Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)
1989-11-25 / 279. szám
1989. NOVEMBER 25., SZOMBAT PFST y MKii YEli 9 A díszeket esek a galambok látják A harangok nem mennek Rómába Rosszul megy a harangok sora. Gép veri őket, s egyformán. Az automata meg nem hallja, hol kell ritmust váltani, hol kell több időt hagyni a rezonanciának, mikor kéne kicsit lassabban, kicsit erőteljesebben kongatni. Száll a harangszó, hangok, félhangok automata egyformaságban. Mert egyre kevesebb a harangszó. A betűket mintából választják S egyre kevesebbet élnek a harangok is. Azt mondja a mester, hogy a gép árt a harangoknak. Tönkreteszi őket a villamosítás. Érző lelkűfülű harangozok évszázadokig is vigyázni képesek rájuk. Hever is az őrbottyáni műhely udvarán néhány régi példány, például az, amelyiket az óbudai Jópásztor zárda romjai alatt találtak. Néhány golyó kilyukasztotta, vizsgálatra küldték Gombos Lajoshoz, használhatják-e még? Ha elveszíti a lelkét A golyó nem ártott a harangnak, visszakerülhet eredeti helyére. Olyan szép a hangja, mint volt. A harangnak csak a lelketlenség árt, meg a repedés. Próbán a harang (Vimola Károly felvételei) A repedésen nem lehet segíteni. A mester azt mondja, az olyan, mint az infarktus. Váratlanul jön, a hang halálát okozza. Abból már nem épül föl, megy az olvasztóba. Az ember jobban bírja. A mestert is elkapta tavaly az infarktus, de ő dolgozik tovább. Kórház, orvosságok, és az ember talpra áll a „repedés” után. A harang elveszti a lelkét, ilyenkor már nem lehet meggyógyítani. Pedig de nehezen készülnek. Már tervezésekor, a papíron úgy kell húzni a vonalat, hogy a majdani kész harang például a-hangmagasságú legyen. Hiszen a harangok sosincsenek egyedül, a templomtoronyban két- három társa várja az újat. A kórusban meghatározott szerepe van ennek a készülőnek, tudni kell előre, milyen legyen a hangja. Ez pedig attól függ, hogy milyen nagy, mekkora a falvastagsága alul, mekkora középen, fölül, milyen rezgéskörök alakulnak ki a burában. Mérnöki munka zenei ismeretekkel. A dolog persze fordított — mondja a mester —, mint egy zongoránál. A meglévő harangokat ugyanis lehangolják: hangvillával állapítják meg a hangmagasságukat, s ezekhez igazítják az új hangját. A formázásnál aztán nagyon pontosan kell dolgozni, hiszen egy-két milliméter eltérés fél hangokkal való eltolódást jelent. Ezért készülnek olyan lassan a harangok. Aprólékos, pepecselő munkával. Ami nem bírja a normát, a terveket. Ezért nem lehetett a harangöntésből szocialista nagyüzemi termelés. Trezorba rejtett mesterség Pedig megpróbálták. Az édesapa — az előd — 100 embert foglalkoztató üzemét államosították, jöttek a normák, a tervszámok, a harangok pedig mentek a selejtbe, a zúzdába. Véletlen volt, ha sikerült egy-egy. S ez nem volt olcsó mulatság. Manapság ezer forint körül van a harang kilója, tehát egy közepes, félmázsás harang félmillióba kerül. Gombos Lajos, aki a hetvenes évek óta önálló kisiparos, nem engedhet meg magának ilyen luxust. A hajdani harangöntő szocialista üzemben azóta kávéfőző gépeket gyártanak. A harangöntést tehát nem sikerült államosítani. Igény pedig volna a több termékre. Gombos Lajos műhelyében évente 30 darab készül, és csak itthonra. Most például már 1992-re vesznek föl rendeléseket és hiába lenne külföldi megrendelő akár évi 100-120-ra, nem tudják vállalni. Meg nem is akarják. A mester azt mondja, nem éri meg, mert úgy is elviszi az adó, meg főleg az SZTK. ő meg az öt embere a műhelyben — közülük kettő a fia, hogy a családi harangöntő hagyomány életben maradjon — csak annyit dolgozik, hogy megéljenek. Nagyravágyó manapság nem lehet egy vállalkozó. Annyira nem, hogy az adóhivatal nem enged elszámolni egy tévét meg egy videót az irodába. Pedig le lehetne játszani rajta azt a dokumentumfilmet, ami a mesterség egész folyamatát rögzítette, s valahol egy páncélszekrényben várja az utódok érdeklődését. Holott a kortársak is érdeklődnek. A mester nemzetközi forgalmat bonyolít le, kíváncsiak, tanulni vágyók, külföldi delegációk jönnek az ütött-kopott kis műhelybe. De mit lehet mutatni nekik? Az öntőformákat, a tojás-tej-cukor-em- beri haj keverékéből készült pakolások alatt öntésre várakozó formákat, meg a kész harangokat. Ha vannak éppen az udvaron. De hogy elejétől végéig megnézhesse valaki a harang készítését, ahhoz legalább egy évig velük kellene lennie. ís hogy szói érettünk? Az emberek pedig rohannak. Delegációk jönnek-mennek, a mester azt mondja, a kormányzat dicsekszik vele, hogy Európában hat harangöntő van, s Gombos Lajos az egyik közülük. Az ország büszke erre, s a mester hallgatja a dicséreteket, meg azt, hogy milyen jó dolog vállalkozónak lenni ma nálunk. Azt mondja — persze csak nekünk —, ilyenkor úgy meghatódik, hogy nincs kedve kiábrándítani a szegény külföldieket. Csak nem gyárt nekik harangokat. Az ö harangjaik nem mennek Rómába. Csak Ládbesnyőre. Az a harang például, amelyik éppen a próbaharanglábon van, ezt a föliratot viseli: „Losoncon 1869-ben készült harangot újraöntette a ládbesnyői gyülekezet Gombos Lajos harangöntő ■mesterrel örbottyánban 1989. évben”. És föliratak, díszek minden harangon vannak, pedig ki látja azt a toronyban? Csak a galambok. A mester viszont ragaszkodik a díszekhez. Némelyiken kidolgozott címer is van, mert azt mondja, ez hagyomány. Hagyomány, hogy a harang szép legyen, a hangja jó legyen. Aztán, hogy hogyan kongatják, az már nem rajta múlik. Jakubovlts Anna i öntés előtti utolsó mustra HAGYJANAK BÉKÉN! Lajos bácsi haragszik a románokra (értsd: az erdélyből áttelepült magyarokra), mert ezek beköltöznek a lakásokba, s nekünk nem marad elég. Haragszik a turistákra is, mert azok viszik ki az országból a húst. A nyugati kocsikkal közlekedőket pedig végképp nem szívleli, mert szerinte ezek herdálták el a nép pénzét, ezek teszik tönkre a kisembert. Lajos bácsi is kisember. Ha jól, ha rosszul dolgozott, annyit kapott, amennyit a nagy egészből kiosztottak neki a láthatatlan kezek. S mivel sosem kapott annyit, amennyit dolgozott, Lajos bácsi gyanakvóvá vált: vajon ki vághatja zsebre a fölösleget?! S ezután már mást se nézett, csak azt, hogy szomszédjának, sógorának, testvérének miből telhet luxusra, lakásra, kocsira, új biciklire, cipőre, fogkrémre. Hiszen lehet, hogy ezek a javak éppen őt illették volna meg. Nem haragszom Lajos bácsira, az államgépezet polgárára. Egy olyan államgépezeté, mely mást se tett mint begyűjtött, s elosztott. S mivel ez egy jószándékú, humanista, valamennyiünk érdekét szem előtt tartó állam, kicsit többet is osztott, mint lehetett volna. Állam bácsi olyan jó, hogy nem tesz különbséget közöttünk. Sőt, egyenrangúvá emel vele minket. Bizony, ez az állam nem olyan önző uralkodó, aki azt mondja: „Az állam én vagyok!”, hanem egy olyan jóságos, aki azt súgja-búgjai „te vagy az állam”. Talán ezért érez jogot, hogy zsebünkből fizettesse kis hiánykáit. Sőt, egyikünk zsebéből kivesz, másikunk zsebébe betesz. Hiszen milyen szép ez: együtt, kéz a kézben, kéz a zsebben. Régi a vád: az állam attól vesz el, akitől még tud, s annak adja, akinek nincs, azt a lovat üti, amelyik húz, s már közhely, hogy elakadt a szekér. Nem, nem tagadom, hogy látom: az állam már nem akar mindenható lenni, mindent begyűjteni, mindent elosztani, önkormányzatról, vállalkozásról beszél. Egyre többet. Mégis, kétségeim vannak, hogy ki tudja-e mozdítani azt a szekeret? Állam bácsi ugyanis, ha össze is töpörödött, nem mondott le egy tulajdonságáról: a jóságról. Olyan jó még ma is, hogy nem elégszik meg azzal, ha csak Pista bácsinak megy jól, azt szeretné, hogy Lajos bácsinak is több jusson. Hiszen hogy van ez? X-nek Volvó, Y-nak Trabant? Mintha nem is egy közösséghez tartoznának? S állam bácsi megteszi, amit tud. X-nek is legyen Trabantja. Hallgatom Békési László pénzügyminisztert, amint bejelenti: a fel- vásárlási láz elkerülése végett indokolt azonnal kivetni az áfát a nyugatról behozott gépkocsikra. Indok: a valutakiáramlás megfékezése, a csődhelyzet elkerülése — az ország megmentése? Minek minősül mindez? Csupa jószándéknak... Tóth Béla Endre IDEGENKÉNT ÖNMAGUNK? Van Illyés Gyulának egy verse a negyvenes évekből, Árpád a címe.' A honfoglalás szorongató élményeit örökíti meg, visszaálmodván magát a költő az ősök korába; űzött-hajszolt embertömeg volt az, amelyet a Hősök terén fölállított emlékmű büszke daliákként merevít lenyűgöző alakzatba. Menni, maradni egyformán veszélyes volt az