Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-23 / 225. szám

1989. SZEPTEMBER 23., SZOMBAT 9 Görögországi impressziók (2.) LEGENDÁK NYOMÁBAN A NARANCSLIGETEK KÖZÖTT Sokat hallottam a görögök köz­vetlenségéről, vendégszeretetéről. No, ebből nem sokat tapasztal az átlagos turista, hiszen országjárása közben jobbára olyanokkal találko­zik, akik az idegenforgalomból él­nek. S milyen dörzsölt, gátlástalan némelyik! Ügy átvágja az idegent, legyen az Mercédesszel közlekedő ba­jor vagy Trabanttal pöfögő ma­gyar, hogy még! Ha megkérdezed, mennyi egy szuflaki, mond egy elfo­gadható árat a vendéglős. Ezek után persze rendelsz, s fizetéskor jön a meglepetés. Lehet, hogy a szuflaki, a pálcikára felfűzött birkahús megfizethető, de kiderül, hogy a sa­láta többe kerül, az üdítőről, sör­ről ne is beszéljünk! Nekünk kicsit körűimé nyes Már harmadik vagy negyedik napja voltam Hellász földjén, s még mindig nem találkoztam azzal a bi­zonyos görög közvetlenséggel, ven­dégszeretettel. Igen-igen el voltam szontyolodva, úgy kell hazamennem, hogy nem kapok ízelítőt ebből a ha­gyományos görög szuvenírből ? Mitér így az egész utazás? De amire oly nagyon vágytam, egy autóbuszos uta­zás kellős közepén meg is kaptam. Mivel nem óhajtottúk magunkat a kocsikázás gyötrelmeivel terhelni, az Athén melletti Varkiza kempingjé­ből busszal jártunk be a főváros­ba. Első utunkon hazafelé tartva, mivel nem voltunk biztosak abban, mikor kell leszállni, megkérdeztük a mellettünk ülőt. A hölgy kicsit gondolkodott, számolt, majd meg­adta a kért információt. Igen ám, de egy pár székkel előrébb ülő nő­nek ez nem tetszett, mert szerinte korábban következik a kemping, s ezt közölte is velünk. Élénk beszél­getés kezdődött a két asszony kö- zöH, amibe természetesen pillanato­kon belül bekapcsolódott a fél busz. Mindenki azt bizonygatta, hogy ő tudja legjobban, merre van a kem­ping, s csak hallgassunk rájuk: majd ők szólnak, mikor kell leszáll­ni. Szerencsére sikerült megegyezni az utazóközönségnek, s mikor meg­érkeztünk, együttes erővel hozták tudomásunkra, hogy el kell hagy­nunk a járművet. Persze, már ko­rábban szóltak, hogy nyomjuk be a leszállást jelző gombot. Tehát min­den meg volt szervezve. Igaz, a mi magyar lelkűnknek jnindez kicsit körülményesen, hangosan és hossza- dalmasan történt, és igen sok részt­vevővel. De a hatás leírhatatlan volt. Nem is tudtam mosolygásomat legyűrni. Szerencsés kezű régész Pireusz hatalmas kikötője mellett »lhaladva közeledtünk a Pelopcmi- >zosz-félszigethez. Következő állo­másunk Korinthosz lesz. Még elin­dulás előtt figyelmeztettek, hogy ne várjak túl sokat a csatornától, amit »gyébként magyar ember tervei alapján készítettek, de azért még­sem gondoltam, hogy az egész egy lagv árok csupán. Mert a híres Ko- •inthoszi-csatorna tényleg csak egy nagyobbacska árok. Ügy mentünk át leiette, hogy észre sem vettük. A híd utáni parkoló, a rengeteg szu­venírárus ejtett gondolkodóba; itt valaminek lenni kell, ha ekkora a csődület. Ez a valami volt a Ko- rinthoszi-csatorna. Engedelmes tu­risták lévén felbailagtunk a hídra, lenéztünk a mélybe, s vártuk, hogy legalább egy hajó jöjjön. Mégis job­ban mutat fényképen az a kék csík, ha egy hájó is van rajta. Vártunk. Teltek a percek, de mivel maga a látvány meglehetősen unalmas, egy idő után felhagytunk a várakozás­sal. Nincs is hajós képem a csator­náról ! Persze ez egy epizód csupán, hi­szen Korinthosztól pár kilométerre van Mükéné, s nagyon izgatott az ősrégi város. És nem is alaptalanul. A település, melyet Perszeusz, Da­náé és Zeusz fia alapított, az akháj törzsek idején óriási hatalomra tett szert. Uralma alá hajtotta Krétát, s az Égei-tenger sok szigetét. Keres­kedői elvitték a híres mükénéi faze­kasárukat Kisázsiába, s a távoli Egyiptomba, Mezopotámiába is. Az akhájok királyának, a Tróját legyő­ző Agamemnonnak mesés gazdagsá­gát sokáig csak legendának tartot­ták. De jött Schliemann, s megtalál­ta, amit előtte évszázadokon át oly sokan kutattak. Alig hiszem, hogy létezik még egy ilyen szerencsés ke­zű régész, mint a német kereskedő­segédből lett kutató. Hányán, de há­nyán keresték már előtte a homé­roszi legendák városát, de senki sem bukkant rá. Schliemann addig ta­nulmányozta az Iliászt — merről folynak a folyók, merre emelkedik a hegy, hogy állt a Göncöl szekeré­nek rúdja —, míg rábukkant egy helyre, ahol minden ugyanolyannak tetszett, ahogy azt Homérosznál ol­vasta. S az istenek véle vpltak. Va­lóban megtalálta Tróját, s később az akháj törzsek városát is „kikaparta” a föld alól. 'És amiket a .sfrokbarr- talált, igazolták Agamemnon mesés gazdagságát. Arany használati tár­gyak százai, Agamemnon-maszkok — szintén aranyból. Intim kapcsolatban Egész Schliemannig középkori erő­dítmény maradványának tartották a mükénéi fellegvár romjait, amire európai utazók figyeltek fel a XVIII. század végén. Ma már tud­juk — s tudja minden ötödik osz­tályos, hiszen ott van a történelem- könyvekben a fényképe —, hogy a híres oroszlános kapu időszámítá­sunk előtt a XVI—XIV. század kö­zött készült. Vagyis körülbelül há­romezer-ötszáz évvel ezelőtt faragta egy szobrász. Iszonyú régen volt! Ezekhez képest a kétezer éves athé­ni romok bakfisok csupán! Bár gyakorlott utazó vagyok, és sokfelé megfordultam a világon, s mindabból, amit korábban csak ké­pen, filmen láttam, élőben is sokat megtekinthettem, az oroszlános kapu alatt igencsak erőt vett rajtam a meghatottság. Ez az, amiről úgy ta­nultunk, mint az európai kultúra bölcsőjének egyik emlékéről. Ami talán kontinensünk legősibb, igazi nagy szobra. Mert kicsik azért elő­kerültek itt-ott, de ilyen nincs még egy. Mükéné levegője egyébként is ontja magából a történelmet, az iro­dalmat. S mindaz, amiről olvastam, előttem állt. Igaz, Görögországban járva mindig kísértett ez az érzés, hiszen az összes földrajzi név kap­csolódik valamihez. Történetíróik, az ókori irodalmárok jóvoltából jól is­merjük az országot. Ithaka, Olim­posz, Szalamisz, Thermopüle, Théba neve mind-mind ismerősen cseng. Arról nem is beszélve, hogy egykori lakóik, Kasszandra, Agamemnon, Antigoné, Elektra, Oresztész, Zeusz, Daphné élete nyitott könyv előttünk. Ügy ismerjük magánéletüket, kilen­géseiket, legmélyebb gondolataikat, mint a legközelebbi rokonokét. Majdhogynem intim kapcsolatba kerültünk velük. Pletykás, kíváncsi népség Ilyen érzése van az embernek Mü­kénében is. Ott bolyong Agamem­non sírja mellett, feláll a kőre, amelyről az akhájok szemmel tart­hatták az egész síkságot, le egészen Nanlionig. Igen, itt Mükénében éreztem magam igazán közel az ókori Görögországhoz. Amit nem kaptam meg Athénban, az szinte mellbe vágott az akhájok földjén. Néha már szégyelltem is magam, hogy van-e jogom ennyire vájkál- nom évezredekkel ezelőtti emberek életében. Ügy éreztem, túl sokat tu­dok róluk, s hiába szeretnének el­bújni a múlt mögé, nem tehetik meg. Jönnek a régészek, kiássák még legféltettebb titkukat is, és or­szág-világnak elmesélik, miket tud­tak meg róluk. Micsoda pletykás, kí­váncsi népség! Mükéné marasztalt, de már vár­tam, hogy többet, többet lássak. Egy mellékúton indultunk Épidaurusz felé. Harsogó zöld gyümölcsfák között, apró falvakon keresztül vitt utunk. ?Mefnv.fS" igéSí- figyeltük,' milyen • fák ezek, mindaddig, míg egy való­színűleg korán érő fajtánál fel­fedeztük a hatalmas narancsszínű labdákat. Hát persze, ez egy óriási narancsliget! Annyira el voltunk foglalva a kövekkei, hogy fel se tűn­tek a narancsok. Amit otthon csak télen látok a zöldségesnél, itt lóg mázsaszámra a fákon. Tudom, hogy nem túl becsületes dolog, de egyet le kellett szakítanom. Nem hiszem, hogy kibírtam volna, hogy egy va­lódi narancsfáról ne szedjek naran­csot! Kicsit savanyú volt még. Árkok mentén kaktuszok Egy hegy .déli oldalán autózva mentünk Épidaurusz felé. Ügy nőt­tek a hatalmas kaktuszok az út mentén, mint itthon a katángkórók, vagy az útilapuk; Túl az árok part­ján — mert ott terpeszkedtek ezek az óriás kaktuszok, melyek kicsinyí­tett mása virágboltban kaphatók ná­lunk —, amíg a szem ellátott, olaj­fák ezüstös levelei fénylettek. Leg­nagyobb megdöbbenésemre, a sor­ban ültetett fák tövénél egy-egy csövet fedeztem fel. Egy sor fa, egy cső. S mindegyik fa tövénél egy nyílás! Már hozzászoktam, hogy a görögök mindent öntöznek, de hogy az erdők fáit is, az már szinte hihe­tetlennek tűnt. A mükénéi oroszlános kapu nem középkori, ahogy sokáig vélték, hanem közel három és fél ezer esztendős alkotás la zárva találtuk is az epidaurüszi színházat, nem bánkódtunk. Nea Épidaurusz hangulatos utcái feled­tették a csalódást A kaktuszos, olajfás vidék után jutottunk a ligetes Epidauruszba, Aszklépiosz szentélyéhez, ami a gyógyulást keresők zarándokhelyévé vált az időszámítás előtti ötödik századtól. Ám a szanatóriumban időzőknek kell szórakozás is, s vala­hogy így alakult ki Épidaurusz kul­tusza, a színházzal, a, Jcpltői és tra- gédiavérsenyekkel, a sportjátékok­kal. Sajnos azonban nem láthattuk a híres amfiteátrumot, mert ott- jártunkkor zárva volt, és sok száz turistával egyetemben mi is hoppon maradtunk aznap. Bár a körülmé­nyek megfosztottak egy élménytől, akadt más csodálnivaló Epidaurusz- ban, pontosabban Nea Epidaurusz- ban. Ez a csodálatos kisváros egy bűbájos tengeröbölben fekszik. Ha­talmas hegyek által közrefogott, víz­től kéklő, fáktól zöldellő beszögellés- ben sorakoznak egymás mellett a vakító fehér házak, barátságos vil­lák. Micsoda látványt nyújtott a ma­gasból a kisváros! Aki arra vette útját, senki nem tudta megállni, hogy kiszállva a kocsiból, ne szen­teljen pár percet a már-már gics- cses látványnak. De legalább ilyen hangulatos a település is szűk ut­cáival, kedves épületeivel. Igazi kis gyöngyszem. Tudtuk, hogy érdemes ellátogatni Epidauruszba! Kemping a citromültetvényben Mivel csak parányi kempinget ta­láltunk itt, s az is zsúfolásig tömve volt, így kénytelen-kelletlen tovább­mentünk. Pedig de szívesen marad­tunk volna! No, nem baj, irány Pát- rea, s majd útközben megszállunk valahol. A Korinthoszi-öböl déli ol­dala olyan, mint a Balaton déli partja. Egymásba érnek az apró üdülőfaluk, s mivel kempinget negy- ven-ötven kilométer után sem talál­tunk, igazán nem csodálkoztunk, hogy nincsenek errefelé külföldiek. Itt csak görögök üdültek, s magunk­fajta, eltévedt külföldire, hippi kül­sejű hollandokra bukkantunk csupán, mikor végre beestünk egy kem­pingbe. Békés hellének között ver­tünk sátrat egy fa tövében, örül­tünk, hogy megfelelő árnyékot lel­tünk, hiszen errefelé már iszonyatos a hőség napközben. Igen szép sza­bályos sorban álltak a fák. Sőt, túl szabályosak is — morfondíroztam. Aztán este, mikor a kemping taver­nájában ültem, felpillantottam a fö­léin hajló ágra. S mit láttam! Egy zöld citrom lógott. Aztán még egy, s még egy. Hát persze! Egy citrom­ültetvény a kemping! Nyáron a fák árnyékába verik sátraikat a vendé­gek, ősszel pedig leszüretelik a ter­mést. Azért olyan szabályos min­den: egy fa, egy sátor, egy fa, egy sátor. Még soha nem laktam citrom­ligetben!­A sok látnivaló után itt megpi­hentünk egy napot, s élveztük a tenger langyos habjait. Délben, a nagy hőségben mi is árnyékba vo­nultunk, mint a görögök. Ók beültek egy tavernába, iszogatták a borukat, sörüket. Idősebb falusi asszonyok, férfiak tértek be egy-egy frissítőre. S persze itt is, mint egész Görögor­szágban, szólt a rádió, a magnó, s betöltötte a vidéket a buzuki hang­ja. Ügy látszik, valami kedves dal­lam szólalt meg a zenegépben, mert az idősebb férfi felállt, s zsebken­dővel a kezében táncolni kezdett az asztalok közötti szűk helyen. Csat­lakozott hozzá két asszony is, s amúgy görögösen ringatták magukat a zene hangjaira. Mikor véget ért a dal, megitták italukat, s ahogy jöt­tek — békésen, nyugodtan — távoz­tak. Itt nincsenek hangos németek, cserfes franciák, pergő nyelvű ola­szok. Csak vidám görögök, akik a hétvégén kirándulnak a tenger­partra, s az idősek, akik táncolnak egyet a buzuki hangjaira. Zsenit faragó természet Rionnál keltünk át a Korintho­szi-öböl északi oldalára, s indultunk el Ithea, s Delfi felé. Rettegtünk et­től az úttól, hiszen honfitársaink, akikkel a kempingekben találkoz­tunk, mindenféle rémtörténeteket adtak elő. Alig bírt felmenni a La­da, s ha azt túléli a kocsi, már mindent kibír. Őszintén szólva a mi Trabantunk Görögországig is nehe­zen jutott el, s mi lesz Delfivel? Meg bifja-e mászni a Parnasszust? Nézzük a térképet, s belesápadunk az előttünk tornyosuló nagy feladat­ba. A tengerparti Itheától Delfi csu­pán tizenhárom kilométerre van. S nem messze a Parnasszus közel két és fél ezer magas csúcsai! .No, majd meglátjuk. S megláttuk, mert kis kék Trabantunk úgy ment, mint az álom. Igaz, hogy egyesben, de ment. Ahogy lenéztünk Delfi „kapui” előtt az egyik kanyarból, és megpil­lantottuk a tengert, a parton Itheát, megértettük, hogy miért tulajdoní­tottak oly nagy jelentőséget az ókori görögök ennek a helynek. A város­tól tizenhárom kilométerre, messze föntről a magasról láttuk a hatal­mas vizet. Félelmetes hegyormok, kanyargó utak, völgyek. A lehető legjobb helyet választották ki a hel­lének Apollón szentélyének, hiszen lenyűgöző látványban van annak része, aki körbejárja tekintetével a vidéket. Azt hiszem, ebben a csodá­latos természeti környeeetben kere­sendő a görögök titka. Ilyen kék ég alatt, ilyen hegyek között, ilyen napsütésben, zseniális gondolatai tá­madnak még a legegyszerűbb földi halandónak is. S a tenger! Jósze­rivel nem lehet úgy fél órát autóz­ni, hogy valahol ki ne bukkanna a kéklő víztömeg. Hol úgy, hogy nem látjuk a végét, hol csak egy aprócs­ka öböl formájában. Ez a környe­zet mindenkit megigéz! Fiedler Anna Mária

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents