Pest Megyei Hírlap, 1989. október (33. évfolyam, 232-257. szám)
1989-10-21 / 249. szám
19S9. OKTOBER 21., SZOMBAT 7 Megnézik, hogyan lest az árok pariján A parlament ülésszakáról szóló hírek, közvetítések, a törvénytervezetek vitái egyértelművé teszik: naponta a jogállamiság felé vezető út egy- egy fontos szakasza zárul le. A választójog a politika formálásának eszköze, a véleménynyilvánítás szabad, s az esélyegyenlőség, az egyenlő feltételek biztosítása követelmény. Jogok garanciái fogalmazódnak meg, amelyek az állami szerveknek elsősorban kötelezettségeket, feladatokat állapítanák, jelölnek meg, egyértelműen ahhoz, hogy az állampolgári jogok maradéktalanul érvényesüljenek a mai magyar társdalomban — lévén a választójogról szó. Megnyugtat, hogy végre itt tartunk. Ami viszont eme nagy jogosítványra szóló „igazolványok kiadásánál” izgat, az az: szociológusok, politikusok az elszegényedők számát hárommillióban jelölik meg. Rossz szájízt okoz, rossz emléket idéz ez a szám. Azt'-az Időt, amikor Magyarországot Európában a hárommillió kol- dús; .pps^ággliépt jegyezték-. Mindez Érden jutott eszembe, amikor fotós kollégámmal együtt arra vártam, hogy az átmeneti, egy hónapra szóló lakhatási engedélyt három éven át „felrúgóval” szemben eljárjanak. A hosszú évek óta — tizenhárom esztendő! — életveszélyesnek nyilvánított házban a tartózkodási engedélye egyetlen hónapra szólt. 1986 októberére. Most viszont a naptár 1989. október 18-át mutatta. A türelmi idő végét. A kilakoltatás napját. Az októberi napfényben a hajdanvolt ház tetőszerkezete csontvázként meredezett felénk a dombos részről. Mert már félig lebontották szerkezetét. S hogy a halálraftélés pillanatát csak átmenetileg halasztották el, azt a bontók után ottmaradt sörösüveg is jelezte. Egy névjegy, amelyen meg-megcsillant a nap fénye, majd a fényképezőgép lencséje. A ház előtt, a meredély alján, száradó ruhákat lengetett az októberi szél. Mini egy páholyban, helyet foglaltunk a dombtetőn, a procedúrára várva. Jelenlétünk nemcsak a környék négylábúit riasztotta, hanem a kertjében dolgozó Somos Józsefet is előcsalogatta az Ágoston utca 6-ból. Szóba elegyedtünk, jövetelünk oka felől érdeklődött. A kocsi motorzúgására, a fényképezésre kijött a kilakoltatásra váró Horváth Éva, két gyerek anyja is. Milyennek látja a dombtetőről a vele szemben, a mélyedésben lakókat Somos József? szabad ide bárkit is beköltöztetnie a tanácsnak! Az a ház, no, meg a vele szemben levő építmény, Érd szégyenfoltja. Jó sok pénzért építettek ide nyilvános illemhelyét, Aztán a szegénység és a hideg a fűtési szezonban széthordatta a környékbeliekkel a faanyagot. így aztán a latrina aknája szabadon ásítozik évek óta. Balesetveszélyes? Elgondolni is rossz, hogy valamelyik gyerek beleeshet ... A „kijárattal” szemben Miközben beszélgetünk, a dombtetőn hivalkodó illemhely ajtaját lengeti a szél. Már azt, ami megmaradt. Szerencsére azért nincs oly meleg, hogy közelléte, ajtajának hiánya bántsa az ember orrát. Miközben a kapa tovább dolgozik, Somos József néhány megjegyzést tesz: — Rosszabb helyre is adtak már errefelé pénzt, nem értem, miért nem lehet a családoknak tisztességes, emberi körülményeket biztosítani. Hiszen mindenkinek, aki dolgozik, joga van ahhoz, hogy fedél legyen a feje fölött! — Mihez van nekem jogom? — veti közbe Horváth Éva, úgy az orra alatt. — Azért is kikaptam, hogy egy újságíróval szóba álltam. Mert hogy is képzeli a magamfajta, hogy nagydobra verje: elbontották feje fölül a tetőt, két éve kikapcsolták a villanyt. Két gyerek mellett 6 ezer 500-ból nem lehet több millióért telket venni! Meg ahhoz sincs jogom, hogy észrevegyem: akad üresen álló lakás a városban. Mindenki haragszik rám, hogy az újságba került ez az ügy. Megmondták, maga sem viszi el szárazon ... Beidézik, levelet írnak. Szóval nekem még kétségbeesésemben sem szabad segítséghez folyamodnom. Állampolgári jogok s kötelezettségek. Parlament, az ország törvényháza, ahol a minden állampolgárra egyaránt vonatkozóakat kidolgozzák, s holnap érvényesül. Érvelek, ám Jiiába! Egyfajta közöny, apátia kíséri mindazt, amit mondok. Nem át- kozódik, nem hangoskodik, beletörődik abba: „a szegény embert még az ág is húzza.” No, meg megvigasztalták: ha a város másik végében levő szükséglakásba nem költözik át, munkaidő után erre jönnek, s megnézik, hogyan fest az árokpartján. Próbálom lebeszélni esztelenségé- ről, magyarázni: kiskorú gyerekekkel nem lehet manapság csőlakó. Különösen nem a tél előtt. Csak azt érheti el, hogy elveszik tőle a számára élete értelmét adó gyerekeket ... Hajthatatlan — s mint a 19-én megtartott procedúrán meg is tette: holmijával együtt a 19-ről 20- ra virradó éjszakát isten szabad ege alatt töltötte. Mert nemcsak a hatóság, hanem a dózer is megtette a magáét. A háznak nevezett romhalmazt eltüntette a föld színéről. Hogyan kerülhet egy ember 1939 októberében ilyen helyzetbe? Bérelt, majd kiégett lakásból került ide. A tanacs, akarom mondani akkori tisztségviselői „jóakaratából”. S ez az út — akárcsak a pokolba vezető — csupa jóakarattal volt kikövezve. Egy évig nem is vehette észre, hogy rosszhiszemű, jogcím nélkül visszamaradó. Csak amikor kikapcsolták a villanyt — hiába fizette pontosan a számlát (!), altkor döbbent rá. hogy baj van. Csakhogy a törvény nem is- ’ merete senkit sem mentesít. Öt sem. De botorul ragaszkodott — talán a törvényben vagy az emberi jóindulatban bízva — ahhoz az egyetlen helyhez, ahol a lábát megvethette. S ez a bizalom sokba, nagyon sokba került mára. Mert írva vagyon a törvény betűivel: nem jogosolt tanácsi bérlakásra a rendeletek felrúgása miatt! A szabály az szabály, a törvény az törvény. S jó, ha az! Ha szellemében élünk, ragaszkodunk hozzájuk. Amikor az a kérdés, joga van-e valakinek véleményt nyilvánítani, a válasz: az egyszerű emberei: véleményére oda kell figyelni. Felkarolni, támogatni, esélyegyenlőséget teremteni. Csakhogy logikám velem azt mondatja: nemcsak a pártok, a szervezetek működési feltételeiben kell a mai magyar társadalomban esélyegyenlőséget teremteni, hanem az emberek lehetőségeiben is. Elszakadni attól, hogy funkcionárius, sógor, koma, jó barát 400 ezerért házat vegyen 150 ezer forint készpénz ellenében — amely ma kétmilliót ér! Még Érden is! — s a kétszázötvenezret majd fizetik, törlesztik. Szegények, abból a volt húsz, mai húsz-egynéhány ezer forintos fizetésből! Tessék mondani, hol itt az esélyegyenlőség? Mert azt nemcsal;, a voksolásban kell - megteremteni, hanem az élethez való jogban is. Pláne, egy bennszülött érdinél —, mert Horváth Éva az. Sötét címnek bizonyult OTP-kölcsönt, egyfajta rabszolgaságot vállalna a Karolina úton egy maszek által 'engedély nélkül épített kis szerény épület megvásárlásához. Ha a fennmaradási engedélyt június óta sikerült volna megszerezni. De még ez is a levegőben lóg. Mint ahogy az a félpénz — félig kifizetett összeg — a rom'oadőlt tanya vásárlására Tárnokon, amit az örökösök még nem tudtak visszafizetni. Mert az eredeti megállapodás szerint a felét letette, csakhogy a tulajdonos meghalt, s Horváth Éva pénze azóta is az ablakban. De egy biztos: az a tanya mára már négyszer annyiba kerül. Molnár utca 57. Ófaluban. A kitelepítési határozat megjelölt helye. Az ötvenhetes szám vagy négy házon, s azon belül ki tudja hány lakáson díszeleg. De mindegyiknek volt tulajdonosa. Hacsak —mondták határozatlanul —, nem arról van szó, amelyik beázik ... Nem tudom, felhagytunk a keresgéléssel. Amit viszont tudok, s elhatározott szándékom, most javaslom: indítsunk mozgalmat. Jogot a felettünk levő fedélhez — felkiáltással. Mert minden magyar állampolgárnak joga s nem pénzügyi alapja kell, hogy legyen ahhoz, e hazában kivívja önmagának a feje fölött levő fedélhez a jogot. A jogot, amely nem lehet csupán pénzügyi kérdés, hanem az esélyegyenlőségé, az élethez való jogé! Varga Edit Érd szégyenfoltja — Becsületes, rendes embereknek. Dolgoznak. Ugye, magának nem volt még cigány szomszédja, így aztán nem is érti, miért hangsúlyozom becsületességüket, dolgosságukat oly sokszor. (Nem volt? Van, abban a tízemeletes bérházban, ahol lakom. Bár azok a földszinten lakók hozzájuk hasonlóak lennének ... Közben győzködjük egymást, teljes egyetértésben: nem is az a fontos, ki honnan jött, hanem az, hová tart. S ebben nem játszik szerepet származás, népcsoporthoz való tartozás; a mérce a becsületesség, a munka sze- retete!) — Lakott ám előttük itt olyan is, aki nem dolgozott, a rokonokkal együtt máról holnapra 'eltüntették a gyümölcsfák termését. Ök viszont magatartásukkal, tisztességükkel érdemesek arra, hogy emberi körülmények közé kerüljenek. Mert amondó vagyok, már tíz-tizenhárom évvel ezelőtt sem lett volna Csontvázként meredezik (Hancsovszki János felvételei) (Erdős! Agnes felvétele!) nem tértek vissza, mint ahogyan nincs jel azok neve mellett sem, akiket behívó parancs szólított a háború vágóhídjára. Az életben maradottak jól tudják, hogy nem katonák, zsidók, deportáltak, munkaszolgálatosok pusztultak el, hanem barátok, rokonok, ismerősök, s ök valameny- nyien áldozatok! Ezért mond többet bármiféle ömlengésnél az emlékmű rövidke felirata: A II. világháború áldozatai. Tárnok nem akar felejteni. Az itt lakók közül c.z idősebbek még maguk előtt látják azokat, akiknek neve a márványba vésetett, s az Istvánt, Jánost, Lászlót még most is Pistaként, Jancsiként, Laciként emlegetik. De az idegeneket is megfogja ez a névsor. Szörnyű családi tragédiák sejlenek fel a múltból, a négyöt azonos vezetéknév olvastán. Tárnok nem akar felejteni, a község lakói maguk kezdeményezték az emlékmű megépítését. Vállalatok segítették őket pénzzel, a munka java mégis társadalmi munkában készült. A valaha négyezer lelket számláló község gyarapodott, fejlődött, de emlékezni kell... A márványtáblákon helyet hagytak, hogy felvéshessék, ha újabb nevek merülnének fel a feledésből. Hamarosan leleplezik az emlékművet. Két közelgő időpont kínálta alkalom közül választhattak. Október 23-a, az 1956-os események évfordulója lehetett volna az egyik. De a gyászban nincs helye a politikának. Ezért inkább úgy döntöttek, október 29-én avatják az emlékművet — a halottak napja alkalmából... Tárnok nem akar felejteni. Évtizedekig csak gondolataikban őrizték a múltat, s azok nevét, akik a nagy világégésben pusztultak el. Felejteni nem akarnak, de politikai érvként sem használják a halottak lajstromát. A családok gyászában akarnak osztozni, s ebben a szomorúságban nincs helye a politikának. Most, amikor tizenöt. évi huzavona után végre emlékművet emelhetnek a község halottainak az I. világháborús obeliszk mellett, illő tisztelgéssel teszik azt. Hosszú a lajstrom, százkilencvenegy nevet véstek a márványtáblákba. De nincs megkülönböztető jelzés a nevek mellett.. Nem jelölték külön a vallásuk miatt el- hur coliakat, vagy azokat, akiket kényszermunkára vittek, de soha nem felejt Eljátszotta a jóiét?
