Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)

1989-11-02 / 259. szám

nur « mkuvei 1989. NOVEMBER 2., CSÜTÖRTÖK 4 an Ahol a kör bezárul Volt míg élt, aki itt céljához ért „Hol sírjaink domborulnak” Ady múzsája Halottak napján nem csak elhunyt hozzátartozóinkat il­lik felkeresnünk. Adósai va­gyunk e napon mindazoknak, akik előttünk járva ösvényt tapostak, csodálni való alko­tásokat hagytak ránk. Nem­zetünk kiválóságai ők, akik a Mező Imre úti sírkertben pihenik örök álmukat. Ligeti Miklós kőbe álmodta nekünk az Anonymus-szobrot, és megannyi más gyönyörű al­kotást ott a temetőben is. Az­tán mintha elfáradt volna. Fotelre dobta felöltőjét, rá­tette kalapját és botját. Min­den személyes holmiját, me­lyekre az embernek a föld alatt már nincs szüksége... Elment Kisfaludy Stróbl Zsigmond is. Élete munkájá­nak vagy háromtucatnyi al­kotása azt a sírkertet tette Európa egyik leg szebbikévé, ahol maga is örök álmát alusz- sza. Gerle Lajos nevét hiába keressük a lexikonokban. So­káig elfelejtve pihent a te­mető egyik távoli.hantja alatt, mígnem a Fővárosi Temetke­zési Intézet oda nem hozatta földi maradványait, amely hely őt megilleti; az árkádsor közvetlen közelébe, csodálatos építményéhez. A temetőbe vezető főút kö­zepét a Jókai-rondella zárja le. Közepén hétköznapi fej­fa áll, hiszen az írófejedelem végakarata az volt: halála után egyszerű kereszttel je­lölt sírban nyugodjék. Kar­nyújtásnyira onnan Ady fek­szik, messzebb tőle, a művész­parcella elején Léda. Az örök asszonynak valaki most gyer­tyát gyújtott és hófehér virá­gokat tett a dísztelen köre. Amott iskoláscsoport köze­leg. A Deák-mauzóleum előtt elhaladva csöndesedik a gye­reksereg. Hallgatják a tanár­nőt, bár sok magyarázatra nincs szükség. Többé-kevésbé tudják, ki volt Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Batthyány La­jos. Az a néhány óra, amit a gyerekek a temetőben töltöt­tek, végiglátogatva a nemzet nagyjainak nyughelyét, többet ért tíz osztályfőnöki óránál a hazafias nevelésről.. . Az eklektikus stílusú Kos- suth-mauzóleum a századfor­dulón épült, akkor, amikor a művészi síremlékeknek a leg­nagyobb divatja volt. A sors fintora, hogy Magyarország kormányzója idegen földön csukta le szemét, s külföldi nevű mesterek keze munkáját dicséri végső nyughelye. Ide tért meg az a Gerlóczy Ká­roly, aki átvette egykor Kos­suth hamvait, nem messze tő­le Kammermayer Károly pi­hen, akinek nevéhez Pest, Bu­da és Óbuda egyesítése fűző­dik, mert ez az ő főpolgár­mestersége idején történt. A Lotz-síremlék megmintá- zója az a Pásztor János, aki már a művészparcellában nyugszik, sírja fölött csodás nőalak; saját munkája. „Ti itt álltok, de lelkem lángját / régi színházunk ked­ves kövei / ti fogjátok már ismerős öletekbe / kilobbant poromat"; a sírfelirat Jászai Marié, aki még életében ho­zatta ki az Astoriánál lebon­tott régi Nemzeti Színház né­hány kövét, s évekig járt ide tanulni szerepeit. A tragika egyidős volt Blaha Lujzával, a nemzet csalogányával, ám a sírkövön — ó, női hiúság — ávszám helyett még ez áll; „Volt mig élt, aki itt céljához ért”. Vörösmarty Mihály volt a panteonban az első nevezetes halott, akit ma sem felejt az utókor. Az egyszerű obeliszket nemzetiszínű szalag fonja körbe, friss virág és pisláko­ló mécses az emlékezet. Átel- lenben Arany szarkofágja, a kis kerítés tövében félig égett gyertyák... A temető 1847-ben létesült, ám az első gyászszertartásra két esztendőt kellett várni. Nem tudni, ki volt az a pesti polgár, aki halálával felavat­ta az új sírkertet, de az első temetkezési vállalkozó, Hock­Az Operaház egykori főzcne- igazgatójának nyughelye halt György nevét megőrizték a dokumentumok. És kegyelettel őrzi az utó­kor Babits Mihály, Bajza Jó­zsef, Barabás Miklós, Clark Ádám, Csontváry Kosztka Ti­vadar, Eötvös Loránd, Erkel Ferenc, Fadrusz János, Heim Pál, Irányi Dániel, Károlyi Mihály, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Munkácsy Mihály, Puskás Tivadar, Steindl Imre, Szerb Antal, Táncsics Mihály, Vajda János, Weiner Leó, Xántus János és Ybl Miklós nevét, hogy csak néhányat említsünk a több száz, védett síremlék alatt pihenő neves személyiségek közül. Elmúlt az élet, ősszel meg­hal a természet. Kopasz fák között sétál a múltban kuta­tó, talpa alatt zizegnek a le­hullott, megsárgult levelek. Egyiket-másikat felkapja a szél, viszi, viszi messzire, oda, hol az emlékezet fut. Fazekas Eszter Beszédet formázó szájak em­lékeztetnek Péchy Blankára Nyelvében él a nemzetiség) Már jó Ideje beszélgettünk Martinusz Ferenccel és Marosvölgyi Lajossal, de minduntalan elkanyarodtunk eredeti témánktól. A Pest Megyei Tanács művelődési osztályának csoportvezetőjét, illetve a nemzetiségi albi­zottság munkatársát a nemzetiségi nyelvoktatás gondjai­ról kérdeztem. Hiszen néhány hónap eltelt már a ren­delet megszületése óta, amely lehetőséget biztosít orosz helyett nemzetiségi nyelv tanítására. Lotz Károly, akinek nevét freskói tették halhatatlanná (Pék Veronika felvételei) Gyakran tapasztalják azon­ban, hogy a diákok inkább va­lamelyik nyugati nyelvet vá­lasztják. Így az a kép alakult ki, hogy ebben a tanévben bő­vült a németet tanulók köre, míg a szlovák és a szerbhor- vát iránt ugyanakkora az ér­deklődés. Ám pontos adatok­kal majd akkor rendelkeznek, amikor minden településről megküldik a felméréseket, s elkészítik az összesítést. Meglepő és elgondolkodtató tények ezek. Annál is inkább, mert a megyében élő mindhá­rom nemzetiséghez tartozók az anyanyelvet tekintik legfonto­sabb ismérvnek. Akkor, ami­kor az azonosságtudat kerül szóba. S ezt az állítást kitöl­tött s feldolgozott kérdőívek támasztják alá. TÚLZÓIT IGÉNYEK? Lám, óhatatlan a kitérő: az azonosságtudat felemlítése, hi­szen nem olyan egyszerű a nemzetiségi nyelvoktatás kér­dése! Párosulnia kell(ene) va­lamilyen nemzetiségi jelleggel, hagyománnyal. Néhol ez meg is jelenik, de csak nagyon ár­nyaltan. Például úgy, hogy az óvodákban gyakorolják az óvónők, a dadusok a gyere­kekkel a táj nyelvet. Ennél azonban sokkal többre lenne szükség. A nyelvtanításhoz kellene kapcsolni a nemzetiség múltját, történelmét, netán az anyanemzet alapos megisme­rését. Ily módon lehetne éleszt­getni a nemzetiségi tudatot is. Ehhez azonban különböző segédanyagok szükségesek. Például helytörténettel foglal­kozó irodalom. Ám ahol akad ilyen, többnyire csak gépelt anyag, nem sokszorosított. S az sem biztos, hogy a pedagógus hozzájut, és ha igen, alkal­mazza-e? Mondjuk, erre is igenlő a válaisz. De hogyan il­leszthető be mindez a nyelv­oktatásba? Netán néhány osz­tályfőnöki órába? Sajnos azonban az Igények túl magasnak tűnnek a való­ságos helyzethez képest. Hi­szen elegendő, megfelelő és korszerű tankönyvekből is bő­séges a hiány. Martinusz Fe­renc szerint a tankönyvek ide- genszerűek, nem kapcsolódnak a nemzetiség életéhez. Holott — fogalmazta meg Marosvöl­gyi Lajos — az iskola egész nevelőmunkája a nemzetiségi és az én-tudat kialakítását kell hogy szolgálja. FURCSA KETTŐSSÉG Ugyancsak ezt erősítik a külkapcsolatok. Nemrégiben egy tanácselnök azt hangsú­lyozta, hogy a települést nem fűzik hivatalos szálak a kite- lepítettekhez. Pedig nem kell félteni az itt élőket az NSZK- beliektől. Sok esetben aligha­nem jobban látják az ország helyzetét, mint mi belülről. Ám a tanácselnök kijelentésé­nek sokkal mélyebb okai le­hetnek. A hatalom korábban szinte elvárta, hogy ne legye­nek nemzetiségek. Vélt vagy valódi sugallatát felfogva a helyi vezetők is erre töreked­tek. Nem akarok most külön kitérni arra, hogy a szerbek mennyire következetesen vál­lalták mivoltukat. Annak el­lenére, hogy az ötvenes évek­ben emiatt kikerültek pozíció­jukból. A szlovákok viszont nem találnak magukra. Emö- gött meghúzódhat az a furcsa kettősség, hogy annak idején, a lakosságcserénél azért kerül­tek ideátra, mert magyarnak vallották magukat. Akkor most hogyan vallják magukat szlo­váknak? Tulajdonképpen náluk a leg­nehezebb megoldani a nyelv- oktatást. Nincs elegendő peda­gógus, aki nemcsak jól tudja a nyelvet, hanem fontosnak is tartja. A nemzetiségi nyelvta­nári pályára készülőket a Pest Megyei Tanács továbbra is ösztöndíjjal támogatja, s ettől a tanévtől kezdve havonta ezer forinttal egészíti ki a nyelvet oktató pedagógusok fizetését. Érdekes módon éppen a szlo­vákokkal lehetne megvalósíta­ni leghamarabb azt, hogy ne csak a családon belül beszélje­lek anyanyelvükön. Hiszen például a 820 lelket számláló Csornádon 746-an, a 2000 lako­sú Pilisszentker észtén, illetve Pilisszántón 1800-an, illetve 1700-an élnek, tehát ők van­nak többségben. Míg más nem­zetiségi falvaknál nem jellem­ző ilyen magas arány. A famílián kívül általában kulturális rendezvényeiken szólalnak meg anyanyelvükön. Ma már szinte idillinek tűnik az a negyvenöt előtti idő, ami­kor hivatalos ügyeiket nem csak magyarul intézhették. Abban az érintetlen falusi kö­zösségben, ahol egymás mel­lett szántott a sváb, a szerb és a magyar paraszt, megértették egymás szavát. KINYÍLT A FALU Az elmúlt évtizedekben azonban kinyílt a falu. Sokan eljárnak dolgozni, nem azonos az életvitelük, s így bizonyos értelemben el is szigetelődtek egymástól az emberek. Egy­fajta közelítést jelentene, ha a magyar gyerekeket ugyancsak megtanítanák a nemzetiség nyelvére! Közhellyé kopott kifejezés már, hogy nemzetiségi politi­kát csak velük együtt lehet megvalósítani. Ám ez a gon­dolat megfordítható: nemzeti­ségi politikát a magyarokkal együtt kell megvalósítani. En­nek alapvető feltétele a ked­vező közéleti légkör, amely el­viseli a másságot. Amikor a nemzetiségi nyelvtanulást, -tanítást ösztö­nözzük, rendszerint megfeled­kezünk valamiről. Mégpedig arról, hogy nem létezik nem­zetiségi felsőoktatási intéz­mény, olyan sem, amelyik leg­alább két tannyelvű lenne. Aki ugyanis élni, dolgozni akar e hazábdn, annak magyarul kell tudnia. Itt pedig a kör bezárul. Vennes Aranka ■ Heti eilmtegyzetb Az utolsó császár Csak a színészi munkák? a nem jutott Oscar-díj tavaly, amikor Bernardo Bertolucci kétrészes, bő két és háromne­gyed 'órás időtartamú filmjét jutalmazták. Mert egyébként kilenc Oscart kapott; gyakor­latilag minden kiadható kate­góriában jutalmazásra méltat­ták. Ez elég nagy dolog; a kis arany szobrocska történetében kevés hasonló esetről szól a krónika. Hogy valóban a legjobb film, a legjobb rendezés, a legjobb fényképezés, a legjobb forgatókönyv, a legjobb vágás, a legjobb díszlet, a legjobb jel­mez, a legjobb hang és a leg­jobb eredeti zene filmje-e Az utolsó császár, elég nehéz meg­mondani. Nem nagyon ismer­jük a versenytársait, a me­zőnyt, amelyből kiemelkedett. Mindenesetre, ha arra gondo­lok, milyen tömegben zúdul­tak ránk az elmúlt egy-másfél évben a különböző filmgyár­tások kommerszben is gyak­ran az alsó szintet képviselő termékei, akkor azt kell mon­danom: ezekhez képest Berto­lucci filmje valóban csúcstel­jesítmény. Legalábbis egyfajta filmtípust tekintve feltétlenül az. Ez a film ugyanis, az esetle­ges elvárásokkal szemben, nem igazán történelmi film, nem igazán politikai film és nem igazán szuperprodukció. Nem igazán történelmi, mert felvonultatja ugyan a filmben Bertolucci az elmúlt hat-hét évtized azon eseményeit, ame­lyek az utolsó kínai császár, Pu Ji sorsát valamiképp befo­lyásolták — de csak mintegy érintőlegesen. A hatalmas tab­lóknak, amelyeket Bertolucci felrajzolE: része a- '.történelem, de inkább csak a főszereplő szemszögéből. Igazi elemzés, talán érthetően, nem fér bele ebbe a képletbe. Pedig hát mi mindenen megy keresztül ez a Pu Ji! Háromévesen lesz Kí­na császárává. Hamarosan már csak bábcsászár; létrejön a köztársaság. Megfosztják a trónjától. „Civil” életet él, mint megannyi gazdag fiatal­ember. Japán bábállam — Mandzsukuó — bábcsászárává teszik. Orosz fogságba esik. Kínában tíz évig átnevelő in­tézetben tartják, ami a börtön egy finomabb szinonimája. Kertészként kerül ki onnan, s hal meg, a kínai vörösgárdis­ták uralmának esztendeiben, viszonylag fiatalon, hiszen csak hatvankét esztendős volt. Nem is igazán politikai film, mert Bertolucci nem nagyon elemzi az egymást váltó érák, hatalmi formációk mibenlétét, még a vörösgárdisták idősza­kát sem. Inkább csak jelez, felvillant. És nem is igazán szuperprodukció, mert noha, mint hírlik, 19 ezer statiszta vett részt a forgatásokon, ki­lencezer jelmezt készítettek, s más rekordok is születtek a filmmel kapcsolatban, még­sem lett — szerencsére — a látványt mindenek fölé helye­ző, gazdagságával, méreteivel, legjeivel kérkedő film. Akkor hát minek nevezhető ez a méltán híres és jelentős film? Talán furcsa ezt monda­ni: egy ember belső fejlődés­rajza ez, valakié, aki a nem is emberi magasságokból, az istenségnek kijáró imádatból eljut az egyszerű ember sorsá­nak átéléséig és megértéséig. Pu Ji, az isten, kertésszé lesz. Tekinthető ez akár jelképes­nek is: az istenség egéből szó szerint a földre kerül. És az az érdekes, hogy nem mond­hatjuk róla: alázuhant. Nem zuhanás ez, hanem folyamat, s éppen ez benne a rokonszen­ves, érdekes és tanulságos. Bertolucci érdeme, hogy ezt az igen terjedelmes filmet vé­gig egyenletes szinten képes tartani. Ehhez persze kiváló segítőtársai is vannak; min­denekelőtt az operatőr, Vitto­rio Storato, aki a fantasztikus palotabelsőket, kínai szabad­téri jeleneteket, a tömegjele­neteket vagy a pompázatos udvari ceremóniákat éppoly hitelesen fényképezi, mint Pu Ji magánéletének intimebb helyszíneit vagy az egyébként igazán kiváló színészeket. Manapság egyre nehezebb hasonló hatalmas filmeket ké­szíteni. Sem pénz, sem ener­gia nem nagyon akad hozzá­juk. Az utolsó császár, úgy tű­nik, hosszú-hosszú időre az utolsó ilyen filmnek is te­kinthető. Egy kocka Az utolsó császár című filmből 29-es vágány Azt ajánlja erről a filmről a forgalmazó, a Budapest Film, hogy ezzel a jelszóval reklámozzák: Mire vágyik egy asszony? Én ugyan a magam részéről attól tartok, ha azt, amire egy asszony vágyik, fel akarnánk sorolni, vagy ki- tölthetnénk a listával a film teljes terjedelmét (ha ugyan elég lenne rá), vagy nagyon- nagyon rövid listát készíthet­nénk, ami...legfeljebb egy-két szóból állna. A filmet író Dennis Potter s a rendező Nicolas Roeg sem azt nem mondja meg, mire vágyik filmünk hősnője, Lin­da úgy istenigazából, s,em azt, hogy mire nem. Az ugyanis, amiről itt, ebben az angol film­ben kiderül, hogy az ami asz- szonyi vágy tárgyát képezhe­ti, tulajdonképpen nincsen Vagy van. Vagy van is, nincs is. Nem beszélek félre; ez az angolhoni, de Amerikában játszódó film igencsak titok- zatoskodik. Nem tudjuk eldön­teni (nem hágyja eldöntenünk a film), hogy a szép, igazán gusztusos Linda asszonyt ti­zenöt éves kamaszlány korá­ban valóban megerőszakolta-e egy utazó angolpark dodzsem­kezelője, s hogy ebből az ak­tusból valóban született-e egv gyereke, akit elvettek tőle, és azóta sem látta, vagy mindezt csak bebeszéli magárak, mert a házassága rossz, ő kielégí­tetlenül marad, 'következés­képp gyerektelenül is. És nem tudjuk eldönteni, hogy az a fiú, aki váratlanul felbukkan, valóban Linda elveszett fia-e, vagy csak egy ügyes csavargó, aki így jut a szépasseooy ágyába, s hogy azért öli-e meg a villanyvonat-bolond férjet, mert féltékeny rá, vagy Linda öl, vagy ezt is csak bebeszéli magának? Talányos film, de Linda — Theresa Russel — izgató jelenség, és már ez is valami. Takács István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents