Pest Megyei Hírlap, 1989. október (33. évfolyam, 232-257. szám)

1989-10-14 / 243. szám

1989. OKTÓBER 14., SZOMBAT &£üüm 9 Nappal kinézik, éjjelei viszik KEGYETLENEK. AKÁR A MAFFIA Már-már a telet idézően didcrgető az ősz. Színeit ottfelejti mindenütt, ahol a természet harmóniája teljes. A gyömrői faluszélen, a Rákos Mezeje Termelőszövetkezet ötvenöt hektáros kukoricásában, a nyaralói táblán, a beérett tengerit vágják. Kora délelőtt van. Jónás József mezőőr acélszürke Ladájának támaszkodva éppen fala­tozott, amikor ráköszöntünk. Va­dászkalapra emlékeztető fejfedője, no, és a teljes egyenruházata miatt véletlenül sem lehet összetéveszteni holmi civil tsz-taggal. Borostás, nap­barnított arca, fáradt tekintete, a ka­lapja alól előtűnő ősz hajszálak jel­zik, hogy nemcsak természetjárásból áll a napi műszakja. Két évtizedes szolgálata alatt átment néhány, az életét és testi épségét veszélyeztető megpróbáltatáson. Ezen a délelőttön, a változatosság kedvéért, éppen írnokoskodott. Stri­gulázta a szemes takarmánnyal el­robogó járműveket, adminisztrálta mindazt, ami ilyenkor, a betakarítási munkák idején, tisztéből eredően a feladata. Az éppen rövid munka­szünetet tartó kombájnosok körénk gyűltek, s amikor megtudták, hogy most aztán a mezőőri munka derűs és árnyoldalai egyaránt terítékre ke­rülnek, elhangzott a félreérthetet­len célzás: — azért nem árt az, ha az ember fegyverrel jár... Jónás József arcizma alig észre­vehetően megrándult, ahogy monda­ni szokás, vette a lapot. — Régen volt. Minek, a múltat emlegetni. Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni. Sajnos ... De az életemről volt szó. Vagy én, vagy ő marad ott, azon az októberi éjszakán, a kukoricásban ... Elhallgatott. Legszívesebben más­ra terelte volna a szót, de érezte, hogy a mondatok nem maradhatnak torzók. — Köröztek akkor, 1969 őszén egy bandát, akik loptak, s nemigen ijed­tek meg a saját árnyékuktól. Éppen éjszakai szolgálatban voltak, jártam a szövetkezet kukoricatábláját, ami­kor félreérthetetlen neszre figyeltem fel. Még nem volt éjfél, de ahhoz kö­zelített. Amikor tetten értem a ga­rázdákat, nekem estek. Egyikük, az akkor 25 éves fiatálémber, megpró­bálta kitépni a kezemből a fegyvert. Mivel az életemről volt szó, jogos önvédelemről, eldördültek a halálos lövések. Akkoriban erről sokat írtak, hosszabb ideig vizsgálati fogságban is voltam, de a tények engem iga­zoltak, és a jog, a törvény is mellet­tem állt. Az az október azonban éle­tem végéig elkísér ... Hirtelen mozdulattal leemelte ka­lapját, s megkérdezte: — Mit gondol, hány éves vagyok?! — Ügy, a nyugdíjaskorhoz közel állónak gondolám. — Nagyon téved, még csak ötven vagyok. Koravén emberré tett az az eset. — Az egyik kombajnos célzott ar­ra. hogy mennyire veszélyes a me­zőőri munka ... — Szervezetten, akár egy maffia, s ha kell, olyan kegyetlenül lopnak és szállnak szembe azokkal, akiknek a feladata a közös vagyon védelme. Érdemes lett volna előbb idelátogat­ni, mert akkor lehetett igazán meg­győződni arról, mekkora területekről szedték már le, ismeretlenek, a ku­koricát. Tonnákban mérhető a kár. Nappal terepszemlét tartanák, gyalo­gosan vagy gépkocsival, s aztán éj­jel „betakarítják” a termés egy ré­szét. — Vannak közöttük esetleg olya­nok is, akikről, ha nagyon muszáj volna, tudna személyleírást is adni? A tagbaszakadt kombájnosban mintha elakadt volna a szó. Csak mosolygott. Aztán ... — A jóég tudja... Az embert mindig érik. érhetik meglepetések. — Nekünk az a feladatunk, hogy aki lop vagy éppenséggel a környe­zetet szennyezi, tehát tiltott helyen kíván megszabadulni a szeméttől, azt megfogjuk. A többi már a ható­ságok dolga — vette vissza a szót Jónás József. A Rákos Mezeje Tsz-nél jelenleg öt mezőőr van. Pintér Lászlóhoz, az áru növény-ágazat vezetőjéhez tar­toznak. Elmondta, hogy katonaviselt, 30—40 év közötti, erős testalkatú, s természetesen büntetlen előéletű fér­fiak lehetnek mezőőrök, akik a he­lyi tanácsnál tesznek esküt arra. hogy lelkiismeretesen látják majd el a feladatot. — Egyenruhájukhoz fegyverzet is tartozik? — Természetesen. Dupla csövű va­dászpuska, lőszerek és önvédelmi spray, s ezek használatára csak való­ban kiélezett, az életüket veszélyez­tető helvzetekben kerülhet sor. — Sok gondot okoznak az elsza­porodó tolvajok, környezetszennye­zők? — Számos, a tettenérést dokumen­táló jelentést adtunk már le a szö­vetkezet jogügVi osztályára. Sikerült nyakon csípni olyan személyt is, aki 50 köbméter hulladékanyagtól pró­bált megszabadulni. Gyömrőn, a Rá- kóczi-szobor melletti területet „dí­szül” a törmelék. Nemrég, a nyug­díjas korhatárhoz közelítő, betegál­lományban lévő férfit fogtak közre a mezőőrök. Éppen abban a pillanat- bat, amikor két zsák kukoricát pró­bált a Ladába tuszkolni. Azzal ér­velt, hogy kevés a keresete, s vala­hogyan pótolnia kell a konyhára- valót. Ami viszont felettébb nyugta­lanító, hogy még tavaly is 300 va- gonnyi szalmát adtunk el kisterme­lőknek, állattartóknak. Idén még a fele sem kelt el. Egyre-másra szá­molják fel a gazdák a háztájit, s jó­szerivel már csak saját fogyasztásra tartanak sertést. Az almozásukhoz szükséges szalmát vagy a szükséges kukoricát megszerzik a tsz táblái­ról, vállalva a tettenérés rizikóját. A fővárosi XVII. kerületében lévő Merzse mocsár — ami szintén a szö­vetkezethez tartozik — ritka nö­vény- és állatvilága lassan beleful­lad a hulladékba. Szeretnénk a pusztulástól megvédeni, s ezért me­zőőreink itt is igyekeznek éberen felügyelni. Gyakorta járőröznek együtt a rendőrökkel. Közös akcióik nyomán, számos esetben sikerült veszélyes bőnözőket kézrekeríteni. Ilyen ese­tekben mutatkozik meg előnye, ha a mezőőr aktív sportoló volt. Egyi­kük, Szécsi Gyula, társai között is tekintélynek örvend, hiszen valami­kor a birkózószőnyegen gyűrte el­lenfeleit. Feltűnnek a szövetkezet szántóföldjein a lovas rendőrök is. Segítve a mezőőröket munkájukban. Gyócsi László Amíg a kombájnos néhányat fordul, addig Jónás József mezőőr meg­reggelizik (Erdősi Ágnes felvétele) Szentmihályi Szabó Péter: JÖVŐT!] DAT T íz-tizenöt éve kezdtem el hajtogatni, milyen nagy baj, hogy a magyar népnek nincsen igazi jövőtudata. Közösén sem, egyé­nenként sem, és nem az ő hibájából, A jövőtudai irtása a há­rom- és ötéves tervek korszakában kezdődött, a túlságosan és köte­lezően optimistára lakkozott buzdítások és ígérgetések ózonban még tovább éltek a közelmúltig. Az úgynevezett konszolidáció korában, bevallóm, időnként'én is elhittem, hogy nemsokára utolérjük, Sőt le is hagyjuk az átkozott kapitalizmus életszínvonalát, s amikor Nyu­gaton jártam, védtem a magyar szocializmust, mely, lám, évről évre közelebb kerül céljához. Almomban sem gondoltam arra, hogy ez a sok tekintetben látványos fejlődés a kapitalisták kölcsöneiből bon­takozik ki, nem a magyar nép szorgos és jövötudatos. munkájából. A nagyobb baj az, hogy sok akkori állami és pártvezető, bankember és közgazdász sem tudta, legalábbis mostanában ezt bizonygatják. Már-már ügy fest. a dolog, a kapitalisták óhajtották minden le­hetséges módon fenntartani a szocializmust, nehogy egy eszménnyel (és ellenféllel) kevesebb legyen a világon. Akkoriban azt is fejtegettem, hogy egy népnek aligha lehet po­zitív jövötudata, önbizalma, ha