Pest Megyei Hírlap, 1989. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1989-10-21 / 249. szám

1989. OKTOBER 21., SZOMBAT 9 Kell-e baloldal. lesz-e baloldal Magyarországon ? „Persze, hogy kell, természetes, hogy lesz”, válaszol a kérdésre ka­pásból bárki, aki egy kicsit is bal­oldali érzelműnek tekinti magát. Vannak ilyenek hazánkban, nem is kevesen. „Dehogy kell, és remélem nem is lesz”, mondja más, és ha va­lamit is kész érvelni, hozzáteszi: „hát nem a baloldal tette tönkre ezt az országot?” Ha viszont indulato­sabb alkat, még néhány szitok is el­hagyja a száját. Ilyenek is vannak, szintén nem is olyan kevesen. De le­het a kérdésre kérdéssel is vála­szolni: „mondja meg már végre va­laki, mi is az, hogy baloldal?” S ep­re már csak hosszasabb okfejtés kö­vetkezhet. | Hol húzódik I a választóvonal? Hogy van ma baloldal Magyaror­szágon, az biztos. Bármiféle hazai vagy külföldi — mondjuk nyugat- európai — összehasonlításban balol­dalinak nevezhetők sokan: azok, akik kommunistának, szocialistának, szociáldemokratának, környezetvédő­nek, békemozgalminak, feministá­nak vallják magukat, egyelőre még párttagságra való tekintet nélkül. Van közép, van centrum is: külön­féle demokraták, keresztények, nép­pártok — lehet folytatni. A jobbol­dalt már nehezebb meghatározni, mert senki nem tartja magát annak, másrészt ami itt annak számít, az másutt legfeljebb enyhe középutas­nak tekinthető — de az, hogy léte­zik valamiféle jobboldal, szintén kétségtelen. Nehezebb e kategóriák elhatáro­lása egymástól, ha nem pusztán ar­ra . kívánunk hagyatkozni, hogy az egyes politikai erők maguk miként teszik ezt meg. Az a különbség, amely egy polgári demokráciában a fő választóvonalat jelenti, miszerint egy párt alapvetően munkavállalói vagy munkaadói ' érdekekéi' jelenít, meg- (tagságból és szavazóiból ere­dően}; nálunk nem alkalmazható. A magyar társadalom rétegezettsége e tekintetben jelentősen eltér a de­mokráciától. A gyakorlat próbája sem hitelesíthet és minősíthet bal­vagy jobboldalinak, netán közép­utasnak vagy akármi másnak poli­tikákat, már csak azért sem, mert ilyen lehetőség nem volt — az el­múlt negyven évben (néhány napot leszámítva) egypártrendszerben él­tünk. Marad tehát a programok ösz- szehasonlítása és a további okosko­dás. Ha a baloldal szétinorzsolódna Az eredeti kérdésnél maradva — kell-e Magyarországon baloldal — induljunk ki a meghatározási ne­hézségek ellenére a baloldal egyfaj­ta — talán általánosan elfogadható — megközelítéséből, a munkaválla­lói érdek hangsúlyos megjelenítésé­ből. A radikális gazdasági átalakulás, szerkezetváltás szükségét senki nem vonhatja kétségbe. Az is tudott, hogy ehhez pénzre, méghozzá.sok pénzre van szükség akkor, amikor az irdat­lan mennyiségű adósságot is törlesz­teni kell. A klasszikus nyugati szi­gorpolitikákhoz hozzá tartozik a jó­léti állam kiadásainak könyörtelen megnyirbálása. Ottani mércével, ma­gától értetődik. De vajon Magyar- országon mit lehet még elvenni mondjuk az oktatástól, a kultúrától, vagy az egészségügytől? Hangsúlyozni szükséges, hogy ez nem — vagy nem csak — a ma kér­dése, hanem belátható ideig bármi­lyen kormányzatnak szembe kell néznie a problémával. Ma még min­denki, minden politikai erő a szegé­nyekről, a szociálpolitikáról beszél (ha másért nem, azért, hogy támad­ja a néhai pártállam állampártját). De mit tesz holnap? Mit tesz akkor, ha netán kormánypártként szembe találja magát a könyörtelen kény­szerekkel? A magyar társadalom nem mondhat le a munkavállalói érdekek-politikai megjelenítéséről — tehát a baloldalról általában —, fő­leg nem arról a szocialista kísérlet­ről. hogy ezt a gazdasági hatékony­sággal ötvözze. Nehéz megjósolni, mi történne, ha megszűnne, szétmorzsolódna a bal­oldal. Sokféle forgatókönyv képzel­hető el. Fehérterror talán csak nem, a XX. század végén, Közép-Európá- ban. De jöhet más. Például obskú­rus eszmék és indulatok újjáéledése — ezek már amúgy is felütötték a fejüket. Sokkal nagyobb veszélyt rejt magában az, amit szépen körül­írva „a nemzetközi munkamegosztás rendszerébe való betagozódásnak” szoktak nevezni, főleg akkor, ha ez nyakló és munkavállalói oldalról va­ló ellensúlyozás nélkül történik. Mert mikor és mivel jönne ide a nyugati nagytőke? Mitől lenne vonzó' Ma­gyarország? Mai állapotunkban leg­feljebb félgyarmat lehetünk; előbb alkalmassá kell válnunk az -együtt­működésre. Alkalmassá kell válnunk példul arra, hogy a valóban fejlétt technológia honosodjék meg nálunk, máskülönben csak az kerül ide, ami elavult vagy környezetszennyező, mondhatni Nyugat-Európa szemét- lerakó telepévé válhatunk. Az együtt­működés által kell alkalmassá vál­nunk az együttműködésre, másként nem megy. De az ilyen jellegű belső kényszer mellett létezik egy külső meghatá­rozottság is: az a gazdasági, politi­kai és katonai szövetség, amelyhez az országot szerződések kötik, szin­tén igényli egy erős baloldal meg­létét. Hogy miért, azt talán nem szükséges hosszasan bizonygatni. 1 A koalíció I esélyei Nehezebb a kérdés, hogy lesz-e majd baloldal, és főleg milyen. Lesz-e a baloldalnak olyan pártja, amely rendelkezik meggyőző es ha­tékony koncepcióval, ráadásul al­kalmas és képes a koalícióra? Vagy minden szétesik apró, egymással marakodó töredékpártokra? Netán az egész baloldal olyan mértékben hitelét veszítette, hogy ha megfe­szül, akkor is leszavazzák? Induljunk e! az utolsó kérdéstől. Nem a baloldal veszítette hitelét, hanem annak egyik összetevője; nem a munkásmozgalom általában, hanem az ortodox kommiFtÜsta T&Tf állam ment esődqe. Ezt ugyanúgy nem lehet egybemosni a baloldal egészével, mint egyenlőségjelet ten­ni az inkvizíció és a kalkuttai Te­réz nővér közé azzal, hogy vallásos mindkettő. Nem igaz, nem lehet igaz az, hogy a szocialista-szociáldemok­rata alternatíva hitelét veszítette — soha nem is került a gyakorlat pró­bájára sor Magyarországon. Másutt a világon pedig a mozgalom jelen­tős eredményeket tud felmutatni (amivel Ribánszky vagy Antonie- ívicz úr külföldi elvbarátai nem na­gyon dicsekedhetnek). Nagyobb problémát jelent ma az, hogy milyen lesz ez a ‘baloldal: si­kerül-e akár egy nagy pártnak, akár több párt erős szövetségének meg­vetnie a lábát úgy, hogy az egy de­mokratikus koalíciónak valóban fon­tos összetevője legyen? Vagy tény­leg csak jelentéktelen pártocskák maradnak, és néha egy-egy közülük mutatóba bekerül a koalícióba? Ami ma történik, az egy baloldali számára egyszerre ismerős,biztató és lehangoló. Ismerős Nyugatról az a jelenség, hogy a baloldal osztódás­sal szaporodik; itt alakul egy párt, ott alakul, most itt válik ki egy cso­port, majd amott, és ezek többnyire egymással vannak elfoglalva. (Itt egy megfogalmazás pontosításra szo­rul: ez inkább a kommunista moz­galomra jellemző, nem a baloldal egészére. Ribánszkyék is többet fog­lalkoznak az MSZP-vel, mint saját „osztályellenségeikkel”.) Biztató az, hogy a baloldalon izmosodik a szo­cialista-szociáldemokrata alternatíva. Van Magyarországi Szociáldemokra­ta Párt és lesz (október 31. után biztosan) valamekkora Magyar Szo­cialista Párt. E kettőnek kell adnia a magyar baloldal gerincét, a koalí­ció baloldali erőit. (Mert Antonie- vvicz Rolanddal ugyan ki lép koalí­cióba?) Ehhez viszont erős, befolyá­sos párttá kell válniuk. Erre — le­galábbis rövid időn belül, számos ok­nál fogva — az MSZP-nek nagyobb az esélye. Pontosabban nagydob esé­lye lenne, s itt jön az, ami elszomo­rító. 1 Reformernek lenni állapot ták azért, hogy a tagságnak nincs beleszólása a párt politikájába. Most, amikor lehetne, most, amikor egy demokratikus párt szerveződik, most valóban tehetnének valamit azért a baloldali meggyőződésükért, amiért annak idején állítólag belép­tek az MSZMP-be! Hallani olyasmit is, hogy azért ném lép be valaki, mert X. vagy Y. is ott van — tag­ként vagy akár vezetőként. Ha tény­leg csak ez az ok, lehet rajta segí­teni: tessék belépni és a demokrati­kus választásokon gondoskodni ar­ról, hogy a kifogásolt személy ne le­gyen ott! De lehet gyakorolni a to­lerancia és a türelem nemes erényét is — főleg akkor, ha amúgy az új párt programja és szervezeti sza­bályzata rokonszenves lenne. A legszomorúbb azonban egyné­mely felelős vezetők, sőt igen magas rangú kormánytisztviselők magatar­tása, akik most vonakodnak csatla­kozni az új párthoz. Ez — elvileg — magánügy. De ők azért vannak hivatalukban, mert a megszűnt MSZMP oda tette őket. Ezek a ve­zetők az MSZMP-ben reformer­nek tartották magukat — akkor most mik? Olyannyira reformerek lettek közben, hogy az MSZMP re­formszárnyának utódja, az MSZP sem elég reformer nekik? Akkor mit kerestek az MSZMP-ben? Nehéz ezt megmagyarázni, és meggyőző ok­fejtés híján, jobb nem is találgatni okát. A jelenség azonban létezik és hat. Egyszóval, talán most, ezekben a napokban dől el a magyar baloldal jövője: lesz-e egyáltalán, ás milyen. Október 31. után többet tudunk. Egy azonban biztos: az idő sürget, és a tét nem kicsi. Lábody László CS. KOVÁCS LÄSZLO ILLUSZTRÁCIÓJA Sokféle a vélekedés a volt MSZMP- tagok körében. Van, aki azt mond­ja: nem ért egyet az új párt prog­ramjával. Szíve joga. Mások "Viszont, nem is kevesen, arra hivatkoznak, hogy elegük van az egész politiká­ból, hagyják őket békén. De kérem: az egykori MSZMP-t jogosan bírál­A CSALÁDI HATTER A „bomba” atyjáról,.Teller Edéről sokat beszélnek — de nagyon keve­set tudunk róla. A Trcfort utcától a hidrogénbombáig címmel a Magyar Világ Kiadó gondozásában rövidesen megjelenik az amerikai S. Blumbcrg és G. Owens bestsellere, amelyet Egri György, Kanadában élő magyar újságíró dolgozott át. Az érdekes könyvből közlünk részleteket. „Mindent veszélyeztet, ami vilá­gunkban fontos és szép... Jobb lett volna, ha Teller Ede sohasem szüle­tik meg! — ezt mondotta a Nobel- díjas fizikus, Isadore I. Rabi, s hoz­zátette: — Természetesen politikai értékítéletről van szó, nem pedig Teller személyes kvalitásainak mi­nősítéséről.” Egy másik, ugyancsak kiemelke­dően nagy tudós, a magyar szárma­zású, Wigner Jenő véleménye sze­rint: „Teller a legeredetibb agy, aki­vel találkoztam, pedig ismertem sze­mélyesen Albert Einsteint is.” Ám még ez is enyhe dicséret ah­hoz képest, amit az Egyesült Álla­mok egykori alelnöke, Nelson Roc­kefeller állított: „Vannak emberek, akiknek a neve kitörölhetetlenül vésődik be az emberiség történelmé­be, egy ilyennel én is találkoztam: ő Teller Ede!” Az ellentétes vélemények meg­egyeznek abban, hogy ő " a század legvitatottabb és legünnepeltebb fi­zikusa. Elképesztően nagy tudását még a legelvakuitabb ellenségei se vonták kétségbe. ★ Teller Miksa, az apa, a század- forduló előtti években a felvidéki. Érsekújvárról költözött Budapestre, hogy itt folytasson jogi tanulmányo­kat. 1904-ben, 32 évesen egy baráti társaságban összeismerkedett a szép, szőke, kék szemű Deutsch Ilonával, aki németül, franciául, spanyolul, olaszuk beszélt, és ráadásul kitűnően zongorázott is. Ilyennek képzelték el akkoriban az ideális úrilányt. Íme egy idézet dr. Teller Miksa máig fennmaradt naplójából: „Most talán megtaláltam az igaZit! Ha a szem a lélek tükre, úgy ő a báj és a gyen­gédség megtestesítője! Félénk, mint egy őzike. Már üt perc után régi ba­rátoknak éreztük egymást, és a bú­csúzáskor tudtam, soha többé nem válhatok el tőle. Azóta sem tudok rendesen dolgozni, s ha nincs mel­lettem, gondolkodni sem vagyok képes.” ­Ilona édesapja, Deutsch Ignác si­keres bankár és textilgyáros volt a mai Romániához tartozó Lúgoson. A zsidóság assziinliációja a század vé­gén már : igen előrehaladott volt. A lugosi otthonban a magyar nyelv mellett a német kultúra befolyása dominált. A családi nyelv általában a német volt, mégpedig nem annak eltorzult jiddis változata, hanem a hochdeutsch. Néhány kimagasló ese­ménytől eltekintve (az esküvőt pél­dául a lugosi főrabbi „celebrálta”) háttérbe szorultak a zsidó vallás szi­gorú hagyományai. 1905. november 11-én megszületett az első gyermek: Emmi. S’ huszonhat hónappal később, 1908. január 15-én megérkezett a második gyermek — ezúttal egy fiú. Edének anyaköny­vezték, és csak később, mikor a fia­tal fizikus diák elhagyta Magyaror­szágot, változott meg "ez a név né- metes-angolos hangzásúra, olyanra, ahogyan ma az egész világ ismeri: Edward Teller. Ha a külvilágban egyelőre még nem is, de a családban máris sokat beszéltek a kis Edéről. Deutsch nagypapa különösen bánatos volt. Mennyire hasonlít rá külsőleg az unokája: bőre sötét tónusú, alkata zömök, homloka széles, szemöldöke bozontos, és mégis hm ... Edécske szellemileg visszamaradott! Már idestova hároméves, és egyetlen szót sem lehet elővarázsolni belőle. Pe­dig egy biztos: nem néma, de vajh mikor jönnek elő azok az értelmes és összefüggő szavak? Harmadik éves születésnapja után Ede egyszer csak megszólalt. Mintha sebesen be akarta volna hozni a ké­sést! Nem gügyögött, nem kurta sza­vakat rakott egymás mellé, hanem szinte egyik óráról a másikra kerek és értelmes mondatokban beszélt. Elemi iskolai évei a világháború idejére estek. Később derült ki, hogy ez a háború csupán előjátéka az Európát sújtó, sokkal hatalmasabb szenvedéseknek. A frontokon folyt ugyan a súlyos veszteségeket köve­telő lovészárok-háború, de a hátor­szágban, a nagyvárossá felnőtt Bu­dapesten lüktetett az élet. Teller Miksa ügyvédi irodája is zavartala­nul működött. Ez időben Magyarországon a leg­jobb nevelést a magániskolák nyúj­tották, és Teller doktor még hetven év után is hálásan emlékszik vissza apja és nagyapja áldozatkészségére, amivel ezt számára lehetővé tették. Csupán a matematikával voltak né­mi problémák, mert Ede unalmas­nak találta az anyagot. Volt rá oka! Amikor társai egytől tízig a számok nevét tanulták, ő már 3-4 jegyű szá­mokat szorzott és osztott fejben. Ez­zel szemben már hatéves kora előtt súlyosan összeütközött a törvénnyel. Valahonnan kerített egy kis kézi tükröt, és hamarosan rájött, hogy tü­körrel bizonyos kiszemelt célpontok­ra tudja irányítani a nap sugarait. A leghívogatóbb célpontnak a szem­közti épület, a Királyi Ítélőtábla egyik szobájában az emelvényen ülő tiszteletre méltó úr, a táblabíró ko­pasz feje kínálkozott. Az egy darabig tűrte a molesztálási; de aztán türel­mét vesztette, és kinyomoztatta az „ellenség” tartózkodási helyét. Pár órával később erőteljesen ko­pogtak Tellerék ajtaján. A jól meg­termett rendőr marcona képpel kö­zölte magas rangú megbízójának pa­naszát. A bűnöst megdorgálták, a „fegyvert” elkobozták, és megtiltot­ták, hogy a jövőben ilyesmire vete­medjen. Ez a kis epizód jelentősebb, mint­sem első hallásra tűnik. Teller dok­tor még ma is kuncogva meséli. — Ekkor vesztettem el az érdeklő­désemet a kísérleti fizika iránt. So­ha nem tudtam megkedvelni a labo­ratóriumi munkát, így váltam elmé­leti fizikussá! Ha a mamán múlott volna, Edéből zongoraművészt nevel. A viktoriánus és biedermeier édelgés egyik rossz­ízű megnyilvánulása volt, hogy min­den jól nevelt leányzó úgy érezte: benne egy zongoraművész veszett el, aki családjáért áldozta fel karrier­jét. De fia előtt nyitva állhat a hír­névhez vezető út! A kis Ede nyolc­évesen kezdte el zenei tanulmányait, gyorsan haladt előre, s ha a fizika iránti szenvedélyes érdeklődése nem jelentkezik, lehet,< hogy Teller Edét ma mint koncerízongoristát ismeri a világ. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents