Pest Megyei Hírlap, 1989. július (33. évfolyam, 153-178. szám)
1989-07-15 / 165. szám
1989. JÚLIUS 15., SZOMBAT 9 Tengizi hétköznapok - ahogy a munkások látják (I.) Nem kalandvágyból, hanem a pénzért Kuvait-lázban égnek a hazatérő tengiziek. Ki azért, mert utazik, ki azért, mert talán csak egyelőre — nem. Pedig — teszik szóvá egyesek , azt Ígérte az igazgató tavaly áprilisban: „fiúk, aki tisztességes munkát vegez, kitart Tengizben, az máris zsebében érezheti a repülőjegyet a következő külföldi megbízásra”. Most bizonytalanok, nem tudják, hol fognak dolgozni, s egyáltalán mennyiért. Rossz hírek keringenek: kevés a munka. Ezt a legnehezebb megemészteniük mindazok között, ami e hazában történt, változott az egy év alatt, míg távol voltak. Annak ellenére, hogy a hozzátartozók leveleiből meg a saját kábeltévé- és rádióműsoruk révén bőven kaptak híreket. Persze, a teljességet csak átélni lehet. Lassan megtelnek a szatyrok ... A KW dolgozóinak egy csoportja a legközelebbi város, a 130 kilométerre lévő Kulszari piacán Egy hírlapíró archívumából (VII.) A medve lelépett a vászonról Lapunk hasábjain napról napra találkozhatnak kollégánk, kedves barátunk, Kasznár Zoltán nevével. Azt gondolhatnánk, a név viselője fiatal ember, erre utal információinak frissessége, a szerző sohasem lankadó kíváncsisága. Pedig a szóban forgó hírlapíró elmúlt már hetvenéves, nemcsak a mi fzerkesztőségünkben, de az egész magyar sajtóban a legidősebb zsurnaliszták közé tartozik. Belső munkatársként, tudósítóként számos heti- és napilapnál dolgozott. A szerkesztőség tagja volt például az Autó című lapnál, a Magyar Napnál, a Független Magyarországnál, dolgozott a filmhíradónál és a Magyar Távirati Irodánál. Az ötvenes években sokáig hallgatásra ítéltetett. Sorozatunkban a sz irző negyvenéves újságírói pályafutásának legérdekesebb találkozásait, történeteit eleveníti fel. Lázas készülődés fűti munkáltatójuk, a Siófoki Kőolajvezetéképítő Vállalat központját is. Az újabb külföldi, a kuvaiti vállalkozás szervezésén, előkészítésén dolgozik a külön erre a célra alakított vállalati team. Már felkészítették, útnak indították az első munkáscsoportokat, meg a gépeket, technikai és egyéb, ott szükséges felszereléseket szállító kamionkonvojokat. Egy ilyen utóbbi indításáról visszatértében fu- Jtpttunk össze az említett team egyik tagjával, Szántó Imféné exportvállalkozási előadóval, tengizi referenssel. — Éjt nappallá téve dolgozunk, hogy minden rendben menjen — szakadt ki belőle a fáradt sóhajtás. — Szükség van a külföldi megbízatásra, többre is, mert itthon ránk, csővezetéképítőkre most nagyon rossz idők járnak. Nincs munka. Külföldön kell megkapaszkodnunk. A vállalat vezetőit inspirálja a felelősségtudat, elvégre ezerötszáz ember kenyeréről van szó. És nem is akármilyen másfél ezer szakemberéről. Hiszen a Kőolajvezetéképítő Vállalat (a továbbiakban a KW) fennállása óta számos hazai és külföldi nagyberuházás jeles résztvevője, építőszerelője volt. Csak a legutóbbira hivatkozunk példaként: komoly feladat jutott a KVV- nak a Paksi Atomerőmű felépítésében. De dolgoztak már például Ku- vaitban is. Az utóbbi munkán szintén lehúzott egy jó évet az én legkedvesebb barátom, „o kis szabolcsi”, Novák Mihály a kétszakmás, minősített hegesztő-csoportvezető. Akárcsak most, Tengizben. S küldte onnan is, meg eminnen is rendszeresen az olykor honvágytól gyötört, férfit próbáló napokról szóló beszámolóit. Tengizi híradásaiból mást olvastam ki, mint amit hallunk erről a gigantikus építkezésről meg a táborról, Magyarújváros hétköznapjairól. Így adódott, ez a magyarázata, hogy most Tolnába és Somogyba invitálom a Pest megyei olvasót. A kis szabolcsi a munkásemberek nem agvonnyavalygott, de rendkívül fejlett etikai érzékével - ragaszkodott hozzá, hogy hallgassam meg a fiúkat. Az ő summázott véleményét úgyis jól ismerem: — Nem azt akarom mondani, hogy szándékosan nem mondtak igazat azok, akik a tengizi híreket hozták vagy terjesztették. Csak egy kicsit felnagyították a dolgokat. Mert ki a fene törődött volna azzal, mit csinálunk ott, ha nincs egy kis körítés, szenzáció. Akik meg — bármi okból — csak néhány napot töltöttek kint, úgy voltak vele, mint a turisták a meglátogatott országgal. Beleszagolnak a levegőbe, látnak, hallanak valamit, s máris ítéletet alkotnak. Pedig hol van az a valós élettől!? — Ami meg Tengizben valóban nagy téma, az külgazdasági kérdés, de az sem leegyszerűsíthető képlet. S mellé a láger, a járványveszélyek, a kalandvágyók, a mindenre vállalkozók gyülekezete ..., illetve ennek érzékeltetése, azért már sok! Hát egy frászt! A nagyobb pénzért mentünk, mert ki az otthonát építi, ki egy jobb kocsit akart, vagy mint a nyírvasvári Dobai Sanyi, aki a kislánya külföldi gyógykezeléséhez szükséges anyagiakat akarta előteremteni. Nem sokan mennénk külföldre, ha minderre itthon is megkereshetnénk a rávalót. Persze, az is igaz, legtöbbünket izgatott a nagy próbatétel, a szakmai bizonyítani akarás. Csak emiatt van, hogy most újra a külföldi munkára kacsingatunk. Dinnyés Sándor — a KW-sek tengizi lakatos csoportvezetője, akivel paksi, lakótelepi otthonában találkoztunk — nem kívánkozik Ku- vaitba. — Tengizre is azért vállalkoztam, mert a Trabantomat akartam kicserélni. Nem gondoltam, hogy egy év lesz belőle. De nem volt olyan kibírhatatlan, hogy ne érte volna meg — tette hozzá ironikus mosollyal. — Egyébként ez nekünk, munkásoknak, anyagilag jobban megérte, mint majd Kuvait. És aki azt mondja, hogy nem gondoskodtak rólunk rendesen, és hogy rosszak voltak a körülményeink, meg a koszt, az hazudik. Az anyagiakról beszéltünk, amikor beszaladt az ovisjelölt Sanci, pucér popsival a mellékhelyiségből, ahol sürgős dolga akadt. Elkésett a figyelmeztetés, az anyuka, Rózsika asszony riadt hangja: „Sanci, gyere vissza azonnal.'”, mert a szöszke, gyönyörű kisfiú már az apja karjaiba vetette magát, „az apukám öltöztessen” felkiáltással. Van egy 11 éves kislányuk is, aki most a nagyszülőknél nyaral. — Amikor áprilisban a férjem hazajött és ismét beállt dolgozni, persze újra távol, Dorog környékén, dekádrendszerben, a gyerekek az első este kétségbeesetten faggattak: az apu megint olyan sokáig nem jön haza? Iszonyú nehéz volt nekünk is az az egy esztendő egyedül. A munka mellett rám szakadt a gyerekek, a háztartás minden gondja, baja. A férfimunkához — ha elromlott valami — a szomszédból kértem segítséget, és meg kellett tanulnom, hol van a Gelká. Paksról sokan dolgoztak, dolgoznak ma is Tengizben. Csak a mi lépcsőházunkban négy családból hiányzott a férj, az apa. Dinnyés Sándor nem panaszkodik. Csoportvezetőként — a már említett körülmények között — itthon ugyancsak tisztességesen keres; 14— 15 ezer forintra jön ki tisztán a havi átlagbére. Viszont el is visz belőle jócskán. A két háztartás sokba jön. Kulturált, szép otthonuk jólétet sugároz. A KW jól fizetett szakembere volt már a Paksi Atomerőmű építése idején is. De ma már mindezekre nem tellene a hazai fizetéséből. Képtelenség félretenni, megtakarítani. Megérti azokat, akiket izgat, vajon kijutnak-e Kuvaitba. Hiszen teljes bizonytalanságban érkeznek vissza — a munkát és a bért illetően egyaránt. — Azt mondom — jegyezte meg Dinnyés Sándor —, csak úgy érdemes kimenni bárhová, távolra az otthontól, családtól, ha van egy fontos cél. Különben ... — nem fejezhette be, mert az ölébe csimpaszkodó Sancinak ismét fontos közlendője akadt. És újabb vendégek érkeztek. A szintén „tengizi” lakatos, Tóth Pál és felesége Dunaújvárosból, meg a hegesztő, Berkics József és felesége (kislányukkal) a szomszédos utcából. A kívülálló újságíró kissé zavarba jött a gondolattól, hogy ugyan mi keresnivalója van az örömtől hangos véletlen „tengizi találkozón”, az egymás kezét, vállát szorongató, ölelő emberek között. Nevetés, kérdések — „hogy vagy, kipihented magad, tényleg utazol?” — ők ketten ugyanis rajta vannak a Kuvaitba kiküldendők listáján. Az ősz hajú, fiatalos mozgású Tóth Pál éppen a trópusi orvosi vizsgálatról érkezett, s hozta a hírt: elég sokan kihullottak cT rmtn; ^&sgáwi még nem is volt olyan szigorú, mint amilyen kifogástalan egészségi állapotot Tengizhez megköveteltek. Egymás szavába vágtak, mindegyikük egyszerre akarta közölni a többiekkel itthoni tapasztalatait, meg a család reagálását az újabb tartós távoliét hírére. Egy vélemény összecsengett: itthon nincs komolyabb munkalehetőség, s az alapórabérek megállapításáról jobb nem is beszélni. Aztán Tóthné panaszkodott egy sort, hogy ő már agyonsírta magát és naponta írta a leveleket Ten- gizbe. És most tessék, kezdheti előírói. De, ha maradna is a férje, távolra járna dolgozni. Ök már benne vannak a korban, a pénzre szükségük van, ez az utolsó lehetőségük. Mert, ha jövőre — mint hírlik — újra összejön egy tengizi üzlet a vállalatnak, már nem jöhet számításba. Ott 50 év a korhatár. — Nézzen rá, ennek a kislánynak amióta megszületett, még nem volt apja — szorította magához 8 éves forma gyermekét Berkicsné. — Itthon is mindig az ország másik végében dolgozott a férjem. Asszonya feje fölött ránk hunyorított a kevés szavú, szimpatikus, szakállas fiatalember, jelezve: ugye megmondtam! Amikor délelőtt a paksi műszaki boltban találkoztunk, csakugyan mondta: csak hallgassa meg, mit fog mondani a feleségem. Hogy a gyereknek... De azt ő is tudja, hogy az itthoni fizetésből nem jutunk semmire... Kádár Edit (Hétfőn folytatjuk) A két világháború közötti években, amikor a filmgyártás egyre szélesebb körben mozgatta meg az emberek fantáziáját, mind többen foglalkoztak azzal, hogy a némafilmet megszólaltassák, s megteremtsék annak lehetőségét is, hogy a mozi plasztikus élményt is nyújtson. Világszerte sokan foglalkoztak ekkor a plasztikus film megteremtésének gondolatával. Az első kezdetleges térhatású filmet — ami a Plastigram nevet viselte — 1924-ben Frankfurtban mutatták be. A plasztikus hatást a minden nézőnek adott színes szemüveggel próbálták elérni. < A plasztikus film gondolata több magyar feltaláló fantáziáját is megmozgatta. Tarján Ferenc középiskolai tanár és Czakó Győző, a Standard Villamossági Rt. képviselője — akik mindketten a filmtechnika szerelmesei voltak — 1930- ban nyújtották be a plasztikus filmre vonatkozó találmányukat a Magyar Szabadalmi Hivatalhoz, ahol rendszerükre védelmet kaptak. A magyar plasztikus film úttörői rendkívül ötletesen oldották meg a térhatású film rendszerét. Minthogy azonban a néző számára kiadott színes szemüveg itt is zavarta a nézőket, a film folyamatos élvezetét, csak kuriózumként vonzotta az érdeklődőket, valójában azonban nem nyert csatát. A filmek művészi készítőit és a technikusokat továbbra sem hagyta nyugton a gondolat, hogy a háromdimenziójú mozi feltételeit megteremtsék. / Sokféle kísérlet után 1951 nyarán a Híradó- és Dokumentumfilmgyájr két lelkes fiatal munkatársa, Bod- rossy Félix rendező és Győrffy István operatőr újabb módszerrel lépett a nagyközönség elé. A Könyves Kálmán úti műteremben olyan mozgalmas filmet forgattak, amelyik egy varieté változatos életét tárja a néző elé. A filmnek sikere volt, s úgy tűnt, hogy a magyar plasztikus film elindul világhódító kőrútjára. Az első siker további plasztikus filmek készítését eredményezte. Így vonult ki ennek az évnek a nyarán a filmkészítő stáb a budapesti állatkertbe. Az állatkerti térhatású film előkészületeiről készült alábbi riport az akkori optimista ábrándokat tükrözte. — Vigyázzunk! Lelocsolják a ruhánkat. A mozivá átalakított rákos- palotai lakásban az egyik néző így kiáltott fel, amikor a vászonról a nézőtér felé emelkedett egy kerti locsoló gumicsöve. Mindenki azt képzelte, hogy percek alatt vízben fog úszni a szoba. Pedig nem varázslat történt, hanem az első magyar plasztikus filmet mutatta be Bodrossy Félix a megbízott szakértőknek. A csodálkozás és a lelkesedés olyan nagy volt ezen a próbavetítésen, hogy a feltaláló már másnap megjelent a találmányi hivatalban és egy hét múlva az illetékesek engedélyt adtak az első magyar plasztikus film alkotására. Tizenkét perces kis jelenet az egész, de kisebb forradalmat jelent a magyar film történetében. A Híradó és Dokumentumfilm műtermeiben, valamint az állatkertben készíti Bodrossy Félix és Győrffy István a kis filmet. Lényege: a feltaláló szovjet tapasztalatok felhasználásával megoldotta a háromdimenziós filmet, megoldotta, hogy a néző plasztikusan lássa a képet. Három tényező segíti elő az újítást: a felvevőgép, a vetítés és a, néző orrára helyezett szemüveg. — A találmánynak az a legna- gyobb ereje — mondotta a feltaláló —, hogy nem kellett hozzá új gépeket beszerezni vagy konstruálni. Néhány perc glatt a meglévő felvevőgépeket át lehet szerelni plasztikus felvételre. És ugyancsak percek alatt visszaszerelhetők. — És a szemüveg? — Ezt a kérdést is megoldjuk, mire a film pergetésre kerül. Valószínűleg minden mozi kettős garnitúra pápaszemet kap. A jeggyel együtt a néző megkapja a szemüveget és közben az előző előadásról visszaszolgáltatott szemüvegeket fertőtlenítik. Az első magyar plasztikus film főszerepét két gyerek játssza. Peti és Jutka úttörők. A jó tanulás jutalmául kirándulhattak az állatkertbe és itt különböző tréfás kalandokon mennek keresztül. A film legnagyobb részét az állatkertben fo- tografálták vadállatok között. A plasztikus film különben ragyogó lehetőségeket nyújt meglepő jelenetekre. A jegesmedve lelép a vászonról és egy kicsit megijeszti a nézőket, a víziló majdnem bekapja az első sorban ülő közönséget. A film alkotói régi szakemberek, Győrffy és Bodrossy a műtermi munka minden fajtáját végigcsinálták, de dolgoztak a laboratóriumban is, később mint világosítók, operatőrök, gyártásvezetők működtek, Együtt írták a forgatókönyvet a plasztikus film új szempontjainak figyelembevételével. Az állatkertnek azt a részét, ahol a felvételeket végzik, már „belámpázták”. Négy darab, egyenként 150 amperes lámpa fog ragyogni a természetes verőfény mellett. — Páratlan lelkesedéssel segítenek a munkában az állatkert dolgozói — mesélik a film készítői. — Igyekeztek bennünket megismertetni a vadállatok lelkivilágával, sokat tanultunk ezen a téren és reméljük, hogy a szeptemberben elkészülő színes, plasztikus magyar filmecske is népi demokráciánk filmgyártásának a lendületét fogja hirdetni. ★ A nagy lelkesedéssel készült filmet a közönség jól fogadta. Az átütő siker azonban most is elmaradt. A plasztikus film azóta is csak a feltalálók ábrándja az egész világon. Kasznár Zoltán Hát ezt építettük! — hozták haza magukkal a felvételeket, lássa a család, a jó barát is
