Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-22 / 224. szám

1989. SZEPTEMBER 22., PÉNTEK 5 Megélni nyolc órai keresetből Ä fej üok felett akarnak dönteni Az asszonybandát Tiszaszőlősön toborozták Libafosztás a Sinkó-tanyán jj Hajnali háromkor, a farmosi tanyától százhetven kilométerre szinte egyszerre ébredt lmsz-onhat íisza- ^ szőlősi lány és asszony. Összeszedték motyójukat. Ki-ki ^ elkészítette már a család és a jószág reggelijét, meg- f fejte a teheneket, s máris indultak a messziről küldött f autóbuszhoz. Két és fél óra az út a farmosi Krizsán- ^ dűlőbe, Sinkó Ottóck tanyájára. ^ A tanya körül az erdőben még köd volt. Az ötezer $ éhes szárnyas éktelen lármával fogadta a tépőasszonyo- i; kát. A gazda szándékosan koplaltatta őket. Hiszen nem í szabad jóllakott libákat fosztani. Tizennégy évesen már dolgo­zott az őrbottyáni téglagyár­ban. Kemény munka volt fel­nőtteknek is, hát még egy gye­reknek — sóhajt föl a múltat felidézve Kapuszta János, az Alagi Bőripari Kisszövetkezet szíjas mestere. Kellett a kere­setem a családnak, mert apá­mat 45-ben — csak mert kato­na volt — 15 évi börtönre ítél­ték. Amikor kiszabadult, em­beri roncs volt, hamarosan meg is halt. Kapuszta János ötvenben lé­pett a pártba, azóta is kommu­nistának vallja magát. — Az alapszervezetünk tag­sága úgy döntött, hogy min­denki a lakókörzeti alapszer­vezetekbe jelentkezik. Ezzel nem értettem egyet, mert az életünk nagy részét a munka­helyünkön töltjük, még a szomszédokat is alig ismerjük. Hát még a négy-öt utcával ar­rébb lakókat. Véleményem sze­rint így nem lehet politizálni. Visszakanyarodva a politi­kából a munkára, a szakma választására terelődik ai szó. Erdőkertesen laktak, egy otta­ni öreg suszter mellett töltötte a szabadidejét. Nem tudja, mi- vonzotta a mesterhez. Talán az, hogy sokat mesélt, magyaráz- gatott neki. Az útja ezután nyílegyenesen vezetett tovább; kitanulta — cipész helyett — a bőrdíszmű szakmát egy rá­kospalotai üzemben, majd 1960 tavaszán egyik ismerőse hívta Alagra. De várnia kellett' amíg kilép valaki és két aján­lót is szerezni, akik kezességet vállalnak érte. Hitelt szereztek, a tagok is beadták a pénzüket, így bőví­tették az épületet, vásároltak új gépeket. Később egyre több szíjazatot és nyerget kértek a partnerek, a labdagyártás hát­térbe szorult, végül abba is hagyták. Évente több száz nyerget adtak el, a holland és a nyugatnémet kereskedők csak az alagi termékeket fo­gadták el a külkereskedőktől. Aztán amikor úgy alakult a po­litikai helyzet Magyarországon, hogy „majd mi betartunk a ka­pitalizmusnak, a tőkéseknek” szocialista országokban akar­tak eladni — dollárért. Ez per­sze nem jött össze, s azon vették észre magukat, hogy ismét vál­taniuk kell. Szerencséjükre a bőrdíszműcikkekre találtak ve­vőket. öt éve, amikor új elnö-. köt választottak a szövetkezet­ben, mert az előző nyugdíjba vonult, a tagság úgy döntött, a régi módon nem dolgozhatnak, nem gazdálkodhatnak tovább. Az elnök kemény kézzel ren­det teremtett, megszilárdult a munkafegyelem. Ma csak kilé­pővel lehet elmenni, a szabad­ságot előre kell kérni, a nyolc óra munkaidő nyolcórai mun­kát jelent. Alapszervezeti párttitkár­ként sokszor keményfejűnek bélyegezték, egyszer pedig ke­mény kezűnek is. A város egyik eszpresszójában három részeg fiatal megtámadta, erre ő is ütött. Egyet. Pártfegyelmit kapott, egy évre felfüggesztet­ték a titkári posztjából. Ami­kor letelt a büntetése, már csak a háttérben akart maradni. Most politizálni nem akar. De azért határozottan tiltako­zik: rágalom azt állítani, hogy a párttagok juttatták ide az or­szágot. A 'melós dolgozni szeretne. És megélni, emberhez méltóan. A nyolcórai keresetéből. Aztán politizálni. De úgy tűnik, ma is a fejünk felett akarnak dön­teni. Helyettünk. Dodó Györgyi Alapítvány n szaimiiéSéri A lakótelepen, új városok­ban élők' gyakran panaszkod­nak, hogy hiányzik az embe­ri kapcsolatból valamiféle me­legség, ami közelebb hozhat­ná az egymás mellett élőket. Faluhelyen természetes dolog, hogy át-átkiabálnak a kerítés fölött a szomszédok. Igen, ezt hiáhvoljáK a lakó­telepeken élők, akik rrggel el­mennek otthonról s este ha­zamennek. Beszállnak a liftbe, s még csak alkalmuk sincs a lépcsőházban megvitatni az áremeléseket, a kocsi hibáit, a gyermekek betegségeit. Az el­idegenedéshez vezető lakótele­pi életforma humanizálására a különböző közösségek lenné­nek a legalkalmasabbak, de sajnos ezek sem alakíthatók ki egyik napról a másikra. Hosszú, igen hosszú hetek, sőt hónapok kellenek ehez. Mű­velődési házak tűzték ki célul, hogy megpróbálják ósszerázni a népét, de nem mindig jár­nak sikerrel e kezdeményezé­sek. Legutóbb pedig a Hazafias Néníront Százhalombattai Bi­zottsága hirdetett meg egy ala­pítványt Szabadidő elneve­zéssel. Az alapítvány, melynek rendelkezésére százezer forin­tot biztosít indulásként a he­lyi HNF, némcsak a közösség­formálást tartja szem előtt. Nem titkolt szándéka, hogy az egészséges életmódra szokta­tással segítse hazánk egyre rosszabb fizikai állapotban lé­vő lakosságát. Hiszen szabad­időben lehet sportolni, mozog­ni. önszerveződő csoportokat szeretne támogatni az alapít­ványra befolyt pénzből a nép­front. Azok, akik csatlakozni sze­retnének az alapítványhoz, az Országos Takarékpénztár száz­halombattai fiókjánál vezetett számlára fizethetik be a tá­mogatására szánt összeget. A számla száma: 782 9396. Varga Istvánná, a banda­gazda nem sokat magyará­zott. Jó embereit hozta ma­gával. Gyors kezű lányokat, asszonyokat, akik tudják a dolgukat. Két hatalmas, ki­fóliázott hodályban telepedtek le. Ki a libát tépte, ki meg adogatta a szárnyasokat. Ha a tépés hibátlanra sikeredett, a bandagazda egy 13 forintot érő jegyet adott. Varga Istvánná — Mariska néni — vette át minősítésre a fosztott libát. Kubatoxszal fújta be a szárnyasok hasát, nyakát, hogy fertőtlenítse, összehúzza az esetleg vérző sebet. Hisz ekkora hajrában, a legnagyobb szakértelem mellett is előfordul, hogy nyoma marad a tépésnek. Mariska néni nagyon szigo­rú. Ha valamelyik fosztó fel­Már tető van a kétszintes családi házon, amit felesége örökségéből kezdtek el építe­ni, s OTP-hitellel folytat­nak, éppúgy, mint minden más munkásember. Ám beköl­tözni legfeljebb, ha jövő ilyenkor tudnak. Hiába a nagy háztáji gazdaság, évekkel előbb a sertéshizlalás, majd a tejelő tehenek, most az ötezer tépőliba: nem sikerült meg­gazdagodni. A hizlalást vagy öt éve a magas termény- és tápárak miatt abbahagyták. Hat éve kezdtek el libázni, egy környékbeli téesz ágazat­vezetőjének unszolására. Ám ahogy lenni szokott, a szövet­kezet szépen learatta a csa­lád munkájának hasznát, s nekik maradt — még a má­sodik év után is — a több százezer forintos veszteség. A Iibafosztás igazi csapatmunka, amit csak jó ritmusra lehet csinálni Várost építettek maguknak A szentendreiek Wertheimet választották g Miárt árdekes nekünk ^ Wertheim, ez az NSZK-beli, ^ Baden-Württemberg tar- f tományban fekvő, 20 ezer $ lakosú város? Pest megyé- $ bői tekintve, két vonatko- % zásban is: egyrészt mert a % második világháború után % csaknem háromezer svábot í telepítettek ide Budaörs­ei röl, Csobánkáról, Pomázról 'i és Szentendréről. Másrészt % az utóbbi település delegá- $ dója alig két hete szente- $ sítette azt az oklevelet, £ amely Szentendre és Wert- % heim testvérvárossá válá- f sának írásos dokumentu- á ma. Wertheim történetét Hans Hermann fordította magyar­ra, aki '1931-ben Csobánkán született és a szentendrei Jó­kai Mór polgári iskola tanuló­ja volt. Az érdekes írásból sok mindent megtudhatunk, pél­dául, hogy a város a Majna és a Tauber között, azok partján fekszik, a középkor­ban is jelentős szerepet ját­szott a térség históriájában. A szőlőtermesztés központja, közlekedési csomópont, s gyö­nyörű a táj, a környezet. Té­mánk szempontjából fontos,- hogy a második világháború­ban a bombázások szinte tel­jesen elkerülték, így alkal­masnak bizonyult a kitelepí­tettek befogadására. De miképpen került Wert- heim Szentendre „közelébe?” Ügy, hogy a közelmúltban négy NSZK-város küldöttsége kereste meg a Dunakanyar gyöngyét, kérve, hogy fogad­ná őt testvérének! A szent­endreiek elutaztak, megismer­kedtek a négy településsel, s ezután úgy döntöttek, hogy Wertheimet választják. S meg kell mondani, helyes válasz­tás volt. A Majna melletti te­lepülés hasonló nagyságú, múltú, idegenforgalmi és kul­turális központ, 18 község tar­tozik hozzá, s főként 2600 ki­telepített Pest megyei sváb ott­hona. Utcáin Járva még gya­korta lehet magyar szót hal­lani. Órák a csomagolásra A testvérvárosi kapcsolat nagy lehetőségeket nyit Szent­endre életében. A cél az, hogy minél szélesebb körben létre­jöjjenek a kapcsolatok intéz­mények, gazdasági egységek és családok között. A folya­mat erőteljesen indult, a kül­döttségben helyet kapott kü­lönböző foglalkozású és beosz­tású vendégek egész sor meg­állapodást kötöttek. Már szep­tember végén indul az NSZK- ba egy futballcsapat. Amon- nan jönnek tanárok, diákok, sőt, a két városban felállíta­nak egy-egy lakókocsit, ame­lyet bármelyik polgár igénybe vehet látogatáskor. De a fő az a szoros és sokszínű együtt­működés, amely a ki felépí­tettekkel és leszármazottaik- kal létrejött. Szívszorító élmény volt, ami­kor a polgármesteri hivatal­ban, az oklevél aláírásakor az idegenbe szakadt magyarok énekelték a Himnuszt. Vagy amikor a Bestenheidbe láto­gató küldöttség buszát szaka­dó esőben órákig várták a kinti magyarok. Kik ezek az emberek? Azok a svábok, akiknek 1946-ban órák alatt el kellett hagyni Magyarországot! Néhány kiló lisztet és zsírt vihettek — amelyből rántást csináltak, s hetekig ezt ették —. s minden ingó, ingatlan vagyonuk itt maradt. A budaörsiek érkez­tek elsőnek 1946. február 12-én. a Wertheim fölött levő kiürí­tett amerikai repülőtér ba­rakkjaiba. Őket követték már­cius 23-án a csobánkaiak, majd mások. Nyolc-tíz négy­zetméteres helyiségekben lak­tak a családok. A férfiak dol­gozni jártak, gyakorlátilag ők építették fel Würzburgot. A csobánkaiak kőfaragók vol­tak, messzebb utaztak, ma­gasabb jövedelem után néz­tek. A nassigi templom min­den , kövén ott a kézje­gyük. Tíz napra 10 deka húst, másfél kiló kenyeret és három szál cigarettát kaptak. A pénzzel nem tudtak mit kez­deni. mert semmit sem ért, azután 1948. június 20-án jött az új márka. Mindenki bead­ta a régit, s a ropogósból negy­venet kapott. A starthelyzet tehát igazán azonos volt: 10 négyzetméteres szoba, 40 már­ka. Az amerikaiak 1951-ben vá­ratlanul bejelentették, hogy 1952. március 1-jétől ismét szükségük lesz a repülőtérre. S most jön a már említett Bestendheid. Puszta föld volt Wertheim mellett. A takarék- szövetkezet segítségével meg­vásárolták, s alig egy év alatt felépítettek rá 14 nagy alap- területű, többemeletes házat. Ezek ma is jó állapotban áll­nak. Műhsfy a ssabad ég alatt A kitelepített magyarorszá­gi németek aztán sorban tel­keket vásároltak, hogy csalá­di házakat építsenek. Csino­san, nyílegyenes utcákkal, tá­gas terekkel. S hogy ne kell­jen messzire járni, üzemeket is emeltek. Megteremtették a wertheimi üvegipar alapjait. Ma is beszélnek arról a buda­örsi műszerészről, aki a jelen­legi üzeme helyén a szabad ég alatt, asztalon és széken kezd­te meg a munkát. Koóspól La­jos csajkával, rossz kabáttal, egyetlen inggel és két ballá­bas cipővel kezdte az önálló­sodást. Hermann János ital­nagykereskedő lett, Melcher József gépekkel rendezi be a vendéglátóegységeket, Wéber Rudolf négyszer képezte át magát különböző szakmákra, ma már nyugdíjas. Szabó Mi­hály az autókereskedést átad­ta a fiának, ő a Toyota-cég „legmenőbb” garázsosa a kör­nyéken. Bestenheid pedig négy évtized alatt Wertheim ipari negyedévé vált, messze a leg­több adót fizeti a város kasz- szájába, . a kitelepítettek sza­vazata döntő a főpolgármes­ter-választásban. S ezt Stefan Gläzer Oberbürgermeister is megerősíti, öt évvel ezelőtt azzal nyert, hogy odaígérte a bestenheidieknek a csodálatos műfüves futballstadiont. Állta is a szavát. Azóta itt játszik a Viktória, s a biztatás így szól: hajrá, magyarok. Hazaszökött tanulni Mert igaz,, hogy a második nemzedék tagjai szétszóród­tak Londontól Koppenhágáig, a harmadik — az unokák — képviselői, nem beszélnek ma­gyarul, de a fazekakban töl­tött káposzta fő, a tepsikben hájas tészta sül, az asztalokon magyar szőttes fekszik, a fa­lakon budapesti képek függ­nek. S amióta jöhetnek, min­den esztendőben jönnek. Pe­dig Csobánkán, Pomázon, Szentendrén és Budaörsön egyre kevesebb ismerős várja őket. A nosztalgia erősen él ben­nük, ifjúkorukat töltötték itt. Hermann János például 1947 augusztusában visszaköltözött, hogy Szentendrén folytassa a tanulást. A rendőrök azonban elfogták és toloncházba dug­ták! Ott találkozott franciák­kal, akik elmondták, hogy Pá- ; rizsban működik a magyar gimnázium. Amikor kitoloncol­ták, egyenesen odament, 3 évig tanult, s csak 1951-ben ment vissza Wertheimbe. A kitoloncoltak sorsa vi- sxmylag gyorsan — maguk se nagyon hitték — jóra for­dult, ma már nyugdíjaskorba jutottak. Tisztes anyagi körül­mények között élnek és jó ér­zéssel figyelik a magyar bel­politika alakulását. Egyre büszkébbek rá, hogy magya­rok. Vicsotka Mihály tépi a liba bőrét, máris visz- szaadta, varrják el. Ilyenkor nem járt a tulajdonosnál pénzre váltható jegyből. — A bandagazdát Sinkó úr fizeti — mondta Mariska né­ni —, ő bizony egy fillért sem venne el a lányok pénzéből! Négy napot szántak az öt­ezer libára. Kemény munka — hát istenem —, a pénzért meg kell dolgozni! Ezek a lá­nyok, asszonyok nem félnek a hajtástól. Megszokták már, hogy nappal répát egyelnek, éjszaka meg sódert lapátol­nak a vagonokból. Azér.t vál­lalták most ezt a munkát, tá­vol az otthonuktól, mert az ő vidékükön ekkora csapatot nem tudnak „eltartani” a li- bások. Igaz, valamennyien dolgoznak valahol, csak sza­badidejüket, szombatjaikat, vasárnapjaikat áldozzák fel a különpénzért. A gazda, Sinkó Ottó a leg­merészebb álmaiban sem gon­dolta volna, hogy ilyen mesz- szire sodorja az élet Kecs­keméttől. Farmoson, a Kri- zsán-dűlőben és környékén, — a Tápiómente Tsz földjén jó tíz éve — ő telepítette azt a mintegy 200 hektárnyi erdőt, amely ma a birtokát is körül­öleli. Utoljára a tápióbicskei társulásnál foglalkozott erdé­szeti munkával. Közben meg­nősült, otthont teremtett, csa­ládot alapított a Krizsán-dű- lőben. Azóta más céggel áll szerző­désben Sinkó Ottó. Megtanul­ta más gazdáktól, hogy a több lábon állás teremtheti meg a viszonylagos biztonságot a farmon. A hét tehén, amelyek közül 3-4 mindig fejhető, a bérelt föld s a ma már nye­reséges tépőlibák adják a négytagú család megélheté­sét. Ottó gazda azonban nem bízza el magát. Ezért gyara­pítja a tehénállományát, a hízó helyett pedig kocákat tart, mert a szaporulat még jó áron eladható. Hogy a libanevelés, tehén- fejés, földművelés mellett mennyi ideje marad a Sinkó családnak a magánéletre, a szórakozásra, kikapcsolódásra? Az éjszakai újság- és könyv- olvasáson kívül nem sok. Pe­dig városi emberek mindket­ten, akik Kecskeméten, Nagy­kőrösön hozzászoktak a szín­házba járáshoz. Akkor miért élik mégis ezt az életet? Mert saját keserű tapasztalataik, vezették őket a felismeréshez: fix fizetésből lehetetlen év­tizedes nyomorgás nélkül tisz­tességes otthont teremteni. Igaz, fogadkoznak, hogy ha beköltöznek az új családi ház­ba, megváltozik az életük. Szebb lesz, az biztos, de hogy, könnyebb is ... Akkor ugyancsak élni kell majd valamiből. Aszódi László Antal Minden, minden csupa szállingózó fehérség! (A szerző felvételei) 4 » 4 4

Next

/
Thumbnails
Contents