Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)

1989-11-25 / 279. szám

1989. NOVEMBER 25., SZOMBAT Két tannyelvű gimnázium A Művelődési Minisztérium középfokú nevelési főosztálya tájékoztatja az érdekelteket, hogy a november 27-én, hét­főn 10 órakor kezdődő felvé­teli vizsgára azokat a két tan­nyelvű gimnáziumba jelent­kezetteket is várják, akikhez bármilyen okból a behívólevél nem érkezett volna' meg. Mindazok, akik ezt a levelet nem kapták meg, az alábbi iskolák egyikébe jelentkezhet­nek Pest megye körzeté­ben: Budapest, Körösi Csorna Sándor Gimnázium 1033 Bu­dapest, Szentendrei út 83. Kulich Gyula Szakközépisko­la 1084 Budapest, Rákóczi tér 4. Szolnok, Varga Katalin Gimnázium 5000 Szolnok, Sza­badság tér 6. Sütő Andrást fenyegetik Az Osztrák Pen Club nyilat­kozatban fejezte ki aggodal­mát Sütő András, a neves ro­mániai magyar író sorsa miatt. A nemzetközi írószervezet osztrák tagozatának pénteken Bécsben közzétett nyilatkoza­ta elmondja: arról érkeztek hírek Romániából, hogy Sütő Andrást életveszélyes fenyege­tések érik, és a román ható­ságok nem akarják őt meg­Közgyűlésre készül az írószövetség író, irodalom és politika Ahogy visszaemlékszem az utóbbi harmadszázad irodalmi életére — és kamaszkoromtól kezdve személyes emlékek alapján éppen ennyi időre tu­dok visszaemlékezni —, a po­litika két dolgot hangsúlyozott egyforma erővel, hol felváltva e két tézist, hol bizony egy időben kétélű fegyverként forgatva. Az egyik szerint az író politizáljon, a másik sze­rint az író ne politizáljon, ha­nem alkosson. KÜLÖNÖSEN IDŐSZERŰ MOST Minden írónemzedék átél­hette ezt az egyszerre hideget és forróságot, egyszerre követe­lést és tiltást sugárzó politikát. Az én nemzedékemet pél­dául 1970 táján, amikor végre kezdett módja lenni a megmu­tatkozásra, egyszerre bírálták azért, hogy nem politizál, el­fordul a magyar irodalom sok évszázados nemes tradíciói­tól s azért is, hogy miért poli­tizál. Idővel ez az utóbbi hang erősödött fel, hiszen egy­re nyilvánvalóbb lett, hogy a politizáló fiatalok kritikus szemléletűek, s éppen erre nem volt semmi szüksége a hivatalosságnak semmilyen formában. Egyaránt gyanús lett a szélsőbalos forradalmár és a népi-nemzeti elkötelezett­séget hangsúlyozó; s igazán megbízhatónak még a pártta­gok közül is csak a pártmun­Margó Nem tudják1 ni ...........— A szeptemberi tanévkezdés ~ óta, azaz három hónapnál ke­vesebb idő alatt huszonkilenc gyerek jelentkezett — átirat- kozással — a Budapest közeli város gimnáziumába, jelvé­telre. Most költöztek szüleik­kel a'városba, illetve a kör­nyező községek valamelyiké­be. Távozni ugyanakkor négy gyerek távozott: maradtak, létszámszaporulatként — ahogyan az igazgatóhelyettes ■fogalmazott — huszonötén. Pontosan egy osztálynyian. Váratlanul, előre nem tud­hatóan. Érthető tehát, ha az iskola a tanácshoz, s annak gazdálkodó szervezetéhez fordult. Pénz kellene, pótló­lag, hiszen ennek a nebulói többletnek bizony anyagi többletei is vannak, fedezete meg... A válasz — idézte fel kesernyés mosollyal az igaz­gatóhelyettes — az volt, hogy „ne legyetek már naivak, esz­tendő végén pénz ...” Nem különleges az eset. A többtucatnyi hasonló közül csupán az emelteti ki, hogy ugyanazon a napon hangzott el, amikor az újságok — így lapunk is — bő terjedelem­ben ismertették a művelődési miniszter beszédét, amely felvázolta az oktatás alapvető szerkezeti átalakításának igé­nyét, egyben bejelentette egy régen elfeledett fogalomnak, a tandíjnak a felélesztését. Az iskola nem automata, ahová egyik kapun bejut a gyerek, a másik kapun pedig képzett ifjúként jön ki. Fur­csa módon azonban az okta­tás bonyolult folyamatát egyébként magas fokon értő emberek is gyakran így gon­dolják. Nem bíbelődnek azzal a részlettel, hogy az oktatás­nak vannak elengedhetetlen gazdálkodási, anyagi feltéte­lei is a tagadhatatlanul el­sődleges szellemi feltételek mellett. Tavaly az egy gim­náziumi tanulóra jutó költ­ségvetési kiadások 26 590 fo­rintot tettek ki, azaz, ha ezt az összeget megszorozzuk hu­szonöttel, a bevezetőben em­lített gyarapodással, akkor csinos summa kerekedik ki ... elvben. A gyakorlatban ugyanis az iskola nem kapott egy fillért sem. Folytathatjuk annak szem­revételezését, vajon gazdái­-fmdási szemszögből nézve milyen az oktatási szervezet rugalmassága, az általános iskolai tanulók helyzetének említésével. Itt a költségve­tési kiadásoknak az egy főre jutó összege tavaly 18 691 fo­rintot ért el. Ha most tud­juk, hogy a megyében — el­sősorban az agglomerációs övezet településein — nem ritkaság az az eset, amikor néhány hét alatt ötven-hat- van főnyi a létszámgyarapo­dás egy-egy iskolában, akkor már arról is kaptunk némi képet, milyen bonyolult hatá­sokat kellene kiegyenlíteni az oktatás hátországában: az oktatási gazdálkodásban. Ezt azonban a legtöbb helyen, ahol terveznek, döntenek, nem tudják. Nem tudják pél­dául a tanácsi testület tagjai sem, legtöbbször csak annyit tudnak, „ennyi kell az isko­lának”. S hogy az az ennyi mire elég, mire nem, rejlik-e benne tartalék az év közbeni szükségletek változásainak ellensúlyozására, végképp ' nem tudják. Nem tudhatják, mert ilyen részleteivel a gaz­dálkodásnak — hiszen abban benne van a közvilágítás számlája éppúgy, mint a me­zőőr fizetése és bérjáruléka, az orvosi rendelőbe szükséges eszköz és a tanácsi könyvtár állománygyarapítása — egy­szerűen képtelenek foglal­kozni. Egyetlen év alatt a me­gyében több mint 11 ezer(l) oda-, illetve elköltözést re­gisztrálnak a tanácsok. Az ország egyetlen más hasonló közigazgatási területén sin­csen akkora népességmozgás, de kérdés: miként tükröződik ez például az oktatás anyagi kereteinek alakításában, az állami hozzájárulásokban. A kérdés azonban szónoki. Mert nem tükröződik, mert a sokféle képzési, oktatási re­form, ellenreform és újabb reform közepette éppen az sikkad el, ami a döntő: a sa­játos jegyek, jellemzők tük- röztetése mind, a szellemi, mind az anyagi forrásokban. S ezért a kétség: akik ma az átalakításokról beszélnek, tudják-e, miről szólnak, az anyagiakat tekintve?! Mészáros Ottó kások számítottak, mivel őket kötötte kettősen is a fegyelem. Azóta talán mindannyian böl- csebbek lettünk, s tudjuk, be­látjuk, hogy az író, az értel­miségi mindenképpen politi­zál a tevékenységével, s az igazi kérdés nem az, hogy ezt milyen formában teszi, hanem sokkal inkább az, hogy milyen célok érdekében. S ennek fé­nyében az is nyilvánvaló, hogy más dolog az egyes írók politikai tevékenysége, hatása, s más az egész irodalomé. Különösen időszerű ez a szem­pont most, amikor a Magyar Írók Szövetsége közgyűlésre készül november 25-én és 26- án. Éppen három éve volt az előző közgyűlés, amely poli­tikai szélcsendben zajlott, de rendkívül viharos körülmé­nyek között. Mint talán sokan emlékeznek rá, a résztvevőijön kívül is, az akkor még egyet­len párt politikai bizottsága többször is foglalkozott ezzel a közgyűléssel, s még mielőtt az lezajlott volna, kialakította a maga álláspontját, értékelését arról, ami majd történni fog. Attól tartottak, hogy e köz­gyűlés lesz a többpártrendszer zászlóbontása, s ezt ellenfor­radalmi cselekedetnek tartot­ták volna. Ezzel szemben a közgyűlés felszólaló írói éppen az ellen­kezőjére tettek kísérletet: arra törekedtek, hogy megújíthas­sák a párt és az értelmiség végleg korszerűtlenné és foly­tathatatlanná vált „közmeg­egyezését”, hogy fogjon össze minden erő a nemzet válság- helyzetének megoldására. A jelen lévő vezető politikusok azonban tagadták a válság té­nyét, és hallani sem akartak a megújulásról. Ellenséges bandának tekintették az író­kat, s ennek az lett a követ­kezménye, hogy „felfüggesz­tették” a szövetség „teljes jo­gú” működését. _ .; BONTAKOZIK A DEMOKRÁCIA Azóta annyi minden történt a magyar politikai életben, mint korábban harminc év alatt sem. Rendeződött a mi­nisztérium és a szövetség kap­csolata is. A mostani közgyű­lésen már elképzelhetetlen lenne, hogy vezető politikusok orákulumként foglaljanak he­lyet az elnökségben, 8 hogy megadják az egész gyűlés alaphangját, jellegét. Ma már többpártrendszer van, bonta­kozó demokrácia. Az formáló­dik tehát, amiért az írók is harcoltak. A szabadabb politi­zálás benyomult a mindenna­pi életbe, kivonult az utcára. Lényegesen más tehát ma a helyzet az író, az irodalom és a politika viszonyát tekintve. Vannak, akik most fellélegez­nek, s azt mondják, végre fog­lalkozhat a saját dolgával író s irodalmi élet egyaránt. Ügy vélem, felületes ez a véle mény. Azért is, mert hiszen az írónak bármi a saját dolga lehet, bármit irodalommá'for málhát, tehát magát a politi­kát is, másrészt pedig azért mert semmi bizonyítéka, ga ranciája nincs annak, hogy a jövőben — és főként a közeli e századi jövőben — nincs szükség az írók tevékeny rész vételére a politikai közéletben S nem azért, mert ez réges- régi hagyomány a mi irodal­munkban, hanem azért, mert — az alanyi emberi, tehát írói jogon túlmenően — egyetlen egészséges társadalom sem nélkülözheti a maga közéleté­ben az írói-művészi nézőpon tot. A beteg társadalom szá mára pedig létszükséglet ez. SZAKMAI SZERVEZETTÉ Az írók szavát viszont érte­ni kell. Az író továbbra is ho mo politicus lesz — még a til­takozásával is —, az irodalmi életnek viszont bizonyos mér­tékig depolitizálódnia célsze rű, s ez érvényes a Magyar Írók Szövetségére is. A nem­zet sorsát eldöntő valódi té­nyeket most már nem csupán bátor írók sorolják; a helyzet­tel milliók kezdenek tisztába jönni. A küzdelem eredményes volt: tömegek tették maguké vá a célkitűzéseket. Maga az Írószövetség most valóban szakmaibb szervezetté válhat, olyanná, amelynek természe­tesen meg szabad, sőt meg is kell nyilatkoznia a nagy nem­zeti kérdésekben, de amely nek elsőrendű feladata most a szakmai kérdésekben való politizálás: az érték- és az ér­dekvédelem. S erre is égető szükség van, hiszen a válság ezeket a területeket is elérte. A kommercializálódás egyre inkább félresöpri az igazi iro­dalmi értékeket, a felemás, végiggondolatlan üzletiesedés pedig nemcsak az írók mun­kájának értékelését, hanem magát e munkát is egyre ne hezebben végezhetővé teszi. A válság a kulturális élet alap­jait is fenyegeti, s ez ügyben az írónak ön- és közérdekből is fel kell emelnie szavát. Vasy Géza Színházi levél Importálják az új nemzedéket Negyven esztendeje még kevés híján ötezer, ma már csu­pán 2 ezer 300 ember lakik Kemencén és Bernecebarátib^n. Az egész Ipoly völgyéből húsz év alatt ötezren költöztek el. A lélekszám vészes csökkenése számos okkal magyarázható. Közülük az egyik, hogy a második világháború utáni új határok e településeket is elvágták természetes körzetközpont­jaiktól, közlekedési útvonalaiktól és a vasútállomástól. Ahogy mondani szokás, erre csak „rátett egy lapáttal” a mezőgazda- sági nagyüzemek létrejötte. Néhány évtizede például még 600 holdnyi szőlő díszlett a Kemence környéki dombokon, mára jóformán mutatóba se maradt belőle, parlag van a helyén. De munkaalkalom híján elköltözött az értelmiség és a szakmunká­sok java is. *— Kemence és BcmecebarátI lakossága tehát fogy, ha nem Is olyan mértékben, mint néhány más környékbeli községé. Az ok: a helyi vezetők, közöttük Pongrácz János, a közös tanács elnöke évek óta minden lehetőséget kihasználnak arra, hogy alkalmassá tegyék településeiket a fejlődésre, a továbbélésre. Ez a magyarázata, hogy szívós munkával valóságos téli-nyári turistaközponttá tették a környéket, korszerű üzlethálózatot hoztak létre, jól működnek közintézményeik. Ezt a célt szol­gálta az a próbálkozás is, hogy felnőttkorba lépő volt álla­mi gondozott gyerekeket próbáltak letelepíteni. A kezdemé­nyezés akkor nem járt sikerrel. A falusi élethez, az ilyenfaj­ta közösséghez nem szokott fiatalok hamarosan elköltöztek. A kísérletet azonban mégsem mint kudarcot, sokkal inkább, mint egy jó ötlet sikerületlen megvalósítását könyvelték el. Bernecebarátin a község központjában a művelődési és sport- ház mellett van egy tulajdonképpen kihasználatlan, érdekes épület, a bagolyvár. Kertész László elöljáró és Hídvégi Sándor, a művelődési ház vezetőjének kezdeményezésére ide telepíte­nek húsz kiskorú állami gondozottat. Azt remélik, hogy a gyerekek, amíg felnőnek, beleszoknak a faluközösségbe, meg­szeretik a környéket és az embereket. Jó helyük lesz az épü­letben, melyet a Fővárosi Ifjúsági Otthon és a helyi tanács közösen tesz alkalmassá új funkciójára. Egyszerűen megold­ható ellátásúik, felügyeletük és iskoláztatásuk is, hiszen egy- egy osztályban most csak körülbelül tíz gyermek tanul, s akad bőven a kemenceiek között, aki főzne, vigyázna a gyerekek­re. Ha a kemence! próbálkozás sikerrel jár, azon a falu g a gyerekek egyaránt sokat nyernek. Az utóbbiak talán végleges otthonra lelnek, gyökeret eresztenek, Bemecebarátinak pedig nem kell azon aggódnia, hogy lassan kihal a község. Ez a humánus ötlet talán megszívlelendő lehet más sorvadó falvak számára is. Cs. A. Ez hát a szerelem? Ezerkilencszáztizenhárom. Az utolsó békeév. Űszidő, egy ma­gyar kisvárosban. Szalay a nyugalmazott mérnök, a város­ka szélén a nyugdíjasnegyed­ben él feleségével és három lányával. Már mind a három eladósorban. Nelly a legidő­sebb, már kissé koros is; leg­jobb úton halad a vénlányság felé. Tüskés, csípős nyelvű te­remtés — talán ezért sem ka­pós. A középső lány Lujza, fülig szerelmes a városka szép­reményű költőjébe, ifjabb Bikybe, a fűszeres fiába. Ver­sek jelzik e szerelem forrósá­gát — de mintha Lujza perzse- lődött volna meg jobban. Bös- ke, a legkisebb lány szelebur- di szélvészkisasszony, és na­gyon öntudatos. Tanítónőnek készül. Íme, a magyar három nővér, — kétségtelenül cséhovi áthal­lásokkal. A Szalay lányok ugyanis éppúgy elvágyódnak, mint Csehovnál a Prozorov lá­nyok. Az ő vágyuk azonban nem Moszkva, még csak nem is Budapest. Ennél szerényebb­ről álmodnak: egy férjről, aki elviszi őket ebből a városszéli, unalmas, nyomasztó egyhangú- ságú házból. Csakhogy férjnek nem alkal­mas akármelyik férfi. Az if­jabb Biky kedves fiú, tálán szereti is Lujzát — de először is egy grejzleros fia, tehát tár­sadalmilag nem alkalmas, má­sodszor pedig nem egy egzisz­tencia, mert itt-ott csörge­dező vershonoráriumokra nem lehet családot alapítani. Bői­kének udvarol ugyan egy had­nagyocska — de hát ez a fiú nagyon fiatal, a hadnagyi ja­vadalmazás nem nagyon ele­gendő még a házasodáshoz — másodszor meg Szalayék sem alkalmasak katonatiszt vő „beszerzésére”, mert a szüksé­ges kauciót (a régi világban a katonatisztek nősülésekor a menyasszony szülei által lete­endő óvadékot vagy pénzügyi biztosítékót) aligha tudnák megfizetni. Marad tehát egy, azaz egy férjjelölt, aki egzisz­tencia is (adótiszt; állami al­kalmazott, fix fizetéssel, fix előrehaladással a hivatali sza­márlétrán, lakbérpótlékkal, biztos nyugdíjjal), és aki haj­lamos is a nősülésre. Csak ép­pen nem azt a Szalay lányt akarja elvenni, aki még sza­bad. Komoróczi Komoróczy Jenőnek Lujza tetszik, az­tán Böske. ö viszont Nelly- nek tetszik, aki megfogad­ja, hogy kigyógyítja képzelt betegségeiből és boldoggá te­szi, ha Komoróczy belepusztul is. És miután Lujzát elegánsan bár, ám annál határozottabban elhagyja a Pestre ment, s ott befutott ifj. Biky, Böskét meg özveggyé teszi a közben kitört világháború (hozzáment a kis hadnagyhoz, aki belehal sebe­sülésébe), két özvegy (egy va­lóságos és egy irodalmi) Sza­lay lány mellett ott áll a har­madik, aki befut a házasság révébe. Elérte amit akart — kitört a szülői házból. Barta Lajos szomorkás-ked­ves, lírai és derűs humorú színműve, a Szerelem, ezt a történetet meséli el. Régi da­rab; 1916-ban mutatta be a Vígszínház. Az író így véleke­dett a művéről: „Meg voltam győződve arról, hogy amit csi­náltam, vidáman szomorú, vagy szomorúan vidám játék, de mindenesetre realizmus”. Igaza volt: a Szerelem — is­métlem — csehovi fogantatású játék, elkomorodó, sötét szí­nekkel, de sok derűvel és ben­sőséges humorral is. Barta nem sajnálkozik a hősein, csak meg­mutatja őket. Megmutat egy vidéki magyar világot, szűkre szabott életterében, szoronga­tó egzisztenciális gondjai, oly­kor teljesen reménytelennek tűnő boldogságkeresés és ele­ve beteljesedhetetlennek tu­dott elvágyódás közepette. A Szerelem három nővére egyaránt a szerelemre vágyik. De ez az ő szemükben mást jelent, mint a nagy romantikus értelmezésben. Még a rajongó Lujza is nagyon gyakorlatiasan szerelmes, és ugyanígy szerel­mes a szélvészkisasszony Bös­ke is — nem beszélve a tuda­tosan realista Nellyről, aki nem is túlságosan fondorlatos módon fogja meg Komoróczyt. Ez hát a szerelem? Ez a ki- kétszerkettőzött számítás, ez az előre megfontolt szándékú eg­zisztenciakeresés, ez a „mind­egy, hogy ki, csak férj legyen” szemlélet? Ennek a kisváros­nak ebben a városszéli házá­ban úgy tűnik: ez a szerelem. És az utolsó békeév Magyar- országának térképén nagyon sok ilyen kisváros, meg ilyen városvégi ház, s ilyen Szalay család található. A Szerelem évtizedekig nem volt jelen a magyar szín­padokon. Üjrafelfedezésnek számított, amikor Básti Lajos a főiskolán egyik kiváló képes­ségű osztályával vizsgaelőadás­ként elővette; 1955-ben. Csak érdekességként a szereposztás­ból: a három lány; Sütő Irén, Zolnay Zsuzsa, Korompay Vali. Komoróczy: Horváth Jó­zsef. Kocsárd, temetkezési vál­lalkozó: Horváth Gyula. Sze­repelt még Schubert Éva, Sán­dor Géza, Szerencsi Hugó, Da- riday Róbert. Az előadás is, a darab is reveláció volt. Mint ahogyan kiválóan sikerült egy másik vizsgaelőadása is tizenöt évvel ezelőtt. Akkor Kapás De­zső rendezte a darabot. Szalay Halmágyi Sándor, Szalayné Takács Kati, a három lány Dancsházi Hajnal, Egri Kati és Hűvösvölgyi Ildikó volt. Biky fűszerest, és ifjabb Bikyt is Hegedűs Géza (akkor még D. nélkül) játszotta. (Nincsenek egyszerre a színen, ezért lehe­tett ezt az érdekes megoldást választani). A hadnagyot Po­gány György, a postást Gálffi László, a temetésrendezőt Téry Sándor, Komoróczyt Kovács Gyula játszotta. Ma is szívesen megnézném bármelyik vizsga­előadást ... A Nemzeti Színház most a Várszínházban vitte színre Barta Lajos darabját. A vendégrendező Arkosi Ár­pád hangsúlyozottan csehovias hangvételű előadást rendezett — de a magyar ízek, színek megtartásával. Ebben az elő­adásban Komoróczy és Nelly kapcsolatára tevődik a hang­súly, és a Rubold Ödön — Há­mori Ildikó kettős igazán kitű­nő. Az ő „szerelmük” fejezi ki a legjobban Barta szomor­kás, kesernyés témakezelé­sét, és őket nézve kérdezzük, miközben mosolygunk és ne­vetünk: Ez hát a szerelem? . Takács István Vass Éva és Agárdy Gábor (a Szalay házaspár) a Szerelem •lőadásában \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents