Pest Megyei Hírlap, 1989. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1989-10-21 / 249. szám

PKST • »IIHiVEl 4 1989. OKTOBER 21., SZOMBAT Kincsek a kriptából Még ebben a hónapban — október 25-én — megnyílik a közönség előtt az ország egyik legjelentősebb, egyházi gyűj­teménye, a Győri Egyházme­gyei Kincstár^ és Könyvtár. A székesegyház szomszédságá­ban — a Káptalan-dombon — lévő múzeumot egy műemlék épületben alakítják ki. A benne nyilvánosság elé kerülő egyházi kincseket és a könyv- ritkaságokat eddig méltatlan körűim inye'z között őrizték, és, legfeljebb a szakemberek láthatták, tanulmányozhatták. Vannak közöttük XV—XV/. századi ötvösművészeti reme­kek, továbbá a XVIII—XIX. századból való díszes oltárke­resztek és szentségtartók. Lát­hatók lesznek azok az érté­kek is, amelyeket a második világháború végétől 197G-ig a karmeliták kriptája őrzött. Duó Onaarcsc-konccrt Boldogságtöredék Három esztendővel ezelőtt Szentendrén lépett föl először a Duó Ongarese. Egyik tagja, Déri György, a Vujicsics Tiha­mér zeneiskola egykori növen­déke, aki gordonka szakon végzett az idén a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Má­sik tagja Hajdú Ildikó hegedű- művész tavaly kapta meg ki­tüntetéses diplomáját. Ügy tűnik, egyre népszerűbb a duó, akik saját maguk dol­gozzák át hangszereikre a klasszikus és mai műveket. Legközelebb október 26-án este 7-kor adnak koncertet a Zene- akadémia kistermében. Hän­del, Boccherini, Mozart-dara­bok mellett először tűzték mű­sorukra Horváth B. Zoltán Boldogságtöredék című művét. Könyv; szobor, váza Egy távoli világ üzenete Lendületesen ívelt formák, hullámzó vonalak, az alkotá­sokból áradó méltóság, s az európai szemnek furcsa szín­kompozíciók — egy távoli vi­lág üzenetei. Röviden talán így foglalhatók össze a látoga­tó első benyomásai a kínai könyvkiadást és könyvművé­szetet bemutató kiállításról, amely kedden nyílt meg a Pe­tőfi Irodalmi Múzeumban. Egzotikus alkotások A kínai írásnak és a festé­szetnek rengeteg közös vonása van. A különös írásjelek ön­magukban is kisebb műalkotá­sok. A tárlaton megtekinthető csaknem ezer kötet a legkü­lönbözőbb témaköröket öleli fel, A kínai nyelvű kiadvá­nyok mellett angol, német és orosz nyelvű, Kínával foglal­kozók is szép számmal helyet kaptak. Láthatók érdekes könyvek a kínai történelemről, az ország irodalmáról, egzotikus tájairól és műemlékeiről. Megismer­kedhetünk legendákat és me­séket bemutató kiadványok­kal, és nem maradhatnak ki a sorból a mai Kína életéről szó­ló könyvek sem. Természete­sen helyet kaptak a kiállításon az orvostudományt, a sportot és a kínai konyhaművészetet reprezentáló alkotások, hiszen mind az ősi küzdősportok, mind az akupunktúra, mind pedig az egzotikus ízek iránt rendkívül nagy az érdeklődés Magyarországon is. Gazdag összeállítás látható kínai nyelv- és gyermek- könyvekből, valamint szépiro­dalmi kötetekből. Hogy a ma­gyar irodalom nem teljesen ismeretlen a távoli országban, azt tanúsíthatják Petőfi, Mik­száth, Móricz és Szabó Magda műveinek kínai fordításai. Ősi kultúra A válogatás legszebb darab­jai azok a művészeti albumok, amelyek az ősi kínai kultúrá­ból — képző- és iparművészet­Az ember! alakokat ábrázoló szobrocskákból árad a méltó­ság, a harmónia, a nyugalom (Erdősi Agnes felvételei) bői, építészetből, kertépítésből — adnak ízelítőt. Hogy mikor kezdődött ez a művészet, nem tudjuk pontosan. Annyi bi­zonyos, hogy évezredekre nyú­lik vissza, s alakulásában min­dig is fontos tényező volt a val­lás. A festészet gyakori motí­vuma a természet. Különösen kedveltél: a madár- és virág­festményeket. E minták a vit rinekben elhelyezett könyvjel­zőkön is gyakran szerepelnek. Három hétig A színpompás mcsekönyvekben különös figurákkal ismerked­hetünk meg. Mindezeken kívül faliképe­ket, szobrokat, faragványokat, vázákat is bemutatnak. A tár­lat anyaga mindössze három hétig látható a Petőfi Irodalmi Múzeumban. K. A. Csuk temetés után lesz feltámadás A folyamból kisodródik a hordalék Hitét vettem, hogy egy tá­volabbi Pest megyei település emléket szeretne állítani több száz halottjának, akik jóváté­telt munka során veszítették életüket a Szovjetunióban. Egyelőre azonban a szükséges összeg harmada sem gyűlt össze. Vajon miért nem? Termé­szetesen napokon belül qda- utaztam, hogy megtudjam. Ám a falu vezetője mindenképpen el akart téríteni szándékom­tól. Kérte, semmilyen módon nem használna az ügynek, ha felzaklatnám ezzel az embere­ket. JANUS-ARCÚ Az történt ugyanis, hogy a jó szándékú kezdeményezők házról házra jártak, hogy megszerezzék a rá valót. Ügy gondolták, hogy majd min­den simán halad a maga út­ján. A kis faluban azonban felbolydultak a kedélyek. Az egyébként összetartó, a közös­ségért mindenkor megmozduló község lakói két pártra sza­kadtak. Az egyik idősebbek­ből, hozzátartozójukat vesztett családok tagjaiból alakult. A másikat — jórészt — az egé­szen fiatal nemzedék alkotja, őket a mindennapi gondok foglalkoztatják: az út, a járda hiánya. S elképedve nézik a másik tábor akarnokságát, kapaszko­dását a i múltba. Olyannyira értetlenül, hogy lett ebből egy balul sikerült, Janus-arcú fa­lugyűlés. hr/, elkerülhetetlen­nek látszó összecsapást csak 6Zómegvonással és gyors bere­kesztéssel lehetett megúszni. Két órán keresztül vitatkoz­tam a tanácselnökkel. Csak úgy csendesen, a magam mód­ján, hogy az érvelés inkább baráti beszélgetésnek tűnt. S ahogy múltak a percek, egy­re többet tudtam meg erről az ügyről. Azonban ezzel egye­nes arányban nőtt bennem az őszinte érdeklődés. Magától értetődően szerettem volna többekkel beszélni, hogy tisz­ta képet kapjak — s adjak. Ám a tanácselnök továbbra is hajthatatlan maradt. Én is. Nem tudott meggyőzni. Hi­szen éppen most kellene egy­más mellé sorakoztatni a vé­leményeket! Láttam, lassan kifogy érveiből. Mégsem hagy­ta el önuralma. Inkább egyre gondterheltebb lett, sőt, szo­morú, Ügy éreztem, valóban az ügy védelmében kér hala­dékot. Tovább magyarázott. Értsem meg, eddig csak otthonaikon belül mertek gyászolni az em­berek. Negyven esztendő után most szabad először nyíltan szólni erről a tragédiáról. Ho­lott a faluban talán nincs is olyan család, aki ne vesztett volna el valakit. Sokan adtak már pénzt az emlék állítására, de kérték, hogy a szülő vagy a testvér neve ne legyen rajta. A tanácselnök ekkor kimondta az utolsó — a döntő — szót: félnek. ASSZIMILÁCIÓ Ugye nem kell magyaráz­nom: mitől? A nemzetiségek megvádolása, meghurcoltatása, kitoloncolása olyan történel­mi tény, amely kitörölhetetlen hazánk emlékezetéből, s aligha jóvátehető. Magyarok és szlo­vákok határon innen és túlra űzetése ugyanúgy megviselte az embereket, mint a jóváté- teli munkából épp csak meg­menekült német ajkúakat a vagonba rakás. Nem akarofn folytatni a sort, a tragédiákat előidéző igazságtalanságok sorát. Ak­kor ugyanis nem hagyhatnám ki azt a földtől elkényszerített magyar parasztot sem, aki még nemzetiségiként is szen­vedett. Nem meglepő tehát, hogy aki maradt, lét-önvéde­lemből igyekezett asszimilá­lódni, hasonulni a környezet­hez. Ennek szomorú köt'etkezmé- nyei lettek. A túlélt évtizedek alatt koptak-fogytak a nem­zetiségi hagyományok, nyelvek, s szegényedett hazánk kultúr- kincse. A szlovákok — főként a megye északkeleti részén — még jellegzetes posztyenázs épületeiket sem őrizték meg. Szövetségük vezető asszonya most próbál menteni egyet, amelyen ugyan már alakítot­tak, ' de még őrzi régi ottho­naik hangulatát. Akad olyan község, amely még ma sem meri vállalni nemzetiségi múltját. Csak be­le kell nézni a nyolcvanas népszámlálás adataiba. A köz­ismerten német telepesek ál­tal benépesített faluban senki sem vallja magát nemzetisé­ginek. Hadd jegyezzem meg: egy másik ilyen helység 263 általános iskolása közül 256 kezdett most németül tanul­ni. A szerb szövetség egyik idős vezető egyénisége egyszer gye­rekkori emlékeiből idézett. Háromnemzetiségű faluban nőtt föl. Ha Ivetten szerbül be­széltek, s jött hozzájuk egy német ajkú — annak nyelvén folytatták a társalgást. Nem az iskolában tanulták a másik anyanyelvét — ugyanis addig­ra már tudták ... Tisztában vagyok azzal, hogy e honban még számos nem­zetiség él, akiket nem emlí­tek. Nemzetiséggé lesz a ci­/( Ji ' ’’ ’ • * gányság, s felvetődött, hogy az legyen-e a magyarországi zsidóság. Aggódó levelet kap­tam egy fiatalasszonytól ez ügyben. A főváros közelében lakó tanárnő — nem tagadva a közéjük tartozását — ko­moly tanulmánynak beillő írásában finoman fogalmaz: „A zsidóság túlnyomó több­sége a II. világháború óta a magyar társadalommal, a nemzettel és annak tagjaival szemben olyan tapasztalatokat őriz, amelyek ehhez a közös­séghez való viszonyát alapve­tően érinti. Elfogadom, amit ír. Olyany- nyira igaz, hogy bármelyik eddig felsorolt népcsoportra vonatkoztatva is az. Ám et­től a gondolattól máris zavar­ba jövök. Hová jutottunk tu­lajdonképpen? Félünk, mi, nemzetiségiek, nem nemzetisé­giek, vallásosak és felekezet- néJküliek. Ki, kitől? Egy­mástól? A múltunktól? Az utóbbi hónapokban hir­telen törtek felszínre az elfoj­tott haragok és bánatok, sza­badultak fel az eltiltott érzel­mek — szélsőséges indulatokat kavarva, úgy, hogy olykor szinte már a nemzeti tudatha­sadás határát súrolták. Nem baj. A folyamból majd kisodródik a hordalék. Segí­tik ezt a tanácskozások, vissza­adott iskolák — és egy,kis fa­luban felállítandó emlékmű is. SIRATÓÉNEK Nem tudom elfelejteni Nagy- börzsönyt. Májushoz méltatlan jeges szél lengette a gyász­szalagot a második világhá­ború áldozatainak emelt mű­vön. Gyászt öltött az egész falu. Akinek volt, felvette nemzetiségi viseletét. Németül szólt a siratónének. Döbbenetes és megrázó ava­tás volt. Végre először, nyíl­tan siratott mindenki — min­den halottat. Az emlékmű — a fehérre meszelt, fekete ágú, csonkolt akác — egyetlen kö­zös sírt jelképez. Ahová ezen­túl elzarándokolhatnak. , Ke­gyeletet leróni, visszagondolni a múltba, s megvitatni a ma és a holnap gondjait — haza­felé menet. Mert csak temetés után lesz — feltámadás. Vennes Aranka 7.f NHÁ2I LEVÉL Miért (ne) tépjük egymást? A z 1920-as évek közepe tá­** ján Móricz Zsigmond körül összeomlani látszott a világ. Az írót egyaránt nyo­masztotta a Tanácsköztársa­ság emléke, az utána elszen­vedett — bár nem tragikus súlyú — számonkérés, és a Trianonban hozott békeszer­ződés nyomán csonkává zsu­gorodott ország más, belső külső gondjai. És nyomasz­totta sok-sok személyes konf­liktusa — elsősorban azok a családi perpatvarok, amelyek idővel a legsúlyosabb, már- már elviselhetetlen konfliktu­sokba torkolltak. Feleségével, Holies Jankával, aki megany- nyi regényének, novellájának, színmüvének a nőalakjait ih­lette, néha erősen átformált jellemvonásokkal ugyan, de mégis felismerhetően, örök harcban állott. Hol ezért, hol azért tépték egymást, — de ez a harc egyben a legszo­rosabb együvé tartozást is ma­gába foglalta. Mindezekből a néha való­ban elmét és fizikumot bé­nító konfliktusokból akkor lett mégis tragikus szituáció, amikor Móricz egy színmű­ve, a Búzakalász színházi próbái során közelebbről is megismerkedett a kor egyik reprezentatív külsejű, ráadá­sul tehetséges színésznőjével, Simonyi Máriával. Az isme­retség viharos szerelemmé ke­rekedett, de csak az íróban tombolt a mindent elsöprő ér­zés, a színésznő egyelőre nem viszonozta (vagy inkább: él­vezte a rááradó érzelmeket, s játszott is Móricz rajongásá­val), Az eredmény tragikus volt: Janka, a feleség, kétszer is öngyilkosságot kísérelt meg, s a második kísérlet után már nem.. Judfák megrpepteni az orvosok. Móricz talán csak ek­kor mérte fel az egész törté­net súlyát, összeroppant, lel­kifurdalások gyötörték. De aztán hamarosan megvigasz­talódott, mert Simonyi Mária hajlandó volt feleségül men­ni hozzá. A csillogó, imádott szépasszonyt sikerült elérni. Hogy ebben mennyi volt az igaz, nagy és mély szenvedély, és mennyi Móricz a mélyben mindig megbúvó kompenzálá- si kényszere, az alulról jött ember vágya arra, hogy örök­kön bizonyítson, győzzön, fel­jebb jusson, nála születés, va­gyon, társadalmi • rang révén magasabb kategóriában moz­gók fölé kerekedjen, azt ma már nehéz lenne megmonda­ni. De hogy ez a motívum megannyi művében fellelhető például a férfi—nő harc alap­állásaként, az tény. Az említett színdarab, a Búzakalász, melyet a nem hosszú életű Renaissance Szín­ház (a mai Thália Színház he­lyén működött) mutatott be 1924. január 19-én, ezt a mó- riczi kompenzálási kényszert éppúgy tükrözi, mint a Simo­nyi Mária-sztorit, s a férfi- nő harcot. Elég, ha a két fő figurát vesszük kissé jobban szemügyre. A darab főhőse egy bizo­nyos Árva Kis Endre. Tekint­hetjük a nevét úgynevezett beszélő névnek is: árván áll a világban a maga eszméivel, kisember — hiszen parasz­ti származású —, és mi­vel doktorátust is szerzett, és egy vidéki város pol­gármesterévé küzdötte föl magát, árvasága és kicsiny­sége kompenzálásának a tanúi is vagyunk. Felesége, Márta, úrilány. Megtetszett neki, a kifinomult, csillogóan okos, nagyon szép nőnek ez a népfi, ez a sűrűvérű, erős tehetsé­gű férfi, és úgy döntött, hogy hozzá megy. De a két jellem és főleg a két származás és neveltetés igazából sosem fér­het össze. Endre és Márta közt örökös a harc. A férfit az ambíciói, a várost boldogítani akaró nagy elképzelései vezér­lik, s mellette az asszony sze­repe (bárki lenne is az) csak statisztálásra szorítkozhat. Ez a férfi igazából a munkájá­ba szerelmes. (Éppen ezzel a váddal illette annyiszor Mó- riczot a felesége, Janka...) Az asszony azonban szerepel^ ni vágyna, csillogni, ahogy a város első emberének szép­asszony feleségéhez illene. (Mint ahogyan csillogni és sze­repelni vágyott Simonyi Má­ria is.) Egy a város számára megszerezni óhajtott nagy an­gol bankkölcsön körüli ke­mény csatározás során aztán a férfi végképp előbbre lát­szik helyezni a közüdvért való harcot a hitvesi ágyban zajló kellemesebb harcoknál, és eb­ből elege lesz az asszonynak. Kialakul egy suta féltékenvsé- gi dráma, hogy aztán végül mindén rendbe jöjjön. Endre lemond ugyan a polgármeste­ri státusról, azonban nyomban képviselővé lesz. Pestre ke­rülhetnek, a csillogásnak sem­mi akadálya többé, és annák sem, hogy Márta és Endre végre mással foglalkozzon a »gyilkos veszekedések helyett. Nem .jő, színdarab a Búzi- kalász. Spk. minden olyasmit hordoz, amire nincsen szükség benne. Túlírtak a veszekedé­sei, túlírtak a vallomásai. El­vész a két szál — a város ügyének és a magánélet ügyé­nek — a szoros kapcsolata, naivak a fordulatai, két-há- rom töitelékfigura is akad, akire tulajdonképp semmi szükség. Talán az a legérde­kesebb a darabban, hogy elő­revetül benne a későbbi mü­vek, az Űri muri és a Roko­nok világa és férfi—nő konf­liktusa, hiszen Zoltán és Esz­ter az előbbi, s István és Lin­da az utóbbi regényben, ha kiérleltebb írói eszközökkel ábrázolva is, lényegében ugyanazt a konfliktust éli vé­gig, mint Endre és Márta. IT lő lehet venni persze ezt ^ a darabot (hiszen úgy tu­dom, vagy ötven éve nem ját­szottak), de a dramaturgiai hibáin ma sem nagyon lehet változtatni. A Józsefvárosi Színház mostani bemutatójá­nak rendezője, Giricz Mátyás azt a megoldást választotta, hogy igen határozottan meg­húzta a darabot, és inkább vígjátékira hangolta, mint drámaira. Nagyobb teret kap a férfi—no csatározás, mint a közjogi, közügyi kérdések. S e csatározásban különösen jól érzi magát Mártaként Andai Györgyi és Endreként Kránitz Lajos. Hatalmas civakodás- jelenetük, ez a vad egymást tépés, a dráma — s az előadás — egyetlen igazán hiteles húsz perce. Takács István Andai Györgyi és Kránitz Lajos, a Búzakalász főszereplői

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents