Pest Megyei Hírlap, 1989. szeptember (33. évfolyam, 206-231. szám)
1989-09-14 / 217. szám
4 1989. SZEPTEMBER 14., CSÜTÖRTÖK Uj Tabu-könyv Végakarat Kádár János — Végakarat címmel látott napvilágot a Tabu című politikai könyvsorozat újabb, immár negyedik kötete. A Kanyó András szerkesztésében megjelent könyv — amelyet szerdán a Hírlapkiadó Vállalat székházában mutattak be a sajtó képviselőméit — a Kádár Jánossal folytatott utolsó beszélgetésekre épül, de nagyobbrészt olyan dokumentumokat tartalmaz, amelyek eddig még nem kerültek nyilvánosságra. Először olvashatók például Kádár Jánosnak az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának és Intéző Bizottságának 1956 végi és 1957 eleji ülésein elhangzott felszólalásai, és azok a feljegyzései, amelyeket a Dub- cekkel történt találkozóiról, illetve a szovjet vezetőkkel folytatott tárgyalásairól készített. Megvilágítja a könyv a Magyarország című hetilapban közölt interjú készítésének Körülményeit is, s az 1956-tal, illetve 1968-cal kapcsolatos dokumentumok lehetőséget adnak az olvasóiknak arra, hogy maguk alkothassanak képet Kádár János személyiségéről felfogásáról, az utóbbi évtizedekben végzett tevékenységéről. A sajtótájékoztatón szóltak a Hírlapkiadó Vállalat idén tavasszal indított Tabu sorozatának előkészület alatt álló űj darabjairól is. Eszerint október második felében lát napvilágot Marosán György önéletrajzi sorozatának utolsó. Fel kell-e állni? című kötete, amely az 1958—1973 közötti időszakot eleveníti fed. A Hruscsov fiával, az összeesküvés apám ellen című könyv szerzőjével megkötött szerző-: dés szerint az egyesült álla-« mokbeli kiadást követően a Tabu gondozásában jelenik meg hazánkban a könyv. A kultúra közepe Beszélgetés a Magyar Kulturális Kamara elnökével Egy enciklopédia tömör megfogalmazása szerint: a kultúra funkcionális értelemben a társadalmi (emberi) lét egyik aspektusa. A társadalmi lét történelmileg kibontakozó totalitásában azonban a kultúrának más és más szerepe van. Minél fejlettebb a társadalom, annál inkább fontos a kultúra a társadalmi lét egészében. Ez a funkcionális szerep sok mindennel jár együtt, elsősorban a személyiség szerepének növekedésével. A kultúra tág fogalom, amelynek közepe azonban az ember. És idézhetnénk írókat, költőket, bölcselőket, akik mind azt állítják: kultúra, művelődés nélkül elvész a nemzet. Minden társadalmi cselekvés, szándék hiábavaló, ha közben a személyiséget megfosztják kultúrájától. A kultúra manapság a teljes reménytelenség állapotában van, olyan rosszak a pozíciói, hogy bármit meg kell próbálni, ami ezen a helyzeten változtat vélekedtek a művelődési intézmények szakemberei. És tettekre szánták el magukat. Május utolsó napjaiban megalakították a Magyar Kulturális Kamarát. Zelnik Józsefet, a kamara elnökét kérdezem: — Miért van szüksége a kultúrának érdekvédelemre? Nem képviselte ezt a kulturális kormányzat? — A minisztériumnak sajátos, tudathasadásos helyzeténél fogva egyszerre kellett volna hatósági kulturális kormányzatnak és érdekképviseletnek is lennie. Ezért egyik feladatának sem tudott maradéktalanul megfelelni. Évtizedeken keresztül, 1947-48 óta nem volt stratégiája, csak ilyenolyan akcióprogramokat készített mint kulturális adminisztráció. Holott éppen az lett volna a szerepe, hogy elfogadtassa a művelődés, a kultúra társadalomformáló voltát. — Mégis, a minisztérium az első pillanattól támogatta a kamarát! — Azért, mert a kulturális irányítás erős szövetségest remél a kamarától. És joggal, hiszen ez a szervezet segít tisztázni azt is, hogy mi a kulturális intézmények érdeke, s ezek érvényesítése érdekében fel is lép. Ugyanakkor a kultúrpolitika érvényesítése olykor kemény vitákat eredményezhet, hiszen intézményi kamaráról van szó. •*- A kamara célkitűzései között első helyen ez áll: „Nemzeti kulturális eszmékre, értékekre épített kulturális stratégia alapján a magyar társadalom előbbre jutásának segítése". — Mi módon, milyen eszközökkel lehet e célokat megvalósítani? — Mindenekelőtt olyan nemzeti stratégiával, amely a kulturális dimenziót is magába foglalja. Nálunk ugyanis olyan gazdasági tervek készülnek, amelyekbe nem épült be a kulturális tervezés. Márpedig a kultúra a társadalom létérdeke. S ezt fel kell ismernie a politikának, a felelős kormányzatnak. Rá kell jönnünk, hogy kultúra nélkül nincs gazdasági, nincs politikai reform. A kultúra nem előnyre tart igényt, hanem társadalmi szerepének elismerésére. És ez nem pénz kérdése. — Hanem? — Nem több pénz kell, hanem hatékonyabb felhasználás. A kulturális terület a társadalom érdekében hozzá akar jutni azokhoz a forrásokhoz, amelyek nélkül működése nem biztosítható. A területarányos gazdasági, kommunikációs és emberi forrásokhoz. — Kérem, részletezze ezeket! — Világossá, átláthatóvá kell tenni a kulturális költségEurópa vendégeként (3.) Különös, a Ruhr-vidék gyárkéményei fehér füstöt eregetnek. Nem savanyú, hanem tiszta a levegő. Nem beszélnek a környezetvédelemről, megvalósítják. Sok millió márkát költenek rá, mert mindennél fontosabb az ember harmóniája, egészsége. Robog a „Rembrandt expressz” az NSZK-ban, megáll a kölni dóm mellett. Méretei, alakzata innen is, egy pillanatra is: monumentális, felejthetetlen élmény. A tisztaság szintén, mely a kölni pályaudvaron és mindenütt szembetűnő. A Loreley sziklája előtt Érdeklődöm a kupéban ülő német útitársaktól, mikor érkezünk Loreley sziklatömbjé- hez, melyet Heine verse időtlenné örökített. Válaszuk közös, s amikor az egyik Raj- na-kanyarban megpillantottam a nevezetes helyet, ők szinte kihívóan másfelé néztek, mert életüket nem érintette a költészet, hiába gazdagok, jól öltözöttek. Bejön a kalauz. Elegáns, udvarias, határozott, mintha professzor lenne. Az is, a vasút kinevezett tanára. Ismét meditálok. Azon, hogy mindennek sürgősen vissza kellene adni az eredeti rangját, hogy gyermekeink, unokáink lelkesen szóljanak vasárnapi teázás közben a vendégeknek: én borbély, matróz, esztergályos szeretnék lenni. Várkastélyok füzére vezet Koblenzhez, a gyönyörű városhoz. Bonn is föltárja magát a vonatablakból. Az üzlet azonban könyörtelen. Szendvicset nem adnak addig az étkezőkocsiban, amíg a drágább ebédet szolgálják föl az utasoknak. Ezúttal udvariatlanok a pincérek. Kicsit itthon érzem magam. Két katedrális üzenete Brühl kedves városka, itt él Stefi Gráf, Wimbledon győztese. Merész ívű híd szeli át a Rajnát, — méltó a speyeri dómhoz. Falai szürkés, vöröses árnyalatokban pompáznak. Méretei grandiózusak, mivel azonban lélek hatja át azokat, — ez szépségének természete. Császári dóm, itt élt a VII. Gergellyel perlekedő ÍV. Henrik. A speyeri dóm láttán Zsámbék, Ják, Lébény, Ócsa tárulkozik föl újra bennem — az esztétikai igazság tekintetében egy családba tartoznak. Worms erődtemploma impozáns, hatalmas méretű plasztika. Hatását fokozza a harangzúgás méltósága, — Johann Sebastian Bach muzsikájának nem eléggé köztudott alapforrása. Mindez emlékeztet arra, hogy a budai Mátyás-templom harangjai is szépítik a karcsú gótikát. Itt is találkozunk egy kis Magyarországgal, hiszen a wormsi dóm kriptájában pihen az a Komád herceg, akit a monda szerint Lech mezején a mi Lehel vezérünk küldött a másvilágra. Jászberényben őrzött kürtjének csorbulása erősíti a szájhagyományt. Speyer és Worms két példa, két megoldás. Speyerben a román kori bazilika őrzi stílusát, Worms- ban a román és gótikus elemeket barokk belsővel egészítették ki. Mindez semmiképpen sem előnyös, függetlenül attól, hogy a soproni bencés templomnak is ez a gótikusbarokk „házasság” nem kívánt nehezéke. Kár azonban minden szónoklatért, Worms- ban és Sopronban is a történelem szerkesztette az építészeti formákat, — a századokig tartó folyamat kezdéstől a befejezésig. Itt Worms- ban is oroszlánok tekintenek le a falakról. Lánchidunkra és a gyöngyösi kastély oroszlánjaira gondolok. Állják a wormsi mértéket még akkor is, ha későbbi időben születtek, az önálló szobor igényével. Heidelberg csöndje Hídja a prágai Károly hídra emlékeztet, mel ya Neckar fölött ível. Utcáin Lenau, Goethe emléktáblája, ők is telehintették verseikkel a német hont, mint a hazai tájat Petőfi. Mégis büszkén gondolok arra — a várkastély mellvédjéről a szemközti hegy „filozófussétányára” tekintve —, hogy e veretes városról a legszebb költeményt Babits Mihály írta, amikor 1916-ban „Egy filozófus halálára” emlékezett. Mindez azonban már a csönd, az is, hogy az amerikai szőnyegbombázás a közeli Mannheimet nem kímélte, de Heidelberget ki tudja, milyen megfontolás alapján elkerülte. Autónkat a parkolóban hagytuk. Mint a látott krimikben: ember sehol, mindent az automata, a komputer intéz. Páratlan technikai teljesítmény, mesterséges tér. Nekem még félelmetes. Még valami megdöbbentő, s ez néma jaj Heidelberg csöndjében, sok-sok nyomorék ara- szolgat kézzel irányított, kézzel hajtott vagy társat igénylő kocsijával: a felnőtté cseperedett Contergán-bébik. Szép arcú, örömöt áhító béna fiúk és lányok. Hazafelé Frankfurtban megint soknyelvű társaság száll föl a Lufthansa menetrend szerinti járatára. Felhőországban járunk, bármennyire nagy a Jumbó, dobálja a szél. Németül, angolul a kapitány már a budapesti időjárásról beszél, s mi telítődünk a Hor- tobággyal, Balatonnal, Szentendre nyüzsgő utcácskáival — a hazával, ahova végre újra megérkezhetünk. (Vége) U Losonci Miklós vetést. Nem lehet megengedni a megszégyenítően toldozó- foldozó megoldásokat, a kényszerből hol erről, hol arról a területről elvont összegeket, mert ezek nemcsak kultúraellenes, hanem már-már nemzetellenes intézkedések is. — Milyen kommunikációs csatornákra van szüksége a kulturális szférának? — A tömegkommunikáció minden eszközére. Nem furcsa, hogy a televízióhoz a kultúra minisztériumának nincs köze? — Ezt az egy magyar televíziót akarják megszerezni? Vagy önálló tévét alakítanak? — Miért ne? Minél több' televízióra van szükség. Legyenek kereskedelmi, közjogi, intézményi és magántelevíziók. Tudatosan vesszük igénybe a tömegkommunikációs eázkö- zöket egy-egy akciónk érdekében. Így történt ez a kamara első konkrét lépése kapcsán is, amikor az Országgyűlés számára fogalmaztunk meg egy állásfoglalást, s ezt közöltük a lapokban, s megküldtük minden érdeklődő képviselőnek is. Ez történt a II. vásárhelyi dispután, ahol a Magyar Gaz dasági Kamara és a Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete volt a kulturális kamara partnere, és ahol Vásárhelyi üzenet cím mel a gazdasági és kulturális szféra kapcsolatának javításé ra ajánlásokat fogalmaztak meg a1 résztvevők. — Mit ért emberi forrása kon? — A remélhetőleg még fel lelhető kreatív, a kultúra terjesztése érdekében tevékenykedni tudó embereket és intéz ményeket. — Felépítési, működési rendjében volt-e valamilyen mintája a kulturális kamarái nak? — Ilyen típusú kulturális kamarát, tudomásom szerint, sehol a világon nem működtetnek. Talán ezért is érdeklődnek a miénk iránt a Szovjetunióból, Japánból. A példánk a Magyar Gazdasági Kamara volt, ezt a modellt töltöttük meg kulturális tartalommal. — Hol található a kulturális kamara? — Átmenetileg, az idén, a Közművelődési Információs Vállalatnál, ahol megfelelő infrastruktúra, az intézmény számítógépes és videorendszere, nyomdája ad hátteret a kamarai munkának. Később aztán kis szervezettel, főleg társadalmi munkában dolgozó apparátussal, önfenntartó működéssel saját lábára kell állnia. Kádár Márta Könyvklub gyerekeknek Sikeresen zárta első évét a Móra Kiadó könyvklubja. A kiadó munkatársai tavaly nyáron kezdtek hozzá a szervezéshez, felhívásokat, színes prospektusokat küldtek az általános iskoláknak és a köz- művelődési könyvtáraknak. Az elmúlt tanévben az ország általános iskoláiban több mint 700 klub alakult, közel 20 ezer taggal. A gyerekek és a pedagógusok körében sikert aratott a klub lapja, az Én Újságom is. amely évente ötször jelenik meg. Idén tovább folytatódik a klubok szervezése, a felhívásokat már el is küldték az iskoláknak. A belépés feltételei nem változtak, a tagsági díj továbbra is ötven forint. A tagok 14, könyvforgalomba nem kerülő könyvből ötöt kiválaszthatnak és megvásárolhatnak. Az idei kínálatban szerepelnek Fehér Klára, Megay László, Petrovácz István új regényei, indián népmesék, a titkosírások gyűjteménye, az időgépregények új kötete, Krúdy Gyula és Dávid Antal történelmi regényei. K. A. ■ Heti eilmtegyzetb Iskolakerülők Eperjes Károly, az Iskolakerülők főszereplője A testvér szerzőpáros, Kardos István forgatókönyvíró és Kardos Ferenc rendező fáradhatatlanul munkálkodik a fiatalok életének ábrázolásán. Legújabb filmjük is ebben a témakörben mozog: a színhely egy vidéki, lerobbant, csődtömeg kollégiumi iskola, a szereplők pedig ennek az iskolának a tanárai és diákjai. Hogy ez az iskola félreérthetetlenül itt, ebben az országban vegetál, azt Kardosék ezernyi apróbb-nagyobb ténynyel hangsúlyozzák. Ilyen ócska bútorzatú tantermek, s ezekkel a típuspadokikal, ilyen nyúzott állapotban lévő szertári tárgyak a vedlett festékű tárolószekrényekkel, ilyen nyűtt idegzetű, antipedagógus pedagógusok, ilyen kiszolgáltatott, összekuszált életű „tanerők” csak itt találhatók. A megfigyelések pontosak, a részletek elhihetők, a szituációk és a figurák ismerősek. Talán túlságosan is ismerős itt minden. És egy idő után ez inkább zavaró, mint elismerést kiváltó. Ez a vidéki tanintézet mintha gyűjtőedénye lenne mindannak, ami a mai magyar iskolai életben, a pedagógiában, a gyermekszülő, a gyermek-nevelő kapcsolatban rossz, problematikus, sürgős javításra szoruló. Ebben az iskolában csak be- zápult sorsú, a magánéletük megoldhatatlan problémáival elfoglalt, bogaras, kelekótya, nem'pedagógusnak való tanárok dolgoznak. A csufi énektanárnőtől az énekkari próba közben nyugodtan megszökhet az egész kórus. Révülten nem e világban élő magyartanár férje talán azt sem tudja, órán van-e vagy valahol az irodalom álommezein kóborol. Az igazgató vérbe borult szemmel és aggyal haj- kurássza a gondnoknőt. A biológiatanárnő fő gondja, hogy kollégájával egy óvatlan lyukasórán sietve lefeküdjön a hegy- és vízrajzi térképtárban. A gyerekek nevelhetetle- nek, gonoszak, erőszakosak, szüleik vagy nem is törődnek velük, vagy ha igen, hazudnak nekik, rosszindulatúan és céltalanul. Megszöknek és pubertáskori zavarokkal küszködnek', megalázzák egymást és öngyilkosok lesznek — ez az iskola vagy micsoda olyan. mint egy pedagógiai tankönyv negatív példatára. És mégis vonzza a figyelmünket, mert él itt két ember, akire oda lehet és kell figyelni. Az egyik egy borotválat- lan, kelekótyának látszó, heb- rencs beszédű, izgága és gátlástalan tanár, Csőrös, a másik egy fiúcska, Sanyi, aki folyton megszökik, mert hol az anyját keresi, hol csak nem bírja elviselni az iskolát. Ez a két ember a véletlen folytán szinte egymás függvénye lesz. Az eszes, talpraesett, nem gonosz, de nagyon magányos Sanyika Csőrös mellett majdnem észrevehetetlenül alakul kiábrándult, csalódott és megkeseredett kamasszá, és mégis marad benne valami jó belső mag, valami érték, amire egy értő nevelő alapozhat. Csőrös hebrencsnek tűnő, laza figyelmű tanára valójában az egyetlen megfelelő ellensúlya . ennek a. gyermeki karakternak. Ez a nevelő mindennek látszik, csak tanárnak nem. Gondozatlan - figurája, öltözetének inkább csőlakót mint pedagógust idéző „eleganciája”, ócska bogár- hátú Volkswagenja és erkölcsi gátlásokat nem nagyon ismerő természete valahogy azt a felnőttet is elénk vetíti, akivé majd ez a Sanyika talán lesz. Ezzel a nehezen vagy egyáltalán nem kezelhető fiúval csak ez az antipedagógus Csőrös tud bánni, s ez még akkor is így van, ha a fiúcska egv gonosz szülői megjegyzés miatt hosszú ideig egyenesen gyűlöli a tanárt, s ott tör borsot az orra alá, ahol csak tud. Ebben a rémálom iskolában mégis Csőrös az egyetlen nevelő, a szó mélyebb értelmében, mert egyedül őt érdeklik a gyerekek, egyedül neki fontosak ezek a hányatott sorsú emberkék, egyedül ő törődik velük, s nem valami vagy valaki mással. Hogy mindezt így érezhetjük, annak elsősorban az az oka, hogy Csőröst Eperjes Károly játssza, olyannak, amilyennek megpróbáltam leírni, Sanyikát pedig egy nagyon tehetséges kisfiú, Madarász Ákos. Az 6 kettősük miatt mondhatjuk mégis az Iskolakerülőkről, hogy figyelmet érdemlő film. A védelmező Olyan ez az észak-koreai film, mint megannyi más társa, mely távol-keleti környezetben mond el egy mesét a derék legényről és a kedves leányról, akik szeretik egymást, rengeteg kalandon át is egymásra találnak, de egymáséi mégsem lehetnek, mert a társadalmi különbségek ezt lehetetlenné teszik. A hangsúly itt a valószínűleg igen egzotikus benyomást keltő távol-keleti helyszíneken, ruhákon, szokásokon van. Ez a különben bárhol elmesélhető mese, melyben a fiú és a lány bármilyen nemzetiségű lehet, attól válik helyi színezetűvé, hogy belehelyzik egy valamikori koreai történelmi időszakba. És ha már ide helyezték, akkor itt működni kell — a kalandfilmek szabályai szerint — valamilyen mutatós kalandelemnek is. Itt ez teljes mértékben megvalósul. A zabigyereknek született bátor fiú hihetetlen küzdelmekben kerekedik felül minden gaz ellenségén, sőt, az ország ellenségein is a miniszter lányának született szép leány pedig minden megpróbáltatáson át kitart szerelme mellett, — aki, csak úgy mellesleg, amolyan népfelkelést is kirobbant és vezet, meg a gaz, véres kezű idegen nindzsá- kat is elteszi láb alól fantasztikus viadalokban, karate- vagy miféle csatákban. Szóval minden úgy működik, mint a hasonló japán vagy kínai filmekben. A magyar néző meg aztán végképp nem érzékeli, hogy ez kínai, japán vagy éppenséggel koreai (észak-koreai) történet. Takács István
