Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-09 / 213. szám
1989. SZEPTEMBER 9., SZOMBAT 9 San Marino várfala Sorrentöi utcakép Másnap másféle hangulat: Pompeji, a halott város. Hosszú sorban várakozunk, hogy bejussunk a láva által egykor lerombolt, elpusztított, maradványaiban is döbbenetes hatású városkába, hogy végigjárjuk kövezett utcácskáit, bepillanthassunk az egykori lakásokba, meglássuk a kimenekülni már nem képes emberek utolsó, kétségbeesett pózba merevedett alakját. És aztán felkeressük a mindezekért bűnös Vezúvot is. Zöld növények, buja kertek között rendkívül keskeny út vezet a hegy lábához, minden . kanyarban dudálni kell, nehogy belénk fusson a szembejövő, míg eayszer csak vége, nincs tovább, ki kell szállni az autóból, s gyalogolni, 1277 méter magasra. Karinthy legújabb, könyvheti könyvében írja, hogy egyszer szénné égett cipőjének talpa a hűlő láván, el is kellett dobnia utána, így hát mi is ócska tornacipőben tartunk felfelé a szerpentinszerű, rgálló- porló, lilásbarna . gyalogúton, ám az mára kihűlt, nem fenyeget az égés veszélye. Fárasztó az út, de kárpótol az egyre szebb panoráma: fokozatosan bontakozik ki odalent a Nápolyi-öböl kéksége. S a kráter: lenyűgözöl A hatalmas üreg, amely annyiszor okozott tragédiát az évszázadok során, most némán ásít, egy-egy helyen békésen pöfög, füstöl kicsikét, pereme körbesétálható. Nem kapaszkodunk fel sokan, de akik ott vannak, mind kiáltoznak: próbálgatják a visszhangot. Családtagjaink nevét egyhuzamban visz- szakiabálja a hegy. énekel is, ha énekelünk neki, s készségesen üvölt Nagy Feró módra néhány elnyújtott jeeeeeeet. Leérve a parkolóhoz egy Itt született Vénusz, tengeri kagylón úszva (III) Az algásodás miatt bőven akadt üres nyugágy kisbuszból tíz apáca száll ki fürgén s indulnak el hófehér ruhájukban fel, a poros úton... / — Nagyon vigyázzatok a pénzetekre, a házfalak tövében haladjatok, figyeljétek a motorosokat — figyelmeztettek bennünket az otthoniak, amikor Nápolyi említettük a tervek között. Az intések, s rémtörténetek hatására valósággal féltünk kiszállni az autóból, és rossz érzéssel hagytuk két pálmafa árnyékában a megtömött kocsit. Pirosán rikító hátizsákunk, fényképezőgépünk, úti okmányokkal megtömött, talán pénzt sejtető övtáskánk valósággal vonzotta a vad, cigányos külsejű, csellengő nápolyi férfiak tekintetét, az őrülten cikázó motorosok elől sem lehetett a járda belső szélére húzódni, hiszen a sikátorokban nincsen járda, de van hangoskodás, bokáig érő kosz, eldobált zacskók, dobozok, banán- és dinnyehéjak, no és fejünkre lógó, kétes tisztaságú, száradni kiaggatott lepedők, trikók, gatyák. Izgalmas, rendetlenségében is sajátos látvány ez, mégis, szívesen csatangolnánk, ha nem lebegne szemünk előtt a ki- rabóíás réme, ami -r mivelhogy minden pénzünk nálunk van —borzasztó .lenne, s ha nem izgulnánk pár sarokkal odább hagyott kocsink épségéért, a benne levő nem túl értékes, ám számunkra a létet jelentő holmikért. Így hát szedjük a lábunkat visszafelé, s nagy kő esik le szívünkről, megpillantva a sértetlen autót. Ügy döntünk, teszünk vele néhány kört a városban, bár a közlekedés maga a katasztrófa. Az ösz- szes helyi rendszámú kocsi orra horpadt, hátuljáról hiányoznak a különböző lámpák, senki nem indexel, csak kanyarodik, amerre és amikor éppen eszébe jut, fittyet hányva bármiféle tiltó táblának és jelzőlámpának, szembejönnek saját sávúnkban, időnként koccannak is kicsit, de nincs baj, jót nevetnek rajta. Eleinte levegőt sem kapunk Ez nem lehet igaz! De sajnos igaz, így hát előmászunk, ki az esőre, kempingszomszédunknak ' csekély német tudással előadjuk a dolgot, kérve segítségét, ö nagyon rendes, valami drótot keres elő, azzal próbáljuk kipiszkálni a zárat. Nem megy persze, nem olyan egyszerű feltörni egy autót, így aztán a portához kell fordulnunk. Feljönnek, nézegetik, sajnálkozva tárják szét kezüket, mondván, ők ilyen márkájú kocsit még nem láttak, ha mondjuk Alfa Rómeó lenne, akkor talán tudnának tenni valamit. De legyünk nyugodtak, reggel kihívnak egy szakembert. Nem vagyunk nyugodtak, merthogy a szakembert meg kell majd fizetni, és igazán nem arra szántuk kevéske valutánkat. Társam éjjel fél egyig piszmog a zárral, akkor diadalmasan bejelenti: sikerült! A portán Bologna: kereskedők háza ebben az őrületben, egy idő után azonban átvesszük a stílust, élvezzük a déli tempót, temperamentumot, ez igen, ezek aztán élnek .., Délebbre nem megyünk, nem mehetünk sajnos, hisz valamikor, valamiből vissza is kell jutni. Sorrentó- ban utolsó este élvezzük a Tirrén- tenger kristálytiszta vizét, csodás színeit, szedünk a kemping fáiról pár citromot, a narancsokat letarolták előttünk, aztán... Aztán hirtelen megdördül az ég, pillanatok alatt elered az eső, mindent bedobálunk a kocsiba, magunk egy szál fürdőruhában bevágódunk a sátorba, s onnan hallgatjuk az eső kopogását. Hirtelen hasít belénk a felismerés: bezártuk a slusszkulcsot az r.utóba! gratulálnak, álmélkodnak, én drukkolok, nehogy valakinek felnyissák a kemping területén a kocsiját, mert az isten sent mossa le rólunk ... Átkelünk az Appennineken, s a másik oldalon jövünk fel Riminibe. Ide már pihenni,. fürdőzni érkezünk, nyugalomra vágyunk a sok utazás után. Ám tenger helyett — megdöbbenésünkre — „algapestis” fogad bennünket. A víz színén nyálkás foltok úsznak, a parthoz érve szivacsos, ragacsos, hasmenésszerű; masz- szává tömörülnek, felpúposodnak, több méter széles sávban elzárják az utat a víztükörtől. Egy lélek sem fürdik, az emberek csüggedten álldogálnak a több kilométer hosszan elnyúló homokos tengerparton, bámúlják a megállás nélkül ténykedő földgépeket, amelyek kiemelik, s teherautókra rakják a masszát, de hiába, mert folyamatosan érkezik az újabb és újabb utánpótlás. Az üdülővendégek száma napról napra láthatóan csökken: míg kezdetben elég sem volt a sok színes nyugágy, napernyő, most egyre több sorakozik ki- nyitatlan. Tragédia eg az idegenforgalomnak, tragédia az ideérkező külföldieknek. Szárazon, hús tengerhabok nélkül elviselhetetlen a hőség, akkor inkább utazzunk, lássunk. San Marino csalc' egy ugrás, s a Riminiben nyaraló magyarok számára szervezett utat biztosított az Ibusz légkondicionált autóbusszal, magyar idegenvezetővel. A hölgy nemcsak a városka nevezetességeit — 21 fős hadseregét, egyetlen rabot őrző börtönét stb. — ecseteli szellemesen, szórakoztatóan, de szól az olaszok és a kis állam viszonyáról, a közbiztonságról, amely San Marinában tökéletes, s az átlagfizetésekről. amelyek itt magasabbak, mint Itáliában: havonta' két-két és fél Ferde tornyok Bolognában Theodorik sírja Ravennában , , Ez is Bologna Ravenna:a dóm millió lírát tesznek ki — ezt persze a kinti árak ismeretében kell'értelmezni. „Magyarok, itt hazaérkeztetek” csábítgat ügyes reklámfogással a tábla egp kis üzlet előtt, a buszparkoló közelében, s valóban sokan betérnek vásárolni, főleg likőrféléket, mert az itt viszonylag olcsó. — Szép, szép — sóhajtozunk —, de azért mennyire más volt lent Délen! Ám a hazafelé tartó út is sok szépet, csak talán nem olyan egzotikusát tartogat még számunkra. Ra- vanna melegbarna, sárga, bordós házai, a vakolatlan falú, dísztelen templom, melynek betlehemében időnként megmozdulnak a Jézuskát körülvevő alakok, s égni kezd egy kis máglya a háttérben; Dante sírja a csöndes kis utca végén, s a mozgalmas Piazza del Popolo, ahol fesztiválprograrríbk zajlanak esténként, mindez legalább olyan hangulatos, szép, mint a déli városok, csak a pálmafák nem olyan dúsak erre, s a levegőből hiányzik a hal- és meleg süteményszag párás keveréke ... Bologna árkádjaira kíváncsiak voltunk már előre, s nem csalódtunk: alattuk sétálva elhittük, hogy esőben is szárazon lehet végigjárni a várost, nekünk az is jólesett, hogy árnyat nyújtottak a nagy melegben. Triesztet a Mir amar e-kastély s egy alga nélküli tengerpart reményében kerestük fel már hazafelé tartva. Előbbi megvalósult: bejártuk a tengerbe nyúló, sziklára épült hófehér márványkastély termeit, teraszait, gyönyörű parkját, utóbbiban azonban csalódnunk kellett. Itt is sodort algafoltokat a víz, ha nem is olyan mennyiségben, mint Rimini táján. Fürdőzés után zöldes, nyálkás ma- szatok ragadtak testünkre, szerencsére a tus alatt erős dörzsöléssel lejöttek. Utolsó esténkén fogylaltot ka- nalazgatva ültünk egy víz fölé hajló teraszon, búcsúztunk Itáliától, néztük a tengert, ezt az algásan is gyönyörűt, s el sem tudtuk' képzelni, tudtunk eddig is, hogyan fogunk ezután tenger nélkül élni... Az olasz—jugoszláv határon a vámos nem akarta elhinni, hogy nincs nálunk „fekete”-áru, hogy nem vettünk semmit odakint. Hosszasan turkált az elstrapált cipők, megmaradt konzervek s mosatlan ruhák között, bosszús arccal, kárpótlásul elvéve végül egy sorrentói citromot. Pedig tényleg nem hoztunk mást, csupán tíz tekercs színes filmet, rajta háromhetes utunk minden emlékével. Mert egy utazás háromszor okoz örömet: a készülődés időszakában, ottlétünkkor, s az emlékezés idején. Fotóink segítségével az utóbbi örökké tarthat.., Pillér Éva . Győri András (Vége) Búcsú az Adriától
