Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-28 / 281. szám
1989. NOVEMBER 28., KEDD bártan Hálózat a Duna mentén A Duna menti települések ivóvízhálózatának kiépítését folyamatosan végzi a gödi vízgazdálkodási társulat. Ipolydamásd után lakott településen kívül építik ki a gerincvezetéket a társulat dolgozói (Vimola Károly felvétele) Tudományos konferencia A táplálkozásról November 29-én rangos eseménynek ad helyet Gödöllő. A megyei egészségvédelmi tanács és a Magyar Orvosi Kamara gödöllői területi szervezete városunkban rendezi meg a táplálkozástudományi konferenciát, amelyen a gyermekek és az időskorúak táplálkozásának időszerű kérdéseit vitatják meg. A tanácskozás két szekcióban végzi munkáját. Az A szekcióban tudományos előadások hangzanak el, amelyeket a rendezők elsősorban orvosoknak, pedagógusoknak, védőnőknek, egészségnevelőknek, bölcsőde-, óvoda- és szociálisotthon-vezetőknek ajánlanak. A B szekcióba az élelmezés- és konyhavezetőket várják. A rendezvényt termékbemutató is gazdagítja. A konferencia résztvevői megismerhetik Pest megye élelmiszerellátását Kényszerű napi vonatozás Távoli kenyérért hajnalban Délidőben minden csendes a tápíószecsői pályaudvaron. Csak egy fiatalember üldögél a váróteremben, a melegebb helyiségbe húzódott a csípős hideg elől. Egy óra felé aztán megélénkül az élet. Begördülnek a Tápióságról és Tóalmásról érkező Volánbuszok. az asszonyokat szállítják, akik az egyórás pesti vonathoz igyekeznek. Alig gördül ki a szerelvény az állomásról, az ellenkező irányból befut a Budapestről érkező, .személyvonat, Fáradt szemű és léptű asszonyok kászálódnak le a kocsikról. Kény- szerűségből' életformájukká lett a mindennapi utazgatás. A fővárostól 50 kilométerre lévő nagyközség munkaképes lakosságának kilencven százaléka a fővárosban keresi a kenyerét. Az asszonyok többsége takarítani jár, a szakmával rendelkező férfiak vállalatoknál helyezkedtek el. Nem tehetnek mást, helyben jóformán semmi munkalehetőség nincs. Nagy Istvánná már harmincöt éve ingázik. A barna hajú asszony számolgatja a napokat, hogy mikor mehet nyugdíjba. Kilenc évig fonógyárban dolgozott, reménykedik, két év korkedvezményt kap, s akkor már „csak” három éven át kell mindennap fél négykor kelnie, hogy elérje á hajnali vonatot, s hat órára munkahelyén, a Kereskedelmi Kamarában legyen. — "Tizenöt éves koromban már Pestre jártam. Akkoriban még marhavagonokban utaztunk. Emlékszem, mikor megérkeztünk Pestre az állomásra. mindig annyian voltunk a villamoson, hogy nekem általában csak a lépcsőn jutott hely. Előfordult olyan eset is, hogy a villamospénzt megspóroljam. Rákospalotáról gyalog mentem a Maglódi útra. Most már legalább fűtött kocsikban utazunk. A hajnali vonaton halálos csönd - van, mindenki alszik még egy órácskát. Fiatalkorában, — mint afféle falusi gyerek — a kertészetben kapott munkát. — Tönkrementek már a kezeim-lábaim. De hát más munkát nem kaphattam, szakmám nincsen — tárja szét a kezét, s látszik rajta, hogy megbékélt a sorsával. — Szerencsére a lányom már tanult, Újpesten tanárnő. Nagyék takaros családi házat építettek a faluban. A szép otthonért azonban nagyon sokat dolgoztak. Már tízéves házasok voltak, amikor hozzákezdtek az építkezéshez. Egész életükben takarékoskodtak, az asszony úgy mondja, ha volt háromszáz forintja, már vitte a takarékba. Az építkezésből is kivette a részét. Hosszú