Illyésnél megelevenített magyarság számára. ' Tudjuk jól, s költőnk másutt ki is fejezte, hogy Árpád döntése nyomán a Kárpát-medence itt lakó népeivel való elvegyülő« nem vált kárunkra, bár elvesztette a bőr keleti „sárgás aranyát”, kisimult a „szép hiúzszem-szögellet”. Nyertünk itt fölgyülemlett tapasztalatokat, tudást; kölcsönzött szavakba foglalva is. Am az igazi haladást mindig Nyugat felől reméltük (ahová hajdan fegyveresen kalandoztunk, egész az óceánig). Felületesen és mélyen is érvényesül, s megnyilvánul ez ma is. Köszönni sem igen tudunk a magunk módján. A napszakos jókívánságot férfiaknál kiszorítja a németből fordított kezét csókolom, tege- ződve szervuszt mondunk, a latin servus humillimus, alázatos szolgája nyomán. Meg sziát — a szervusz származékaként, olasz csaót, és — kiirthatatlanuí — angol hellót. Pedig a magyar üdv! köszönés megtenné nagyon is ebben a szerepben. Bőg a Danubius Rádió német adása ott is, ahol egy árva szót sem értenek belőle, de mert divatos: hát csak hadd bőgjön. Angol nyelvű popzene, diszkómuzsika ömlik egész nap a rádióból, tévéből, szórakozóhelyeken, s ez is jobbára csukott agyakat bombáz, mert angolul sem túl sokan tudnak Magyarországon. Nincs sok köszönet abban sem ha a Calypso Rádió magyar beszédét hallgatjuk: diszkó-magyarság ez, idegesen és önkényesen fölkapott szótagokkal, szó közben, szó végén. Teljesen idegen zene — ám ragályo- san terjed, s lassan-lassan a közbeszéd is átveszi. Mindeme divatjelenségek már- már nemzeti önazonosságunkat veszélyeztetik. Kelünk, s fekszünk idegen és túl hangos szórakoztató zenére, s nap közben is részünk van belőle, ha kívánjuk, ha nem. Mit lehet csinálni ? Az egyik lehetőség, hogy nyelveket tanulnunk, s akkor már a majmolásból megértés lehet, s a divat is visszaszorul, kezdjük ismét nem szégyellni azt, ami magyar, ami a mi hagyományunk. Közeledik a Bécs—Budapest világkiállítás (én szurkolok érte, hogy meglegyen!), s akkor nem csak mutogatni kellene a hozzánk érkező külföldieknek. Ilyen-olyan okokból az orosz nyelv tanulásának kiszorítására szövetkeznek manapság. Jó, e nyelv kizárólagos tanuralma az iskolában fölösleges túlzás volt. (Megjegyzem: sok helyütt — sajnos — nem jól tanították: az orosztanítás színvonala általában kétségbeejtő volt Magyarországon.) De azt is látni kellene, hogy mindamellett az orosz: ENSZ-világnyelv, s a Föld jókora darabján el lehet vele boldogulni. A gazdasági megújulás nálunk inkább a nyugati nyelveket helyezi előtérbe. Méltán, de azért — megismétlem — az orosz vagy más szláv nyelv ismerete remélhetőleg nem válik ezután sem restellnivalóvá. Finnugor nyelvű nép vagyunk. Legközelebbi nyelvrokonaink — a Szovjetunió területén — messze élnek tőlünk, és már olykor csak néhány ezres lélekszámban találhatók. De ott vannak a finnek, az észtek. Az előbbiek a politikai-gazdasági fejlődés világra szóló csodáit produkálják, az utóbbiak is bámulatos kultúrát fejlesztettek ki. Mégis: ha finn gazdasági szakember, bankár, politikus érkezik hozzánk, legtöbb- nyire angolul beszélnek vele, az észt meg végképp közvetítő nyelvre szorul. (Vendégeink közül is igen ritka, aki meg magyarul tud.) Miért ne lehetne néhány középiskolában elindítani s kiszélesíteni az egyetemen a finn, az észt nyelv oktatását? Miért nem lehet — magyar fordítások révén is — elevenebbé tenni a finnugor összetartozás-tudatot hazánkban? Miért nem indul el egy olyan vállalkozás, hogy Magyarország — mint a legnagyobb lélekszámú finnugor haza — e kultúra központjává váljék? Társtalanság-érze- tünfc, melyről költők oly sokat panaszkodtak (s az öngyilkossági, alkoholfogyasztási s más statisztikák is árulkodnak), csökkenhetne ily módon, nemzedékek szívós munkájával. Valami baj van tehát azonosságunkkal, azonosságunk tudatával. Nem véletlenül, hiszen már arról is vita folyik, hol is élünk voltaképp; Kelet-Európábán, Közép-Európában, Közép-Kelet-Európában, vagy Kelet- közép-Európában ? Jó lenne mielőbb választ találni ezekre a kérdésekre, mert az épülő „Európai Házban” a magyarság csak úgy lehet fontos és érdekes, ha hiteles önmagát mutatja ott, s nem valamiféle zagyvalékot, mely erre is, arra is hasonlít, éppen csak önmagára nem. Kőháti Zsolt Majmolásból megértés Met
