hány Pest megyei iskolával tartanak kap­csolatot? — Mindenekelőtt azzal kez­deném. hogy jelenleg ugyan egyetlen Pest megyei részvé­nyesünk sincs, azonban a váci Löwy Sándor Ipari Szakközép- iskola, a budaörsi általános is­kola, valamint a piliscsabai szakmunkásképző már jelezte csatlakozási szándékát. Egyéb­ként hét-nyolc iskolával mű­ködünk együtt. A váci Löwy- vel például olyan megállapo­dást kötöttünk, hogy a tanu­lók szakmai gyakorlat kereté­ben számítógépeket javítaná­nak. Mi ehhez a munkához — ha szükséges — alkatrészeket, valamint szakembereket bizto­sítunk. • Eddig olybá tűnt, mintha szinte önzetlenül tennének mindent a diákokért. Egy rész­vénytársaság viszont mégis alapvetően üzleti vállalkozás. Hol van akkor az Eszterlánc haszna? — Elsősorban a helyi társa­dalomban egyfajta referenciát jelent az, ha valaki a gyere­kekkel jót tesz. Az emberek hisznek bennünk, ismernek. Ez az egyéb tevékenységeinknél kamatozhat később. Profilunk­ba tartozik ugyanakkor az is­kolák melletti alapítványok létrehozása. A dolog, igaz, nem üzleti céllal történik, de az alapítvány pénzének kezelése nekünk, mint kereskedelmi szervezetnek forgótőkét jelent. Persze lehetne még számtalan példát hozni a haszonra, ám a lényeg valóban úgy fest, hogy a diákok érdeke az első. Az aranyszabályban ez úgy mutatkozik meg. hogy egy da­rab 10 ezer forintos részvény mindenkinek a kezében egy szavazatra jogosít, kivéve az iskolákat, melyek ugyanezért tízet szavazhatnak. Én melles­leg nagyon fontosnak tartom a diákszövetkezetekkel létesített kapcsolatot. Úgy érzem, hiány­zik az életünkből a piacgazdál­kodásra való felkészítés. Már­most ha egy gyerek 15 éves korában elkezd foglalkozni ezekkel a dolgokkal, akár csak egy iskolai üzlet keretében is, később sokkal könnyebben tud boldogulni. f. Zs. Intarziás parketta Kétszintes, vakolatlan ház, mögötte betonkeverő kavarja a maltert, lázas építkezéshez méltó rumli a kertben. Min­denki otthon van, sőt, még többen. Ismerősök, napszámo­sok dolgoznak a fölső szint szobáiban, a házigazda, Hor­váth Sándor irányítása mel­lett: vakolják a négy gyerek­szobát. A lenti nappaliban a 15 éves Julika nézi a Hét dél­előtti ismétlését, a feleség a konyhában vigyázza a borsó­levest. A három kisebbik gyerek csak délután jön ha­za: a négyéves Sanyika az oviból, a 10 esztendős Veronka és a 13 éves Marika az isko­lából. Irigylik a cigányt — Most már melegbe jön­nek haza — a háziasszony helyet csinál nekünk a fara­gott ebédlőasztal körül — már nagyon fáztunk a szute- rénban, melegítőben aludtak a gyerekek. Ráhajtottunk az építkezésre, karácsonyra kész akarunk lenni. Horváthék a négy gyerekkel az utca aljában, kétszobás- konyhás házban laktak. Az asszony azt mondja, nehezen fértek már el, ahogy nőttek a lányok, ki kellett gondolni valamit. Eladták hát a házat, a gyerekek után kaptak az OTP-től kölcsönt, nekik is volt egy kis spórolt pénzük, jutott a férj szegkovácsi fize­téséből, s az asszony is eljárt Budára dolgozni. Aztán jú­lius végén megejtették az el­ső kapavágást a telken, s most már csak a fürdőszobát kell csempézni, a gyerekszobákat vakolni, festeni, a házat pu­colni — de ezek már aprósá­gok. Fő, hogy működik a ka­zán, melegítenek a radiátorok, s a tágas házban kedvükre kergetheti nővéreit az egy- szem fiúcska. — Nagyon sokan irigyek ránk. Még pénzért is alig kap­tunk embert az építkezéshez. Cigányok vagyunk, meg aka­runk Is valamit, soknak nem tetszik ez. Bár az a szomszéd itt, mellettünk, magyar ember, nagyon drukkolt nekünk. Ki­jár ide a víkendtel'kére ka­pálni, minden héten figyelte, hogy is állunk. Mások meg irigykednek. Hadd irigykedje­nek, mit tudok csinálni? Ha egyszer kicsi volt a ház, tenni kellett valamit. A tanácson kaptunk még egy címet, egy magyar csalá­dét, ahol öt gyerek van. A ta­nácselnök, Benke Tamásné és a szociálpolitikával is foglal­kozó előadó, Liptákné Szandi Ágnes azt ajánlották, nézzük meg a dolog mindkét oldalát. Hogy milyen végletesen tud­nak a nagycsaládok élni. S hogy mennyire nem áll már az a tétel, hogy a cigányok putriban laknak, a „fehérek” meg példaképek. Állunk hát a falu központ­jától néhány méterre, egy fél­térdre ereszkedett kalyiba ka­pujánál. Az udvaron kisebb- nagyobb szeméthalmok, a tornácon, kicsi kardigánok száradnak a fagyos délelőtt- ben, bentről gyereksírást hal­lani. A kapu nyitva van, de nem merünk bemenni, mert egy fiatal farkaskutya vicso­rog ránk nagyon barátságtala­nul. Csengő sehol. — Pedig itthon van. Most láttam az urát a kocsmánál. Az asszony, aki megszánta sikertelen próbálkozásunkat, segíteni próbál. — Juci, te szemétláda, gye­re ki! Megérdemli a jelzőt, fűzi hozzá, nézzünk csak körül. Szemétből van itt minden. Két fiatal cigányasszony csat­lakozik hozzánk. — Ennek aztán kiabálhat­nak. Ügyse jön ki. Biztos megint részeg. Az ilyenektől persze nem veszik el a gyere­ket, a kölykökről le sem jön a ruha a kosztól. Én 14 évesen szültem az elsőt, de azt meg lehetett nézni, hogyan járat­tam. Irány a kocsma Nem jutunk be, föladjuk a kísérletezést. Amikor vissza­megyünk a községházára, to­vább kerekedik az utcán hal­lott történet. A férj apja volt a falu legtisztább, legrende­sebb embere. A fiú is az volt, míg el nem vette a Jucit a két gyerekével. A tanácselnök azt mondja, nem minősíti őt, de annyi biztos, ha pénz van a kezében, a kocsmába megy vele. A három közös gyereket — hiszen mindenki tudja a faluban, hogyan élnek — el akarták küldeni intézetbe. De visszakönyörögték pket. És a tanács most már tehetetlen. Kiutalják nekik a havi 2500 forintos segélyt, de semmi re­mény rá, hogy valaha is em­beri módon fognak élni. Aki pedig nem akarja, azon nem lehet segíteni, szögezi le a ta­nácselnök. Még szerencse, hogy töb­ben akarják. A faluban lép- ten-nyomon építkeznek, bár a jövendő lakáspolitikai elvek nem valami kecsegtetőek. Cso- bánka azonban szaporodik és terjeszkedik. Nemcsak a szü­letésekkel nő a lélekszámúk, bár arra is nagyon büszkék. Mahnerné Csordás Agnes, a körzeti védőnő kis noteszában számolgatja, hogy eddig átlag­ban harminc gyerek született évente, az idén már 38 kisba­ba „érkezett” a faluba, s még

Next

/
Thumbnails
Contents