Pest Megyei Hírlap, 1989. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-22 / 171. szám
8 1989. JÜLTT7S 22., SZOMBAT Szlovákiai cserepek Cserélődik a cédula Erdőkbe építették Gyón'eső verte végig a betont, az a fajta, amelyik hirtelen, sűrű függönyben szakad le az égből, s percek múlva eltűnik. Gőzölgő, súlyos pára jelzi csupán távozását, s a hegyek fölé belógó felhőcafrangok. A láthatár körben tiszta, mint az üveg, az ember fél, sóhajtásra eltörik.. A parassapusztai határátkelőhely csendes, ráérnek a vámosok is. — Hová? — érdeklődnek, miközben tüzetesen szemügyre vesznek bennünket, egyezik-e a kép, az útlevélben, önmagunkkal. — Csak ide, Sahy-ba ■— mondjuk, s a szlovák vámos javít is rögtön: — Ipolyságba, Ságba, ugye? Ebbe’ a Sahy-ba kitörik az ember nyelve... No — gondoltam —, ismerek én ennél kacifántosabb neveket is a Felvidékeit, hogy Erdélyről ne is beszéljünk. Falvak neveit, amelyeket szépen csengő, tartalmában is édes ízű magyarsággal neveztek el valaha. Dehát, ilyen a világ, Ságból Sahy lett, és Hont vármegye városkája ezen a néven is őrzi történelmét. A főtér csendes, ember ezen a kora délelőttön alig koptatja a köveket. Némely galambok burukkolnak a Mária-oszlop körül. Bágyadt nap fénye verődik vissza a teret övező üzletecskék kirakatairól, a kétnyelvű feliratok itt-ott elkoptak. A Skoda bolt előtt magyarok, bebocsátta- tásban reménykednek, ám foszladozó cetlin üzenet feszül az ajtón, szlovákul—magyarul: áruátvétel. És árut vesznek át a sportboltban, a textilházban és az üvegárudában is, pontosan tizenkettőig. Utána cserélődik a cédula, s ebédszünetről tudósít. A buszpályaudvaron a zöldséges nyitva van; fonnyadt eper kicsi tálcán, s színét vesztett cseresznye. Az elárusító hölgy mondja büszkén, magyar a gyümölcs, hozzák sűrűn a termelőszövetkezetek „Magyarból”, csakhát az a baj, hogy előbb valaGyügy, a fürdőváros. Kénillat, sokszoknya, széles út A Léva (Levice) felé vezető úton a falvakat egyszerűen az erdőkbe építették. A kertek végét kerítés sem zárja, bokrok s magas fák hódítanak vissza évről évre nagyobb területet az udvarokból. Az épületek teOlcsó a magyar könyv az Ipolyságban (cím fölötti képünk). Léva főtere. A vár kapitánya valaha Csáky László volt, akinek szalmáját mondás őrzi milyen távoli raktárba kerül, ott osztják el, ki, mit kap. S mire ideér, ez lesz belőle. A könyvesbolt poros kirakatában magyar könyvek, szőlőtermesztésről, gyógynövényekről. Petőfi kötet, a Haláltánc antológia, sorozat történelmi évszázadokról, s egy könyv II. Rákóczi Ferencről. Róla, aki éppen itt, a főtéren tárgyalt 1704-ben az erdélyiekkel, akik jó hirt hoztak, de milyen jót: fejedelemmé választásának hírét. Pokolbéli esküvő A szlovákok, s a felvidéki magyarok — mondják — egy szál sárgarépából is királyi lakomát tudnak készíteni. Ravasz receptjeik vannak, szokatlan ízeket kevernek. A sajtszeletekbe rejtett hús, panirozva. hirtelen sütve gyügyi (dudincei) specialitás, az uborkasaláta magyar. A pincér is magyar, de azt mondja, amikor szólok hozzá: ne rezumi, nix apacsi. Értem, ö nem érti, én meg parancsoljak. Vidám-kék szemű lány, s később, amíg a motel halijában a golfozási lehetőséget hirdető táblát szemlélem, bebizonyítja, hogy mégis tud magyarul. — Ízlett a szálát? — Hogyne — biztatom lelkesen további mondandóra. — Lajos bácsi hozta — árulja el a kék szemű lány. — Barátja van az Ipelen (Ipoly) túl, ahol keskeny a folyó, ott dobálják át egymásnak az egyebeket. Gyügy. a valamikori fürdőfalucska látogatott gyógyfürdővé nőtte ki magát. Szállodái elegánsak, Kristal, Smaragd s más ékkövek neveit viselik. Az egész országból érkeznek ide a reumatikus betegségben szenvedők. Épül már egy újabb szálló is, szigorúan körbekerítve a területet, a vaskerítés fölé őrtornyok magasodnak, fegyveres őrök vigyáznak. Rabok ássák az alapot.... — Az ördög tart itt lakodalmat — gondolom, ahogy beljebb sétálunk a fenyőkkel ékes parkban. Kénes a levegő, szinte tapinthatóan leng a fák között. A kupolna (fürdő) ablakain fehéren csapódik ki a gőz, a kicsike szabadtéri medencében idős asszonyok tempóznak méltóságteljesen. A gyógyvízforrás körül emberek várnak sorukra, hogy megtölthessék üvegjeiket. A kőmedencét márványszerű cseppkövek borítják. tején foltot mutat az új cserép, néhol rombadőlt házak tégláin zöld növények burjánzónak. Lehúzott redőnyök mögött csöndbe ájultan hallgatnak a szobák. Lakóik csak késő este térnek meg, kint járnak a földeken, vagy a városokba buszoz- tak, ott találtak munkát. Két magyar ajkú falu között egy többségében szlovák lakta település — köny- nyű tudni, melyik, mi. Az egyikben gyerekek integetnek szélesen a kocsi után, a másikban egy asszony igazít kelletlenül útba. ÁH az óra Léva, a Hron (Garam) folyótól alig tíz kilométernyire, ősi kelta város. Központjában, a macskaköves téren ma autók parkolnak, a szabályos négyszöget pompás virágokkal ékes szivarfák övezik. Körben, az eklektikus épületek omló vakolattal csúfoskodnak, némelyek körbeállványozva. Sok pénz nem akad a felújításra, a lévaiak mégis megkísérlik, a jobb későn, mint soha jelszó jegyében. A tér egyik oldalán már úgyis ott csúfoskodik az álmodern élelmiszeráruház, a Druzsba — azaz a kultúrotthon — valódi szocreál. A bűbájos, egyemeletes házacskák szigorúan zárt kapui mögül dohszag terjed megállíthatatlanul, meszesgödör ásít félig telten, s imitt-amott eltörtek már az esötől- széltől vert faállványok is. A munkások akkor jönnek, amikor idő, s pénz van a restaurálásra. A városháza órája vagy éjféli tizenkettőt mutat — sok éve már ... Léván örülnek a magyarnak. Zsuzska (Zuska) asszony a Druzsbábán dolgozik, arca pirospozsgás, nevetése csengő, barna szeme pillantása huncut, egyszóval éppen olyan, amilyennek a magyar tűzrőlpattant menyecskét az ember elképzeli. Nos, ő nem magyar, százszázalékos szlovák családból, szlovák faluból származik. Volt is sírás-rívás a famíliában, mikor magyar legényt választott élete párjául. Rítt a szlovák napa, a magyar anyós meg csak ennyit szólt ridegen a fiához: Aztán, mondd csak, a faluból, hozzád illőt, jó szavát, nem találtál? ...—.Ézár. ami szó, nem beszéltem magyarul — kacag Zsuzska. — Most is gondolkoznom kell, ha valami bonyolultabbat szeretnék kifejezni. De a gyerekeim mind beszélik a nyelvet. Meg is szólnak érte otthon, de nem bánom ... Kevés asszonynak akad olyan szerencséje, hogy befogadják magyar családba, de titkon vágynak ám rá a lányok, elhiheti! Én ismerem mindkét életet. Jó emberek a szlovákok, szorgosak, megfontoltak, de hidegek, óh, óh, de milyen hidegek! Otthon, ha apám helytelenített valamit, hang se került napokig a házban. A magyarok másfélék — tudnak dolgozni, de tudnak élni is, jókat nevetni, a lányok meg susmorogni erröl-arról, nemcsak a pénzről, a gyarapodásról! Járunk ám át Magyarba, kétszer is egy évben, most is készülünk. A baj csak az, hogy kevés pénzt kapunk, napi ötszáz koronát válthatunk be; az meg nemigen elég. Hanem aztán, hogy maguk ott milyen jól élnek! Mi minden van, milyen csillogó házak! Én is akartam egy lángosost nyitni, kérvényeztem, de nem adták, más lett a szerencsés. Sorban állnak előtte mindig, de nagy haszna nincs, a pénzt le kell adni... De azért mi is szépülünk itt, vigyáznak Lévára. A gimnáziumban magyarul tanítanak, újságunk is van, egyetem, főiskola meg Nyitrán legközelebb. Ház is épülhet, az állam a 35 éven aluliaknak 150 ezer koronát ad, amit Az „Atom” elnevezésű újtelep az ősi városban nem kell visszaadni, a ház meg kikerül 300 ezerből, no nem olyan tehetős, egyszerűbb, persze. Kiáltanak Zsuzska után, fordul is azonnal, búcsút int; — Ne kerüljenek el, ha erre járnak — s perdül tovább. Aztán visszaillan, — rossz hírünket ne keltsék! — mondja, s tanácsot is ad. Ha beljebb megyünk az országba, hát Nagymarost ne említsük, s Dubcekröl se sokat beszéljünk. — Sokan vannak, akik értik a szót — súgja még —, csak nem mutatják, nem akarják. Amott, az Ipelen túl is akad, aki ferdén néz ránk, ha ott találkozunk! Kis és nagy határ Nagy hasukkal szinte földig lógnak már a felhők, elhagyták Gyügy erdeit, Ság felé utaznak. Az Ipolyság főterén most hangszóróból zene szól, betölti a városközpontot, visz- szacsapódik a falakról, s fölkúszik a panelházak övezte piacra, ahol üresen szomorkodnak a tákolt faasztalok. öt óra van. késő délután. Vége a munkának, az emberek lassan hazatérnek. A vidáman pattogó muzsika utánunk suhan az úton, s látjuk még a fák fölé magasodó táblát, amelyről eső és szél többnyire már lemosta a betűket. A római számok alig olvashatók, mellettük tisztán a kongresszus, a nagy C — o többi ködbe vész. A határon ásít a csomagtartónk, zörgős csomagban cukorka szomor- kodik csupán. A vámos megfogja, nézegeti: Jófajta, lengyel. Nem is tudtam, hogy kapni ilyet nálunk ... A boltban nem is. Lengyelek piacolnak Felvidéken, s Romániából is érkeznek buszok. Reggel jönnek, este mennek, üresen érkeznek, élelemmel megrakottan távoznak. Mindig annyian, ahányon átlépték a határt. Zsuzska asszony azt mondta, sajnálják őket, de mennyire sajnálják, de errefelé helyük nemigen van. A Duna túloldala az otthonuk, menjenek hát oda — mutatják az irányt. Bellér Ágnes Ebéd — Léván (Vimola Károly felvételei)
