Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-11 / 267. szám
8 mr . mriri 1989. NOVEMBER 11., SZOMBAT tízezerért mar bőgni sem keel Az erdő fái között megzizzen a lehullt levél. Az alig száradt egykori lombot őzek, szarvasok, dámvadak, muflonok és vaddinsznók patája sulykolja. A Pilisi Állami Parkerdőgazdaság visegrádi körzetében idillien békés a táj. A csobogó, gyors folyású patakban pisztrángok ficánkolnak. Hazánk ékköve, a Dunakanyar, szerencsére őrzi még varázsát, egyedi hangulatát. Az évszázados fák között, a kacskaringós aszfalt- és földutakon, felbúgnak a terepjáró motorjai. Német, osztrák, olasz, francia vadászok és az őket kísérő erdészek pásztázzák távcsöveikkel a rengeteget. Dr. Berdár Béla, a 70 ezer holdas parkerdőgazdaság főigazgatója, elégedetten számolhatott be arról, hogy 18 vadászházukban, a főszezonban, amely szeptember elsejétől február végéig tart, egy időben 80-100 vendéget fogadhatnak, s biztosíthatnak szony már húsz éve él ebben a gyönyörű környezetben. Napjai, különösen a vadászati főszezonban, eléggé mozgalmasak, hiszen hajnali félnégykor kel, s ő az, aki legkésőbb hajtja nyugovóra a fejét. Mint mondta, nagy a valószínűsége annak, hogy idén is meglesz, miként tavaly, a százötvenkét vendégnapjuk. gyón sok hazai iparvállalat elégedett lenne. Rencz Jánosnak, a parkerdőgazdaság visegrádi erdészete vezetőjének társaságában utazhattuk be a vadászok esti és hajnali útvonalát. Lehet pipicselni Az erdészházhoz tartozó farmon, miként egy falusi portán, megtalálhatók a háziállatok, s a gazda büszkeségei, a lovak, csikók, amelyeket eladásra tenyészt. Márton lúdiai kövérek Találkozás egy kóbor vaddisznóval számukra színvonalas, sőt extra ellátást. Szarvasból mintegy 1200-at, dámból valamivel több mint százat, muflonból 200-at, vaddisznóból és őzből egyaránt több mint ezret kaphatnak puskavégre. Úriemberek ébredése Az egészséges egyedek megőrzését segíti a szervezett selejtezés és szelekció. Ráadásul a nyugati vadászok által fizetett valuta az amúgy is szegényes államkincstárat gazdagítja. A legolcsóbb szarvasbikáért ezer, a legdrágábbért tízezer márkát fizet a delikvens. S csak a trófea az övé, húsával a parkerdőgazdaság rendelkezik. Az első osztályú, kétágyas vadászházban a szoba egy éjszakára nyolcvan, míg a másodosztályú hatvan márkába kerül. Az étkezési díj sem megvetendő, hiszen a már említett kategóriáknak megfelelően 65, illetve 50 márkát kérnek. A háziasszonyi, gondnoki, takarítói teendőket a területvezető erdészek feleségei látják el. Az idesereglő nyugati vendégek java része a tehetősebb középosztályból kerül ki. Találkoztunk olyan, már évek óta rendszeresen visszajáró frankfurti hentessel, aki három, valóban ritka trófeára fizetett be. Öt már nem foglalkoztatta az, hogy hallja, vagy nem a szarvasbőgést, a szeptemberben bömbölő bikák nászát, neki csak egy volt a lényeg: emlékezetes vadászélményben legyen része. A Pilisi Állami Parkerdőgazdaság ez évi összjövedelme, árbevétele meghaladhatja a 800 millió forintot, ezzel az összeggel bizony naFenn, a Pappréti tisztáson Ho- mor Jenő erdész portájára tévedtünk. Felesége az ebédkészítéshez készülődött. Vendégeik, két nyuTermészetesen, amennyi előnye, romantikája van ennek a vidéknek, annyi hátránya is adódik. Kemény, farkasordító hidegben, nagy havazások idején, előfordulhat, hogy megnémul az áramfejlesztő aggregátor, s ilyenkor aztán lehet pipicselni, petróleumlámpával világítani. Meg kell várni azt is, hogy a hótakarító gépek elérjék az erdészlakot. Kísérőnk elmondta, hogy már betöltötte a 60. évét, de továbbra is aktívan dolgozik. Szinte kifogyhatatlannak tűnt a szakmájához fűződő emlékekből, történetekből. Egy egészen friss esetet említ. Olyan nyolc év körüli szarvasbika agancsa beleakadt a fák törzsén megkapaszkodó iszalagba, s minél inkább igyekezett kiszabadulni fogságából, annál jobban belegabalyodott. Amikor rátaláltak már elpusztult, az éhség és a szomjúság végzett vele. A gazdaság preparátorműhelyében Szarvasbika az avaron gatnémet úriember, a kora reggeli kelést és a kiadós reggelit követően gépkocsiba ültek, hogy a fővárosba kiránduljanak. A háziaszmeggyőződhettünk arról, hogy valóban ritka szép példány lehetett. Ez év novemberétől létezik a Naturex Vadászati Iroda, amely a Novotel Hotelban működik. Népszerűsíti a vadászatot. Ajánlatot tett Szent Márton napjához egy sor néphagyomány, babona is kapcsolódik. Az öregek talán még emlékeznek arra, hogy november tizenegyedikén a pásztorok sorra járták a gazdákat. Látogatásukkor, betoppa- násukkor illett ajándékot adni nekik. Persze, hol vanak ma már a pásztorok, az ajándékot adó gazdák. Azért annyira nem vesznek az idő homályába, hogy ne járna még közöttünk olyan, ki a gyerekkorából emlékszik a Márton-napi járásra. A régi írásokat, kalendáriumokat felütve éppen elég utalás, emlékeztető kapcsolódik november tizenegyhez. Bárki légy inthet: mindez már a múlté. Talán — mondom többedma- gammal. Hiszen a néphagyomány felidézése, átmentése a mába talán nem hiábavaló. Ma, amikor Márton lúdjai kövérre híztak. Hogy miért éppen mára? A természetnek is volt ebben némi szerepe. Kukoricatörés után kezdték az áztatott szemekkel tömni a szárnyasakat. Mfre dugig teltek — kigörpbö- lyödtek. Márton napján tették a kést a nyakukra, s becses falat volt ez a lúd. Egész hétre való ételhez jutott a család. Ám Márton napja a közelgő télhez kapcsolódva a jövendölések ideje is volt. Mert például, ha a Márton-napi lúd hasán a bőr vörös színű — ebből minden valamirevaló gazdasszony pontosan tudta: kemény tél következik. De nemcsak húsával bántak beosztóan, hanem a jövendölésre alkalmas volt a melle csontja is. Arról nem is szólva, hogy ha Márton fehér lovon érkezett, tehát esett a hó — a gazdák mindegyike bölcsen tudta, komoly, nagy tél köszönt a magyar valóságra. Ha meg „barnán” köszöntött rájuk november tizenegyedike, abból kiderült: felesleges zord évszaktól, komoly fagyoktól, kemény téltől tartani. Játék volt ez a javából, mégpedig kedves, jó játék. Hittek is benne, meg nem is. De amiért irigylem a hajdan élt Márton-napiakat, még tudtak játszani — a játék öröméért. Űjr^, kellene tanulni, amit elfeledtünk. .. V. E, Íme, egy nívós vendégház a Pilisben (Pék Veronika felvételei) A nyugati vadászok némelyike nemcsak passziójának él. Vannak, akik üzleti szempontból is. alkalmasnak találják a Pilisi Parkerdő- gazdaságot arra, hogy vele együttműködjenek. Egyikük, aki az NSZK- ból érkezett, s látta a pisztrángos tavat, ajánlatot tett évi, húsz tonna hal átvételére. Az ajánlatot tanulmányozzák Visegrádon, hiszen egy újabb üzemággal bővülnének, s a dolgozóik is megismerkednének egy új munkaterülettel. Gyócsi László MUMUS A TALPÁN Állítólag a piac nem mumus. Hanem? Földi halandó nemigen tudhatja rá a választ, hiszen bölcsen titkolták előttünk. Mi csak azt láttuk, ha figyeltünk, hogy az a fránya tőkés piac valahogy olyan sokszínű, valahogy nem ismeri a hiánycikket, valahogy mégsem akar összeroppanni. Ami pedig kutya kötelessége lett volna, hiszen előírtuk. S ha láttuk is a dolgok ilyetén alakulását, mertünk hinni a szemünknek? Dehogy mertünk. Hittünk a fülünknek, mert a fülünknek kellett hinnünk, amikor azt tanultuk az iskolában, hogy a politika irányítja a termelést, s az a jó neki. Meg nekünk. Mert igaz, hogy ha csempe kell, akkor csavart lehet kapni, ha az elektronika a kelendő, akkor a vaskohászatot fejlesztjük, de mindezek csak kezdeti hibák. A tervgazdálkodás jó, tudtuk meg a gyárban, téeszben, mert a piacot, a kelendőséget, a hasznot éppúgy lehet tervezni, mint a szocialista embertípust. Csak időt kell hagyni neki, hogy kinője magát. Hát, kinőtte. Szépen fejlett, erős, izmos, minden porcikájában. Kidolgozott válság lett belőle. Csak győzzük magunkat, ha bírókra akarunk kelni vele. Akarunk? Ez nem lehet kérdés: muszáj. Kénytelenek vagyunk szembenézni, s most már hinni is a szemünknek, hogy azt látjuk, ami van. Mi van? Az van, hogy a mumus nem házon kívül lakik. Itt melengettük bizony a keblünkön. Meg is hálálta. Ahogy mi megháláltuk az ingyenes orvosi ellátást, az ingyenes állami oktatást, a megérdemelt nyugdíjat, a kiharcolt munka nélküli munkahelyeket. Hálásak vagyunk a teljes foglalkoztatottságért, ami miatt nem győzzük az áremelkedéseket követni, hálásak vagyunk az ingyenes óvodákért, amit csak szappannal, vécépapirral, szalvétával kell segélyeznünk havonta, hálásak vagyunk az öregkori biztonságért, ami megóv minket a kéregetéstől, s azért is hálásak vagyunk, hogy egyetemre, tanulni, óvó gondoskodással csak azt engednek, akinek joga mellé munkahelye is biztosítva van. Szóval, lelkűnkig ér a meghatottság. Jólétünk az egekbe tör, s aztán ott is marad. Nekünk, itt a földön, pedig a mumus. Igaz, köpönyegforgató ez a mumus szegény. Eddig a piacgazdaság színeiben riogatott minket, s azt huhogta, hogy ez a nagyon szegények és a nagyon gazdagok világa. Természetesnek vettük, hogy mi csak legszegényebbek lehetünk, hogy nekünk a versenyben győzni reménytelen. Huhogta, mint egy vészmadár, hogy nála munkanélküliség van, hogy nála szabadon kezelhetők az árak. Értettük mi mindjárt, hogy itt csak emelésről lehet szó, hogy itt a munka nélküli munkaerő szabad idejét félti. Arról persze még csak nem is suttogott ez a kis mumus, hogy a bérek igyekszenek lépést tartani az árakkal, hogy a munkanélkülinek segély jár, hogy a munkanélküliség megfékezheti az inflációt, hogy az állampolgárok adóiból futja a valóban ingyenes oktatásra, hogy a szegényeknek joguk van orvoshoz, gyógyszerhez pénz nélkül is, hogy sok kis mumus, ha összefog, képes eltartani egy országot. Szegényestül, gazdagostul, munkanélküliétől. Szóval, itt van most nekünk a mumus talpig pucéron. Látni rajta, hogy nem a piacgazdaság anyajegyeit viseli magán. Fejében az eszét hordja, enni a szájával szokott, az étel a gyomrába jut. De ami a legföltűnőbb rajta: a talpán áll. Lehet, hogy tényleg nem ő a mumus? Jakubovits Anna r
