Pest Megyei Hírlap, 1989. november (33. évfolyam, 258-283. szám)

1989-11-14 / 269. szám

1989. NOVEMBER 14., KEDD ^Cíwían 5 Hónapokat bolyongott az országban Gyerekként megeskiidűtt rá... A Fóti Gyermekváros a gyermekkorból már jócskán kinőtt, hiszen épp 32 éves, 1957. november 14-én alapí­tották. A háború után árván -maradt gyerekek számára ad­dig a csavargás vagy a Mó­ricz Zsigmond „Árvácska” cí­mű regényéből közismert vi­déke adás volt az egyetlen lehetőség. A fóti intézmény létrehozása tehát számos fia­talt mentett meg a szenvedés­től. Hazugsággal nem lehet nevelni Egyik alapítója, Balogh Ár­pád így emlékszik vissza: — Édesanyámat és édesapá­mat — aki Nagyvárad állo­másfőnöke, később katonai parancsnoka volt —, illetve a két nővéremet 1944 októbe­rében veszítettem el, Nagyvá­rad szőnyegbombázásakor. A csodával határos módon más- jél évesen, egyedül én marad­tam életben. Amikor házunk összeomlott, egy gerenda esett a bölcsömre, és felfogta a rám zúduló törmeléket. így éltem túl a bombázást abban a he­lyiségben, ahol édesanyám és két nővérem meghalt. Székely menekültek hoztak át Ma­gyarországra, majd 1946-ban állami gondozásba adtak, fa­lura kerültem. A 40-es évek végén vidéken kegyetlenül ül­dözték a lelenceket. A háború előtt ugyanis az uraságok, grófok törvénytelen gyerekeit volt szokás állami gondozásba adni, és minket velük vettek egy kalap alá. Mivel a hata­lom egykori birtokosai elme­nekültek, a nép rajtunk töltöt­te ki minden gyűlöletét, meg- alázottságát, keserűségét. Nem vettek emberszámba, belénk rúgtak, nem járhattunk rend­szeresen iskolába sem. Halas­tón Nagy Lajos volt a gazdám, aki az istállóban szállásolt el, és sós vízbe áztatott kötéllel vert. Disznóvágás előtt ugyanis így akarta megfélemlíteni a gyerekeket, nehogy a fekete­vágásról beszélni merjünk. Nem tudom, mi lett a társaim­mal, én megszöktem. Intézetbe kerültem, de hamarosan innen is menekülni kényszerültem, oz otthon beteges hajlamú igazgatójának zaklatásai miatt. Ekkor azonban az ÁVH fogott el, Pestre hoztak. A kihallga­tás során el kellett monda­nom, hogy miért szöktem el. Nem hittek nekem, összever­tek, amiért úgymond hazudok nekik. Csak később tudtam meg, hogy az intézet igazgató­ja leszerelt ÁVH-tiszt volt. A kihallgatások után 10 éve­sen az Alföldi utcába (ma Kállay Éva utca), a GYIVI- hez kerültem. Innen újra fa­lura adtak, majd intézetről in­tézetre — összesen 11 helyre — küldözgettek, mint „notó­rius szökőt”. A Fóti Gyermekváros létesí­tése első igazgatójának, Barna Lajosnak az ötlete volt. 1956- ban azonban a népfelkelés szétverte ezt az eszmét, és csak 1957-ben mertek újra gondolni rá. Főt mellett még Keszthely is felmerült, mint helyszín, de a Budapesten megkezdett gyűjtés tárgyait — matracokat, edényeket, beren­dezési tárgyakat — könnyebb volt Fótra szállítani. A gyer­mekváros létrejöttét Kádár János is szorgalmazta, hiszen ő is nevelőszülőknél nőtt fel. Ragaszkodott a makarenkói eszmékhez, és a mamutintéze­tekben történő neveléshez. Életemben először a Fóti Gyermekvárosban ereztem magam embernek. Szabad volt az igazgató, Barna Lajos gyerekeivel játszanunk, sőt ő maga is gyakran lejött hoz­zánk beszélgetni. Csodálatos ember volt. A gyermekvárost ma is otthonomnak tekintem, hiszen részt vettem, dolgoztam az építésén. Az ország külön­böző részeiről 86 gyereket hoztak, én 14 évesen, túlko­rosként kerültem a 6. osztály­ba, mivel háromszor buktam, két évet veszítettem. Foton azonban jeles tanuló lettem, sőt osztályelső. Nevelőtaná­runk nemigen törődött velünk, ő minden idejét a pártmunká­nak szentelte. A legrosszabb osztály lettünk, végül már a párt is figyelmeztetésben ré­szesítette őt, hogy ne hanya­golja el diákjait. Előfordult, hogy — mint legidősebb és legjobb tanuló — én vezettem helyette alkalmanként a ta­nulókört. Azt ígérte, ha javít az osztály, elenged minket színházba, sportmérkőzésre. Három hónap alatt a legjobb tanulócsoport lettünk, de ta­nárunk nem tartotta meg ígé­retét, ezért fellázadtunk ellene. „Hazugsággal nem lehet gye­reket nevelni” — vágtam a szemébe. Délutánra bizottsá­got hívott össze. Ügy határoz­tak: uszítom az osztályt, és mivel amúgy is túlkoros va­gyok, áttesznek vájáriskolába. 1959 őszén kellett eljönnöm Fótról. Fájt, hogy ilyen igaz­ságtalanul küldtek el. Az új iskolában mindenkit gyűlöl­tem, ütöttem-vertem, utoljára az egyik tanárt is. Ezután fé­lelmemben visszaszöktem Fót­ra. Azt hazudtam, szénszünet van az iskolában, ezért jöt­tem haza, de az igazság per­sze hamar kiderült. Kiutasí­tottak. Egy kísérővel talán Pestre akartak küldeni, ahogy azonban elhagytuk az otthont, ezt mondtam: — Amíg a kezem fel tudom emelni, addig engem senki nem fog börtönbe vagy javí­tóba vinni! — Rendben van — vála­szolta a kísérőm —, menj amerre akarsz, de a Fóti Gyermekvárosba többé nem teheted be a lábad! Télen egyetlen szál zakóban indultam útnak. A Keletinél egy bandához csapódtam. Pull- mannkocsiban aludtunk, reg­gelente a tejestől loptunk ételt. Tetvesek, bolhásak és büdö­sek voltunk, az emberek me­nekültek tőlünk. Becsavarog­tam az országot. Vonatokon húztam meg magam, ha ka­lauzt láttam, leugrottam és fu­tottam a vonat mellett. Egy al­kalommal Tatabányát elhagy­va elfogott a határőrség. Mi­vel irataim nem voltak, azt hitték, határsértő vagyok, így letartóztattak. Akkor már azt sem bántam, hiszen fél éve nem ettem meleg ételt, nem mosakodtam, örültem, hogy bevisznek. Hanem egyikük hátbavágott a puskatussal, és ettől megvadultam. Esés köz­ben elkaptam a géppisztolyt, a szíj leszakadt, és a fegyver a kezemben maradt. Ezzel tar­tottam mindkettőjüket sakk­ban. A másikkal eldobattam fegyverét’ és elmenekültem. Egy mozgó vonat felé futot­tam, de közben egy gyorsvonat suhant el mellettem. Félig le­tépte a zakómat, de végül si­került felugranom a személy- vonatra. Csavarogtam az or­szágban, leplombált teherva­gonokat törtem fel. Vándorlá­saim során Zircen volt intézeti társaimmal találkoztam. Az igazgató azt mondta, ha véletlenül erre tévednél, ná­lunk elvégezheted a vájárisko­lát — közölték. Május volt, és én akkor már november óta bolyongtam. A Fóti Gyermek- városban senkinek sem volt lelkifurdalása miattam. Zircen befejeztem a vájáriskolát és a nyolc általánost is: az igazgató maga készített fel. és hozott a minisztériumba vizsgázni. Utá­na bányaipari technikumba küldött. Visszament oda, ahonnan indult — Ilyen jó fejű gyerek ne maradjon vájár — mondta. A technikumot Tatán végeztem el, itt kezdtem el sportolni is. Ekkor azonban politikai okok­ból összeütközésbe kerültem a hatalommal: izgatás címen 4 év börtönre ítéltek. 1966-ban szabadultam ki, és segédmun­kásként helyezkedtem el. Az 1970-es árvíz után élet- ■mentésért kitüntetésre terjesz­tettek fel. Kérésemre azonban a kitüntetést átcserélték a Testnevelési Főiskola felsőfo­kú szervezői szakára való fel­vétellel. Amikor elvégeztem a főiskolát, előbb Százhalombat­tára kerültem, majd átkértem magam Fótra — vállalva a két­ezer forinttal kevesebb fizetést —, hogy központi sportiskolát szervezzek az állami gondo­zottak számára. Sajnos addigra egészségileg már összeroppan­tam, leszázalékoltak, most rokkantnyugdíjas vagyok. Így családom is beleegyezett abba, hogy most már teljes időmet és energiámat a hátrányos helyzetű fiatalok védelmének szenteljem. Most a Hazafias Népfront Országos Tanácsa társadalompolitikai osztá­lyának társadalmi munkatársa vagyok, és az MSZDP sport- referense. 1986 májusától több mint 200 volt állami gondozott családnak szereztem lakást, 500 fiatalnak pedig munkát és munkásszállót. Mindenkinek egyforma jogai legyenek Gyermekként megesküdtem, hogy felnőttként mindig azo­kért a fiatalokért fogok csele­kedni, akik másodlagos állam­polgárként, mások hibájából az utcára kerültek. Ma 40 ezer embernek nincs munkája és otthona, közülük 18 ezer volt állami gondozott, ök lakják a pályaudvarokat, a Gellérthe­gyet, csöveznek a lakótelepe­ken. És nem háborodik fel ezen a nemzet, nincs egy or­szággyűlési képviselő, aki ver­né az asztalt az érdekükben azért, hogy ebben az országban mindenkinek egyforma jogai legyenek! Szegő Krisztina Kávétúra hét határon Papa, Talpi és a harmadik Elődeink bakancsos túrákra jártak a hegyekbe. Kor­társaink jobban kedvelik az arany- és irhatúrákat Tö­rökországba, a videótúrákat Bécsbe, az autóbeszerző túrákat Münchenbe. Csak hát ezekhez nincs mindany- nyiunknak elegendő... ideje. Ám ismerjük a mondást: szegény ember vízzel főz. És leleményes. Amikor elha­tároztam, hogy magam is világot látni indulok, nem tet­tem nagy előkészületeket. Kiálltam Monoron az Ipar utcában a Duna Élvegy (Füszért) bejárata elé, és le­stoppoltam az első arra haladó Awiát: — Túrázni mennek? — kérdeztem. — Oda hát! — mordult rám a volán mögött ülő ter­metes Talpi. — Kávétúrára — tette hozzá szelídebben a lágyabb modorúnak látszó Papa. A nevüket persze már út közben tudtam meg. A közép­ső ülésen fészkelődve a hely­zetemet mérlegeltem. A saját kilencvenhat kilómmal Talpi mellett kifejezetten törpének éreztem magam, de a Papa sem látszott könnyűsúlyúnak. Rendkívüli esetre, a menekü­lés útját mérlegelve a rég is­mert verssort ismételgettem magamban: „Csak előre édes fiam!” Persze, előttem meg ott volt a szélvédő üvege is. — Miért vettek föl az első szóra? — fordultam (lehet, hogy remegőnek tűnő han­gon?) az idősebb útitársam­hoz. — Miért ne vettük volna föl? — kérdezett vissza bá­gyadtan a Papa. — Nincs ne­künk takargatnivalónk még újságírók előtt sem! — .azzal a sarokba húzódva elbóbis­kolt. Én viszont annál éberebben Címert választottak a váciak A régi lesz az új A váci polgárok többsége a történelmi címer mellett vok­solt. A városi tanács által ki­küldött 26 ezer 194 boríték­ból — amelyben egy véle­ménykérő lap és egy lévél volt — 17 ezer 155 darab ér­kezett vissza. Bár a boríté­kok között volt üres is, és előfordult, hogy egy család egy borítékban küldte vissza szavazatait, az már biztosnak látszik, hogy a felnőtt lakos­ság kétharmada véleményt nyilvánított a címer ügyében. Ez a vártnál jóval nagyobb aktivitást jelent. Az is biztos már, hogy többségük a törté­nelmi címer visszaállítását tartotta szükségesnek. Az aktivitás abban is meg­nyilvánult, hogy a vélemény- kérést sokan nem csak a cí­merre értették. Nem min­dig szalonképes módon nyil­vánítottak véleményt külön­böző kérdésekről, s ezen be­lül, természetesen, a városi tanács munkájáról is. ★ Időközben tudósítónktól megkaptuk a szavazás hiva­talos végeredményét is. A 26 ezer 194 váci polgárból 16 ezer, 372 adta le szava­zatát. 14 ezer 367-en vok­soltak a régi, történelmi címer mellett, azaz több mint a 87 százalék. A jelenleg még érvényben lévő címerre mind­össze 1055 szavazat érkezett, amely 6,4 százalékot jelent. Az ember (?) nyomában... Erdészek, vadászok, természetjárók a megmondhatói annak, hogy mennyiféle nyomot hagy maga után az élet. Az idő múlásának nyomait a fák törzsében az év­gyűrűk, lent a földön az avar vastagsága, a korhadó levelek tetején a csiga nyálkás csíkjának hossza jelzi... Nem sorolom tovább a variációk sokaságát, mert soha sem jutnék a végére. Inkább az emberre, az általa min­denütt otthagyott nyomokra gondolok. Azokra, amelyek időnként nagyon hasonlítanak a csiga nyálkájára, csík­jára. Mert jói követhető, hogy egyesek merre járnak, hol milyen emlékeztetőt hagynak hátra az utókornak — vagy egyszerűen csak a takarítóknak. Mert ugye minden emberben benne van a titkos vágy — ha nem is mondják ki hangosan — olyan maradandó nyomot hagyni maguk után az életben, ami ennyi-annyi ideig létezésüket bizonyítja. Ám vannak, akik egészen rövid intervallummal is megelégednek, mint azok az unatkozó emberkék, akik mostanság a dabasi és nagy- kátai vonatokon sajátos üzenetet hagynak hátra: „Itt jártunk, ülj le utánunk, ha tudsz!” Az ilyen helyeken egy-egy jól irányzott köpet jelzi az üléshuzatokon, hogy valakik előttünk jártak, s szemé­lyiségüket „méltóképpen” megörökítő nyomokat hagytak maguk után. Jó, tudom, minden kornak megvannak a maga szoká­sai, az évszakoknak megfelelő divat, úgy az öltözködés­ben, mint bizonyos magatartási formák kialakításában. Ezek után csak csendesen megkérdezem: ha valaki nem képes többre, mint az a csíkot húzó. tudatlan csiga, miből gondolja, hogy az ő létezése sokáig megmaradó nyomot hagy majd az emberek emlékezetében. Vagy ha mégis emlékeznek rá. miért jó az neki, ha egy nyál­csomóról jut az eszünkbe — netán fordítva?!... Aszódi László Antal figyeltem a sofőr minden moz­dulatát, a nevéhez illő surra- nóit, lapáttenyereit. Akaratla­nul kibuggyant belőlem han­gosan a gondolatom: „Ekkora embernek könnyű megoldania az utakon adódó konfliktuso­kat." — Utálom a verekedést, de még a veszekedést is. A Papá­nak hamarabb bevörösödik a feje, de olyankor rá hagyok mindent. Mint jó házasságban a higgadtabb fél. Elvégre vagy egy évtizede járunk együtt a vonalon. Elfojtottam magamban egy megkönnyebbült sóhajt. Talpi folytatta: — Egyszer fordult elő, hogy fölpiszkált egy barna bőrű le­gény. Engedtem, hogy menjen át a zebrán, de amikor elém ért, megállt a fagyiját nyalo­gatva, s dumálgat hátrafelé. Intek neki, ballagj fiú, nekem ketyeg az óra! Erre leolvasom a szájáról, hogy: mi van, nagy­fejű? Hát, tudom, hogy nincs madárfejem, de a stílus kihozott a sodromból. Jó mély ülése volt a kocsimnak, gon­dolom nem sok látszott belő­lem. Amikor a fiú meglátott teljes valómban, torkán akadt a fagyi, de mindjárt lenyelte, amikor meglegyintettem és át­csúszott a kereszteződésen. Ki­bukkant a kocsi mögül a ha­verja, hogy milyen alapon?! Válaszoltam volna, de mire igazán felé fordultam, már be­csapódott mögötte a közeli ABC üvegajtója. S ahogy Talpi mesélt, oldó­dott bennem a bizonytalanság. Mikor pedig odáig jutott, hogy akkor az egyszer ijedt meg, amikor hullaszállítóval ka­rambolozott, már elég kényel­mesen is ültem a duruzsoló motor fölött. Az első állomá­sunk, a Bugyiban (községben) levő 60-as számú élelmiszer- bolt mindjárt tanulságos esz­mecserének volt színhelye. A személyzet hitte, nem hitte, hogy a túrakocsi harmadik utasa a Papa leendő utódja lesz, de az árura nagyon oda­figyelt. Az egyik gesztenyepü- rés karton túl könnyűnek ta­láltatott. A boltvezető meg a „kocsiparancsnok” közösen bontotta föl, azután egyen­ként mérlegelték az originál 25 dekásként jegyzett csoma­gokat. Bizony jócskán akadt, amelyik a 21 dekát alig érte el... S ez megismétlődött az 53-as számú üzletben is. A Pa­pa tehetetlenül tárta szét a keirját * — Mit tehetek? Nekünk ég a pofánk, pedig nem mi cso­magolunk.. A múltkor is rek­lamáltunk hasonló eset miatt a Compacknál. A főrendész azzal dobta vissza a labdát, hogy tegyünk följelentést is­meretlen tettes ellen... Jobb dolgunk sincs! Még szerencse, hogy a huszonhét év alatt, amióta a Füszértnél dolgozom, megismertek a boltosok. Tud­ják, hogy a Papa fér játé­kos. Szó se róla, irigykedve konstatáltam, hogy minden üzletben, ahol megfordultunk, s megpróbáltuk „nyugdíjba küldeni” a Papát, Kiskunlac- házától Dunaharasztin, Takso­nyon, Aporkán, Majosházán át Alsónémediig hitetlenkedő, vagy sajnálkozó boltosokkal — főleg hölgyekkel — találkoz­tunk. Igaz, ajánlotta egyikük, járjon vissza ellenőrként, s valami közmondást emlegetett nevetve... De valójában sem a pénztárban ülő Borika, a fő­nökasszony Jolika, sem a fi­nom kenyeret kínáló Bálint Angéla és a többiek sem lel­kesedtek a balga ötletért, ami — most már bevallom — épp tőlem származott. Hiába, ké­rem — mondogattam boltról boltra nagyobb meggyőződés­sel és sajgó derékkal ■— csak öröm lehet kávésként, túrázni. Kedves, csinos asszonyok a pultok mögött, jó kereset — irigylésre méltók. — Szó se róla, lehet szeret­ni ezt a szakmát — bólintott Talpi. — Amióta itt dolgozom, főleg, hogy együtt a Papával, gyorsan telnek a napok, az évek. — No meg jó vidéket fog­tunk ki — kontrázott a Papa. — Errefelé nyugodt, derűs emberek laknak. Nincs egyet­len idegbajos üzletvezető sem. Már hazafelé tartottunk, ki­ürült az Awia raktere, az egész napos eső Is elcsendesedőben volt, meg mertem kérdezni: — És mit lehet keresni? Ez maradt az egyetlen kér­dés, amire nem kaptam egye­nes választ a hosszú túra so­rán. Talpi — akár egy közgaz­dász — azt fejtegette, hogy az alapfizetés bizony nem sok, de ha a bérbe adott kocsival járó költségkerettel okosan gazdál­kodik, vigyáz a gépre, akkor jut pénz kedvenc időtöltésére, a videózásra is ... A Papa meg mint kereskedelmi szakember azt ecsetelte, hogy érdeke mi­nél több árut leadni, ponto­sabban eladni, mert a kilók után kapott fillérekből jönnek csak össze a jó magyar forin­tok ... Végül abban maradtunk, nyitogassa mindenki a maga pénztárcáját. Elég baj pz, hogy mostanában a pénzügyi kor­mányzatunk olyan sűrűn fe­szegeti. S akik ilyen egyezség­re jutottak, a kávétúrát pedig maradéktalanul teljesítették: Talpi (Horváth Imre), a Papa (Sándor János), meg a harma­dik: Vereszki János Hitelesebb szervező aligha lehet Egy munkás Kispestről Szili Sándor munkás. Vagy az ő szóhasználatával élve, melós. Annyira az, hogy akár egyik szereplője is lehet Ha­raszti Miklós Darabbérének — „egy munkás a munkásál­lamban” . .. kispesten, a haj­dani Hofherrnél, a későbbi Vörös Csillag Traktorgyárban volt tanuló, ott dolgozik ma is, a Vörös Csillag Gépgyárban. Haraszti Miklós, mint írta, 1971-ben befejezte „munkás­karrierjét” a traktorgyárban, Szili Sándor „munkáskarrier­je” ma is tart, ugyanabban az üzemben. Függetlenül attól, hogy az MSZP kongresszusán beválasztották az országos el­nökségbe. Ha valaki, ő tudja, hogy a munkásszolidaritásról elfeled­keztek az emberek, ezért is állt az élére az MSZP mun- ká'taeozata megszervezésének. Szili Sándor »zerint, mint azt Vácott is elmondta, nem szabad „szétverni” a munka­helyi közösségeket, s ha nem is szerveződhet párt a munka­helyeken, az ottani kollektíva meglétét ki kell használni. Mint mondta, a gyárban ed­dig is dolgoztak, nem politi­záltak, hiszen kenyeret kellett keresni, viszont, hogy munka­idő után, a gyár klubjában mivel foglalkoznak, miről be­szélgetnek, az nem tartozik a vállalat vezetésére. A munkástagozat» — az ideiglenes koordinációs tanács vezetésével — a munkások ér­dekvédelmét a szakszervezete­ken keresztül akarja érvénye­síteni. Nem ellenszakszerve­zet, hiszen maga a tagozat csak politikai érdekvédelmet kíván vállalni. Azzal a kikö­téssel, hogy a munkásérdeke­ket elsősorban munkások kép­viseljék. —B.—

Next

/
Thumbnails
Contents