Pest Megyei Hírlap, 1989. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-26 / 201. szám

1989. AUGUSZTUS 26., SZOMBAT UK. If/ 9 Itt született Vénusz, tengeri kagylón úszva (I.) A hátsó ülést kiszedtük, helyére kerültek a bőröndök, takarók, háló­zsákok, a sátor, s a hátizsák, a cso­magtartóba a töméntelen mennyisé­gű konzerv, ládányi gyümölcs, hé- zagkitöltönek egy-egy tornacipő, neszkakaó, tartós tej, ez-az. Végül megpaskoltuk öregedő autónkat, s elindultunk. Skodánknak szüksége volt a biztatásra, mivelhogy előző nap romlott el benne a fék meg a kilométerszámláló. Előbbit sikerült gyorsan megcsináltatni, utóbbit saj­nos nélkülözni kellett utazásunk so­rán. Pedig jó lett volna pontosan mérni a megtett utat, mert térké­pen csak hozzávetőlegesen lehet ki­számítani. Egészen más eredményt produkál a gyakorlat a maga elté­vedéseivel. pluszkanyaraival... Zsúfolásig megtelt, borzasztó ren­detlen kinézetű kocsink nem keltet­te fel a vámosok érdeklődését, így pillanatok alatt átkeltünk a határon, s irány: Velence! Ne részletezzük az egész napos utazást, lényeg, hogy tele voltunk tervekkel és friss otthoni szendvi­csekkel. Kedvünket a jugoszláv he­gyek között kezdődő eső sem tudta elvenni, nyilván átmeneti állapot, e környék sajátja, s a tengernél majd igazi „azzurro” fogad bennünket. Olasz dallamok, jókedvű, pergő olasz beszéd jött be a rádión, min­den kanyarban más adó vitte a prí­met, élveztük. Az olasz határnál kedvezményes benzin- és sztrádadíj-csomagot vál­tottunk, ameddig kitart, addig me­gyünk. A Velencéhez közeli Fusina kempingben, amely a 30 százalékos kedvezményt nyújtók közé tartozik (később is ilyen helyeket kerestünk az itthon beszerzett Magic Carnet alapján), sártenger fogadott bennün­ket, meg hatalmas pocsolyák, és újabb sötét fellegek közeledtek vészjóslóan. Kétszemélyes, ütött-ko- pott sátrunkat szerencsére villám­gyorsan fel lehet verni, ezúttal csu­pán a tömegesen ránk telepedő szú­nyogok csapkodása lassította a mű­veletet. Szinte az első percekben megje­lent a színen egy fiatal magyar há­zaspár. Nem szép dolog, de cseppet sem örültünk nekik: teljes kikap­csolódásra vágytunk ezekben a na­pokban, kerülni kívántuk az „és ti honnan jöttetek, kik vagytok, med­dig maradtok” sabloncsevegéseket, a közös ismerősök keresését, az ott­honi gondok megtárgyalását. De hát nem bánthattuk meg őket. a férj lelkes SZDSZ-tagként hihetetlen in­formációéhséggel érdeklődött az ott­honi események iránt, mondván, már két hete eljöttek otthonról, s bor­zasztó, hogy semmit sem tudnak az azóta történtekről. Nekünk cseppet sem tűnt ez olyan borzasztónak, ép­pen hogy nyugalomra vágytunk, át­meneti elszakadásra az otthoni lá­zas, lüktető, naponkénti változások­tól, örültünk, hogy távol országunk­tól lecsillapodhat, megnyugodhat némiképp agyunk, idegrendszerünk. Ok viszont vágytak vissza a zűrza­varba — lehet, hogy mi is ilyenek leszünk az út végén ...? Mit mondhatnánk Velencéről, ahová kishajóval utaztunk át más­nap, már ragyogó napsütésben? Aki nem látta, annak látnia kellene. Aki járt ott, tudja, milyen elmondhatat­lanul kedvesek a színes sikátorok, a csupa növény belső udvarok, a Ca­nale Grandén négyes-ötösével egy­más mellett haladó gondolák, me­lyeken zengő hangú férfiak éneklik a Sül maré luccicát, s egyéb híres olasz dalokat, milyen hangos a kikö­tő a fuvarra várakozó, fehér inges, fekete nadrágos, nyakukban színes kendőt, fejükön szalmakalapot vise­lő gondolásoktól, akik átszellemülten verik a blattot, miközben hajójuk, orrukban elhelyezett vörös műrózsá­val türelmesen ring a piszkos, hal- szagú vízen. És el lehet mondani a butikokkal, gyümölcsárusokkal teli Rialtó-híd nyüzsgését, hol anyák rángatják gyakorlott mozdulatokkal fel s le a babakocsikat, amelyen — elütve a színes kavalkádtól — ma­gas, vékony, szelíd arcú fiú jött ve­lünk szemben fekete ingben, fekete nadrágban, szűk szárú fekete csiz­mában, derékig érő koromfekete (festett?) hajjal, mely szétterült a hátán, s így valahogy más volt, mint a többiek, elmélázó mosolyára oda kellett figyelni... A Szent Márk tér túltáplált, lusta galambjai fity­málva kerülték ki hazai szendvi­csünk lepotyogott morzsáit, jobbhoz szoktak nyilván, s mintha a Doge- palota udvari kútja is velünk vic­celt volna: minden pénzfajtát befo­gadott, csak egy sárgán virító két­forintos akadt fenn rácsozatán. A téren hömpölygő turistahad, az idegenvezetők színes ernyőket, zász­lókat a magasba emelve terelgetik- vezetgetik nyájukat, a házaspárok kötelező jelleggel állnak a fényké­pezőgép lencséje elé a galambok között, kötelező mosollyal és köte­lező összeölelkezéssel, hogy a kat­tanást követően mindez azonnal elil­lanjon ... Az üzletemberek a hőségben is öl­tönyben, nyakkendősen vágnak át a téren, sietve, elfoglaltan, mindenki más viszont ráér, ácsorog. nézelődik, bemegy a süllyedő, hepehupás kö- vezetű székesegyházba, hacsak az őr ki nem tiltja kivágott ruhája vagy sortja miatt. Az egyik cukrászda teraszán gyö­nyörű fiatal nő öreg, kiélt arcú fér­fi kezét csókolgatja; sorban, minden ujját, a férfi pöffeszkedve tűri — ez a legkevesebb a pénzéért. S ha már pénz: kóla 1700 Ura, a fagylalt 1000-töl indul, egy pizza 3000, képes­lap bélyeggel 750, egy kg banán 3000, van ahol olcsóbb. A váltás: 1000 lira=45 forint. Ha gyorsan kel­lett számolni, az egyszerűség ked­véért — kissé nagyvonalúan —, az adott számot tízzel oSÍtóttuk, majd feleztünk. Az így kapott eredmény­től aztán újra és újra elájultunk, végül sürgősen elálltunk a vásárlás­tól... Napokat, heteket lehetne Velen­cében sétálni réggel, este, éjszaka, ám szabadságunk s pénzünk véges, rövid idő alatt szeretnénk minél töb­bet látni. Másnap Veronát nézzük meg, s mit is keresnénk elsőként, mint Júlia házát, a híres erkélyt. A városközpont csillogó butikjai kö­zött váratlanul tárul fel a félhomá­lyos, széles kapualj, melynek falait zsúfolásig telefirkálták szívekkel és nevekkel a mai párocskák. Hívoga­tó, marasztaló a zöld repkénnyel befuttatott, kövezett udvar, az egy­szerű vonalú, legendás erkély, mely­ről egymást váltva pillantanak le egy-egy percre — ki tudja, mire gondolva — a mai Júliák. Indulunk, vár a többi nevezetes­ség, köztük az ünnepi játékok al­kalmából az Aida díszleteivel beren­dezett hatalmas aréna, amelynek leg­alsó folyosója barlang szerűen sötét és vizes, legfelső szintje ugyanakkor forró, naptól vakító, ám ragyogó ki­látást nyújt a felkapaszkodóknak, útikönyvek dolga, hogy beszámoljon Verona hangulatos tereiről, neveze­tes szobrairól, épületeiről, emléke­zetemben a Rómeó és Júlia Motel felirata maradt meg élesen, gondol­ván, itt biztosan csak nagyon fiatal és nagyon szerelmes pároknak ad­nak ki szobát. Mantovától elnézést kell kérnünk: nem ő tehet róla, hogy nem szeret­tük. Kora délutáni hőségben, szom­jasan, nyűgösen, csak azért is meg akartuk nézni, amit az útikönyv ajánlott, de estére kiesett a fejünk­ből minden. Vigasztaltuk magunkat, hogy egyszer talán még visszaté­rünk, s pótoljuk. Tengerpartra, hús vízre vágytunk kimondhatatlanul, így elhúztunk Párma mellett a Ri­viéra felé. Sötétedéskor már a nyu­gati parton voltunk, Lerici teraszos kempingjében, melynek legalsó, ten­ger fölé hajló szintjén a hatalmas, lapos sziklákon fiatalok ücsörögtek, beszélgettek, meg-megmártóztak a sötétségbe vesző végtelen vízben. Másnap a pár kilométerrel távo­labb fekvő, sötétkék öblökkel, bar­langokkal, pici félszigetre épült pi­ci várral körülvett tündéri kisváros, Portovenere bebarangolásával kezd­tük a napot. Állítólag itt született a hullámokban Vénusz, tengeri kagy­lón úszva, ahogy Botticelli megfes­tette . Pillér Éva Győri András (Folytatjuk) Velence A veronai aréna Itt született Vénusz A gondolások hazái» Portovenere Júlia erkélye Veronában Kár lenne, ha elsüllyedne

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents