Pest Megyei Hírlap, 1989. június (33. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-05 / 130. szám

4

^íitian

1989. JÚNIUS 5., HÉTFŐ

*

Szentendre attól az, ami...

Érdekütközet a főtér körül

m Szentendre utcáin ismét a mindennapi színes forgatag g kavarog. Legtöbben a Kovács Margit Múzeum bejárata ^ előtt várakoznak. Látogatott a Szentendrei Képtár is a ^ főtéren. Sorsa körül most helyi csatározások alakultak ^ ki. Talán azt is mondhatjuk, azon az érzelmi alapon, ^ amelynek megnyilvánulását magam is tapasztaltam egy á közvetlenül nekem szóló panaszból.

— Egyes emberek megfeledkeznek minden mértékről, nem adnak utat a járdán, még az öregeknek sem. Hangosak, lármásak. Egyáltalán: túlméretezett a kisváros idegenforgalma.

Benkovits György, a Hazafias Népfront városi bizottságának titkára szintén ezt a véleményt hangoztatja, testületének álláspontját is megfogalmazva. A várospolitikáról kialakított közös gondolatok szerint bővíteni kellene a kereskedelmi hálózatot, mert zsúfoltak a boltok, 30-40 százalékkal minden drágább, mint akár a közel fekvő, békásmegyeri lakótelepen. Leírták, kinyomtatták a HNF-nek azt az elképzelését is, hogy mivel a képtár eredetileg kereskedőház volt, ezt a funkciót kellene visszaállítani. A ház emeletén pedig újra lakásokat kialakítani.

Mint a kiadott kétoldalas dokumentum leszögezi: „Minden városban meghatározó a városközpont élete. A Fö tér és környéke ma megcsonkított formájában is városközponti funkciókat lát el, de meg kell szabadítani azoktól a túlzó szerepektől, melyek akadályozzák ebben!”

Nem. vagyunk művészeÜenesek

A lakosságot szolgáló bolt kevés, a választék silány — magyarázza a népfronttitkár, s amit kilépünk az utcára, meg is mutatja, hogyan változott át például egy eredetileg háztartási szaküzletnek indult vállalkozás többségében szuvenírt kínálóvá. Ez is egy érv a többi mellett, hogy a főtéren kereskedőházra van szükség.

— A kérdés csak az, hogy hová kerüljön akkor a napjainkban már népszerűvé lett, a kortárs szentendrei és a megyében élő alkotók műveit bemutató intézmény, amelynek jelentőségét aligha lehet megkérdőjelezni — jegyzem meg. — Magunk sem a művészek vagy a művészeti intézmények ellen vagyunk — válaszolja Benkovits György. — Csupán más megoldást szeretnénk. A város régi malma erre a célra alkalmas lenne. Annak idején tervek is készültek, s oda került volna a képtár. Ezt megoldásnak látnánk.

Az épület földszintjét 1983- ban vette birtokba a képtár. Az emeleten 1983-ban szüntettek meg hét lakást, mert mór a hetedik ötéves terv idején szerették volna, hogy az a szint is a múzeum céljait szolgálja, s elkezdjék a műemléki helyreállítást. Ám erre nem volt pénz, így csak a Tigáz kirendeltsége és a KISZ egy alkotóközössége vette birtokba az emeletet.

Krajcsovits Istvánná, a városi tanács elnökhelyettese szerint a Múzeumok Pest Megyei Igazgatóságának jelenleg csak a VIII. ötéves terv időszakára fogalmazódtak meg szándékai. Ám most, hogy az idén kiköltözik a Tigáz, lejár a KISZ-esek bérleti szerződése, a tanácsi tulajdonban lévő épületrésszel kezdeni kell valamit, mert ami használaton kívül áll, az tönkremegy. Hogy mit, az még nem dőlt el. Sokféle elképzelés és igény vált ismertté. Köztük az is, hogy esetleg a már elhunyt szentendrei alkotók emléktermeit nyissák ott meg, legyen idősek klubja, állítsák vissza a lakásokat, s más hasonlók, bár mindegyik döntésnek megvolna a maga hátránya. Legjobb lenne, ha a múzeum céljait tudnák itt megoldani. Tény, hogy kereskedőháznak is javasolja a

HNP az épületet, ami már csak azért sem oldható meg, mert a tér sajátosságai szerint ott az árukirakodás zavarná a forgalmat. — Tárgyalni fogunk mindenkivel, s a legmegfelelőbb megoldást keressük majd az épületrész hasznosítására — közölte az elnökhelyettes asszony.

Mások döntöttek mindenről

— A hét lakást éppen azért szüntették meg 1983-ban — mondja Bihari József —, mert az egész épület kellett a múzeumnak. Hiszen ott eszközöket tartunk, bizonyos technikai munkálatokat végzünk el. A baj csak az, hogy nincs meg az a félmillió forint, amiből el tudnánk kezdeni a helyreállítási munkákat. Az már vagyonbiztonsági szempontból sem lehetne megoldás, hogy a földszinten képtál’, az emeleten pedig bármi más legyen. Ez az intézmény az eltelt idő alatt rangossá vált. Azon kívül, hogy a kortárs helyi és megyei, de mindenképpen országos hírnevű alkotók műveit mutatjuk itt be, arra is szolgál, hogy a város szerb kulturális hagyományait megismertessük a látogatókkal — amint azt kiállítás keretében három évvel ezelőtt is tettettük. Tavaly pedig a belgrádi Macsvai Milits Stankovits műveivel ismerkedhetett meg a hazai közönség. Magam is megértem, hogy szinte tarthatatlan a kereskedelmi háló- < zat helyzete, ám ugyanakkor látnunk kell, hogy Szentendre a hagyományai által lett azzá, ami. A szentendrei festészet ismert határainkon túl, ezért jönnek ide a látogatók. Valóban kellene egy kereskedelmi központ, amire most talán éppúgy nincs pénz, mint a régi malom átalakítására, hiszen a jelenlegi állapotát tekintve több százmillió forintba kerülne.

Aknay János festőművész, a Magyar Képző- és Iparművészek Pest Megyei Területi Szervezetének vezetője így fogalmaz: — A régi terv szerint valóban a malomból lett volna képtár. Nem mi döntöttünk úgy, hogy több mint száz művésznek ez legyen a kortárs galériája. Kellene hely az emlékszobáknak, a szentendrei művészek kiállításának, az itt dolgozó művészettörténészeknek, és alkotószoba a fiatal művészeknek. Bár a korábbi időszak hibás kulturális politikájának az eredménye a mostani állapot, mi ellenezzük a népfront elképzeléseit. Innen csak akkor mennénk ki, ha megfelelő, kész, új épületet kapnánk. Nem mi akartunk sok múzeumot, nem mi árultuk ki a helyiségeket butikoknak. A döntés előtt nem kérdezték meg a művészeket.

— Az emeleti rész lehetne a már klasszikus szentendrei festők képtára, vélekedik Deim Pál festőművész, aki szerint most jobb és méltóbb hely nincs a városban az intézmény működéséhez. Mint mondja, a Kiscelli Múzeum példájára egyszerű és olcsó megoldással ki lehetne alakítani a felső szintet addig is, amíg lesz elég pénz nagyvonalúbb tervek megvalósítására.

Ismét védekező pozícióban

— Egy múzeumot nem lehet a világ végére kitenni — állítja — míg üzleteket lehet mellékutcákban is megnyitni. Szentendrének nem befejezett múltja van, hanem eleven művészeti élete — hangoztatja érveit, hivatkozva arra is, hogy a művésztelepen kívül is sok fiatal alkotó él a városban. Minden magára adó hasonló település igyekszik a művészeket befogadni — említi, s történeti érdekességként teszi hozzá, hogy annak idején — idén épp hatvan éve — a város polgármestere kereste fel a Képzőművészeti Főiskolát, s hívta ide a művészeket. A modern magyar művészet rangos személyiségei alapozták meg tehát a mai hírnevet.

A pró és kontra érvek mérlegének végső eredményét még nem állapították meg. Ez a város polgárainak joga és lehetősége. Szentendréről lévén szó, azonban egy kicsit az ország ügye is, a magyar kulturális életé, amelynek munkásai hol itt, hol amott kényszerülnek mostanában védekező pozícióba.

Kovács T. István

Rendhagyó nap volt június másodika a Fóti 2-es Számú Általános Iskolában. A pedagógusnap tiszteletébe szülők léptek katedrára. Nyolc órától tizenegyig tehermentesítették az év végére elfáradt tanárokat, s megtudhatták, milyen is az a munka, amelyet gyakorta bírálnak.

Tóth Fekete László iskola- igazgatóval beszélgetek:

— Mi adta az ötletet a mai naphoz?

— Az a cél, hogy a szü'ő is kóstoljon bele az oktatónevelő munka nehézségeibe, s ■maga jöjjön rá, hogy a pedagógus szidáson kívül megbecsülést is érdemel. Működik az iskolában egy szülőkből álló, úgynevezett tízek tanácsa, akiknek tevékenysége az iskolai munkatervire épül. Segítik alakítani a szülők és a pedagógusok közötti jó viszonyt, a problémás nevelési helyzetekben igyekeznek a pedagógus helyes állásfoglalásáról meggyőzni az érintett szülőket. Szerepüket az iskola életében leginkább a villámhárítóéhoz lehetne hasonlítani.

— A fordított nap jól beleillik abba a képbe, amely önről kialakult a környéken: minden eszközzel igyekszik védeni a tanítókat.

— A nevelők mindenkor azért dolgoznak, hogy elképzeléseik a gyerekek érdekében megvalósuljanak. A diákokért és nem ellenük tesznek. A pedagógusok túlterheltek, anyagi gondjaik vannak, a fölösleges atrocltások- tól pedig szeretnéní megkímélni őket.

— Ez az intézmény híres a fegyelméről, mégis szívesen járnak a gyerekek ide.

— Gondolom, azért, mert érzik az elvet, miszerint „követelek tőled, mert tisztellek”.

Kopogtatnak a tanári szoba ajtaján. Az igazgató a növendéktől óriási csokor virágot kap. Boldogan köszöni meg, majd átmegyünk a 7/c-be, ahol az egyik anyuka. Bencze Lászlóné tanít. A gyerekek éppen rajzolnak.

— Miről tanulnak? — kérdem Benczénét, vagyis Zsófi nénit. Suttogva magyarázza, hogy ma a tananyag nem a szokásos. — Nálam az első óra azzal foglalkozik, hogyan élünk majd 2000-ben. A lányok a család jövőbeni helyzetét dolgozzák fel, a fiúkat pedig inkább a dolog technikai oldala izgatja.

A második és harmadik órában egy másik szülő, Vá- “ radi Ernő, Fót helytörténetéről, majd Pest megye nevezetességeiről beszél.

— Milyen érzés tanítani?

— Nagyon szép, de fárasztó is. Az óra minden másodpercére jut tennivaló. Én évek óta szívesen vállalom ezt a feladatot, de ezeken a napokon a szokásosnál fáradtabban, olykor fejfájással küszködve érkezem haza. Sokszor elgondolkozom azon, mennyire kiegyensúlyozott, teljes embert kíván a pedagógia. Az is eszembe jut, hogy a társadalom hogyan segíthetne nekik, hiszen a felnövő nemzedék sorsa, jövője van az ő kezükben.

Talán, ha máshol, máskor is belekóstolhatnának a szülők a tanításba? Ha a katedra másik oldalán állva a többiek is megismernék csemetéiket?

Panyi Mária

Alföldi tárlat Békéscsabán

Vasárnap Békéscsabán a MunkácsyMihály Múzeumban megnyílt á 26. alföldi tárlat.

A kiállításra 150 művész küldött alkotást, közülük 123 festő, szobrász, grafikus szerepel több mint kétszáz művel a kiállításon. Néhány művész (köztük Schéner Mihály Munkácsy-díjas festő) a zsűrizés ellen tiltakozva visszavonta munkáit.

A hagyományos békéscsabai alföldi tárlaton — amely augusztus 6-ig lesz nyitva — a Békés Megyei Tanács díját Lonovics László grafikus, Lóránt János festő és Váli Dezső festő nyerte el, a Szakszervezetek Békés Megyei Tanácsának díját Engel Tevan István grafikus, a Békéscsabai Városi Tanács díját Varga Géza szobrász, a DEMISZ megyei tagszervezetének díját pedig Terik László festőművész kapta.

Napóleon Múzeum lesz

Ünnepi könyvhét

A 60. ünnepi könyvhéten — a sokéves hagyományoknak megfelelően — Írók, költők dedikálják frissen megjelent műveiket. Felvételünk június 3-án a Vörösmarty tér könyvsátránál készült. Jókai Anna Szegény Sudár Anna című regényét dedikálja

Horváth András belsőépitész 15 éve gyűjti a Napóleon korabeli tárgyakat, érmeket, a híres hadvezért ábrázoló műalkotásokat. Csodálatos műkincsei egyelőre még csak otthonát díszítik, de a nagy francia forradalom 200. évfordulóján, 1989. július 14-én a XX. kerületben megnyíló Napóleon Múzeumban a nagyközönség is megtekintheti őket. Ennek előzményeként március 1-jén megalakult a Napóleon Társaság, melynek bárki tagja lehet, aki szereti és érdeklődik a történelem iránt. A társaság — többek között — feladatául tűzte ki a francia forradalom történetének bemutatását, csataterek felkutatását, tárgyak, emlékhelyek, szobrok restaurálását, Magyarország 1848-as hadtörténetének minél szélesebb körben való megismertetését. Céljuk még az is, hogy szervezett utazási programban végigjárják Napóleon csatáinak színhelyét. Felvételünkön Horváth András otthonában

Gombó Pál:

Az érettségi — botrányok

Először meg sem lepődtem, semmi új jelenségre nem gyanakodtam. Piacgazdaságban élünk, ahol minden áru, nem nézzük, ki hogyan szerezte, csak költse el a pénzét vagy tegye bankba. Más volt azonban a helyzet az érettségivel, amely nem volt áru, hanem tanulni kellett hozzá, aztán levizsgázni. Maradhatott ez így? Nem, nem, soha! Akár a nyilvánosházakra, szükséglet, fizetőképes kereslet akad az érettségi tételekre is. Miért dolgozza magát betegre a gazdag ember gyereke, termeljen az a vállalkozó érettségi tételeket eladásra, nagyban és kicsinyben. Mint már tavaly kiderült, úgysem derül ki semmi. így tehát idén is megjelentek a piacon az érettségi tételek, sőt olyan túlforgalmazás állt elő, hogy bár felelősök nem nyomoztattak ki, túl sokan írták meg olyan hibátlanul a dolgozatukat, hogy az már elvesztette értékét; ugyanúgy nem fogadták le, mint a millpengöt.

Mondom, ilyen egyszerű folyamatnak néztem a dolgot eleinte, azonban sorra bukkantak fel újabb tényezők. Először is az derült ki, hogy van ám tétel, amelyet nem árusítottak ki, csak éppen megoldhatatlannak bizonyult. Egy kis a betű helyébe egy nagy A került. Miért? Pedig hárman is ellenőrizték, szakmai fejesek, de egyikük sem vette észre az elírást, és mert a tiszteletdíjat ők vették fel, a nyomdászok azt szedték ki, amit leírtak nekik.

Na, aztán jött egy újabb típus. A legfőbb tanügyi szervezők az első vizsgát valahol egy nappal előbbre engedélyezték, mint a többit. A tételeket megismerő vizsgázókban felébredt a diákszolidaritás, netán némi jutalmazásra is számítottak. Felkapták a telefonkagylót és interurbán széttelefonálták az országban, mit is kapnak a honfitárs érettségizők holnap feladatul.

A további esetek jórészt összecsengtek a második fajtával: egyszerűen megoldhatatlanok voltak a példák. Hát istenem, ezeknél sem figyeltek oda az ellenőrző szaktudósok. Megint más esetekben olyan példákat adtak föl, amelyek a segédkönyvben szerepeltek — a megoldásokkal együtt. De hát el lehet-e várni olyan tanügyi figyelmet az érdekvédelem gondjaival küszködő tanároktól, hogy gondosan megnézzék, honnan veszik a példát? Ugye, nem.

A legcifrább az utolsó értesülésem volt, miszerint egy megoldhatatlan példát olyan tankönyvből vettek ki, amely eredetileg úgy volt megírva-megszerkesztve, hogy arról egy szaktudós a tévében nyilatkozott: a példatár tíz százaléka megoldhatatlan. Tehát nyilván úgy adták ki a diákok okulására, hogy a lektorok sem nézték meg, milyen is a megoldás, hanem csak megszövegezték szakvéleményüket, hogy a munka kiváló.

Mármost mi mindebből a tanulság? Hogy ne legyünk vul- gármaterialisták, ne gondoljuk, hogy minden visszaélésszerű jelenségnek az érdek az oka, hanem vannak jócskán olyanok is, amelyeknek az érdektelenség.

Azt pedig szinte fölösleges megemlíteni, hogy a tételeket olyan borítékokban küldték ki, amelyek átlátszóan vékonyak voltak. Ez csak a takarékosság jele, végül is valahol meg kell spórolni az új államtitkárságok fizetését.

A katedra másik oldalán.

Fordított nap Foton