évekig csinosították a házat, s közben a vízszerelő férj minden szom- baton-vasárnap különmunkát is yállalt. — Ügy képzelje el. mi még sohasem voltunk üdülni. Maholnap nyugdíjasok leszünk, de még két hetet nem pihentünk. Mondogatja is mostanában a férjem, hogy nyáron el kellene utaznunk valohova. Végül addig halogatjuk a döntést, amíg már késő lesz ... Nem könnyebb a fiatalabbak élete sem. Nagyéktól nem messze lakik Váczi Ferencné, jtki szintén Pesten takarít, ciak nem hajnalban, hanem délután utazik a fővárosba. A fiatalasszonyt éppen sütés-főzés közben találom. — Mi vidéki emberek sokat adunk arra, hogy jó falatok kerüljenek az asztalra — mondja, miközben a frissen sülj meggyes lepényből kínál. — Legalább ez az örömünk legyen meg ... így, hogy állandó délutános vagyok, a kislányomnak nem kell napközibe mennie, itthon kap meleg ételt. Nekem van szakmám, varrónő voltam itt a faluban, de még az SZTK-ra valót sem kerestem meg. Ki csináltat magának manapság ruhát?! Nem mondom, a takarítással sem keresek sokat — olyan ötezer körül — de az legalább biztos pénz. OTP-t,arto- zásunk is van, minden fillérre szükségünk van. Vácziné és élettársa egy régi parasztházat újított fel, a komfortosítás, a központi fűtés beszerelése 150 ezer forintba került. A férj is Pesten dolgozik, állandó éjszakás a Kőbányai Konzervgyárban. A fiatalasszony úgy fogalmaz, hogy még így is hónapról hónapra élnek, megtakarított pénzük nincs. — Már kilenc éve csinálom, de egyelőre úgy néz ki, más lehetőségem nincsen. Gondoltam a bedolgozásra, de az a baj, hogy az is teljesen bizonytalan. Az utazgatás nagyon fárasztó, nem véletlen! hogy mi vidéki nők hamarabb megöregszünk. Máskor meg arra-gondolok-,-még annak is örülhetünk, hogy egyáltalán van munkánk, mi lenne velünk, ha távolabb laknánk Pesttől, akkor még ez a lehetőségünk sem lenne. Mire hazaérek, már este van, akkor már semmire sincs erőm. Egy kicsit beszélgetek a kislányommal, aztán ülök a tv előtt, míg el nem álmosodom. Sokszor eszembe jut. hogy a hetvenes évek közepén milyen jól éltünk. Most épp olyan nehéz, mint gyerekkoromban, a hatvanas évek elején volt. Nem tudom mi lesz velünk, ki tudja mit hoz a holnap? Legalább az vigasztalna, ha tudnám, hogy a gyerekemnek már könnyebb lesz az élete ... De hát ez sem biztos, mindenki csak találgat. Lehet az is, hogy jobb, hogy nem látok a jövőbe, akkor talán nem lenne erőm a mindennapi robothoz. Hargitai Éva AMIT RAKTAK DÉLIG... Harmincéves per Szentendrén Pfeil Gyula nyugdíjas szentendrei asztalos többször hátratolja a sapkáját a homlokán. — Uram, az én történetemet senki sem hiszi el, pedig elmondtam már tucatnyi hivatalban, bíróságon. Évtizedek óta harcolok az örökségemért — hiába! KÖTELEZTEK — Vágjunk bele, hátha én elhiszem! — Itt helyben, a Vasúti villasoron volt a családunknak saját telkünkön műhelye és családi háza. Negyvenöt előtt apám és a nagybátyáim dolgoztak benne. Ezután a Kocsigyár (ma ERGÉP) kérte apá- mékat, hogy segítsenek a cégen, dolgozzanak neki bérben, mert nem voltak gépeik. így történt. Évekig rendben ment minden, de egyszer csak a gyár bejelentette az igényét az üzemre. Azt mondták, hogy államosították az egész ingatlant. 1965-ben nyertem meg az első pert, 1971-ben a másodikat. A vállalatot 1960-tól visz- szamenőleg havi 60 forint bérleti díj fizetésére kötelezték. A tulajdon az enyém lett, s mert közben apám meghalt, örökösödési illetéket is fizettem érte. — Akkor helyreállt az igazság! — Ahogy azt a normális ember hinné! De az üzem 1973- ban leégett, az ERGÉP engem perelt, hogy állítsam helyre az általa tönkretett műhelyt. 1975-ben pedig kisajátítási kérelemmel fordult a tanácshoz. A bíróságon és a tanácson is nyertem. 1976-ban újabb bérleti díj fizetésére kötelezték a vállalatot. — Most már csak rendbe jött u-dolgcrí--'’— Rosszabbra változott! 1977-ben a Kohó, illetve a Mezőgazdasági Minisztérium segítségével a szentendrei telekkönyvbe bejegyezték, hogy 1951-ben államosították az ingatlanomat. Indoklás: negyedszázaddal ezelőtt elfelejtették adminisztrálni a dolgot! — Ismét bírósághoz fordult, és nyert! — Tévedés! A Legfelsőbb Ügyészség szerint a két minisztérium eljárása jogszerű volt, az ügyben a bíróságoknak nincs hatáskörük. — Nem nyugodott bele! — Nem bizony! Végül a Pest Megyei Bíróság azt a jogerős ítéletet hozta, hogy az „államosítás” 1977-ben a tulajdonosok halála után történt, így a jogutódok perbe lépése és jogorvoslati kérelme alapján dőlhet el a per. — Gondolom, csaknem 13 év alatt véget ért! — Sajnos nem, mert a kanadai rokonom eddig nem tudott hazajönni a tárgyalásra. Azóta az épületek málladoznak, sem az ERGÉP, sem én nem rendelkezhetek vele. Azért néhány érdekesség az utóbbi időben történt a Vasúti villasori ingatlan körül. Pfeil Gyula például a Pest Megyei Földhivatalnál megnézte a tulajdoni lapot, s arról már a családi ház eltűnt. Csak az üzem szerepel. Pedig a ház valójában áll, sőt egyik része az ERGÉP rég nem használt irodáinak, a másik Odri Gábornak, Pfeil Gyula unokaöccsének ad otthont, illetve adna, mert a gyáriak elvágták a villanyvezetéket, elzárták a vizet. Úgyhogy Odri a szomszédból egy slagon „vételez” az életet tápláló folyadékból. Pfeilék kérték az ERGÉP-et, hogy hadd köthessék vissza a vizet, de azt a választ kapták, hogy ez lehetetlen, mert a cég hasznosítani, illetve eladni kívánja az ingatlant. (Mint ahogy ezt tette a tanácstól kapott Kőzúzó utcai telephelyével is!) Sőt a műhelyből eladták Pfeil Gyula gépeinek egy részét is, azt sem kérdezve, kíván-e élni elővételi jogával! Aztán az ERGÉP átalakításokhoz kezdett a házban, egy erdélyi családot kívánt odatelepíteni, a tanács azonban 10 ezer forint büntetést helyezett kilátásba az igazgatónak. Pfeil Gyula közben megkérdezte a városi tanács hatósági osztályának vezetőjét, hogy mit tehet az illetéktelen behatolók ellen. Beszéljen az igazgatóval, ha ez nem megy, nyisson falat az ajtón, és Odri foglalja el a lakrészt. Pfeil Gyula a rendőrkapitánysághoz ment: állítson tanúkat, akik igazolják, nem • lopott el semmit — adta a tanácsot az alezredes. VÁRTÁM Erre Pfeil és Odri az előszoba falán ajtónyílást vágott. Az előbbi — hogy jelezze a birtoklást — betolta a biciklijét s bútort rakott a Vízvezetékkel rendelkező helyiségbe. Aztán lezárták a lakrészt. Most idézhetünk a Kőműves Kelemenből: „Amit raktak délig, leomlott estére”. A gyáriak ugyanis felfeszítették a zárat, és befalazták a nyílást A következő nap Pfeil Gyu- láék kibontották, másnap az ERGÉP-esek elzárták. Pfeil Gyula időközben levelet adott át a cég igazgatójának, amelyben figyelmezteti: a per alatt álló épületet nem használhatja, nem értékesítheti. Közben átnyújtotta a tanács 10 ezer forintról szóló A játékszabály pofonegy- szerű: „miután megvásárolta ezer forintért a lapot, adjon fel 2X500 forintot postán a kettes számú névre és címre, majd készítse el két példányban az új lapot a következőképpen: Hagyja el a legfelső nevet, így a kettes számú név kerül az egyes helyére és így tovább. A saját nevét és címét írja a hatos helyre és ragasz- sza fel a postán visszakapott ellenőrző szelvényt a lapra, s adja tovább ezer forintért a két lapot. így az ön által befektetett kétezer forint visszatérül. Amilyen gyorsan el tudja adni a két lapot, olyan gyorsan várható, hogy az ön nevére 32 ezer forint érkezik, ötszáz forintos címletekben. Az ezer forintért vásárolt lapot tartsa meg. Rá tetszenek ismerni? Ez a fekete bongó. Amit a nép talált ki magának. Vigasztalásul. Legyen már karácsonyra egy kis költőpénze. Mert ugye az igazi bongó csak a leg szerencsésebbekre szórja áldásait, ez a fekete viszont mindenkinek juttat valamicskét. Nem sokat, 32 ezer forintot, de aki a kicsit nem becsüli... Sokan becsülik. Mert ez a bongó már úgy szétgyűrűzött a hazában, hogy minden sarkon belebotlik az ember. Kínálja a postás, Fekete bangó A sereghajtók sorsa diák, kolléga, ismerős. Áldás ez a bongó pénzszegény időkben: viszonylag csekély befektetés, aránylag szép haszonnal. De nincs itt valami suskus? Nézzük csak a dolog logikáját. Felépítménye ugyanaz, mint azoké a boldog emlékű cetliké, amelyeken képeslapok, bélyegek özönét ígérték már nekünk a népi lánc-lánc feltalálói, sőt, e láncok között még olyan is akadt, amely eszelősen fenyegetőzött, hogy mi minden fog történni azzal, aki megszakítja. Például levágja a lábát a vonat, elveszíti az emlékezetét, meg hasonlók. Lehettek ezek persze szélsőséges vadhajtások is. s kiderülhet, hogy ezektől még a fekete bongó egy istenáldotta találmány, egy szociális jótett, egy baráti kéz az ínségben. Biztos ami biztos, megkeresek én ezzel a fekete bongóval egy számítógépes szakembert — minthogy feltételezhető, hogy az össznépi játék kitalálói nem golyós számológéppel dolgozták ki a publikumot mozgató találmányukat. A számitógépes szakember hümmög, tűnődik. Azt mondja: igen, akik az ilyesmit elindítják, nagyon is végiggondolják a dolgot, még ama variációját is, hogy ha csak fele arányban alkalmazzák a szabályokat, akkor se maradjon el a haszon, bejöjjön a nyereség. Na igen, de kinek? A kitalálóknak biztosan, különben ki se találták volna. De hol lesz átvágva a nagyközönség? „Az ember már csak ilyen. Tálcán kínálnak neki harmincezer forintokat, erre megkérdezi: nem néznek engem hülyének?” A szakember tovább tűnődik. Gráfelméleti probléma — mondja. Ettől még gyanú- sabb lesz a dolog. Itt meg kell fontolni: van ez a struktúra ugye, de honnan és hová csoportosul át a pénz? Hogyan ágazik szét? Tegyük fel. hogy száz ember van egy házban, mindegyiküknek ezer forint befektethető pénze. Elkezdik játszani a bongót, egymás között. Kívülről nem jön pénz. Tehát abból nem lesz százszor harminckétezer forint, ha véges-sokán játsszák. Az viszont elképzelhető, hogy néhány embernél csapódik le a nagy ja: ahogyan terebélyesedik a résztvevők köre, úgy áramlik fölfelé a pénz — visszafelé azonban már nem. A vesztesek, a lista végén vannak természetesen. Na már most ha az ország bongózó lakosságát úgy képzeljük el, hogy véges-sokán vagyunk... Aha! Aha! Itt van a kutya elásva! A lista végének nem jut pénz. Az elejének még jócskán, a középnek már csak-csak, a végének meg egyáltalán nem. jpz a képlet nekem isme- rős. A fekete bongó nélküli hétköznapokból. Az életből. Mint mindenkori listák sereghajtójának. pár millió honpolgártársammal egyetemben. A számítógépes szakember ugyan megígéri, hogy kidolgozza a feladatot — ha csak menet közben ki nem derül, hogy túlságosan nagy munka lesz —, de én már tudom, hogy nekem ez a fekete bongó nem kell. Ahol fölfelé áramlik a pénz. lefelé pedig nem jut, arra a szisztémára én már nem vagyok vevő. K. Zs. szabálysértési értesítőjét is. A válasz másnap megérkezett. Az igazgató két kőművest, egy rendészt és egy tmk-lakatost küldött falazni. — Mondja, tart még az agyrémes történet? Normális emberek csinálhatnak ilyesmit 1989-ben? — Ajaj! Kérdeztem az emberektől, kinek az engedélyével dolgoznak. — A tanácséval. — Mentem a tanácshoz, senki nem tudott róluk! Visz- szaloholtam a villasorra. — A rendőrség engedélyével dolgozunk! — Futottam a rendőrségre, ott sem adtak engedélyt, de azt közölték, hogy az ERGÉP feljelentett, s ötvenezer forintos károkozással vádol az ajtónyitásért. Várjam meg Szabó alhadnagyot, mert jegyzőkönyvet vesznek fel. Vártam, de nem jött. HISZEK — S aztán? — Két hét múlva berendeltek a kapitányságra. Az ötvenezer forintról szóló büntetést nem írtam alá. Kértem, nézzék meg az iratokat, hogy kié a ház. Néhány nap múlva újra hívtak. A szakértő közben kint járt, s kétezer forintra értékelte a károkozásomat. De, mert Odrival ketten csináltuk, még szabálysértésre sem voltunk „jók”. Mondtam, adjanak egy példányt az 50 ezer forintról szóló jegyzőkönyvből! Természetesen megtagadták. Búcsúzóul még megjegyeztem: furcsa, hogy 1973-ban, amikor az üzem leégett, nem küldtek szakértőt. Most amikor én ajtót vágtam, sürgősen intézkedtek. Azóta nincs válasz. — Mondja, 30 évi pereskedés után van még ereje? Mire számít? — Nézze, az államosítással sok tisztességes embert tönkretettek. A mi portánkat még csak nem is államosították. Miért adjam egy olyan üzemnek, amelyik évek óta csőddel küszködik? Hiszek abban, hogy a változások a magamfajta elnyomottaknak kedved nek. S ismét hátratolja a sapkát a homlokán. Vicsotka Mihály Istentisztelet a betegeknek Sokáig csak a múltat idéző filmkockákon volt természetes, hogy a kórházban haldokló beteghez papot hívtak, aki föladta az utolsó kenetet. Talán kevésbé ábrázolták ezekben az alkotásokban, hogy azok is találkozhattak isten szolgájával, akik nem az utolsó gyónásnak akartak eleget tenni, hanem — legyen az bármilyen vallás — istentiszteleten kívántak részt venni gyógykezelésük ideje alatt is. Miután a váci régi kórházban már év elejétől biztosítják a betegek számára a templomlátogatást, mostanra megszületett a döntés, legyen hasonló lehetőségük az új kórházban gyógyulóknak is. Igaz, ott nincs olyan gyönyörű műemlék templom, ezért a kórház vezetői időnként előadótermüket adják át erre a célra. Már elkészült az első hónap istentiszteleti terve is. Kedd délutánonként tudják átadni erre a célra a helyiséget, melyben rendszerint 16 órakor kezdődik a szertartás. Pontos információért csak a portáig kell elmenni, ott mindenkor jól láthatóan kiírják az időpontokat. Ezek szerint: December 5-én 16 órakor evangélikus, december 12-én 16 órakor római katolikus, december 19 én 16 órakor református. december 26-én pedig ismét római katolikus isten- tisztelet lesz, de ez utóbbi esetben, tekintettel a karácsonyra, 15 órai kezdetteL
