Pest Megyei Hírlap, 1989. augusztus (33. évfolyam, 179-205. szám)
1989-08-19 / 195. szám
8 Piriim 1989. AUGUSZTUS 19., SZOMBAT Hä elejtették, megcsókolták GYERTYÁS CIPÓVAL KERESTÉK A VÍZREFÜLTAT A kenyérkosár Augusztus közepén teletűzdelték mezei virágokkal a cséplőgépet. Tetején lányok, legények énekeltek. Így húzta maga után a traktor, régebben még a gőz hajtotta tüzesgép a a falu felé. Ügy mondták a cséplés elvégzése után, hogy bekötnek. Ekkorra már őröltek a malmok az új búzából. Kezünkben szép, fehér kenyérrel szaladtunk az utcára, jóízűen majszolva, de közben a játékot sem mulasztottuk el. Újkor, ahogy a nyári termés betakarítását követő időt nevezték, még volt elég fehér kenyerünk. Sütéskor jutott lágy cipó is. készült sütőlapátnyi nagy lán- gos. A kenyérsütés kimondatlanul is ünnep volt a maga nemében minden háznál. Különös, hogy bennem, s talán a körülöttem állókban is hasonló emlékek ébredtek a Mezőgazdasági Muzeum aulájában, néhány nappal ezelőtt. Itt nyitotta meg Nagy László, a MÉM főosztályvezetője az Ünnepi kenyerünk című kamarakiállítást, amelynek dr. Gulyásné Vajtai Zsófia volt a rendezője, és Górász György- né a grafikusa. A rövid beszédet mondó szónok arról a csodáról beszélt, amely mindig ámulatba ejt bennünket. A tiszteletről, amelyet a kenyérért folytatott munka és küzdelem ébreszt Alföldi búzkenyér Szent István napján bennünk. Mert sok fáradság, várakozás és reménység kíséri a mag földbe kerülésének napját. Amíg az a parányi szem kihajt, növekszik, szárba szökken, kalászt bont, learatják, malomba kerül. Ma már többnyire nem a háziasszony, hanem a hajnalban kelő, vagy éjszaka dolgozó pék dagasztja, süti, a mindennapinak nevezett legfontosabb élelmünket. Sokféle formában, ahogy története során is sokféle változata és minősége alakult ki. Népszokások, hiedelmek és érzelmek, emlékek kötődnek a kenyérvariációkhoz., Az emberek vallási ünnepein ostya, macesz, vagy úrvacsorái kenyér formájában jelenik meg. Szertartásosan fogadja vendégét kenyérrel és sóval az orosz ember, Szentistvánkor szeli meg ünnepélyesen a magyar. Örömünnepeinkre kalács készül. Van belőle lakodalmi, húsvéti, szív alakú és baba formájú, mézes és mákos. Szakmák alakultak ki, mesterek váltak tudójává, hányféleképpen lehet ízes és tápláló étket készíteni búza- és más gabonafélék lisztjéből. Koronként változott a helyzet történelmünkben. Egyszer az volt a baj, hogy nem mindenkinek jutott elég kenyérből, máskor a bőség vált túl természetessé, mert mindenki olcsón hozzájuthatott. Erről még frissek az emlékeink. Szükséget ma sem látunk, csak az árak változtak. Az újat mindig nehezen vártuk. Legnehezebben talán a háború utáni években. Először az aszály miatt, mert gyengére sikerült, s nem volt elég egy évre a termés. Később meg a beszolgáltatás kényszere okozott sok nélkülözést. Megismertük a rozs-, az árpa-, sőt a kukoricalisztből készült fekete kenyeret is, pedig Magyarországon csak a fehéret tartják igazinak ez_ emberek,„£&LJ$erült a korábban csak'Erdély vidékein fogyasztott kukoficakására, a tejjel leöntött puliszkára; előtte csak a tepsiben sült édes kukoricamáié volt ismert a falusiak között. A szegényebbek igaz, fogyasztottak ennél még szerényebb, pogácsa formájúra gyúrt kukoricagörhét is. Valahogy úgy alakult országunk történelme, hogy sokszor volt hiányunk az életet jelentő kenyérből, ami aztán éppen ezért vált a lét- biztonság jelképévé. Ezért kellett megcsókolnia annak, aki elejtett belőle egy darabot, ezért háborodott fel, sőt botránkozott meg az idősebb ember még a közelmúltban is, amikor azt látta, hogy sok helyen bánnak vele pazarló módon. Érthető, hogyan érzett ennek láttán az, akinek még izmaiban sajgóit a kaszasuhintás, marokszedés emléke forró nyarakon, s torkában érezte a cséplőgép kavarta port. Ez az új nemzedékeknek csak történelem. A megnyitót mondó főosztályvezető szavai szerint az idén is megtermett az ország kenyerének való. Valamivel jobb minőségű liszt készül majd belőle, mint a tavalyiból. A kiállítás tárlóiban bőséges választékot mutat be a Fővárosi Sütőipari Vállalat abból, ami a boltokban kapható. Még érdekesebb és gazdagabb ennél a kenyér múltja, amivel a bemutatóteremben szintén megismerkedtünk. Emlékezetünkbe idézik a rendezők, hogy az új házba költözők egész kenyeret vittek magukkal, az új asszonyt kenyér alatt vezették a házba. A Bács megyei Szeremlén karácsonyi morzsával gyógyították a beteg állatot. Somogybán húsvétkor lyukas közepű kaláccsal ajándékozták meg a kanászt. Az alföldi pupos- ka olyan kiskalács volt, amelyet kaszáláskor sütöttek. Tarisznyába téve nem törődött. A kutyakenyér korpából készült. A Szigetközben böjt idejére, vagy akkor sütötték a lepénykenyeret, amikor már fogyóban volt a búza. A vízbefúltat gyertyás cipóval keresték, s tűzvész elleni védekezésül lyukat nyomtak a kenyérbe. Békés megyében kulcsos, meg%zív alakú kalács is került az ünnepi asztalra Máshol kakastaréj- formákkal díszítették az ünnepre a vendégnekvalót. Életünk célja, tetteink mozgatója, küzdelmeink eredménye a kenyér és a kalács. Aki a Vajdahunyad várban megtekinti a gazdag összeállítást, történelmet láthat. Tisztelet ébred benne az emberi munka iránt, amely a szép és nemes dolgok, az értelem ősi forrása. Az asszonyok még a szűrökbe is belehímezték a nemzeti ellenállás szimbólumát A NEMZETI IDENTITÁS SZIMBÓLUMA Az ezeréves magyar államiságot jelképező országcímer az 1S4S—49. évi forradalom és szabadságharc leverése után vált diszítőművészetünk újszerű és közkedvelt motívumává. A független nemzeti lét, a nemzeti ellenállás szimbóluma lett, s egyben a magyar nép öntudatának kifejező- eszköze. Magyarország jelképének ábrázolása az élet minden területét áthatotta, a legkülönbözőbb tárgyakon és a legváltozatosabb formában jelenítették meg. Címer ékesítette a használati tárgyakat és a dísztárgyakat egyaránt. A pásztorok kürtjeiket, botjaikat diszítették vele s a kolcrm- pokat vezérállataik nyakán. Megjelent az országcímer a céhek jelképeiben, s a falusi emberek által használt csobolyókon, mázas korsókon, a cseréptálakon és -tányérokon. Az asszonyok belehímezték a díszes szűrökbe is. A falusi és városi kézművesek közízléshez igazodó vásári áruin, a tükör keretén, a nyergen, a hordó fenekén, a faragott bútorokon és a mézeskalácsokon szintén népszerű díszítőelem volt a címer. Használta a népi építőművészet is, belefaragták a kapukba, az épületek hömlokzatába. A manufaktúrákban készült tömegcikkeken, sőt a századelő gyári termékein is gyakori motívum a kettős kereszt a koronával. A Néprajzi Múzeum sok száz címeres tárgyának csak egy részét állította ki, de a tárlat így is pontosan mutatja, hogy az országcímer nélkülözhetetlen eleme a nemzeti hovatartozás tudatának és érzésének. Szöveg: Kecskés Agnes FnEó1 Hanrsnvszki .Tánnc A puposkát kaszáláskor tették a tarisznyába Kovács T. István Díszes cseréptál, közepén babérággal övezett országcímer