múltját titkolják, meghamisítják, s ha diákokat, tudósokat, tanárokat folyamatos hazugságra kényszerí­tenek, először fizikai, aztán lelki terrorral. Azóta a közélet, a gazda­ság akkori dzsolidzsókerei vették a kalapjukat, elhunytak vagy ér­demeik elismerésével nyugdíjba Vonultak, mi meg itt maradtunk felkopott állal. Akkortájt az emberek a jelennek éltek, legfeljebb a közeljövő­nek. vadul művelték kertjüket, ha tehették, kocsit vettek, házat épí­tettek, bútort vásároltak részletre, elkezdtek utazgatni, és valaho­gyan elhitték: nem gyűrűzik be semmi válság, itt van a Nagy test­vér tele nyersanyaggal és energiával. Cserébe pedig az emberek szolidárisak voltak, akikkel éppen odafent úgy gondolták, hogy kell, kivéve a határokon kívül rekedt magyarság millióit, mert az egyik legsötétebb bűnt, a nacionalizmust már az iskolában megtanulták gyűlölni. Közben egy kicsit urambátyámország. baksisország let­tünk, a jatt, a hála- és csúszópénz és a szorgosan nyiladozó kiskapuk létrehozták a pártbürokrácia elitje mellett a kispolgári államkapita­lizmus iparosait, kereskedőit, butikosait. £ z a nép nem gondolt a jövőre. A jelen tűrhetően langyos volt, örökkévalónak tetszett. Most pedig ez a nép retteg a jövőtől, félti megszerzett javait, gyermekei esélyeit, kábultan próbál kisajtolni önmagából még egy kis erőt, félig kábultan, hiszen ezek a farkastörvények idegenek ugye a szocializmustól, de hát el is magyarázzák a népnek, hogy ez nem is volt eddig se szocializmus, olyan nincs is, csak Svédország­ban meg Finnországban. Most mondjam, hogy azért voltunk már nehezebb helyzetben is? Háborúban is, békeidőben is? Nem visz rá a lélek. Én is félek a jövőtől, én is megpróbálok még többet dolgozni, én is keresem a kiutat a mostani politikai labirintusból, s egyszerre gyanakodva és reménykedve figyelem lecsukó,dp szemmel o Napzártában nyilatko­zó új keletű bölcsékei, akik máid-:.. Nekik taián.van jövőjük. De mi lesz velünk? Delizsánszon érkezeti AZ UTAS MEG A LEVÉE Futárok, küldöncök, hozták-vitték egykoron a híreket, s a gondjaikra bízott leveleket. A küldemények cél­ba juttatására csak a 18. századtól kezdődően vállalkozott a hazai posta. Mária Terézia 1750-ben kiadott postarendeletét követően alakult ki a postautak hálózata. Kezdetben csak Bécs és Pozsony, illetve Bécs és Buda között, de hamarosan behálóz­ta az egész országot. Az egymástól 1-1,5 postamérföldre lévő állomáso­kon nemcsak a lovakat cserélték ki, hanem a delizsánszon, a kor kedvelt személy- és postaszállító járművén utazók is kipihenhették magukat. Akkoriban borítékot nem használ­tak, a megírt és összehajtott levele­ket viaszpecséttel zárták le, így ad­ták fel, vagy dobták be a postaállo­mások levélszekrényeibe. Ekkor még a feladóhely nevével ellátott bélyeg­zés. úgynevezett előfutár került a le­velekre, amelyeket — elsősorban a városokban — házhoz kézbesítettek. Hazánk területén a 19. század kö­zepéig az osztrák császári posta mű­ködött. A postamesterek is császári egyenruhát hordtak. 1867-ben, a ki­egyezés értelmében vált önállóvá a Magyar Királyi Posta. Ezt jelezte a hivatalos nyelv magyarra változása; a magyar címer használata a postai címtáblákon és a koronás postakürt- jelvény megjelenése a postai beren­dezéseken. A postamesterek szerződéses alkal­mazottai voltak a Magyar Királyi Postának. Amennyiben kellő szak- képzettséggel rendelkeztek, szerző­désben vállalták a postahivatal mű­ködtetését, a küldemények felvételét, a szállítás és kézbesítés ellátását. Ezért évdíjat, irodai, kézbesítési és esetleg szállítási átalányt kaptak, egyébként minden terhet maguk vi­seltek. Szerény jövedelmükből ritkán tellett arra, hogy alkalmazottat tart­sanak, így rendszerint az egész csa­ládot bevonták a munkába — mind­ezt Nagyvázsonyban, a Postamúzeum gazdag kiállítási anyagából tudhatja meg a látogató. A nagyvázsonyi lóváltó állomás a Buda—Székesfehérvár—Körmend —Gráz főútvonalon állt. Ezt csak 1862-ben váltotta föl állandó postamesteri hivatal; az első pos­tamester, Madár János csaknem 20 évig látta el tisztét. A jól felszerelt hivatalban 1901-től távíró is műkö­dött, mivel a község vállalta, hogy öt éven keresztül évi 400 korona ér­tékben ad fel táviratot. Távbeszélő állomást 1913 szeptemberében létesí­tettek itt. ■ A hajdani postamesteri hivatal most múzeumként szolgál. Megsár­gult dokumentumok, régi postai be­rendezések és makettek segítségével mutatják be e szolgáltatás múltját és fejlődését. Itt látható például az első hazai gyártású bélyeg, amelyet az Államnyomdában készítettek 1871- ben. Kevesen tudják, hogy. a világ első postai levelezőlapját az osztrák és a magyar postaigazgatás adta ki 1869-ben. A levelezőlap jó. szolgála­tod tett a háború idején is.: kapcsola­tot teremtett a mozgósított csapatok és a hátország, az otthon között. A tábori postai levelezőlapok díjmen­tesek voltak. Ezekből is látható egy csokorra való. A hírközlés régi és új eszközeinek bemutatása mellett egy külön terem­ben gyűjtötték össze és tárják a láto­gató elé a távbeszélő-készülékek és -hálózátok fejlődésének dokumentu­mait. A sok-sok öreg készülék mel­lett a ma használatos típusokat is felfedezhetjük. A legnépszerűbb ki­állítási tárgy az 1890-es évekből származó városi telefonközpont, amely ma is működőképes. Gyerekek és felnőttek egyaránt szívesen játsz- szák el a hajdani telefonos-kisasz- szony szerepét. Gyerkó Katalin KURUCZ D. ISTVÁN: TÉLI CSENDÉLET Hitclkn alvilág Fizess, vagy megveszel A Scotland Yard harckészültség­ben áll a veszett kutyák miatt. A közelmúltban ugyanis az alvilág a változatos módszerei között is szo­katlan módszert helyezett kilá­tásba: veszett kutyák özönlik el Ang­liát, amennyiben nem kapnak 2 mil­lió font sterlinget. A terv kész: ve­szettség vírusával oltják be a békés házőrzőket és a kóbor ebeket egy­aránt. Uxbridge rendőrségét az egyik vasárnap ismeretlen telefonáló hív­ta fel és közölte, hogy üzenetet hagy­tak a megadott utca egyik postaidr dájában. Az írógéppel írt levél sze­rint a rendőrségnek négy különböző újságban feladqtt apróhirdetésben a jelzett kód szerint tudatnia kell an­nak a rendőrtisztnek a nevét és te­lefonszámát, aki a veszettséget meg­akadályozhatja: Vagyis aki a zsaro­lókkal tárgyal a feltételek teljesíté­séről. A Scotland Yard eleget tett a felszólításnak, a nyomozás eredmé­nyeiről, egyelőre nincs hír. Annál több információ látott napvilágot a közelmúlt zsarolási szándékú étel- mérgezéseiről, s az újabb fenyegetés sokkolta a közvéleményt. A lapok utalnák arra, hogy a brit gyarmatbi­rodalom emlékei között élénken él a veszettség betegsége, érthető tehát, ha a Yard kezdettől komolyan fog­lalkozik az üggyel. Fölidézték az 1969-es veszettség esetét is, akkor Carriberley környékén minden ku­tyát lelőttek. Ám, ha most több or­szágrészben is sikerülne néhány ku­tyát beinjekciózhi, ez beláthatatlan következményekkel járna a szigetor­szágban — állapítják meg a lapok. A küzdelembe beszálltak az állatvé­dők is,' tudatták, hogy a szérumhoz úgyszólván lehetetlen hozzájutniok avatatlanoknak. A rendőröket ez nem nyugtatja'meg, hiszen éppen a bűnüldözés története igazolta, hogy a lehetetlenekben az alvilág hisz a leg­kevésbé.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents